A békés egymás mellett élés „értelmezése”

Kádár János és Pierre Francfort francia nagykövet négyszemközti beszélgetése (1964. január 24.)

„Összességében a tárgyalás laza és nyitott keretek között zajlott, […] és őszinte is volt az első titkár részéről, akinek a kommunista meggyőződése mély és teljes mértékben ortodox, de viszonylag realista. A beszélgetés mentes volt a propagandától, a Német Szövetségi Köztársaság alig lett megemlítve. Ugyanakkor annak ellenére, hogy őszinte figyelem mutatkozott Kádár úr részéről az általunk az együttélés eredeti feladataira vonatkozó felvetésre, nem mutatta semmilyen jelét annak, hogy Magyarország képes lenne vagy szeretne egy függetlenebb politikát vinni a nemzetközi színtéren.”

Második jelentés

A távirat szövege:

A megbízólevelem 1962-es átadásakor kértem, hogy a miniszterelnök fogadjon, aki azt válaszolta, hogy ez lehetséges, de két vagy három hívásom ellenére ez a találkozó nem lett megtartva. A gyakorlat szerint Kádár úr nem fogadta a nyugati missziók vezetőit; csak egy tárgyalása volt 1961-ben az újonnan kinevezett olasz követtel, utána 1962-ben a velem egy időben Budapestre érkezett brazil kollégámmal. A brazil " semlegesség " akkor a kormány figyelmének a tárgyát képezte. Kétségtelen, hogy abban az időben egy NATO ország missziójának a vezetője távolságot kellett hogy tartson, és talán a protokoll nagyon formálisan kezelt felfogása szerint egy egyszerű követet a kormány feje nem is fogadhatott.

A követségnek a nagykövetségi rangra emelése és az új megbízólevelem átadása most alkalmul szolgált egy beszélgetésre. Ez az átalakulás a magyar kormány számára a saját presztízsének "növekedését" mutatta és úgy tekinthető, mint Franciaország és Magyarország közötti kapcsolatok javulása, ama együttműködési politika keretében, amelynek a szükségességét időközönként megerősítjük.

Kádár úr tehát fogadott, egyedül egy tolmáccsal, egy kétórányi beszélgetésre, amelyről röviden beszámoltam a Minisztériumnak a január 25-ei jelentésemben.

***

1./ A miniszterelnök gyorsan felidézte a kulturális és a gazdasági kapcsolatok megjavulását és a követi viszony nagykövetire emelését, amit a fejlődés jeleként értékelt és örömmel üdvözölt.

2./ Ezek után előadott egy expozét a magyarországi belpolitikai viszonyok fejlődéséről, amelyet azokkal az analógiákkal vázolt fel, amelyeket ezen év folyamán használt és különböző alkalmakkor jelentettem a Minisztériumnak.

Megjegyezvén azt, hogy a külföldi megfigyelők úgy értékelik, hogy valóban létezik egy "enyhülés" anélkül - tettem hozzá -, hogy "használni akarnám a liberalizálás szót, mivelhogy tudom, hogy nem kedveli és hogy készségesen csatlakozik azokhoz, akik eloszlatják azokat az értelmezéseket amelyet ezen külföldön értenek." Kádár úr kijelentette, hogy a "liberalizmus", fogalmát nem az 1789-es "polgári forradalom" értelmében érti, hanem "a szocializmus útján lévő demokrácia elmélyítésében, melynek a rendszerét az országa számára megfelelőnek tartja". A kormány politikája a tömegek támogatására épül és ez az ő részvételük abban, hogy most be lehessen vezetni az országot a szocializmus útjára, de azonban ez még nem az, amit külföldön kommunizmusnak neveznek. "Azt kívánnám, tette hozzá, hogy azt lehessen mondani, hogy elértük ezt az állapotot, de még nem vagyunk ott".

3./ A rendszer tömegek által történő támogatása arra vezette az első titkárt, hogy spontán módon kifejtse a szovjet csapatok 1956-os intervenciójának a kérdését, és felvázoljon egy párhuzamot a szövetségesek 1919-es intervenciója és ezen utóbbi között.

1919-ben a francia csapatok Szegeden állomásoztak egy francia tábornok parancsnoksága alatt és közbeavatkoztak a Szövetségesek felhatalmazása alapján azért, hogy Kun Béla kormányát megbuktassák. Ebben a vonatkozásban, tette hozzá - ironikus hangvétellel - , amikor tavaly egy szenegáli delegáció Budapestre érkezett azt mondtam nekik: "Ez nem az első alkalom, hogy egymást látjuk, mivel Önök már ismernek minket az 1919-es francia csapatok keretén belül." Anélkül, hogy valóságos érzelmet mutatott volna, ennek az "intervenciónak" az emléke úgy tűnt, hogy érzékenyen megmaradt a miniszterelnökben.

1956-ban, a forradalom alatt, az ország megosztott volt. Az ország egy része a szocializmus vívmányainak megvédését akarta és az első titkár saját maga két alkalommal tett felhívást a szovjet csapatoknak azért, hogy a rendszer 1919-es bukása ne ismétlődjön meg. A lakosság azon része, amelyik támogatta a kezdeményezését, nem volt "elhanyagolható". Azonban, tettem hozzá, önöknek 1956-ban nem volt szükséges félniük egy nyugati katonai közbeavatkozástól.

Kádár úr nem állította, hogy valójában intervenció fenyegetett, de emlékezett arra, hogy "Az amerikaiak, szükség esetére, Bécsbe hozatták Nagy Ferenc urat, az emigráció egyik vezető irányítóját. Azonban az már többé nem a mi korszakunk, amikor lerombolják Jerikó falait a lábuknál lévő trombiták zajára."

Mivelhogy saját maga említette a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kérdését, megkérdeztem, hogyan lehet most már azok támogatását igazolni. Mégha a Varsói Szerződés rendelkezéseire hivatkozhatna is, és saját maga is bevallja, hogy a rendszer most már eléggé biztosítva van ahhoz, hogy ne legyen szüksége idegen csapatok támogatására.

Kádár úr azt válaszolta, hogy a belső helyzet valóban olyan, hogy a szovjet csapatok jelenléte, ebből a szempontból nézve haszontalan és mégha nehézségek is fordulnának elő, arra nem lenne szükség.

Azonban a határokon a Varsói Paktum és a NATO között lévő politikai helyzet, amely a nemzeteket két csoportra osztja, igazolja a szovjet csapatok maradását, Lengyelországban, Kelet-Németországban úgy mint Magyarországon. Ugyanakkor az első titkár nem mondta meg, hogy a politikai helyzet miért nem olyan Romániában vagy Csehszlovákiában. "Egyébként, folytatta, mit mondana Bonn - és ez volt az egyetlen célzás, amit az NSZK-ra tett - ha a szövetséges csapatok kivonásra kerülnének Nyugat-Németországból?"

Akárhogy is áll a dolog, a szovjet csapatok jelenléte súlyos teherként nehezedik a Szovjetunióra, de ha azokat visszavonnák, ennek a terhe a magyar költségvetésre nehezedne, amelyiknek saját magának kellene a védelmét megerősítenie; mit mondana a magyar lakosság egy növekvő katonai költségvetésre, amelynek költségeit fedeznie

 Mindazonáltal, ha a békés egymás mellett élés megerősödik, a helyzet olyan irányba módosulna, hogy változásokat kellene végrehajtani.

4./ Ha 1956-ban a lakosság egy része a szocialista rendszer fennmaradását akarta, ma ez a lakosság azonosult azzal az úttal, amit ez a rendszer kibontakoztat. 30%-uk kommunista -pontosította - (Kádár úr csak egyértelművé akarta tenni: a párttag kommunisták száma mintegy 500 000, a fiatalok között több mint 800 000 ember van, akik "lojálisan" támogatják azokat.) "Nem mondhatnám, hogy ők vannak többségben". A rendszerrel szemben ellenséges 20%, a kettő között lévő maradék lakosság követő. Ma, ezen felül, a magyarok szabadok (sic) a külföldi utazások tekintetében, az emigránsok visszatelepedhetnek Magyarországra stb...

Kádár úr akkor emlékeztetett arra a beszélgetésre amelyet Walter Lippmann-nal folytatott, és melyről készült cikket a New York Herald Tribune előző száma úgy adott vissza, ahogy nyilatkozott neki.

5./ "Akármilyen is lehet a politikai helyzet a határoknál a NATO és a Varsói Szerződés (között), folyamatosan erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy a problémákat megvilágítsuk és kibontakozzon a békés egymás mellett élés. Ez a fejlődés lényegében a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok függvényében alakul", ennek a kibontakozására szemmel láthatóan megkülönböztetetten számít az első titkár.

Erre a "szatellizált" felfogásra igyekeztem ellentmondani azzal, hogy kifejtettem azt, hogy "aktív" megnyilvánulási formáját kell adni a békés egymás mellett élésnek. Bár természetesen ez függhet a Moszkva és Washington közötti kapcsolatoktól, mégis más államok is vannak, amelyek a nemzeti jellegzetességüket és esetleg eredetiségüket adhatják - a függetlenségük kibontakozásán keresztül - ezen együttélés formálódása érdekében.

Másrészről, noha az államközi kapcsolatok a szocialista és a nyugati országok között, mint ahogy Magyarország és Franciaország között, normális módon fejlődnek a kulturális és gazdasági területen - mint ahogy a Nagykövetség és a Külügyminisztérium funkcionáriusai közötti kapcsolatok is udvariasak és még "kellemesek" is -, azt szeretném megállapítani, hogy ezeknek még mindig nem sikerült túljutniuk a gyanakváson és értetlenkedésen. Szükséges, hogy az együttműködés szelleme realitássá váljék, és az emberi kapcsolatok területén bevezessünk bizonyos bizalmat és szabadságot a párbeszédek kibontakozása során, és az is, hogy a szocialista tárgyalópartnerek némiképpen megszabaduljanak a saját védelmük által paralizált viselkedésüktől, mint ahogy félnek a "burzsoá ideológia" befolyásától is, amely már nem az, amit a marxista értelmezők neki adnak...

...

Tulajdonképpen hasonló viszonyok között élünk, és ez azt jelenti, hogy az irányok tekintetében párhuzamok vannak, de ezek nem találkoznak és nincs együttélés, azaz közös élet, ugyanakkor elismerhetjük, hogy a rendszerek közötti különbségek nincsenek az együttélés ellen.

Kádár úr figyelemmel hallgatta ezeket a javaslatokat, amelyek - elismerte - felelevenítik az emberi aspektusokat, és amelyek lehet és szükséges is, hogy szerepet kapnak az együttélésben. Tulajdonképpen - tette hozzá - az emberi kapcsolatok elődlegesek, mivel "a vörös drót a technikai balesetek kénye-kedvére van kiszolgáltatva".

6./ "A miniszterelnök megszabadulván akkor a zakójától, mint egy egyszerű állampolgár beszélt", Kádár úr kifejtette Peking Franciaország részéről történő elismerésének a kérdését. "Elégedett vagyok azzal" - mondotta - , de azt szeretné tudni, hogy milyen hatással lehet ez a gesztus a "helyzetére" (vagyis a magyar kormány). "Tudja, hogy melyek a Peking és Moszkva közötti ellentétek, és ezek nekünk is nehézségeket okoznak. Az Egyesült Államok politikája hozzájárult ahhoz, hogy Kína megmerevítette az elzárkózását és a pozícióit".

Ezek kapcsán emlékeztetett arra az anekdotára, ami terjed Párizsban, miszerint az optimista diák oroszul, a pesszimista kínaiul tanul. Erre kifejtettem személyes véleményemet, hogy a nemzetközi helyzet és Franciaország hagyományai igazolják a közös érdekeinket. Kína a világ egységében úgy kell, hogy képviselje magát mint a többi állam, és hogy ez az elismerés minden valószínűség szerint arra fogja kényszeríteni a kínaiakat, hogy megszabaduljanak az elszigeteltségüktől és ez kihat a viselkedésükre is, amelynek a brutalitása a világ egészét fenyegeti.

Kádár úr azon véleményen volt, hogy a saját szemlélete, és az, amit én javasoltam ebben a tekintetben, közel lehetnek egymáshoz.

Utalván a december 24-ei kijelentéseire (lásd a 482-es számú 1963. december 28-án kelt nyílt táviratomat) érdeklődtem a kommunista pártok nemzetközi konferenciája iránt. "Ez a konferencia - válaszolta - biztos, hogy meg lesz tartva. Ami kell az, hogy elkészüljenek azok a feltételek, amelyeknek köszönhetően hatékony lehet"

Érdeklődtem, hogy hogyan fog az előkészítés történni: kétoldalú tárgyalásokon keresztül, vagy más módszerrel? "Részben, tulajdonképpen, kétoldalú tárgyalásokon keresztül", de nem részletezte a többi módszert.

7./ Végül jeleztem Kádár úrnak, hogy a január 23-án küldött feltételeinek megfelelően Önök egy miniszteri rangú személy érkezéséhez kedvezően viszonyultak. Az első titkár megelégedettségének adott hangot.

***

Bár a beszélgetésünk inkább egy - a részéről történő - előadást jelentett, megszakítván a reflektáló kérdéseimmel, Kádár úr viszonylag nyitottnak mutatkozott. Ugyan távol tartotta magát a propaganda folyamatos ismétlésétől - az NSZK is alig lett megemlítve -, a javaslatai nem kevéssé feleltek meg azoknak a propaganda feltételeknek , amik az összes kommunista vezetőnél mindenek előtti elsőbbséget élveznek, igazolván mindig a múltat, a rendszert és azt az irányt, ami megszabnak nekik. Hallgatván ezt az embert, kinek az arcába mélyen belerajzolódtak a fizikai és lelki megpróbáltatások, felvetődik a kérdés, hogy megtudjuk: vajon nem azon van-e eközben, hogy megszabaduljon attól a "kínzó lelkifurdalástól", amit az 1956-os forradalom, és a Nagy Imrével való kapcsolatának az emléke okoz számára.

Az első titkár mindezek ellenére erővel és könnyedséggel fejezi ki magát, jól "vitatkozó" kommunista, akit dialektikus szemlélet vezet. Rugalmas személyiség, de állandóan a doktrináktól való megszabadulásnak és meggyőzésnek a nyomása alatt van. Ugyanakkor az érvelése nincs törés nélkül.

A feszélyezettsége, amit elég gyakran a humorával takar, és viccelődései, amik gyakran a meggyőzés eszközeit is jelentik, hirtelen adnak helyet hideg és kutató tekintetnek, kék és halvány szemeknek, melyek kiváncsian húzódnak meg a szemöldökív alatt.

A törekvése az volt, hogy a saját kifejezéseivel meggyőzzön arról, hogy országa a szocializmus útján van, és hogy a magyar nép azt már elfogadta, és hogy ez igazolja azt a " tolerancia " politikát, amelyet bizonyos realizmussal vezet. A gondolkodása teljes mértékben át van itatódva a nemzeti érdek által, bár a Szovjetuniónak is megfelel, de ez azért van, mert azok támogatják, és a kapcsolata szoros velük, a nemzetközi szolidaritás és a munkásmozgalom támogatásában (ezzel kapcsolatban zavartságot mutatott amiatt, hogy Pekinget elismertük). Amit vár az, hogy Magyarország a saját függetlenségében legyen képes kibontakozni egy működő, életképes gazdaság feltételei között, mivel nincs ellentmondás a marxizmus és a függetlenség között a kommunizmusban, és a "nemzetközi szocializmus" egységében.

Ezzel szemben a külvilággal, azon keretek között, amelyek nem érintik közvetlenül a magyar érdekeket, meglehetősen idegennek tűnik. Nem kérdezgetett a francia ügyekről, a szemlélete nyugaton csak Ausztriáig és Németországig terjed, és nem mutat túl a Duna déli határainál. Tudja és időközönként ismétli is - és már mondta nekem - , hogy Magyarország kicsi ország és nem tudja befolyásolni az események alakulását. Azonban önmaga távoltartása a kiváncsiságtól, ami szerénységnek mutatott, tanúsítja a nyugat vonatkozásában meglévő tudatlanságát.

Semmi a megbeszélésünk során, kivéve az enyhülés különféle kibontakozásainak lehetőségeire és nemzeti eredetiségre vonatkozó reflexiókat, nem teszi lehetővé tehát, hogy azt higgyük, hogy Kádár úr akár gondolatilag, akár cselekvően képes lenne egy függetlenebb politikát vezetni a nemzetközi színtéren.

Pierre FRANCFORT

Archives diplomatiques AD N. 1764, s. 18, 24/2. (Archives diplomatiques AD Numéro 1764, série 18, sous-série 24, dossier 2. Hongrie Visites de personalités, groupement, techniciens etc. Réf. : 1961, 1964, 1965. A távirat száma : No39/EU)

Ezen a napon történt augusztus 11.

1914

Franciaország hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának.Tovább

1920

A Lett Köztársaság függetlenségének elismerése.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők