Magyarország egy francia diplomata szemével

Pierre Francfort követ "első benyomásai" (1962. április 11.)

„Egy kommunista ország fővárosában hosszabb időt eltöltő nyugati megfigyelő, vagy az átutazók, mint például újságírók, szemében minden szerény változás, […], ami a körülmények javulására utal, szembetűnik, mint olyan jel, amely a jólét növekedését eredményezi. A politikai helyzet alakulására vonatkozóan megállapíthatjuk, hogy jelentős változás ment végbe a vezetők politikájában, ami a pártonkívüli értelmiségiek felé nagyobb mozgástér elviselését jelenti, és akik így talán, anélkül, hogy a párt tagjai lennének, szabadabban tudnak az ország életébe bekapcsolódni.”

Forrás

Franciaország követsége
Magyarországon

Budapest, 1962. április 11.

No 86/EU
PF/LF

Pierre Francfort Franciaország követe Magyarországon
Őexcellenciájának Couve de Murville külügyminiszter úrnak
Európai Igazgatóság

Tárgy:

Az első magyarországi
benyomások

Nem kevés fáradságot jelent egy minisztériumi tisztviselő számára az, hogy hosszabb távollét után ismételten felvegye a kapcsolatot azzal a kommunista világgal, amelyet már 14 év óta ismer más fővárosokból. Az utak külső képe, a lakosság viselkedése, a hivatalos szervek hozzáállása, az újságok stílusa egy olyan külső képet vetítenek felé, amely (a lényeget tekintve) érzékelhetően nem változott az évek múltával.

Már töltöttem rövid időt Budapesten 1956 októberében, alig néhány nappal a forradalom előtt anélkül, hogy az utcák szomorú hangulatára más magyarázatot kaptunk volna, mint az élet (általános) szomorúsága, és anélkül, hogy (ezekből) a külső jelekből érezhettük volna a hamarosan kirobbanó eseményeket.

Ma az utca (képe) nem tűnik nagyon különbözőnek attól, ami akkor volt. A város (ugyan) jelenleg kevésbé mutatja a lepusztult oldalát, de járókelők továbbra is visszafogottnak tűnnek, a boltok, bár mintha jobban el lennének látva élelmiszerekkel, de azok inkább közepes minőségűnek mondhatók. Talán a tömeg egy kicsit jobban öltözöttnek látszik a maga egyszínűségében, és a gépkocsiforgalom is egy kicsit élénkebb. Kétségtelenek azonban, azok az új elővárosi építkezések, amelyeket még nem láttam az első sétáim alkalmával. Ami azonban mégis hiányzik Budapest szívében: azok a felújítási munkák, amelyek egy élő és fejlődésben lévő város általános képét mutatnák.

A magyar partnereim részéről hivatalos téren a fogadtatás udvariasnak, mesterkélten kedvesnek, és visszafogottnak mondható. Ugyanaz a visszahúzódás, ill. merev kifejezések figyelhetők meg azok között is, akik a diákként, vagy félig illegalitásban már éltek vagy Franciaországban vagy Európában, és (nyíltan) kimutatják a zavarukat, amikor megtudják, hogy a kinevezéseikről, illetve a francia hatóságokkal kapcsolatos nehézségeikről tájékoztatva vagyok.

Azonban főképpen a sajtó az, amelynek a hangvétele állandóan és elkedvetlenítően ismételgeti a hivatalos ideológia alaptételeit, vagyis a szovjet tézisekhez való hűséget. Példaként tudom felhozni a Központi Bizottság március 30-ai határozatait, amelynek a mezőgazdaságra vonatkozó részei nem nélkülözik azokat az ideológiai felhívásokat, amelyekkel már - az ehhez hasonló szövegekben - néhány évvel korábban is találkoztam. Még mindig ez a hivatalosan elrendelt optimizmus (figyelhető meg) a kollektivizálás eredményeivel és a mezőgazdasági termelés előző évi növekedésével kapcsolatban. Ennek kontrasztjaként viszont a kollektivizálás sikertelenségére vonatkozó kritikák kevésbé vannak kiemelve. Mindig a növekedés jövőbeli százalékos aránya, viszonylagos értékben, anélkül, hogy utalnának a jelenlegi termelés abszolút értékére. Ideológiai területen pedig mindig a szokásos hivatkozások a munkásosztály és a parasztság szerencsés szövetségére, és az első segítségére a második számára, stb... A szocialista munkaversenyre való hivatkozások nem változtak, mint ahogy nem változott a hangvétel a termőföldek kollektivizálása területén az állami, a szövetkezeti és a kistulajdonosi birtoklási formák közötti eltérésekre való hivatkozás, ill. a regionális termelés alapelvei tekintetében sem.

Ugyanakkor bizonyos ideológiai témák érezhetően eltűntek. Ilyen volt, főképpen 1956 felé, a "szocializmus eltérő útjai" (elmélete), elfogadván azt, de úgy, hogy arról soha se beszéltek nagyon Budapesten.

Egy kommunista ország fővárosában hosszabb időt eltöltő nyugati megfigyelő, vagy az átutazók, mint például újságírók, szemében minden szerény változás, mint várt vagy kívánt (esemény) és minden, ami a körülmények javulására utal, szembetűnik, mint olyan jel, amely a jólét növekedését eredményezi. A politikai helyzet alakulására vonatkozóan megállapíthatjuk, hogy jelentős változás ment végbe a vezetők politikájában, ami a pártonkívüli értelmiségiek felé nagyobb mozgástér elviselését jelenti, és akik így talán, anélkül, hogy a párt tagjai lennének, szabadabban tudnak az ország életébe bekapcsolódni.

Amit azonban valóban tudhatunk a légkör változásának okaira vonatkozóan, az az, hogy a középréteg már nem fél annyira az ellenőrzéstől, mint néhány évvel korábban, és noha a letartóztatásokról terjedő "hírek" gyakran hallatszanak; úgy tűnik mégis, hogy ez a társadalmi réteg a politikai élet margóján marad. Kétségtelen, hogy a párt az idő múlásával - különösen Magyarországon - a forradalom (következtében), és a személyi kultusz leépítésének kényszerítő ereje alatt a dogmáktól való megszabadulást választotta; és hatékonysági okokból is a régi társadalmi körökhöz tartozó szakemberekhez fordul. A hozzáállás így (ahogy az utóbbiakkal kifejezik magukat a külföldiekkel való tárgyalást során) könnyebb a számukra, bár a Szovjetunió már eleve kijelölte az az utat, amelyen keresztül a külfölddel a kapcsolatot fel lehet venni. Ez azonban a rendcsinálók (érdekei) ellenében is van.

A benyomások, amiket a Központnak most jelenteni tudok, természetesen csak a felszínt jelentik, de rátelepedhetnek az általános szellemre, még mielőtt fokozatosan eltompulnának, és olyasmit is jelenthetnek, amelyek - a kihangsúlyozásuk nélkül - hosszabb távon megváltoztathatják a hétköznapokat.

A megváltoztathatatlanság érzése az, ami főképpen megragadott akkor, amikor a Magyar Népköztársasággal először kapcsolatba kerültem. Mindig csodálkozunk azon, hogy olyan kevés változást tapasztalunk egy olyan országban, amelynek a filozófiája a történelmi fejlődésre alapozódik. Ez a megváltoztathatatlanság érzése teszi annyira nehézzé számunkra, hogy kitaláljuk azt, hogy milyen változások várhatók. Nem láthatjuk még annak a fejlődési útnak az állomásait sem, amely lehetővé tenné a rendszer számára, hogy a Nyugathoz alkalmazkodjon a (saját) gazdasági fejlődésének a szükségességéből fakadóan, és azokat a formákat sem, ahol érzékelhetően eltérnének a jelenlegi politikai iránytól...

(Fordította: Garadnai Zoltán)

(Ministere des Affaires étrangeres. Archives Diplomatiques. Direction des affaires politiques d'Europe. Sous-direction des affaires orientales. Hongrie (1960-1965) Carton 1753, No 86. ) - Külügyminisztérium, Külügyi Levéltár, Európai Politikai Ügyek Igazgatósága, Kelet-Európai Aligazgatóság, Magyarország (1960-65) 1753. d. No. 86.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 03.

1914

Németország hadat üzen Franciaországnak.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők