Egy katonasors a „nagy háborúban” – Szemelvények Damásdi Imre hadifogságban írt naplójából

Bevezetés

 

1914. június 28-án végzetes esemény rázta meg az Osztrák‒Magyar Monarchia fennhatósága alatt álló Szarajevót. A városba látogató Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége, Zsófia merénylet áldozata lett. A Monarchia vezetői úgy foglaltak állást, hogy közvetve ugyan, de Szerbia felelős a trónörökös haláláért. A két fél és szövetségeseik, akik már régóta készültek a fegyveres összecsapásra, a merénylet ürügyén elérkezettnek látták az időt, hogy háborúba lépjenek egymás ellen. Az Osztrák‒Magyar Monarchia egy hónappal későbbi hadüzenete nyitotta meg azon események sorozatát, melyek világméretű háborús konfliktust idéztek elő. 1918-as lezárulását követően ez „nagy háborúként”, 1945 után pedig első világháborúként vonult be a köztudatba.

 

Damásdi Imre egyenruhás portréja

(A szerző tulajdona)

 

Az  Osztrák‒Magyar Monarchia és Szerbia 1914 előtti feszült viszonyát az egymással ütköző balkáni érdekek határozták meg, Ferenc Ferdinánd halála pedig ürügyül szolgált a Szerb Királysággal való háborúra.[1] A Szerb Királyság önmagában nem jelentett komoly fenyegetést az Osztrák‒Magyar Monarchia számára, de a cári Oroszország szövetsége elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a Monarchia döntéshozói hosszadalmasan értékeljék a helyzetet és diplomáciai puhatolózásokat kezdjenek saját szövetségeseik körében.[2] Németország, amellyel 1879. október 7-én léptek szövetségre éppen az orosz fenyegetés ellen, lojális partnernek bizonyult. 1882-ben létrejött Ausztria‒Magyarország, Németország és Olaszország hármas szövetsége, amelyről fontos megemlíteni, hogy nem a korábbi szövetség kibővítése volt, hanem egy új paktum. Ehhez egy évvel később Románia is csatlakozott. Az Osztrák‒Magyar Monarchia utóbbi két szövetségese már a háborút megelőzően sem mutatkozott megbízható partnernek: a háború kitörésekor Olaszország és Románia csupán semlegességükkel támogatták szövetségeseiket.[3] A cári birodalomnak Szerbia mellett más háborús partnerei is voltak. 1893-ban Franciaországgal kötött szövetséget, majd a francia‒angol közeledés után 1907-ben Anglia és Oroszország is katonai együttműködésre lépett.[4] Az együttműködés létrejöttét a franciák és az oroszok ellen irányuló német katonai fenyegetés sarkallta. Mint az a későbbiekben kiderült, a háború eszkalálódását e szövetségi rendszerek működésbe lépése idézte elő.

A háborút megelőző hadműveleti szintű tervezések során a teoretikusok is komoly problémaként értékelték Oroszország szerepét a Szerbia elleni esetleges fegyveres harcban. Az Osztrák‒Magyar Monarchia közös hadseregének hadászati terve és a mozgósítás levezénylése több lehetőséggel számolt. „B” esetnek nevezték a Szerbia és Montenegró elleni háborút, „R”-nek az Oroszország elleni fegyveres konfliktust, amelyet Németországgal szövetségben vívtak volna meg, illetve számoltak egy közös „B” és „R” variánssal is. A háború megindulásakor ez utóbbi elképzelés vált valós eseménnyé. Ezek alapján a mozgósítás rendszerét úgy alakították ki, hogy minden eshetőséget számbavéve legyen válaszlépésük. Kialakították az úgynevezett „A-staffel”-t, azaz A-lépcsőt, amely az 1., 3. és 4. hadseregeket foglalta magában, összesen 9 hadtestet. Ez a teljes hadsereg 3/5 részét jelentette, melyet az Oroszország elleni háborús fellépésre szántak. Létrehoztak egy Balkán-csoportot, melyhez az 5. és 6. hadsereg tartozott, összesen nyolc hadosztállyal. A teljes hadsereg 1/5 részét jelentő csoport feladata a Szerbia és Montenegró elleni fellépés volt. A teljes haderő fennmaradó 1/5 részéből pedig egy rugalmasan alkalmazható mozgósítási egységet hoztak létre „B-staffel” néven. A B-lépcső 4 hadtestet magában foglaló 2. hadseregét minden háborús helyzetben bevetésre szánták. Az egyfrontos balkáni háború során a Balkán-csoporthoz csatlakozva támadó alakulatot formált volna, minden más esetben az A-lépcsőt követve a keleti fronton kellett bevetni. Annak ellenére, hogy a cári birodalom is hadba lépett és a vártnál jóval hamarabb mozgósította haderejét, az osztrák‒magyar vezérkar kitartott a Szerbia elleni támadás mellett, ellentétben a tervekben szereplő defenzív hadműveletekkel. Így tehát az orosz hadigépezet megállítására kevesebb haderő állt rendelkezésre, hiszen a B-lépcsőt jelentő 2. hadsereget útnak indították a Balkán irányába. Az osztrák‒magyar haderőre nehezedő nyomást pedig tetézte, hogy német szövetségesüktől addig nem számíthattak nagyarányú átcsoportosításra, amíg Franciaország felett nem aratnak győzelmet.[5]

Az orosz fronton a harci cselekmények 1914 augusztusában kezdődtek meg. Conrad von Hötzendorf tábornagy, a közös haderő vezérkari főnökének elképzelései alapján az 1. és 4. hadsereg együttesen képes lehetett volna egy gyors támadással meglepni a vele szemben álló 4. és 5. orosz hadsereget a Visztula és a Bug folyók közötti területen, ezzel egyidőben pedig a kelet-poroszországi német erők támadásával bekeríthette volna az orosz haderőt. Az osztrák‒magyar támadást a jobbszárnyon a 3. hadsereg és a még csak részben megérkezett 2. hadsereg segítette volna az ellenséges támadóerők feltartóztatásával. A hadműveletek előkészítésének súlyos hiányossága volt, hogy az ellenség tényleges erejét és szándékait már a tervezési időszak alatt sem sikerült kideríteni. Még a hadműveletek megkezdése előtt, augusztus 14. és 23. között lovassági, illetve légi felderítéssel igyekeztek ezt elősegíteni, de jelentős információk így sem álltak rendelkezésre az ellenség erejéről és szándékairól.[6] Ez a hiányosság pedig jelentős hatással volt a keleti front hadműveleteinek első évére. 

Az első összecsapásokat sikeresen vívta meg a közös haderő, mivel az 1. hadsereg Viktor Dankl[7] vezetésével augusztus 23-a és 25-e között megállította az előrenyomuló orosz 4. hadsereget, az osztrák‒magyar 4. hadsereg pedig Moritz Auffenberg[8] irányítása alatt augusztus 26. és szeptember 1. között Komarównál csaknem bekerítette a cári 5. hadsereget. A kezdeti sikerek után azonban sorozatos kudarcok következtek. A középső szakaszon elhelyezkedő 3. hadsereg és a jobbszárnyon lévő Kövess-seregcsoport Kelet-Galícia határán egy tehermentesítő ellentámadást hajtott volna végre, de a velük szemben álló orosz 3. és 8. hadsereg súlyos csapást mért a császári és királyi alakulatokra. Az ezt követő napokban a Balkánról megérkező csapatszállításoknak köszönhetően felállt a 2. hadsereg, amely csatlakozott a Rudolf Brudermann[9] vezette 3. hadsereg harcaihoz, de ennek ellenére sem sikerült megállítani a 100 ezer fővel nagyobb létszámú orosz seregeket, amelyek Lembergnél áttörték a vonalakat és augusztus 30-án visszaszorították az osztrák‒magyar csapatokat. A helyzet megoldásaképp az előrenyomuló 4. hadsereget az arcvonal jobbszárnya felé irányították át. Ennek következtében kezdődött el a második lembergi csata szeptember elseje után, majd szeptember 9-én az ütközet kritikus fázisba lépett. A tartalékokkal nem rendelkező osztrák‒magyar hadseregeket a túlerőben lévő cári csapatok bekerítéssel fenyegették, ráadásul a 4. hadsereg elfordításával a fronton keletkező rést felismerték, azon keresztül pedig támadást indítottak. Mérlegelve a nyomasztó orosz fölényt, Conrad von Hötzendorf általános visszavonulást rendelt el előbb a San, majd a Dunajec folyóig. Ezzel elveszett Kelet- és Közép-Galícia, a Przemyśl erődöt pedig körülzárták. A veszteségi adatok azt mutatják, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchia által felvonultatott 900 ezres haderőt 322–350 ezer fős veszteség érte, az egymilliós orosz hadsereg pedig 250 ezer főt vesztett. Ez tehát a Monarchia számára jelentett érzékenyebb veszteséget.

Miután 1914 végére sikerült megakadályozni a cári seregek betörését a Kárpátokon, a következő év feladata a front keletre tolása, illetve a körülzárt Przemyśl felszabadítása volt. Az osztrák‒magyar hadvezetés felismerte, hogy az oroszok arcvonala nem folytonos, így ezen az Uzsoki-hágótól nyugatra fekvő területen kísérelt meg offenzívát. Conrad von Hötzendorf hadseregei kiegészültek a Balkánról megérkező XIII. hadtesttel, illetve a német hadvezetés oda irányította a Déli hadsereget is. Az 1915. január 23-án kezdődött támadás azonban meghiúsult, és jelentős veszteségek érték az osztrák‒magyar közös hadsereg harcoló alakulatait. A ‒25 °C-os hideg, a járhatatlanná váló utak okozta nehézségek mellett azonban a hadvezetés hibája is közrejátszott a vereségben, mivel megfelelő tüzérségi támogatás nélkül indították harcba alakulataikat. A helyzetet nehezítette, hogy az orosz ellentámadás készülőben volt.[10] Jelentősebb eredményeket csupán a front legdélibb szakaszán, Bukovinában értek el.[11]

Az általam bemutatott napló szerzője, Damásdi Imre éppen ezen a frontszakaszon esett fogságba a támadást megelőző napokban, Kirlibaba mellett. Franz Höfer altábornagy[12] január 23-án kiadott hivatalos jelentése szerint „Lengyelországban, Nyugat-Galíciában és a Kárpátokban semmi jelentősebb esemény nem történt; helyenként ágyúharc folyik, egyébként nyugalom van. Dél-Bukovinában az oroszoknak állásaink ellen intézett ismételt támadásai azzal végződtek, hogy csapataink Kirlibabát és a városon uralkodó magaslatokat ismét elfoglalták. Az oroszok súlyos veszteségekkel visszavonultak. Az ellenségnek arra irányuló kísérletei, hogy Jakobenin és Kirlibabán túl tért nyerjen, ilyenképpen meghiúsultak.”[13]

A tábori sajtóirodától származó részletesebb jelentésből a következők derültek még ki: „a harctéren mindenütt csend van, a tüzérségi harcok is többször szünetelnek. Az ellenfelek időközben olyan állásokat foglaltak el, melyek ellen kisebb jelentőségű támadásokat egyik fél sem tart célszerűnek megkockáztatni. Egyedül Dél-Bukovinában van küzdelem. Ezen a vidéken az oroszok nagyobb erőkkel támadtak. Jakobeni és Lajosfalva környékén már néhány nappal ezelőtt visszavertük az oroszokat, akik azonban nem hagytak föl betörési kísérletükkel. Így legutóbb a román határhoz közel, a Kirlibaba fölötti szoroson próbáltak betörni. Csapataink azonban, melyeket Fischer vezérőrnagy vezetett, ezt a támadást is visszaverték s ellentámadásba menve át, elfoglalták a Kirlibaba körüli magaslatokat. Ezzel a győzelemmel a dél-bukovinai orosz offenzíva teljesen meghiúsult.”[14]

 

 

A kirlibabai ütközetet ábrázoló metszetek Damásdi Imre hagyatékából

(A szerző tulajdona)

 

Damásdi Imre harctérre vonulása és fogságba esése

 

Az üknagyapám, Damásdi Imre, akit az idő és a múlandóság korlátai miatt sosem ismerhettem meg, egy tenyérnyi méretű füzetbe jegyezte le visszaemlékezéseit a csatatérre való megérkezésről, a Kirlibaba környéki harcokról és fogságának első szakaszáról. Hadifogságának második állomásán jutott hozzá az említett jegyzetfüzethez, ahol már „naplószerűen” vezette azt. Az irat borítóján az antant vezetőinek arcképei láthatók, középen II. Miklós cárral, hátoldalán pedig az antantországok zászlóival övezett Sárkányölő Szent György található, aki védőszentje számos, ehhez a katonai tömbhöz tartozó országnak, továbbá az Orosz Birodalom területén is nagy tisztelet övezi. Ahogy üknagyapám fogalmazott, visszaemlékezéseket is tartalmazó naplója „az 1915. évben a harctéren és a fogságomban átélt nevezetesebb események”-ről szólnak. Előtte és utána, mintegy keretbe foglalva, számára kedves dalok és általa írt versek olvashatók. Az irat tartalmaz még feljegyzéseket az éppen aktuális valutaárfolyamokról, illetve más hasznosítható információkat is, mint például az orosz ábécé betűit azok magyar megfelelőivel.

Családomhoz hasonlóan sok helyen hasonló becsben tartották és tartják mai napig a felmenőktől fennmaradt személyes forrásokat. Általuk lehetővé válik a megélt történelem vizsgálata, ami egyre népszerűbb a történetírásban bekövetkezett fordulatnak köszönhetően. A személyes forrásoknak köszönhetően képet alkothatunk arról, hogy milyen volt az élet a harctéren és a hátországban. Mindez sokszínű narratíván keresztül tárul az olvasók elé. melyekben a háború élménye egyenrangúvá válik az egyén személyes tragédiájával is. Egy-egy napló vagy emlékirat vizsgálata során a történelmi folyamatok mellett nyomon követhetőek a szerző belső, lelki változásai is, hiszen a megélt események hatást gyakorolnak önazonosságára.[15] A naplók változatossága miatt elkerülhetetlen, hogy bizonyos szempontok alapján rendszerezzük őket. Pritz Pál négy alapvető típusba sorolta a naplókat, hozzátéve, hogy a különféle típusok nem határolódnak el élesen egymástól. E rendszerezés alapján üknagyapám naplója azon írások közé tartozik, amelyeket szerzői saját mentális és lelki egészségük megőrzése érdekében kezdtek el vezetni. Ez gyakran megnyilvánul a napló aránytalanságában, egyes részletek „túlírásában”.[16]

Egy 1914. december 8-án kelt, ükapámnak írt levél[17] címzéséből kiderül, hogy Damásdi Imre a m. kir. 29. (budapesti) honvéd gyalogezred 1. pótszázadának népfelkelő gyalogosaként vonult be, laktanyája Kelenföldön volt.

 

Damásdi Imrének címzett levél

(A szerző tulajdona)

 

Az Osztrák‒Magyar Monarchia hadügyének jogi kereteit az 1868. évi XL., XLI. és XLII., a véderőről, honvédségről és önkéntes véderőről szóló törvények határozták meg, melyeket a későbbiekben többször is módosítottak. A szárazföldi haderő három részre vagy „vonalra” oszlott, amit a szervezettsége, kiképzettsége, fegyverzetének minősége és bevethetőségének foka határozott meg. A legfelső fokot a császári-királyi, majd később császári és királyi hadsereg jelentette. A közös hadsereg kiegészítésére szolgált a második vonalat jelentő magyar királyi honvédség, illetve a Lajtán túli területeken a Landwehr. E haderők nem rendelkeztek kiegészítő alakulatokkal, gyalogos és lovas egységekből álltak. Fegyvernemi szabályzatai, felszerelése, rendfokozatai megegyeztek a közös hadseregével, a különbséget a honvédségnél a magyar, a horvát alakulatoknál pedig a horvát vezényleti nyelv jelentette.[18] A szárazföldi haderő harmadik vonalához a háború során mozgósítandó, a veszteségek pótlására szolgáló magyar királyi népfelkelés és annak osztrák megfelelője, a Landsturm tartozott. Az első világháború kirobbanásakor kezdődött mozgósítás során nyolc népfelkelő gyalogdandár is megalakult 29 népfelkelő gyalogezreddel, októberben pedig újabb nlgy népfelkelő dandárt állítottak ki. Azonban ezek felszereltségben, a beosztott lovasság és tüzérség számában is jócskán alulmaradtak a kivonuló csapatokkal szemben, és még géppuskásaik sem voltak. Ezen körülmények mérlegelése alapján a népfelkelő gyalogezredeket 1914 őszén elkezdték feloszlatni, állományukat pedig az ugyanolyan számú honvéd gyalogezredekbe osztották be.[19] Így kerülhetett Damásdi Imre népfelkelőként a fent említett alakulathoz.

Az események bemutatása során 1915. január 5-ig kanyarodunk vissza, amikor Damásdi Imrét beosztották az 1. zászlóalj 1. menetszázadába, amellyel másnap Érden harcászati gyakorlaton is részt vett. Erről visszatérve szülei már valószínűleg a laktanyában várták. Január 7-én, csütörtök délután búcsúztak el egymástól, attól tartva, hogy örökre. A bevonultak még azon a napon magukra öltötték az 1909-től bevezetett szürke egyenruhát, kiosztottak nekik fejenként 120 db éles lőszert, majd gyalogosan elindultak az akkori Ferenc József, mai nevén Szabadság hídon keresztül a Józsefvárosi pályaudvarra. Visszaemlékezésében hosszabban taglalta a pesti embereken tapasztalt lelkesedést: „mikor már kiértünk Pestre, ott már el voltunk telve örömmámorral, gyönyörű utcákon mentünk végig, s mindenfelöl sok szép élő szegfűket, narancsot, ami csak úgy hamarjába telhetett a bőkezű pesti néptől, szép kisasszonyok finom… szivarokat osztogattak, kaptunk mindnyájan egy-egy kis emléknaptárt is a Mátyás diák szerkesztőségéből….”

 

Részlet a naplóból

(A szerző tulajdona)

 

Véleményem szerint ez a naptár is segítségére lehetett abban, hogy nagy pontosággal tudta vezetni naplóját. 1915 első hónapjában a hátországot lelkes, a katonák iránt segítőkész, bőkezű emberekként jeleníti meg Damásdi Imre. Az emberek ünneplik őket és támogatást sugároznak feléjük. Ez azzal is magyarázható, hogy ekkor még nem értek el a háború negatív hatásai az anyaország területére. Az élelmiszerárak 1914 októberétől ugyan 15%-kal növekedtek, de ekkor még nem beszélhetünk élelmiszerhiányról, a vasúti közlekedés zavartalan volt, a hadiüzemek pedig egyre több embert foglalkoztattak, felvéve ezzel a korábbi munkanélküliek egy részét. A fizetések reálértékét sem rontotta az infláció. A sajtó és a szépirodalom is túlnyomóan a háború idealizált oldalát közvetítette. 1914 végétől kezdődően azonban az emberveszteségek száma egyre magasabb lett, a magyar állampolgárságú halottak és fogságba esettek száma az év végére elérte a százezres nagyságrendet. Az Osztrák‒Magyar Monarchia gazdaságára nehezedő terhek is egyre nagyobbak lettek, hiszen a fejlettebb nyugati ipar könnyebben vészelte át a nehézségeket, Oroszország pedig jelentősebb emberanyag-tartalékkal rendelkezett. Az igazi sokk már Damásdi Imre fogságba esése után következett be, amikor a Przemyśl felszabadítására indított hadjárat elbukott, tízezres nagyságrendű veszteségeket okozva.[20] Kezdett tehát megmutatkozni a háború sötétebb oldala is, de a közhangulat ekkor még nem romlott drasztikusan.

Viszatérve Damásdi Imre történetére, a pályaudvarra érkezés után vagonokba helyezték a társaival együtt, majd éjszaka 11 óra körül útnak indultak a háborúba. Hajnali két óra magasságában értek Nagykátára, majd Szolnokot érintve január 8-án napfelkeltére érkeztek Kisújszállásra. Karcag, Püspökladány, Hajdúszoboszló következett, és még aznap este elérték Debrecent. Itt vacsorát kaptak és egy-egy kulacs rumot, majd folytatták az útjukat a Vámospércs, Érmihályfalva, Resszege, Királyháza, Szaniszló, Nagykároly, Velvács, Szatmárnémeti útvonalon.

Január 9-én, szombaton befejezték a vonatozást, Borsa településről gyalogosan folytatták útjukat némi pihenés és ellátmányozás után. A naplóban jegyzettek tanulsága szerint: „kaptunk szalonnát, s mindenki amennyi kenyeret elbírt tenni, tehát én is eltettem másfél kenyeret...” Ebből az látszik, hogy ekkor, ebben a térségben még nem volt hiány élelemből. Ükapám akkor szembesült a háborúval, mikor a havas hegyekkel ölelt vidéken lerombolt hidat, sebesülteket és menekülő családokat is megpillantott. A menekülők egyébként örömmel üdvözölték őket, hiszen nem sokkal korábban orosz csapatok járhattak ott, akiket az osztrák‒magyar katonák már visszaszorítottak. Borsáról elindulva egy hosszú menetelés vette kezdetét a Priszlop-tetőhöz. Ezt a magaslatot hóesésben és kevés, néhány perces pihenőkkel érték el éjfél körül. Ezután még egy órányi meneteléssel jutottak el szálláshelyükre, egy barakkhoz, ahol az éjszaka hátralévő részét töltötték. Január 10-én újabb menetelés várt rájuk, a nap végére elérték Papfalvát. Az eltelt két nap alatt nagyjából ugyanannyi időt és távolságot tölthettek el meneteléssel a Kárpátok vonulatai között, mégis érezhető az aránytalanság a két nap eseményeinek taglalása között. Az első napi útjukat hosszasabban, részletesebben, közel egy oldalon keresztül írta le, míg a második napra csupán néhány szó jutott. Feltehetőleg az első, nagyobb megpróbáltatás emléke mélyebb nyomot hagyott a szerzőben, aki a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei Izsákon született alföldi fiatalemberként először tapasztalhatta meg a hegyi utak nehéz terepét, a magaslatok levegőjét és időjárását. Rövid pihenő után az alakulat Kirlibaba felé vette az irányt, amit el is értek január 11–12-én, befejezve ezzel a több mint 50 kilométeres gyalogútjukat. Az éjszakai pihenés után másnap egy őrnagy, akinek nem jegyezte fel a nevét, átvette a századot és elindultak Moldova-Şuliţa helység felé, ahol ekkor már harcok dúltak. A harctérre azonban nem értek ki, ‒ erre a következőképpen emlékezett vissza: „éste [!] későn értünk oda, máskülönben is későn mentünk, mert már a mieink, az öreg népfelkelő honvédok 24-esek vonultak vissza megverten, már csak a sebesültek voltak itt-ott láthatók, kinek keze s lába megkötve, itt nagyon érzett a füstszag, minekünk is vissza kellett vonulnunk nagy csendbe Kirlibabára…” Ez volt az a pont, mikor a csatatér karnyújtásnyira került Damásdi Imréhez és társaihoz. Ellenséggel ugyan még nem találkoztak, de a naplóban itt jelenik meg először a harctér füstje, a visszavonuló bajtársak és a sebesültek tömege.

Hegyi barakkokban eltöltött néhány nap után, az élelmiszervételezést követően egységével együtt visszavezényelték Kirlibaba térségébe. Itt is szalonnát vehettek magukhoz a katonák, viszont a kenyéradag a harmadára csökkent, pedig nagyjából ugyanannyi időre kellett azt beosztani, mint megérkezésük idején. Bizonyára a front közelébe már nehezebben juttatták el kenyereiket az ezred sütödéi.[21] A napló leírása szerint derékig érő hóval fedett hegyi utakon közelítették meg a települést, kiegészülve a 30-as honvédezred katonáival.  Január 21-én, három héttel a budapesti indulás után érték el ismét Kirlibaba térségét. A megérkezés után szinte azonnal, délután két óra tájban az alakulat arcvonalba fejlődött, Damásdi Imre beszámolója szerint ő ennek a jobb szárnyán tartózkodott, Zs. Kovács István őrmester irányítása alatt. Egységük a közeli erdő nyújtotta fedezéket elhagyva, támadást kísérelt meg az orosz állások ellen. A támadásról a naplójában így írt: „a muszkák először csak egy-két lövést tettek, azután később volt az igazi harc, mikor elölről fegyver-, oldalról srapnel-, hátulról pedig gépfegyvertüzet kaptunk oly erőset, hogy nagyon sokan meghaltak s sebesültek köztünk, hogy nekünk vissza kellett menekülnünk a kis erdő széléig, itt találkoztunk őrmesterünkkel (Zs. Kovács) megsebesülve lábán, aki azt a parancsot adta, hogy menjünk vissza az előbbi helyünkre…”

Az erős ellenséges tűz tehát megtizedelte a támadó honvédeket, a sebesült őrmester pedig igyekezett elkerülni azt, hogy szakasza rendezetlenül meneküljön, ezért ellenállásra utasította őket. Ükapám és öt társa követték parancsát, de magukra maradtak a harcmezőn. Végül egy másik, Szokoly nevű őrmester hívta be őket egy erdőszéli lövészárokba, ahonnan már nem tudtak kitörni, és végül megadták magukat. 1915. január 21-én délután ezzel kezdetét vette Damásdi Imre és társai orosz hadifogsága. A korábban idézett sajtójelentések, melyek először orosz előrenyomulásról írtak, majd arról, hogy a honvédcsapatok ellentámadásba átmenve visszaszorították az ellenséget, Damásdi Imre beszámolójában is olvashatóak, ezen eseményeknek ő maga is részese volt. 

 

 

Részlet a naplóból

(A szerző tulajdona)

 

A fogságbaesést a bécsi Kriegsarchivban őrzött egyik dokumentum, az osztrák‒magyar veszteségi nyilvántartásban található hadifogolykarton is bizonyítja. Ebben megerősítést nyerhetünk Damásdi Imre személyes adatairól, alakulatáról, a fogságbaesés helyszínéről, arról, hogy egészséges volt-e, illetve, hogy úton volt Kijev felé. A fogságbaesés időpontjánál viszont meglepő módon a január 5-i dátum szerepel, az a nap, amelyen a naplója szerint beosztották abba a menetszázadba, mellyel később a harctérre érkezett.

 

A bécsi Kriegsarchivban található hadifogoly-karton

 

A napló és a korabeli sajtó összevetése alapján bizonyos, hogy Damásdi Imre elég nagy pontossággal számolt be a körülötte zajló eseményekről, annak ellenére, hogy ezeket az eseményeket már visszaemlékezésként jegyezte le. A korábbi őrnagy, De Sgardelli Caeser a huszonkilences honvédekről szóló könyvében[22] szócikkekbe szedve, néhány sorban igyekezett megemlékezni egykori bajtársairól. Ez a névsor nyilván nem lehet teljes, viszont szerepel benne Zs. Kovács István neve is, akiről kiderül, hogy a háború előtt birtokos volt Kecskeméten, és január 7-én indult a keleti frontra szolgálatvezető őrmesterként. A szócikk leírja, hogy január 21-én Kirlibabánál megsebesült, mint ahogy a napló is említi ezt. Aztán egyévi szabadságot követően rokkantként szerelt le. A szakirodalom által felvázolt események, a sajtójelentések és a napló összevetése tehát a január 21-i fogságbaesést tanúsítja. A kartonon szereplő dátumról csak találgatni lehet. Damásdi Imre hadifogságáról egy másik, orosz dokumentum is beszámol, amely szintén a Kriegsarchivban található. 

 

 

A bécsi Kriegsarchivban található orosz hadifogolylista, benne Damásdi  Imre neve is 

 

A harctérről Moldova–Halics–Ternopil (Tarnopol) útvonalon keresztül vitték Kijevbe, ahova február 5-én érkezett meg társaival. Itt arról számolt be, hogy „felírták a nevünket”, tehát felkerült a neve a korábban említett orosz hadifogolylistára. Kijevből másnap vitték tovább kelet felé. Február 12-én érték el a Volgát, 16-án az Urál folyón keresztülhaladva jutottak el Ázsiába, két nappal később érkeztek meg hadifogságuk első állomására, Kurganba, a Tobol folyó partján lévő városba. Az 1915 januárja és áprilisa között a Kárpátokban zajló csatákban 180 ezer katona esett fogságba vagy tűnt el.[23] Őket és a keleti fronton elfogott többi katonát 223 különböző fogolytáborba szállítottak. Közülük a szláv származásúakat az Oroszország európai területein lévőkbe, míg a németeket és a magyarokat Szibériába és Közép-Ázsiába vitték,[24] mint ahogy ükapámat is.

 

A kurgani fogság

 

1915. február 18-án Damásdi Imrét és közel 300 fogolytársát a Kurganba való megérkezés után tíz orosz katona kísérte szálláshelyükre, egy faházban. Az itt eltöltött első éjszaka után néhány, már itt tartózkodó hadifogoly meglátogatta az újonnan érkezőket, akiket lesoványodott, legyengült embereknek láttak. Ezután beosztották őket a „9. rottába”, egy századhoz hasonlító egységbe, majd elvitték őket a konyhába, ahol ennivalót kaptak. A napló szövegéből kiderül, hogy egy konyha 4-5 „rotta” élelmezését látta el. Az itt töltött időszakról összefoglalóan azt lehet elmondani, hogy a tavasz eljöveteléig szélsőséges, gyakran ‒40 °C-os hidegnek is ki voltak téve, amit enyhébb időjárású napok váltottak fel. A hadifoglyoknak olyan munkát kellett végezniük, ami a helyi lakosság megsegítését jelentette. Ükapám egy közelben lakó nőnek segített az állatokkal kapcsolatos teendők ellátásában, illetve moslékot vitt a sertéseknek. A kommunikáció ugyan nehézségeket okozott, mert mint kiderül, „…beszéltek hozzám, de az nekem annyit ért, mintha egyet se szóltak volna…” Mutogatással, kézjelekkel azért sikerült megérteni a másikat. A naplóban az orosz nép vallásosságáról is beszámolt, az orosok többségét görögkatolikusnak írta le. A hadifoglyok a böjti időszakban érkeztek meg, amit velük is betartattak, így leginkább káposztát és halat kaptak, az utóbbit Damásdi Imre meglehetősen büdösnek találta. A húsvét elérkezését nagyon várták, mivel végre elhagyhatták egyhangú étrendjüket. Ekkor attól az asszonytól, akinek ükapám a segítségére volt, a körlet katonái kalácsokat kaptak, Damásdi Imrét pedig külön meghívta egy pohár borra, meghálálva a fáradozásait. Ennek az apropóján számolt be arról a szájról szájra terjedő információról, hogy „itt most náluk nem szabad szeszes italt inni, mióta a háború áll, mert mondják, a japánokkal is azért vesztettek csatát, mert ők akkor részegesek voltak, most pedig a cár megtiltotta, a kocsmák is mind be vannak zárva.”

Összeségében pozitív hangulat sugárzik a kurgani fogságról szóló sorokból, a tél elmúltával az időjárás kedvezőbbre fordult, és a munkával töltött idő alatt is emberségesen bántak velük. Az akkor még nőtlen Damásdi Imre figyelmét a helybeli nők sem kerülték el, akiket az otthoni lányokhoz, asszonyokhoz hasonlított: „nagyon divatoznak, az öltönyük semmivel sem különbözőbb, mint nálunk…” Ellenben a helyi férfiakról lesújtó véleményt formált, mivel szerinte „renyhék, s nagyon elhagyják magukat, öltözetet, [!] lustáknak és butáknak látszanak, ami tényt abból következtettem, hogy minden fűszeres [!] üzletben van kis számológép, mint nálunk a elemi első osztályos fiúknak, hogy ha 10 kopekért több felet vásárolnak, azt csakis a számológépről számolják össze…” Ezzel is illusztrálta az orosz határvidéken élők „iskolázatlanságát”.

Szomorú pillanatokat ükapám barátjának, az általa Janinak nevezett személy halála okozott, aki a harctérről magával hozott betegségei következtében hunyt el húsvétot követően. A naplóban hosszan foglalkozott a bajtárs elvesztésével. Ükapám leírja, hogy a halálhírt megelőzően táviratot küldött Jani szüleinek, amit később megbánt. Erről szóló sorai: „tudattam, hogy itt vagyunk s egészségesek vagyunk, s táviratban nem akartam tudatni, hogy beteg, jobb lett volna, nem is tudatnom őket, nem szomorítottam volna szegény özvegy édesanyja szívét, mert majd ha valamikor egyszer hazamehetünk, őtet is várják, pedig őtet már hiába várják haza. A kurgani temetőben zöldellik a sírja.” A fogságba esésére vagy a kurgani fogvatartásáról szóló részeket hónapokkal később, már hadifogsága következő állomásán vetette papírra. Az idő ennek ellenére nem enyhítette bűntudatát, amiért félretájékoztatta barátja hozzátartozóit, akik hiába várták haza Janit. Feltehetőleg ezt az érzést próbálta oldani magában a fentiek leírásával.

A kurgani fogságot bemutató rész végére egy érdekes szemelvényt szántam. Ükapám beszámolt egy orosz újságban látott térképről, melyen az Osztrák‒Magyar Monarchia, és azon belül Magyarország háborút követő esetleges felosztását látta. Ebből az derült ki, hogy „Románia határa a Bánságig fog terjedni, Szerbiáé Bács megyéig, Galícia s Bukovina az oroszé lenne, a Duna-Tisza köze […] maradna Magyarország, mi természetesen jót nevettünk rajta.” Nem meglepő, hogy ez az elképzelés hasonlóságokat mutatott a későbbi trianoni határokkal, hiszen ezek a területi igények már korábban is éltek mind a szerb, mind a román, mind az orosz politikai gondolkodásban. Ez és az ehhez hasonló hírek nem csupán az említett országok katonáira, de az osztrák‒magyar hadseregben szolgáló szlávokra nézve is hatással lehettek.[25] A június 4-i naplóbejegyzés után öt évvel írták alá a trianoni békeszerződést, amely súlyos következményekkel járt Magyarországra nézve. Damásdi Imre és társai ekkor még nem sejtették, hogy az, amin akkor olyan jól szórakoztak, sokuk életében valósággá is válik. Kurgant végül 1915. július 12-én hagyták maguk mögött.

 

„Konstantinovkaya”

 

A kurgani indulást követően 12 napos utazás vette kezdetét, melynek végén elérték a Don melletti, a naplóban „Konstantinovkaya” néven emlegetett, mai nevén Konsztantyinovszk települést. A beszámoló szerint átkeltek a Volgán, valamint érintettek két nagyobb várost, Szamarát és Rosztovot is. Megérkezésük után barakkokban szállásolták el Damásdi Imrét 31 társával együtt. A megérkezés másnapján, július 25-én vasárnap pihenhettek, a megszokottnál bőségesebb ennivalót kaptak, majd 26-án reggel munkára fogták őket. A nehéz kubikosmunkát két napig végezték, majd ezt követően megtagadták a munkát, mivel nem kapták meg a Kurganban beígért „35 kopek napi bért s 25 kopek kosztpénzt…” Eleinte az élelmiszer megvonásával próbálták megtörni ellenállásukat, rendőrtiszt is fenyítette őket szóban, majd megtizedeléssel fenyegették őket. Néhány, régebb óta ott raboskodó fogoly, akik szintén megtagadták a munkát, meséltek a fogvatartók kegyetlenkedéseiről. A naplóban olvashatunk a kozákok erőszakosságáról, illetve egy magasrangú tisztről is, aki „csak úgy mutatásképpen egy nehány embert megpofozott, amivel kimutatta az oroszoknak a műveltség terén való előhaladását mi előttünk…” A fogságba ejtett katonákkal való bánásmódnak az 1906. évi genfi és az 1907. évi hágai nemzetközi egyezmények szabtak keretet, de ezeket nem mindig tartották be, mint ahogy az a fent idézett sorokból is kiderül. A foglyok dolgoztatása sem volt egyedülálló eset: 1915 tavaszától bevett szokás volt, hogy a mezőgazdaságban vagy ipari létesítményekben dolgoztatták őket, utak és vasutak építésében vettek részt.[26] Augusztus elsején Damásdi Imre és három társa végül felhagyott a sztrájkolással, és elkezdtek dolgozni egy pékműhelyben, ahol egészen 1915 végéig tevékenykedtek. Naplóját ettől kezdve a frissen átélt események leírásával folytatta. Munkájukat megbecsülték, jól bántak velük, de beszámolt arról is, miként bántották azokat, akik továbbra is ellenszegültek. Ellátásuk kapcsán arról írt, hogy minden hónapban kaptak fejenként három font cukrot, két ember kapott negyed font teát, reggelire az ebből készített teát itták egy kevés fehér kenyér kíséretében. Ebédre általában rizslevest, köleskását és egy darab húst kaptak, vacsorára pedig egy kis leves járt a maradék hússal. Dohányárut, jellemzően mahorkát is szétosztottak a foglyok között, illetve könyveket és levélpapírt is kaptak az elvégzett munka függvényében. Szeptember 15-én, majdnem kéthónapnyi ott tartózkodás után arról írt, hogy egy jelentősebb összeírásra került sor a foglyok között.

Október 4-i naplóbejegyzésében arról számolt be, hogy „miképpen vannak a háborúzó államok pénzei érték összehasonlítása [!] megállapítva…”, tehát aktuális valutaárfolyamokat ismertetett. Ebből kiderül, hogy az orosz pénz 12%-ot, a francia 4%-ot veszített az értékéből, míg a német és az osztrák‒magyar valuta erősödött. Október folyamán érte utol a posta Damásdi Imrét Kurgan érintésével. Október 21-én papírra vetett soraiban írt egy otthonról kapott levélről, melyhez 24 korona 60 fillért csatoltak szülei, ezért 15 rubelt kapott volna. Ezt azonban már csak a levélből tudta meg, ugyanis a küldeményt nem kapta kézhez. Viszont megemlítette, hogy fogságba esése idején 20 koronáért 6 rubelt kapott, tehát saját maga is tapasztalhatta az orosz valuta értékének esését. Ebből és a foglyok összeírásából arra következtetett, vagy talán abban reménykedett, hogy a háború közeleg a végéhez, és az oroszok vesztésre állnak. Ez a következtetése ugyan téves volt, de helyesen érzékelte a cári hadsereg meghátrálását. 1915. május 2-án a központi hatalmak offenzívát indítottak, mely jelentős ember- és területi veszteségeket okozott Oroszországnak. Tehát a nyár végén lezárult támadás gazdasági hatásairól már 1915 őszén ebben a Don melletti fogolytáborban is értesüléseket szerezhetett, ebből következtetve a háború akkori állására. A Konsztantyinovszkban töltött, fogságban írt beszámoló hátralévő részében rendszeresen közölt információkat a táborba folyamatosan érkező újabb foglyokról és arról is, hogy havonta 2-3 alkalommal kapott levelet szüleitől, egy Pista nevű barátjától, illetve egykori tanítójától. A megkapott és az általa küldött levelek jelenlegi tudásom szerint nem maradtak fent. Ezek mellett részletesen beszámolt a három itt töltött ünnepről is: az 1915. évi mindenszentek napjáról, karácsonyról, illetve 1916 húsvétjáról. A mindenszentek napja ekképpen jelent meg a naplóban: „ekkor nem dolgoztunk s mindnyájan kivonultunk a megboldogult honfitársaink sirhalmaihoz. S ottan előbb az osztrák, azután a magyar dalárda halotti éneket mondott, s végezetre énekelték a «Hymnust«, amelyben elkeseregtünk, hogy megbűnhődtük már a múltat s jövendőt…”

A karácsonyt is ehhez hasonló megemlékezéssel tartották meg, és karácsonyfát is állítottak. 1915 karácsonya után kórházba került egy magas lázzal, kiütésekkel járó betegség miatt. Ezek a tünetek a tífuszra utalnak, amely jellemzően sok ember rossz higiéniai állapotú helyen való összezárása nyomán alakul ki. 1916. április 22-én, húsvét szombatján részt vettek a közeli város templomában tartott istentiszteleten, mely este 10 órakor kezdődött és egészen reggelig tartott. Ezután a foglyokat vendégül látták az ottaniak. Ükapámat és egy másik társát egy fiatalasszony hívta be házába. A nő beszámolt arról, hogy a férje a németek fogságában van, még a leveleit is megmutatta.

Májust követően arról írt, hogy egyre kevesebb és rosszabb minőségű ételt kapnak, „olyan ételt adnak enni, hogy otthon a kutya se enné meg, 2 font valóságos föld kenyeret [!] kapunk napjára […], délben levest kapunk, olyat, hogy amibe még néha só sincs elég, vetnek bele egy kevés köleskását s néha egy pár krumplit a nevéért s két kis darab tüdőt vagy májat…” Ezt összehasonlítva a tábor elején kapott élelmezéssel, szembetűnő a mennyiségi és minőségi romlás a foglyok ellátásában. Az élelmiszerhiányban szenvedő, mostoha körülmények között élő, legyengült szervezet számára a tífusz és más betegségek gyakran végzetes következményekkel jártak. Damásdi Imre élni akarásának és jó szerencséjének köszönhette, hogy átvészelte ezt a betegséget. Május 12-én számolt be arról, hogy megkapták a munkájukért az előző évben megígért fizetséget, vagy legalábbis annak egy részét. 19 kopeket kapott kézhez, de megemlítette, hogy volt, aki ennyit sem kapott. A pénzt féltve őrizgette a hazaútjára. Ezt követően 1916. július 27-én írta az utolsó naplóbejegyzést, melyben váltakozó égi jelenségekről írt. Ezután már csak a korábban említett lírai művek olvashatók a füzet fennmaradó oldalain, jellemzően dátumozás nélkül. A legkésőbbi időpont, ami ebben szerepel, az 1917. április 29-e. Ehhez az ükapám által írt vers párosul, melyben jókívánságait tolmácsolja Hegedűs Imre, Rábaszentandrásról származó egykori honvéd felé. A versben nem írt konkrétumokat, így nem derül ki, hogy milyen kapcsolatban álltak egymással.

Damásdi Imre hazaérkezéséről semmilyen irat vagy feljegyzés nem maradt fenn, a hazaérkezés idejéről és módjáról is csak találgatni lehet. Kisgyermekkoromból dédnagyanyám, Damásdi Imre lánya, Zsófia elmeséléséből emlékszem néhány részletre, mint például arra, hogy vasúton érkezett haza szüleihez Izsákra meggyötörve, lesoványodva. Ezt követően a két világháború között a családjával Kunszentmiklósra költözött, ott élt 1977-ben bekövetkezett haláláig. Története jól mutatja, milyen módon hatott a háború az egyszerű emberek életére. Naplóján keresztül mintegy alulnézetből láthatjuk a „kárpáti téli csata” harcait, megismerhetjük az orosz hadifogságot, melyen számos sorstársával együtt osztozott. Munkámat ükapám egyik versével zárom, melyben összefoglalja a háborúban és fogságban átélteket. 

 

„Szüleim már ne írjanak harctérre

Csak két hetet töltöttem el egészbe

De Január huszonegybe elfogtak

Minket aztán orosz földre hajtottak

Mikor aztán hajtottak Kiev felé

Fújta a szél havat a szemem közé

Akkor aztán gondoltam a hazámra

Én Istenem mért is estem fogságba

Másfél napot töltöttünk el Kievbe

Ott írták be a nevünket jegyzékbe

Ottan aztán vonatra felültettek

Szibéri Kurgan városba vittek.

Sok bús napot töltöttem el Kurgánba

Mégis untam magamat a fogságba

De azután távirat jött Kurgánba

Magyar foglyok üljenek a vonatra

Édes anyám nyissa ki a kapuját

Eressze be régen nem látott fiát

Haza jöttem elgyengülve fáradva

Csak két hétig voltam golyózáporban

Jött a golyó, hullott mint zápor eső

Mégis megsegített a jó teremtő

Sokat kértem a jó Isten térdelve

Hogy segítsen még a szülőföldemre

Édes anyám adjon Isten jó estét

Eressze be halottnak hitt gyermekét

Forró könnyet hullatok a keblére

Hogy még édes anyám látom élette

Jó szüleim, testvérim ne sírjatok

Haza jött, akit oly rég vártatok

Nem gondoltam volna már az elette

Hogy még egymást megöleljük keblünkre.”