Bevezetés

Magyarországon, mint a világ más országaiban is, a 19. század végén - a 20. század elején kezdték meg a bauxit kitermelését. Az 1903-ban feltárt bihari bauxittelepek azonban a trianoni békeszerződést követően a határokon túlra kerültek. Az 1917-ben hazai befektetéssel alakult, Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt.-nek romániai és olaszországi vállalatok alapításával sikerült - ha csak részben is - saját tulajdonban tartani a bányákat. A bauxit iránti kereslet már az első világháború éveiben megnőtt, Németország ugyanis 1914-től nem vásárolhatott Franciaországtól bauxitot, és emiatt a németek 1915-ben megkezdték a Bihar-hegység bauxittelepeinek fokozottabb kitermelését. Az 1920-as években a dunántúli bauxitlelőhelyek jelentős része - Gánt, Halimba, Iszkaszentgyörgy, Óbarok - a nagy nemzetközi konszernnek, a Bauxit Trust AG-nek a tulajdonában volt. Működését az Alumíniumérc-, Bánya- és Ipar Rt. irányította, de a konszernben a svájci és a német vállalatoknak jutott a vezető szerep. Az 1930-as években egy magyar tőkéscsoport állami támogatással egy új nagyvállalatot alapított, azzal a céllal, hogy megtörjék a nemzetközi konszern monopóliumát. Terveiket a Fejér megyén kívül eső bauxittelepekre alapozták.

Grófok és hercegek vállalata

A vállalatot a konzervatív nemzeti jobboldal prominens képviselői alapították, közöttük vitéz leveldi Kozma Miklós volt belügyminiszter, az MTI elnöke, a Magyar Rádió alapító elnöke, aki a Magyar Bauxitbánya Rt. elnök-igazgatói tisztét is betöltötte 1941-ig, élete végéig (bár utolsó éveiben tagsága már csak formális volt). Ugyancsak részt vett az első igazgatóságban Wünscher Frigyes, a Hangya Termelési, Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet igazgatója, Darányi Béla, a Futura Szövetkezeti Központ vezérigazgatója, Kánya Kálmán volt külügyminiszter, gróf Széchenyi Zsigmond, Hagyó-Kovács Gyula, a cisztercita rend előszállási uradalmának jószágkormányzója, gróf Károlyi Gyula volt miniszterelnök, a „zsidó atyafiságú"

Mindannyian a magyar politikai életnek azon képviselői vagy támogatói voltak, akik jobboldali beállítottságuk mellett szemben álltak a nácizmussal, és akik közül többeket - már aki megérte - a nyilasok is és a bolsevikok is üldöztek. Gróf Esterházy Móricot 1944-ben a nyilasok deportálták, 1951-ben a kommunisták kitelepítették. Kánya Kálmánt és Herceg Montenuovo Nándort szintén elhurcolták a nyilasok. Hagyó-Kovács Gyula 1950-től hét évet töltött a váci börtönben.
Szorosan kötődött a vállalathoz dr. Lázár Andor ügyvéd, politikus, aki 1932. október 1-jétől 1938. március 9-ig igazságügyi miniszter, a Dunántúli Református Egyházkerület jogtanácsosa, később a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka volt. Miniszterségének idején zajlott az akkor már évek óta börtönben ülő Rákosi Mátyás újabb pere. 1948-ban ezért bíróság elé került, és bár bebizonyosodott, hogy nem rajta múlt Rákosi Mátyás ekkori „kicserélése", eltávolították a

1937. április 21-én alakult meg a Magyar Bauxitbánya Rt. 2 000 000 pengő alaptőkével. A részvénytársaság átvette azokat a bauxit-zártkutatmányokat a Bakonyban (Alsóperepusztán) és Baranyában (Nagyharsányban), amelyeket előzőleg a Magyar Bányaművelő Rt. bérelt a kincstártól. A vállalat geológus szakértője dr. Telegdi Róth Károly, az iparügyi minisztérium bányászati kutatási osztályának a vezetője volt. A bányászati munkákat Ajtay Zoltán, a neves (később Kossuth-díjas) bányamérnök irányította.
A hamarosan meginduló kutatások jelentős ércelőfordulásokat feltételeztek a Bakonyban, Alsóperepuszta környékén, több millió tonnányi bauxitvagyonnal. Az érc változó minősége és minden komoly szállítási lehetőség hiánya miatt azonban csak 1940-ben nyithatták meg a bányát.
Baranyában, a Nagyharsányhegyen, kisebb, mintegy 600 0000 tonnára becsült, különleges minőségű ércvagyont sikerült kimutatni, de az érc sajátos települési viszonyai és a relatív csekély kereslet miatt csupán korlátozott mennyiségű (évi 15-20 000 tonna) kitermelést vehettek tervbe.
A vállalat timföldgyártás céljaira alkalmas bauxit bányászatát kívánta megkezdeni, ezért 1938. december 3-án 25 évre bérbe vette a Zala megyei Nyirád környéki zártkutatmányok kiaknázási jogát, továbbá Veszprém, Zala és Baranya megyékben 456 zártkutatmányt foglalt le.
A nyirádi bánya csakhamar a timföldgyártás céljaira kiválóan alkalmas, egyenletes minőségű bauxitot termelt, ám a tulajdonosok az új és eddig ismeretlen minőségű érc értékesítését elég alacsony árakon tudták megindítani.
A termelés fokozatos felfutása következtében a vállalat 1939. szeptember 1-jén mégis célul tűzhette ki egy nagykapacitású timföld- és alumíniumgyár létesítését. A világháború kitörése a bauxit iránti keresletet és az értékesítési viszonyokat jelentősen megváltoztatta, így a kitűzött cél lépésről lépésre elérhetővé vált. Az 1939. november 20-án megtartott rendkívüli közgyűlés az alaptőkét 1 000 000 pengőre szállította le, majd két lépcsőben, előbb újra 2 000 000, majd 2 400 000 pengőre emelte fel. Ezzel megteremtették az anyagi feltételeit annak, hogy a nyirádi bányászat fejleszthető legyen, valamint 1940 folyamán megépüljön a keskenynyomtávú vasúti összeköttetés a perei bányászat és a veszprém-zirci MÁV vonal álmoshegyi rakodóállomása között.
A nyirádi ércelőfordulás mennyiségének pontos felmérése lehetővé tette a tervezett timföldgyár és alumíniumkohó kapacitásának megállapítását is: évi 20 000 tonna timföld és 10 000 tonna alumínium előállítását. A gyár áram-, gőz- és gázszükségletének a biztosítására kb. évi 24 000 vagon 4000 kalóriás szén volt szükséges. Miután a vállalat ilyen szénkészlettel nem rendelkezett, és ennek a megszerzésére nem is volt kilátás, hosszas tárgyalások után, 1940. szeptember 11-én megegyezésre jutottak az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.-vel.  Ennek értelmében az Egyesült Izzó kötelezte magát egy - a tulajdonában lévő ajkai kőszénbánya szénvagyonára épülő - új áramtelep felépítésére, ahonnan aránylag kedvező feltételek mellett a timföldgyár és alumíniumkohó áram- és gőzszükséglete biztosítható volt.
Eközben a vállalat 1940. július 8-án megtartott rendkívüli közgyűlése a beruházás összegének fedezésére az alaptőkét 2 400 000 pengőről 7 000 000 pengőre emelte fel. Az új részvények túlnyomó részét a kishaszonbérletek alapításáról szóló 1940. évi IV. tc. alapján

történelmi nagybirtok tulajdonosaiból alakult úgynevezett „agrárcsoport" vette át.
1940 nyarán gróf Teleki Pál miniszterelnök levelet intézett az Országos Magyar Gazdasági Egyesülethez. Javasolta, hogy a nagybirtokosok földjeik egy részét önként parcellázzák fel a földigénylők között, és a befolyó ellenértéket használják fel a Magyar Bauxitbánya Rt. részvénytőkéjének a felemelésére, amivel lehetővé válik egy timföldgyár és alumíniumkohó felépítése. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) helyeselte a tervet. A tárgyalások eredménnyel zárultak, és ezzel több nagybirtokos is bekerült a Magyar Bauxitbánya Rt. tulajdonosi körébe: Így jelentős lépés történt a magyar kormányzat azon célkitűzésének a megvalósítása terén, miszerint a történelmi osztályok vagyona az ipar területére tereltessék át. Ugyanakkor sikerült a kormányzat támogatásával az Ipari Munkaszervező Intézetnél a vállalat számára 25 000 000 összegű, 5%-os, 15 év futamidejű kötvénykölcsönt biztosítani.
Ezzel az anyagi hátérrel 1941. év elején megindulhatott az - Ajkával szomszédos Tósokberénd község határában megszerzett ingatlanra épülő - évi 20 000 tonnás timföldgyár és évi 10 000 tonnás alumíniumkohó részletes tervezése , majd 1941. május folyamán elkezdődött a tényleges építkezés is.
A timföldgyár és az alumíniumkohó gépi berendezéseinek 90%-át belföldön szerezte be, 50%-ban rögzített áron. Az építkezések üteme annyira kedvezően alakult, hogy ezt a tényt bel- és külföldön egyaránt elismerték. 1941. július 16-án a vállalati lakótelep építésének bokrétaünnepélyén megjelent Reményi-Schneller Lajos m. kir. titkos tanácsos, pénzügyminiszter is, és elismerését fejezte ki a nemzeti feladat teljesítéséért.
A Magyar Bauxitbánya Rt.-ben a bauxitbányászat, a timföldipar és az alumíniumgyártás teljes vertikumát kívánták kiépíteni. A hazai pénzforrások azonban kimerültek. A könnyűfémművet külföldi tőkeinjekció nélkül nem építhették volna fel, ezért a német tőke felajánlkozását nem utasíthatták vissza. Ez volt az ára az alumínium-feldolgozás megvalósításának. A német könnyűfémipar egyik vezető vállalata, a Dürener Metallwerke AG (Düreni Fémművek Rt). 1941. június 25-én írta alá azt a megállapodást, amelynek értelmében a hazai repülőgépgyártás nyersanyagellátásának biztosítására teljes műszaki támogatást nyújt, valamint rendelkezésre bocsátja összes szabadalmát és gyártási eljárását egy Székesfehérváron létesítendő könnyűfémmű számára, amely egyelőre évi 2500 tonna kapacitással a német cég műszaki vezetése mellett épül fel. A német hadiipar, amely a teljes magyar bauxitkincsre igényt tartott, nem szalasztotta el a lehetőséget, és még abba is beleegyezett - amit különben az Alumíniumérc-, Bánya- és Ipar Rt. évtizedekig nem tudott elérni - hogy ne csak a bauxit-kitermeléshez, hanem a feldolgozáshoz is tőkét, illetve kölcsönt adjon.
A magyar bauxit kezdettől fogva stratégiai jelentőségű volt Németország számára, hiszen a Vorarlbergben lévő kis mennyiségű, rossz minőségű bauxiton kívül nem rendelkezett további lelőhelyekkel. A világháború előtt számos országból elégítette ki bauxitszükségletét: így Franciaországból, Jugoszláviából, Olaszországból, Magyarországról, Romániából, Görögországból és Indiából. A háború kitörésekor a szövetségesek elzárták a tengeri utakat, ezért Németország elesett az indiai, a dalmáciai, a hercegovinai, a görögországi és a jugoszláviai beszerzési lehetőségektől. A hadüzenet után Franciaországtól sem vásárolhattak, így a magyarországi bányák Németország bauxitszükségletének fő beszerzési forrását jelentették. Ezek biztosítása érdekében még a magyar alumínium-feldolgozó ipar támogatására is hajlandó volt a német fél.
A könnyűfémmű befektetési költségeinek biztosítására az 1941. szeptember 20-án megtartott rendkívüli közgyűlés a vállalat alaptőkéjét 7 000 000 pengőről 10 500 000 pengőre emelte fel. Az új kibocsátású részvényeket teljes egészében a Düreni Fémművek Rt. vette át, és ugyancsak a német cég biztosított a vállalatnak 9 500 000 pengő értékű, az Ipari Munkaszervező Intézet hitelfelvételével megegyező feltételű kölcsönt. Ezt a kölcsönt szinte teljes egészében a könnyűfémmű gépi berendezéseinek megrendelésére kívánták felhasználni, természetesen Németországban.
A Székesfehérvár városa által rendelkezésre bocsátott területen a könnyűfémmű talajegyengetési és iparvágány-fektetési munkálatai 1941. október 1-jén kezdődtek meg. 1941. november végén a timföldgyár, az alumíniumkohó és a könnyűfémmű gépei megérkeztek, de a korai tél miatt le kellett állni szerelésükkel.
Az ajkai timföldgyár és alumíniumkohó 1943-ban, a székesfehérvári könnyűfémmű 1944 tavaszán kezdte meg működését.
A nagyvállalati vertikum kiépítése tehát a háború utolsó évére befejeződött. Ennek részei:

1. Bányászat Nyirádon, Alsóperepusztán és Nagyharsányban. A társaság 694 saját zártkutatmánnyal rendelkezett, 250-et bérelt az Iparügyi Minisztériumtól, 59-et egy magáncégtől. Mindhárom bányaüzem saját erőművel, szállító eszközökkel, gépi berendezéssel és laboratóriummal működött. Intenzív fejlesztési programot dolgoztak ki, állandó kutatásokat folytattak újabb lelőhelyek megszerzésére, illetve az érc minőségének vizsgálatára.

2. A timföldgyár és az alumíniumkohó, évi 20 000 tonna timföld és 10 000 tonna alumínium előállítására. Ehhez évi 45 000 tonna bauxitot és 240 000 tonna szenet kellett felhasználni. Lakótelepet is építettek: 11 házban összesen 35 lakással és egy kis szálloda-kaszinóval. Megépült az ehhez tartozó vízmű, csatorna- és elektromos hálózat, az utak és az iparvágány.

3. Könnyűfémmű Székesfehérvárott, ahol félgyártmányokat állítottak elő (pl. rudak, hengerelt idomanyagok, lemezek, huzalok stb.). A gyár a Dürener Metallwerke tanácsai és tervei szerint épült fel. Székesfehérvár város 12 hold területet adott a vállalatnak, és magára vállalta a hozzá vezető utak díjtalan rendbe hozatalát, karbantartását, a Tatabánya-Veszprém közötti távvezeték-csatlakozás díjtalan létesítését és a közművek kiépítését a gyártelepig.

A vállalatnak négy üzeme volt: az öntöde, a hengermű, a húzó- és préselőmű, valamint a sajtolómű. Itt is felépült három lakóház: két mérnöki, négy műmesteri és két portáslakással Az egész telep építésének költsége kb. 16 500 000 pengő volt. Ebből 6 500 000-t Magyarországon fizettek ki, a fennmaradó 10 000 000 a Németországból szállított gépek értéke tette ki.
A gyárat évi 2500 tonna félkészgyártmány kapacitásra tervezték, 1000 munkást, kb. 50 mérnököt és tisztviselőt kívántak alkalmazni. A város közelsége miatt itt nem építettek munkáskolóniát.
Alighogy megkezdődött a munka a hazai bauxit és alumíniumipar egyharmad részben német, de kétharmad részben magyar többségi tulajdonban lévő vállalatában, hamarosan kezdetét vette a háborús pusztítás is. 1944 végétől a németek tartották megszállás alatt a gyárat. Valamennyi üzemben végrehajtották az úgynevezett bénítást, ami azt jelentette, hogy a működéshez szükséges gépalkatrészeket, berendezéseket leszerelték. A bénításokat magyar-német bizottságok irányították. Emellett a németek jelentős mennyiségű nyersanyagot, félgyártmányt, gépeket vittek ki az országból. A front áthaladása után bevonuló orosz-szovjet egységek jelenléte teremtett új helyzetet a vállalat életében.

A magyar nép „hatalmas szomszédja"

Az 1945 januárjában megkötött fegyverszüneti egyezmény kötelezte Magyarországot, hogy a világháború során okozott károk részbeni megtérítéseként a Szovjetuniónak 200, Jugoszláviának 70, Csehszlovákiának 30 millió dollár értékű jóvátételt fizessen. A törlesztést hat év alatt, elsősorban áruszállítások formájában kellett teljesíteni. A fegyverszüneti egyezmény (7. pontja) értelmében a székesfehérvári hengermű megmaradt berendezéseit át kellett adni a Szovjetuniónak. A jóvátételi szállítások lebonyolításával megbízott Iparművek Képviselete Állami Rt. (IKART) 1945 augusztusában kiadta a parancsot a berendezések leszerelésére. 1945. november 21-én dr. Debreczeni Sándor vezérigazgató Esztergály Ferenc mérnököt bízta meg a gyár leszerelési munkálatainak a végrehajtásával.
A szovjet-magyar jóvátételi egyezményt 1945. június 15-én írták alá, majd augusztus 27-én Magyarország és Szovjetunió gazdasági egyezményt kötött, amely kimondta a közös vállalatok létesítésének lehetőségét. Létrehozásukat az tette lehetővé, hogy a Potsdami Egyezmény értelmében minden Magyarországon lévő német tulajdon Szovjetunió tulajdonába került. A német érdekeltség az alumíniumiparban elég jelentős volt, és ez lett a később létrehozott vegyes vállalatok alapja.
Az 1945. augusztus 27-én Magyarország és a Szocialista Szovjet Köztársaságok (Szovjetunió) között létrejött gazdasági egyezményben a bauxitlelőhelyek felkutatása és kiaknázása, vegyes vállalatok alapítása bauxitbányászatra, timföld és alumínium előállítására vonatkozó kitétel az ipari együttműködésen belül a második helyen szerepelt, megelőzve az ásványolaj és szénbányászati vegyes vállalatok alapítását is. (Első helyen a kohó- és vasipar fejlesztése szerepelt.) Az egyezményt a magyar kormány nevében Gerő Ernő kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter, Bán Antal iparügyi miniszter, orosz részről pedig Anasztaz Ivanovics Mikojan, a Szovjetunió bel- és külkereskedelmi, közellátási és élelmiszeripari népbiztosa, a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese írták alá.
Ezt követően, 1946. április 8-án a Magyar Köztársaság Kormánya és a Szocialista Szovjet Köztársaságok Kormánya aláírta a magyar-szovjet: bauxit-alumínium társaságok létesítéséről szóló egyezményt, amely meghatározta a magyar bauxit- és alumíniumipar jövőjét. Az egyezményben három (két leányvállalatot is beleszámítva öt) vegyes vállalatot alapítottak:

•  
  •  
    •  
      • - az Alumíniumérc-, Bánya és Ipar Rt. Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt.-t, 14 000 000 pengő alaptőkével, 
                - a Victoria Vegyészeti Művek Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt.-t, 1 500 000 pengő alaptőkével
                - a Tapolcai Bánya Rt. Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt.-t, 60 000 pengő alaptőkével. Ez utóbbi kettő az Aluérc leányvállalata volt, így a három társaság gyakorlatilag egységes irányítás alatt működött.
        - a Magyar Bauxitbánya Rt. Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt.-t 24 640 000 pengő alaptőkével, és
        - a Dunavölgyi Timföldipar Rt. Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt.-t 35 000 000 pengő alaptőkével.

A szovjet félnek a Potsdami Egyezmény szerinti részesedése egyik vállalatban sem érte el az 50%-ot, ezért azt a részvénytőke felemelésével mindenütt kiegészítették. A Magyar Bauxitipar Rt.-nél a szovjet részesedés 33,33%-ot tett ki, aminek a felemelését a jóvátétellel összekapcsolva kívánták megoldani. Az egyezményben leszögezték, hogy a szovjet fél a székesfehérvári alumínium-hengermű meglévő berendezéseit a Magyar Bauxitbánya Rt.-nek átadja azzal, hogy ennek a berendezésnek az értéke a jóvátételi szállításokban egyidejűleg jóváírandó, továbbá ennek a gyárnak azokat a berendezéseit is [átadja], amelyeket a Magyar Köztársaságnak a jóvátételi számlára kellene a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetségének leszállítani, úgy, hogy a meglévő és kiegészítőleg szállítandó berendezések értéke 1 028 000 amerikai dollárt tesz ki. Ha a berendezések értéke ezt az összeget nem érné el, a Szovjetunió újabb vagyontárgyakat visz be a társaságba. Az egyezmény kimondta, hogy a társaságok a magyar törvények szerint fognak működni,  fennállásukat pedig semmiféle határidő nem korlátozza.
Az egyezmény mellékleteként közzétették a három társaság alapszabályait, amelyek biztosították a formális egyenjogúságot, de a valóságban a szovjet fél előnyeiről gondoskodtak. Az alapszabályok szerint a társaság közgyűlésének elnökét, valamint a felügyelő bizottság elnökét a magyar és a szovjet részvényesek közül felváltva választották. Az igazgatóság elnökét a magyar részvényesek, az elnökhelyettest pedig a szovjet részvényesek javaslatára nevezték ki az igazgatósági tagok közül. Ugyanakkor a vezérigazgatót a szovjet igazgatósági tagok, a vezérigazgató-helyettest a magyar igazgatósági tagok javaslata alapján választották. Ebből következően a társaságoknak szovjet vezérigazgatói lettek. A Magyar Bauxitbánya Rt.-nél a vezérigazgató-helyettes hatáskörébe - a helyettesítésen túl - csupán a kereskedelmi ügyek intézése tartozott; a nyirádi bányát, az ajkai timföldgyárat és az alumíniumkohót és a székesfehérvári könnyűfémművet közvetlenül a vezérigazgató irányította.
Az 1946. április 8-i bauxit-alumínium egyezményt magyar részről Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes, szovjet részről Lev Nyikolájevics Bobkov írták alá.
Az egyezményt követően a szovjet és a magyar részvényesek külön-külön szindikátusi szerződést kötöttek a három vállalatnál. 1945. április 15-én írták alá a Magyar Bauxitbánya Rt. Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt. szovjet és magyar részvényesei a szindikátusi megállapodást, a közgyűlésen a szavazati jog egységes gyakorlása és a társaság egységes ügyvitele céljából.
Ebben ismét leszögezték, hogy a szovjet részvényesek 33,33%-ot kitevő részvénytulajdonát 50%-ra emelik fel, ennek ellenértékeként a szovjet fél átadja a társaságnak a székesfehérvári alumíniumhenger-mű meglévő felszerelését és a hengerműnek a Magyar Kormány által a Szovjetunió részére jóvátétel címén leszállítandó kiegészítő felszerelését azzal, hogy a meglévő és kiegészítőleg szállítandó felszerelések értéke összesen 1 028 000 amerikai dollár. Ha a felszerelés értéke nem érné el ezt az összeget, a szovjet fél további vagyontárgyakat hoz be a társaságba.
Kimondták, hogy az egyezmény aláírásától számított három hónapon belül - a szovjet részvényesek által megszerzendő részvények értékének a megállapítására - fel kell értékelni a Magyar Bauxitbánya Rt. vagyonát és aktíváit. Ennek eredményeként kapott összeget el kell osztani a részvények számával, így nevezhetik meg a szovjet fél által megszerzendő részvények belértékét. Kimondták továbbá, hogy a szovjet apport nagyságát oly módon kell megállapítani, hogy egy részvény belértékét megszorozzák az újonnan kibocsátandó részvények számával. Az értékelés alapjául az 1938. évi árakat jelölték meg. A szovjet részvényesek kötelezték magukat arra, hogy a Magyar Bauxitbánya Rt. ismeretlen kezekben lévő (úszó) részvényeit sem adásvételi szerződéssel, sem más módon nem fogják megszerezni. A társaság részvényei harmadik személynek át nem adhatók és nem terhelhetők semmiféle kötelezettséggel. Megegyeztek abban, hogy a részvényeket egy budapesti banknál helyezik letétbe. A szindikátusi megállapodás is leszögezte, hogy a részvénytársaság vezérigazgatóját a szovjet részvényesek jelölik, a vezérigazgató-helyettest pedig a magyar részvényesek. A jelenlegi vezérigazgató, dr. Debreczeni Sándor megbízatása megszűnik, de a szerződés értelmében számára 1948. december 31-ig folyósítandó az addig élvezett járandósága, tekintet nélkül arra, hogy fog-e a Társaságban dolgozni, és milyen tisztséget fog a Társaságban betölteni. Megállapították, hogy a szerződés tíz évre szól, és ha ez alatt az idő alatt egyik fél sem mondja fel azt, akkor automatikusan meghosszabbodik öt évvel, és így tovább. A szerződést szovjet részről Lev Nyikolájevics Bobkov és Alekszandr Nyikolájevics Boriszov, magyar részről dr. Debreczeni Sándor alelnök-vezérigazgató és

Az államközi egyezmény, illetve a szindikátusi szerződések megkötése után megalakultak a szovjet és a magyar értékelő bizottságok azzal a céllal, hogy felmérjék a vállalat vagyonát. A magyar Értékelő Bizottság élén dr. Heller Farkas műegyetemi rektor állt, tagjai között olyan jeles személyiségek foglaltak helyet, mint dr. Telegdi Róth Károly geológus, dr. Vermes Andor, a Magyar Általános Hitelbank igazgatója, Hittrich Gábor mérnök, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. igazgatója, dr. Csermely László, a Pénzintézeti Központ igazgatója, valamint az Iparügyi Minisztérium képviseletében dr. Szívós István és Vajda Pál és más neves szakemberek. Az orosz Értékelő Bizottságban Boriszov bányamérnök, Ljubimov és Volodomonov geológus professzorok és Poltorikin pénzügyi szakértő szerepeltek. A tárgyalások mindjárt a kezdet kezdetén elakadtak, mivel a szovjet fél nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a magyar törvények értelmében a föld alatt lévő vagyon a társaság vagyonához tartozik, és annak értékét bele kell számítani a tulajdonba. Szerintük a föld mélyében rejlő kincs az állam tulajdonát képezi. Helytelenítették, hogy a magyar bányajog szerint az állam ezt a tulajdont magánszemélynek is átadhatja. Az ércvagyont a társaság mérlegeiben nem is tüntették fel. A szovjet szakértők azt sem fogadták el, hogy az általános európai gyakorlat szerint a vagyonmérlegben feltüntetett érték kisebb, mint a vagyon reális értéke. Ebben a témában éles vita bontakozott ki, amely politikai színezetet is kapott azáltal, hogy a szovjet szakértők az állam megkárosításával vádolták a magyar felet. Hittrich Gábor erre azt válaszolta, hogy az 1938-as vagyonbevallást azok készítették, akik közben Németországba vitték a gépeket és a társaság értékeit. Most a valós vagyoni helyzetet kell feltüntetni, a múltban készült mérlegekért nem vállalják a felelősséget. A kínos vitának Vermes Andor vetett véget, akinek javaslatára az ércvagyon helyett az ércvagyon birtokából keletkező haszon értékét számították be a vagyonba.
A vitában mindkét fél a saját érdekeit védte. A magyar részvényesek érdeke az volt, hogy minél magasabb belértéket mutassanak ki, hogy az oroszok által megszerzendő részvények értéke minél magasabb legyen, a székesfehérvári könnyűfémmű apportjának értékét haladja meg, továbbá a szovjet fél hozzon be nyersanyagot, aminek szűkében volt a társaság. A tárgyalások nem fejeződtek be a szindikátusi szerződésben megadott határidőig. A megállapodás 1947. március 29-én született meg.
A szindikátusi szerződés biztosította ugyan a részvények elidegeníthetetlenségét, de az állam tulajdonosi jogát törvénnyel is megerősítették. Az államosítással a magyar kormány az ország érdekeit is próbálta védeni. Az oroszok ugyanis azt kívánták, hogy valamennyi bauxitbánya és feldolgozó vállalat a közös társaság tulajdonába kerüljön. Az államosítási törvény biztosította a tisztán magyar tulajdonú vállalatok magyar kézben maradását, igaz, nem sokáig.
A bauxitbányászat és az alumíniumtermelés államosításáról szóló 1948. évi XIII. törvény értelmében állami tulajdonba vették a következő szovjet-magyar vegyes vállalatokat:

- az Alumíniumérc-, Bánya- és Ipar Rt.-t (Gánt, Iszkaszentgyörgy, Óbarok), leányvállalataival, a Victoria Vegyészeti Művek Rt.-vel és a Tapolcai Bánya Rt.-vel (Halimba) együtt,
- a Magyar Bauxitbánya Rt.-t (Nyirád, Perepuszta, Nagyharsány, ajkai timföldgyár és alumíniumkohó, székesfehérvári könnyűfémmű),
- és a Dunavölgyi Timföldipar Rt. almásfüzitői timföldgyárát.

Állami tulajdonba vették a tisztán magyar tulajdonú bauxittermelő és -feldolgozó vállalatokat is:

- a Bauxit Termelő Rt.-t, 
- a Bauxit- és Vasércbánya Kft.-hez tartozó bauxitbányát,
- Velty István olaszfalusi bányáját (az eplényi bányát),
- a Bauxit Ipar Rt.-t (a mosonmagyaróvári könnyűfémművet),
- a Weiss Manfréd Alumínium Művek Rt.-t,
- a Sigg Alumíniumgyár Rt.-t,
- a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. felsőgallai alumíniumkohóját és bauxitcement üzemét,
- valamint a Magyar Fémlemezipar Rt. üzemeit.

A törvény ugyanakkor kimondta (10.§), hogy a rendelkezések (az állami tulajdonba vétel) nem vonatkoznak azokra a részvényekre, amelyek 1947. január 1-jén külföldi állampolgárok vagy külföldi jogi személyek tulajdonában voltak. Ez azt jelentette, hogy a magyar-szovjet vegyes vállalatok - közöttük a Magyar Bauxitbánya Rt. - szovjet részvényei a Szovjetunió kormányának kezében maradtak. A magyar részvényesi jogokat a magyar állam gyakorolta.
Azokból a vállalatokból, amelyekben nem volt szovjet részesedés, 1948-ban megalakult az Állami Bauxit-Alumínium Rt. (ALBART), amely nem lett hosszú életű; 1949. január 1-jei hatállyal felszámolták, a benne tömörült cégekből nemzeti vállalatok alakultak.
1950. január 1-jén a vegyes vállalatok fúziójával létrejött a Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt. (MASZOBAL). A beolvadó társaságok - közöttük a Magyar Bauxitbánya Rt. - megszűntek, vagyonuk az új részvénytársaságra szállt át. A magyar részvényesi jogokat a Nehézipari Minisztérium gyakorolta. A szovjet tulajdonban lévő értékpapírokat a Kereskedelmi Ipar Banknál helyezték letétbe, a magyar államot megillető részvényeket - megsemmisítés végett -a Pénzintézeti Központnak adták át.
A későbbiek során a magyar alumíniumipar további vállalatai - a korábban svájci érdekeltségű Bakonyi Bauxitbánya vállalat, a timföldgyárak, az alumíniumkohók és a feldolgozó üzemek - mind a MASZOBAL fennhatósága alá kerültek. A Bauxit Ipar Rt. csatlakozására 1952. október 1-jén került sor.
A részvénytársasági forma a jóvátételi törlesztések egyik biztosítéka és eszköze volt. A MASZOBAL bauxitbányáinak termelését csak kisebb részben dolgozták fel itthon, nagyobb részét a Szovjetunióba exportálták. A hazai timföldgyártás növekedésével ez az arány módosult. A MASZOBAL fennállásának idején Óbarokon, Perepusztán és Nagyharsányban megszűnt a bányászat, az almásfüzitői timföldgyár pedig még csak épült. A MASZOBAL - akár a többi szovjet-magyar vegyes vállalat - több magyar terméket vitt ki az országból, mint amennyit itt hagyott. A szakmai fejlődést tekintve azonban a magyar föld kincsei nem voltak egyértelműen rossz kezekben. Az oroszok fölvehették vállalatukhoz a volt Horthy hadsereg mérnökkari tisztjeit, és másokat is, akiknek a múltja egy magyar vállalatnál igencsak foltos lett volna, ám kiváló szakembereknek bizonyultak. A vegyes vállalatnál nem a politikai megbízhatóság szerepelt első helyen. Megvédték szakembereiket a politikai zaklatásoktól, és cserébe minőségi munkát kaptak.
1953. január 20-án a Szovjetunió kormánya nyilatkozatban közölte, hogy a Magyar Népköztársaság teljesítette jóvátételi kötelezettségét.
A MASZOBAL a többi vegyes vállalattal egy időben, 1954. október 1-jén szűnt meg, november 8-án pedig bejelentették, hogy a szovjet részvényeket a magyar állam megvásárolta. A bauxitipari vállalatok vezetését a Vegyipari és Energiaügyi Minisztérium Alumíniumipari Igazgatósága vette át. A Magyar Bauxitbánya Rt.-ből csak a nyirádi bánya maradt meg, Nyirádi Bauxitbánya Vállalat néven, majd 1957. július 1-jén a Halimbai Bauxitbánya Vállalattal egyesülve létrejött a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat. Ez ma kft. formában működik. Az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohó ma a Magyar Alumíniumipari Rt. keretében tevékenykedik, a Székesfehérvári Könnyűfémművet pedig az Alcoa Köfém nevű privatizált vállalat működteti.
A Szovjetunió a közös vállalatok megszűnése után is megtartotta érdekeltségeit a magyar ezüst termelésében. A szocialista gazdasági integráció keretében 1962. november 15-én megkötötték a Magyar-Szovjet Timföld-Alumínium Egyezményt. 1967-től Magyarország timföldet szállított a Szovjetuniónak, és az abból készített alumíniumot világpiaci áron visszavásárolta. Ennek következménye a magyar bauxitbányászat erőltetett fejlesztése és az alumíniumkohászat visszaszorítása lett. A magyar népgazdaság mentesült a kohászati és a jelentős villamos energiát igénylő beruházásoktól, de kiszolgáltatottsága a szocialista időszakban mindvégig megmaradt.

***

A mór megtette kötelességét...

Az óriásvállalattá kiépített, de labilis pénzügyi helyzetben lévő Magyar Bauxitbánya Rt.-t 1943-tól dr. Debreczeni Sándor irányította. A budapesti ügyvéd, aki korábban különböző vállalatok jogtanácsosaként dolgozott, a nagybirtokosok képviselőjeként került a vállalat vezetőségébe. 1940 nyarán, amikor az OMGE elhatározta, hogy hozzájárul a vállalat részvénytőkéjének a felemeléséhez, a nagybirtokosok Debreczenit kérték fel a Földművelési Minisztériummal és a vállalattal folytatandó tárgyalások irányítására. Debreczeni Sándor, aki nem volt nagybirtokos, a nagybirtokosokat képviselő igazgatósági tag lett, és 1943 júniusától ügyvezető alelnök.
Az 1943. november 16-i igazgatósági ülésen - tekintettel eddigi munkájának eredményességére - ötévi időtartamra hivatalosan is felkérték az ügyvezető alelnöki tiszt betöltésére, 1945 januárjától pedig, miután 1944 végén Zsilinszky Gábor vezérigazgató Ajkáról Németországba távozott, Debreczenit választották a vezérigazgatói posztra.
Debreczeni igen nagy eréllyel és önállósággal, valamint teljes felelősséggel intézte a vállalat ügyeit. Ő vezette a németekkel, később az oroszokkal folytatott tárgyalásokat, egészen 1946. április 15-ig. Kemény vitát folytatott a Dürener Metallwerke AG képviselőivel, amikor azok a termelés növelését követelték. 1943-ban a német cég azt kívánta, hogy a nyirádi bauxitbánya termelését emeljék fel legalább kétszeresére, és a többletként mutatkozó bauxitot szállítsák ki Németországba. Debreczeni rámutatott arra, hogy a nyirádi bauxitbánya hivatása elsősorban az, hogy az ajkai timföldgyárat ellássa bauxittal, és mindaddig, amíg fúrások útján ténylegesen 1 000 000 tonna bauxitnál többet nem állapítanak meg, a Dürener Metallwerke AG kívánsága nem teljesíthető. A követelést sikerült a magyar többségű végrehajtó bizottságban megszavaztatni. A Dürener Metallwerke AG azt is követelte, hogy a timföldgyár kapacitását 40 000 tonnára emeljék fel, de Debreczeni ezt is meghiúsította. Munkájának eredményességét Láng Jenőnek, a székesfehérvári könnyűfémmű főmérnökének az igazolóbizottság előtt 1945-ben elmondott szavai fejezik ki a legjobban: az „alelnök-vezérigazgató úr a németekkel szemben elment addig a határig, amíg a kereskedelmi formák megengedték."
A vállalat pénzügyi helyzete 1943-ban eléggé kritikussá vált. A három bányaüzemből a nyirádi és a perepusztai nyereséges volt, de a nagyharsányi már veszteséges, igaz, a három üzem együttesen nyereséget hozott. Ajkán súlyos hiányosságok mutatkoztak. Az Egyesült Izzó még nem helyezte üzembe az ígért erőművet, így - mivel áramot kellett venni - a timföldgyár veszteséggel dolgozott. A berendezések sem működtek tökéletesen. A Magyar Nemzeti Bank és az ajkai üzemvezető kívánságára egy német szakembert kértek fel a timföldgyár és az alumíniumkohó megvizsgálására. A székesfehérvári könnyűfémmű 1943 végén még nem volt teljesen készen, de már nyereséggel termelt, a Németországból szállított gépeknek köszönhetően. A pénzügyi nehézségeket Debreczeni bankhitel felvételével próbálta megoldani, de a gondok 1944 elején csak tovább fokozódtak. A szakértői vizsgálat a timföldgyárnál tervezési és szerelési hibákat tárt fel, és nem oldódott meg az áramellátás kérdése sem. Emiatt a timföldgyár nem volt képes ellátni az alumíniumkohót, tehát ott is fennakadások mutatkoztak. Debreczeni gyors intézkedésére Magyaróvárról szállított timfölddel hidalták át a problémát.
A székesfehérvári üzemben is jelentkeztek gondok, mivel a németországi bombázások miatt a gépek szállítása szünetelt. A két nagyobb bánya továbbra is nyereséggel dolgozott, de a nagyharsányi kis bányát veszteségessége miatt le kellett állítani.
Ekkor svájci szakértőkkel vizsgáltatták meg valamennyi üzem helyzetét, akik megállapították, hogy minimum 4, maximum 7 000 000 pengőre lenne szükség ahhoz, hogy a vállalat valamennyi üzeme működőképessé váljon. Ezeket az összegeket állami megrendelésekkel kívánták előteremteni, bár az igazgatóság - Debreczenivel az élen - aggályosnak tartotta, hogy a vállalat állami befolyás alá kerüljön, ami együtt járt a német befolyás növekedésével is. Más megoldás azonban nem kínálkozott. A háború utáni időkre nézve Debreczeni a MÁV, a MEFTER (Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Rt.) és Budapest főváros megrendeléseitől remélte a pénzügyi gondok enyhítését.
A háború azonban még folytatódott, és 1944 végén a németek az üzemek bénítását követelték. Debreczeni közbenjárására az Iparügyi Minisztérium a német parancsnoksággal december 6-án olyan megállapodást kötött, hogy a visszavonuló német csapatok semmi esetre se hajtsanak végre robbantásokat. A német-magyar bénítási bizottság megelégedett a motorok és szerszámgépek leszerelésével, a nyersanyagok és a félkész áruk elszállításával, amit december 9-én meg is kezdték. Közben a fehérvári német városparancsnokság utasítást adott a robbantásra, de ezt sikerült megakadályozni. A leszerelt alkatrészeket, a nyersanyagokat és a félkész árukat Németországba szállították. A gépi berendezés megmaradt Székesfehérváron.
1944. december 19-én Debreczeni részletes beszámolót kért Leo Herrmanntól, a székesfehérvári üzem mérnökétől arról, hogyan zajlott le a bénítás. Követelte, hogy a bénításról készítsenek teljes jelentést, ebben részletes leltárt arról, mit szereltek le, ezeket az alkatrészeket hová szállították, milyen intézkedéseket hoztak a megőrzésük érdekében. Pontos leltárt követelt a bénítás megkezdése előtti nyersanyagkészletekről, a kész- és a félkész árukról. Követelte a vezetők felelősségének megállapítását (kinek mi volt a feladata és hogyan hajtotta végre), tájékoztatást kért arról, hogy az alkalmazottak mikor kapják meg fizetésüket, végül, ki marad a bénítás után az üzemben, aki felelős a vagyon megőrzéséért.
Január elején a Német-Magyar Bénítási Bizottság Ajkára érkezett. A bénítási parancsot március 24-én kapta meg a gyár, de csak az üzemfolytonosság szempontjából értéktelen alkatrészeket szállították el a németek, a többit a gyár a saját felelősségére visszatartotta. Itt is felmerült a robbantás szándéka, de az azt elrendelő német százados ekkor már sietett, és a robbantást egy magyar szakaszvezetőre bízta, akit azonban az ajkai gyár vezetőinek sikerült erről lebeszélniük. Március 25-én az Ajkára érkező orosz katonák egy teljesen üzemképes gyárat találtak, és parancsnokaik el is rendelték a termelés megindítását. Még 1944 decemberében a vállalat vezetősége egyes tisztviselőinél - közöttük Debreczeninél - letétbe helyezett bizonyos összegeket, összesen 320 000 pengőt, és ez a pénz megmaradt.
Az ajkai timföldgyár tehát 1945. április 14-én üzemben volt. Debreczeni több lehetőséget vetett fel az Ideiglenes Nemzeti Kormány iparügyi miniszterének:

1. Termeljenek az orosz hadsereg részére, és a kifizetést az állam garantálja.
2. Termeljenek az újjáépítés céljára, feltételezve, hogy az ellenértéket megkapják.
3. Termeljenek jóvátételre, a magyar állam számlájára.

A kérdés hamarosan megoldódott. 1945. április 19-én már az ajkai üzem teljes leállítását fontolgatták, figyelembe véve azonban, hogy az üzemben nem álló gyár leszerelése és elvitele könnyebb, az üzemben tartás mellett foglaltak állást (attól féltek, hogy az oroszok leszerelik a gyárat), megállapítva, hogy a döntés joga az Iparügyi Minisztériumot illeti meg. Elhatározták ugyanakkor a nyirádi bányaüzem termelésének a korlátozását, a kitermelt bauxitot ugyanis nem lehetett eladni.
A székesfehérvári üzemet fenntartották. Mint említettük, az üzemből a németek motorokat, munkagépeket, nyers- és félkészgyártmányokat szállítottak el. Az igazgatóság megállapította a Dürener Metallwerke AG felelősségét, a német igazgatók tagságát pedig megszüntették.
Május 9-én felmerült a vállalat üzemeinek bérbeadása amerikai és angol vállalatoknak. Opciót biztosítottak továbbá az üzletet közvetítő Klein Elemér részére, de az 1945. május 31-én eredmény nélkül zárult le. A pontos körülmények ismeretlenek.
Június 25-én Debreczeni jelentette az igazgatóságnak: Nyirádon elrendelte a termelés megindítását. Perepusztán nagyon sok pénzt kellene költeni a termelés megindítására, de nem volna szabad leállítani. A harsányi üzemet már 1944-ben leállították, az otthagyott drótkötélpályát az oroszok leszerelték és elvitték. Az ajkai üzemek fenntartása aligha biztosítható, nyersanyag és gépek hiányoznak, nem működik a villamos centrálé, kevés szenet ad az ajkai szénbánya.
A székesfehérvári üzemmel kapcsolatban a következő súlyos aggályait adta elő az igazgatóságnak: A magyar kormány hozzájárult ahhoz, hogy a székesfehérvári hengermű jóvátétel céljából teljes egészében leszereltessék. Az erre vonatkozó engedély mellékletét képező leltárból azonban kitűnik az, hogy orosz részről számos olyan gépet vettek fel a leltárba, amelyek Fehérvárott fel nem találhatók, mert részben sohasem is voltak ott, részben pedig bénítás után a németek Németországba vitték azokat. Nehogy e miatt vállalatunk felelőssé legyen tehető, pontos leltárat készítettünk a Fehérvárott tényleg rendelkezésre álló gépekről, és ezt e hó 21-én az Iparügyi Minisztériumhoz beterjesztettük, már előre jelezve azt, hogy a felelősséget magunkról elhárítjuk. Megjegyzendő az, hogy a magyar kormány és az oroszok között folytatott tárgyalások során leltár vállalatunkról egyáltalán nem közöltetett, és csak az egyezmény megkötése után volt módunkban a leltárat betekinteni.
Az egyezmény szerint a leltárban felsorolt összes gépek értéke 1 028 000 USA dollárban állapíttatott meg. Hogy ezen összegből mi számítható le azon címen, hogy a leltárban felsorolt gépeknek csak egy része található fel, továbbá, hogy ezen összeg mikor és hogyan kerül kifizetésre, erre vonatkozólag még tárgyalásokat sem folytathattunk.
Nincs megállapítva ez idő szerint még az sem, hogy vállalatunkat a leszerelés tekintetében milyen kötelezettségek terhelik, és a leszerelés és vagonba rakás tekintetében felelősségünk mire fog kiterjedni. Mindezek a kérdések az Iparügyi Minisztériummal külön letárgyalandók.
Azon időponttól kezdve, amikor tudomást szereztünk arról, hogy fehérvári üzemünk leszerelés alá fog kerülni, az ott lévő munkásokkal kizárólag épület-fenntartási munkálatokat végeztettünk. Ezen tényállás mellett feltétlenül szükségessé válik, hogy a fehérvári tisztviselőknek az állását a szabályszerű felmondási időre megszüntessük.
A jóvátételi szállításokkal kapcsolatos aggodalmait is közölte: „A magyar kormány és az illetékes orosz parancsnokság között létrejött megállapodás értelmében Magyarországnak a folyó évben 3000 tonna fémalumíniumot , 1945-től kezdve pedig 5 éven át évenként 7000 tonna fémalumíniumot kell jóvátétel fejében szolgáltatnia. A jóvátételi egyezményben 1 tonna alumínium ára 300 USA dollárban van megállapítva.
Tekintettel arra, hogy a Weiss Manfréd és a MÁK alumíniumgyárai ez évben aligha lesznek abban a helyzetben, hogy bármit is szolgáltassanak, valószínűnek látszik, hogy a szállítások nagy része a mi vállalatunkra fog hárulni. Az azonban, hogy a folyó évben még 3000 tonna alumíniumot elő tudjunk állítani, kizártnak tekinthető, úgyhogy az állam valószínűleg bele fog esni a késedelmes szállítások miatt kikötött 5 százalékos pönáléba.
A következő szállításokra vonatkozó prognózist még felállítani nem lehet, mivel nem tudhatjuk, mennyiben fog sikerülni a segédanyagokat megszereznünk."
Közben az is felmerült, hogy az ajkai centrálét is leszerelik, de akkor a gyár működése végképp megbénult volna.
1945. július 6-án jóvátételi ügyekben megbeszélés folyt az Iparügyi Minisztériumban. Debreczeni dr. Vásárhelyi István pénzügyminisztériumi államtitkárral tárgyalt a jóvátételi ügyekről, kiemelve azt a kritikus helyzetet, amelybe az ajkai timföldgyár és alumíniumkohó kerülhet, ha a jóvátétel során leszerelik az ajkai centrálét. Helytelenítette az Iparügyi Minisztérium rendelkezéseit, különösen a székesfehérvári üzem gépeinek a leszerelését illetően.
Július 19-én ismét értekezletet tartottak, amelyen részt vettek a pénzügy-, valamint az iparügyi és kereskedelemügyi miniszterek képviselői, az alumíniumipari miniszteri biztos, továbbá az Egyesült Izzó és a Magyar Bauxitbánya Rt. képviselői. Itt Debreczeni ismét hibáztatta az Iparügyi Minisztériumot, amiért a székesfehérvári leltározást elmulasztotta, illetve az oroszok leltározását nem felügyelte, és a vállalat vezetőit nem informálta. Az értekezleten hozott határozat alapján felkérték Debreczenit, hogy szerkesszen jegyzéktervezetet, amelyet a miniszterelnök adna át Kliment Jefremovics Vorosilov marsallnak, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének. Másnap az Iparügyi Minisztériumban a jóvátételi osztály vezetője sértődötten és felháborodottan emlékezett meg a Pénzügyminisztériumban megtartott tárgyaláson az őt ért támadásokról. Forbáth tanácsos hangsúlyozta, hogy a vállalat csak hálás lehet a jóvátétellel kapcsolatban tanúsított magatartásáért, és az ő érdemének tudható be, hogy az ajkai timföld és alumínium nem került az orosz jóvátétel jegyzékére. Debreczeni közölte, hogy ő csak tárgyilagos kritikát gyakorolt. Arra a megállapításra, hogy az orosz leltárban 50%-kal több gépi berendezés volt feltüntetve, mint ami a székesfehérvári hengerműben feltalálható, Forbáth azt az ellenvetést tette, hogy azért nincsenek ott az ingóságok, mert azokat a vállalat elszállította. Debreczeni ezt visszautasította, mondván, hogy a hengermű iparvágánya az ostrom óta használhatatlan, tehát onnan elszállítani jelenleg semmit sem lehet. Az elszállításhoz szükséges speciális vagonok is hiányoznak. Az értekezletet követően szerkesztett, a miniszterelnöknek átadandó jegyzéket Forbáth nem volt hajlandó továbbítani. A vita eldurvult, és Debreczeni kijelentette: amennyiben ezek után az ő személye akadálya volna annak, hogy a vállalat érdekei az Iparügyi Minisztériumban objektív megítélésben részesüljenek, úgy állását igazgatósága rendelkezésére fogja bocsátani. Erre az osztályvezető mentegetőzve azt felelte, hogy ezt nem kívánja, de nem is akar a vállalat belső ügyeibe beleszólni.
Vásárhelyi István pénzügyminisztériumi államtitkár próbálta elsimítani a „félreértést". Ő tisztában volt azzal, hogy Debreczeni Sándor a vállalat kulcsembere, cége pedig kiemelt jelentőségű, mivel kevés vállalat volt képes a jóvátételi terhek viselésére olyan mértékben, mint a Magyar Bauxitbánya Rt. Nyilvánvaló volt, hogy az évi 3000 tonna alumíniumot csak ez a vállalat tudja megtermelni, mert sem a Magyar Általános Kőszénbánya Rt., sem a Weiss Manfréd Alumíniumművek nem volt abban a helyzetben, hogy a jóvátételi mennyiséghez a legkisebb mértékben is hozzájáruljon. A vállalat első tisztviselőjének, Debreczeninek az álláspontját - főleg jóvátételi ügyben - a kormányzatnak nagyon is komolyan kellett volna vennie.
Vásárhelyi államtitkár és a vállalat igazgatósága ragaszkodott Debreczenihez. Az Üzemi Bizottság képviselői is ilyen értelemben szóltak hozzá. Az alelnök-vezérigazgató munkásságát nem nélkülözheti sem a vállalat, sem annak alkalmazottai. Az ő kiválása a vállalatra katasztrófát, az országos érdekekre pedig felbecsülhetetlen károsodást jelentene. A jóvátételi szállítások zavartalan lebonyolítása a vezérigazgató irányító munkáját nem nélkülözheti.
A székesfehérvári könnyűfémmű ügye egyre zavarosabbá vált. A vállalat nem tudta megáll
pítani, hogy mi az Iparügyi Minisztérium és az oroszok szándéka. A leszerelés még 1945 szeptemberében sem történt meg. Székesfehérváron Malinkov alezredes arra adott utasítást, hogy a nehéz egységeket egyelőre ne mozdítsák meg. Kiadta a parancsot a kisebb gépek csomagolására és elszállítására, de határidőt nem tűzött ki. Közben a vállalat felleltározta a gyárat, és megállapította, hogy annak az ideális gyárnak az értéke, amelyet az oroszok a jóvátételi jegyzőkönyvben előírtak, és amely tarkafémek ötvözésére is alkalmas, 4 000 000 USD. Azoknak a gépeknek az összértéke, amelyek sohasem voltak a gyárban, 2 500 000, míg a meglévő berendezések értéke 1 500 000 USD. Mindezt jelentették az Iparügyi Minisztériumnak, az IKART-nak, a Jóvátételi Hivatalnak és Malinkov alezredesnek is. Ennek ellenére fenyegetett a veszély, hogy a késedelmes leszerelés következményekkel fog járni. A vállalat igyekezett a parancsmegrendelés szerint eljárni, 1945. szeptemberre 39 gépegységet leszereltek, de nem tudták, mi legyen velük. Sem az Iparügyi Minisztérium nem szorgalmazta az elszállítást, sem az oroszok nem adták át a csomagolóanyagokat, amelyek nélkül a szállítás lehetetlen volt. A munka meggyorsítása érdekében Debreczeni november 17-én megbízta Esztergály Ferenc gépészmérnököt a leszerelés vezetésével. November 20-án kérték az IKART-tól, hogy havonta vizsgálja felül a székesfehérvári szállításokat. Miniszteri biztos kirendelését kérték az iparügyi minisztertől a székesfehérvári jóvátételi szállításokhoz. Hiába próbálták áthárítani a felelősséget, nem jártak sikerrel.
1946 januárjában megindultak a tárgyalások a magyar-orosz gazdasági egyezmény és a potsdami értekezlet alapján. A magyar kormány és a vállalat tárgyalt az orosz kiküldöttekkel. Debreczeni mellé még két tagot delegáltak (Hagyó-Kovács Gyulát és Hardy-Dreher Bélát).
Debreczeni a február 12-i igazgatósági ülésen bejelentette, hogy „súlyos betegsége miatt a vezérigazgatói teendők ellátásában oly irányban korlátozva van, hogy orvosi rendeletre csak a délelőtti órákban pár órára láthatja el a vezérigazgatói tisztet. Kötelességének tartja ezen körülményt az igazgatóságnak bejelenteni, s egyben az igazgatóság álláspontját kéri ki."
A döntés: „Az igazgatóság Debreczeni Sándor alelnök-vezérigazgató bejelentését tudomásul veszi, s minthogy megnyugvással csak az esetben tekinthet a vállalat jövője elébe, ha továbbra is az ő kezében tudja a vállalat irányítását, felkéri, hogy egészségének kímélése mellett a vezérigazgatói tisztet a jövőben is töltse be."
1946. február 1-jén Schalta Alajos, az Alumíniumérc-, Bánya- és Ipar Rt. Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt. vezérigazgatója a következő levelet intézte Debreczenihez:

Kedves barátom!

Sajnálattal értesültem dr. Lázár Andortól, hogy gyengélkedsz, és nem tudod a szobát elhagyni.
Minthogy a folyamatban lévő magyar/orosz tárgyalásokkal kapcsolatban feltétlenül kívánatos, hogy hármasban - dr. Lázár Andorral együtt - eszmecserét folytassunk, kérlek, szíveskedjél e sorok átadója útján velem közölni, hogy holnap d. u. 3 vagy 4 órakor eljöhetnénk-e hozzád ez ügyben.

Sokszor szívélyesen üdvözöl igaz híved
Schalta Alajos

1946. február 4-én a következő jelentést kapta Debreczeni [a jelentés másolatán nem szerepel aláírás]:

Schalta vezérigazgató ma 2 órakor telefonált, hogy az oroszokkal a tárgyalás megszakadt, és a tárgyalás kormány vonalon lesz holnap folytatva.-
Kéri, hogy holnap 8 és 9 óra között irodájába (Kossuth Lajos tér) küldjük el a személyesen neki tett ajánlat értékbeli felállítását. - Mennyibe értékeljük a székesfehérvári épületek víz, stb. vezetékek átadandó értékét, a perei bánya értékét és az 1 028 000 $-t. - Szükséges ez a tárgyalások továbbfolytatásához, mert a mi ajánlatunkat kevesellték, s bár a Tröszt arányát megfelelőbbnek tartották, az egészet kevesellték."
A betegeskedő Debreczeninek a vállalat teljes bizalmat szavazott. Ő vezette magyar részről a szovjet-magyar vegyes vállalat megalapításáról szóló tárgyalásokat, amelyek során elnyerte partnerei teljes bizalmát. Az 1946. április 2-i szovjet-magyar bizottsági ülésen Debreczeni és Dessewffy Aurél Bobkov tábornokkal tárgyaltak a szindikátusi szerződés előkészítéséről. Az itt kialakult vita a vegyes vállalat vezetőségének a hatáskörét érintette. Debreczeni azt szerette volna elérni, hogy a vállalat elnökének a jogköre nagyobb legyen, mint a vezérigazgatónak. Bobkov azzal vágott vissza, hogy a vezérigazgató jogköre (akit az oroszok választottak) ugyanakkora kell, hogy legyen, mint a jelenlegi vezérigazgató jogköre (vagyis Debreczenié). Megállapodtak azonban abban, hogy az elnök és a vezérigazgató közötti vitában választott bíróság döntsön, amelynek egy magyar és egy szovjet tagja mellé elnökként Bobkov a prágai kereskedelmi kamara elnökének meghívását javasolta. Debreczeni tiltakozott külföldi szerv bevonása ellen, ami sértette volna a szerződő államok szuverenitását. Végül abban állapodtak meg, hogy a választott bíróság elnökének személyéről a kormányok döntsenek, azzal a kikötéssel, hogy az illető a nemzetközi kereskedelmi kérdésekben jártas személy legyen.
Bobkov azt is javasolta, hogy az igazgatósági tagokat a közgyűlés egyéni szavazással válassza. Debreczeni rámutatott arra, hogy ebben az esetben a magyar tagok bekerülése nem lenne biztosítva. Csoportos szavazást javasolt, továbbá az igazgatóság létszámának hatról nyolc főre emelését, hogy a magyar kormány képviselőit is be lehessen vonni. Bobkov elfogadta ezt a javaslatot. Április 4-én Debreczeni, Korjolenko orosz szakértő és dr. Jakobovits Béla, a magyar miniszterelnökség jogtanácsosa véglegesítették a szindikátusi szerződés szövegét, amelyet április 15-én írtak alá.
Az április 2-i tárgyaláson az orosz fél biztosította Debreczenit, hogy bár a szindikátusi szerződés megkötése után vezérigazgatói posztjáról le kell mondania, a vállalat gondoskodik arról, hogy ugyanakkora jövedelmet élvezzen, mint a vezérigazgató. Bobkov - a Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Egyezmény aláírója, a Szovjetunió kormánya részéről a létesítendő vegyes vállalat elnöke - mielőtt elutazott Moszkvába, felkérte Debreczeni Sándor alelnök-vezérigazgatót, hogy a társaság megalakulásáig legjobb belátása szerint vezesse az ügyeket. Ezek után villámcsapásként érte a hír a vállalatot, hogy 1946. április 27-én a Gazdasági Rendőrség letartóztatta a vezérigazgatót és Dessewffy Aurél ügyvezető igazgatót. Egyúttal letartóztatták Esztergály Ferenc mérnököt is, aki irodájában őrizte a székesfehérvári gyár műszaki dokumentációját.
Különös, hogy a vállalatnál sem a magyar, sem az orosz tárgyaló felek nem tudtak arról a feljelentésről, amit Rjabcsenko orosz mérnök-ezredes 1945. december 19-én az iparügyi miniszterhez intézett, és amelyben a székesfehérvári hengermű leszerelésének szabotálásával, az IKART-tól kapott pénz elsikkasztásával vádolta Debreczeniéket. Miközben Debreczeni és Bobkov a vállalat vezetésének kérdéseit vitatták, a Népbíróságon tanúkat hallgattak ki a feljelentés ügyében, de a letartóztatásokra csak négy hónappal később került sor. A stratégiai fontosságú bauxitbányák élére mégsem ültethettek hivatásos katonákat (még ha katonai célokat szolgált is a magyar bauxit), a tábornokokká, ezredesekké előléptetett geológusok és bányamérnökök pedig talán még nem szereztek elég jártasságot a megszállt országokban foganatosítandó intézkedésekben.

***

A vállalat április 30-án igazgatósági ülést tartott, amely döntő részben a letartóztatás kérdésével foglalkozott. Az ülésen intézőbizottságot alapítottak a szovjet-magyar vegyes vállalat megalakítását előkészítő munkálatok irányítására, amelyben az orosz felek, továbbá a Pénzügyminisztérium és az Iparügyi Minisztérium képviselői is részt vettek. 1946. május 9-én jelent meg Gábor Andor cikke az eredetileg a Vörös Hadsereghez, és ezen keresztül a Magyar Kommunista Párthoz tartozó Szabadság című lapban. A gúnyolódás nem annyira Debreczeni és Dessewffy ellen irányult, hanem Jakobovits Béla, a miniszterelnökség jogtanácsosa ellen, aki felajánlotta közbenjárását az igazgatók kiszabadítása érdekében. A kiváló kabarészerző és kommunista költő figyelmét elkerülte, hogy Jakobovits a szovjet fél meghívására jelent meg az igazgatóság ülésén, és a szovjet fél jogtanácsosaként vett részt a szerződések megkötésében. A szovjet fél pedig megtehette, hogy akár szemet is hunyjon egy kis szabotázs felett, ha érdeke úgy kívánta.
Ebben a tekintetben egy kissé eltértek az álláspontok a két orosz vonal között. Bobkov tábornok, aki ekkor éppen Moszkvában tartózkodott, teljes mértékben megbízott Debreczeniben. Sztrelnyikov, aki az orosz felet képviselte az ülésen, nem ragaszkodott a magyar igazgatók személyéhez. Sztrelnyikov mérnök okoskodása (lásd a 4. számú forrást) nem volt elegendő a szabotázsvád megalapozásához. Így aztán a megvádolt vállalatvezetőket 1946 nyarán szabadon engedték, és 1947 februárjában hivatalosan is elejtették a vádat. A Gazdasági Rendőrség akciója és a sajtó sok fejfájást okozott a vállalatnak, de akkor már a magyar-szovjet vegyes vállalat gyakorlatilag megalakult, és a szovjet fél jogtanácsosa valóban rendelkezett akkora hatalommal, hogy akár a Gazdasági Rendőrséggel is szembeszálljon. Ezt azonban nem illett a nyilvánosság elé hozni.
A Budapest Népügyészség a vád visszavonása mellett, hűtlen kezelés bűntette miatt az esetleges további eljárást kilátásba helyezte. Ilyen eljárás folytatásának azonban nincs nyoma.

Dr. Debreczeni végül is nem töltött hosszú időt a Markó utcában. 1946. augusztus 23-án a „Magyar Bauxitbánya" Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt. igazgatósága a következő levelet intézte hozzá:
„A Budapesti Ügyvédi Kamaránál leendő felhasználás végett ezennel igazoljuk, hogy Ügyvéd Úr alelnök-vezérigazgatói tisztsége részvénytársaságunknál a magyar-szovjet bauxit-alumínium egyezmény értelmében folyó évi április havában megszűnt. Ezen idő óta Ügyvéd Úr részvénytársaságunknál semmiféle szolgálati viszonyban nem áll.
Teljes tisztelettel
„Magyar Bauxitbánya" Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt."

[Két olvashatatlan aláírás.]

Debreczeni ezt követően a Magyar Erdőbirtokosok Faértékesítő Rt. igazgatóságában kapott állást. 1947. október 20-án - hosszú betegség után - természetes halállal halt meg.

Az alábbiakban közöljük a vállalat beadványait a Népügyészséghez, a Népügyészségnek, a Népbíróságnak az ügyben fellelhető iratait, továbbá az intézőbizottsági ülések jegyzőkönyveiből a letartóztatásokkal kapcsolatos részleteket és az üggyel foglalkozó újságcikkeket. Az egyes tagok hozzászólásaiból kiviláglik, hogy a vállalat vezetői (az Üzemi Bizottság vezetőit is beleértve) Debreczeni mellett álltak, de az orosz részvényesek megbízottja és az Iparügyi Minisztérium kiküldötte úgy gondolták, hogy Debreczeni és Dessewffy érdekében nem kell közbenjárni, mert az a vállalatra nézve káros lehet. Gábor Andornak igaza volt abban, hogy a vállalat vezetését igen kevéssé érdekelte, volt-e szabotázs vagy nem. A vita arról folyt, hogyan kezeljék az ügyet, mi a vállalat érdeke. Az egyik fél úgy gondolta, hagyni kell a fejeket porba hullani, a másik viszont a vállalat érdekeit tartotta szem előtt, és arra törekedett tisztázza a szabotázzsal vádolt Debreczenit.

Felhasznált források:
Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-A-1-k Pénzügyminisztérium, Nemzetközi Pénzügyek főosztálya 251. doboz
MOL XIX-F-17-a Nehézipari Minisztérium Titkárság, TÜK iratok 3. doboz
MOL XIX-F-1-s Iparügyi Minisztérium, Bauxit-Alumíniumipari Igazgatóság 1. doboz
MOL XIX-F-9-e Nehézipari Minisztérium Üzemgazdasági főosztály 27. doboz
MOL Z 349 Magyar Bauxitbánya Rt. Igazgatóság 1. csomó 1-8. tétel
MOL Z 350 Magyar Bauxitbánya Rt. Ügyvezető Igazgatóság 1. csomó 1. tétel, 2. csomó 44-53. tétel, 3. csomó 54-61. tétel
MOL Z 1020 Magyar Bauxitbánya Rt. Igazolóbizottság 1. csomó-4. tétel
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) 3. 1. 9. V-121 755

Felhasznált irodalom:

Kovács János-Nemes Vilmos-Őrsi András: Bauxitbányászat Fejér megyében. Kincsesbánya, 1976.
Dr. Fazekas János: Bauxitbányászat. A magyar bányászat évezredes története. II. kötet, Bp., 1996. 470-530.