Egy valóságos antifasiszta ellenálló

A forrásközlés Bende József bányamérnök sorsát mutatja be, akit a nyilasok Sopronkőhidára hurcoltak. Az 1945 májusában közölt jelentések letartóztatásának okait, internálásának körülményeit és a visszatérése utáni ellentmondásos helyzetet mutatják be az iszkaszentgyörgyi bauxitbányában.

Bevezetés

Valóban voltak Magyarországon antifasiszta ellenállók. Voltak, akik megtagadták az eskütételt Szálasira, bújtatták az üldözötteket, rejtegették a németek elől az ország kincseit. Közéjük tartozott Bende József bányamérnök is, egy multinacionális nagyvállalat felelős beosztású vezetője.

A bányászat veszélyes üzem. A háború éveiben, és más, politikailag hisztérikus légkörű időkben még fokozottabban veszélyes, amikor nem csak bányabeomlás, vízbetörés, szénpor- és sújtólégrobbanás fenyeget, hanem a politikai beavatkozás is.
Bende József éppen a legveszélyesebb időkben, 1942. november 16-tól 1948 közepéig állt az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. szolgálatában, az iszkaszentgyörgyi bányaüzem főmérnökeként. A vállalat 1941-ben kezdte meg a bauxit kitermelését ezen a telepen, amelyet Kincsesbányának is neveztek. Az alumíniumgyártás alapanyagának termelése és feldolgozása a világháború éveiben a hadiipar fejlesztésének nélkülözhetetlen feltétele volt. A vállalat és bányaüzem jelentősége megsokszorozódott.

Az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. a második világháborút megelőző években is kiemelkedő szerepet játszott az ország gazdasági életében. 1917-ben alakult az 1903-ban felfedezett bihari bauxit kitermelésére. A trianoni békeszerződés után valamennyi bányája a határokon túlra került, de romániai és olaszországi vállalatok alapításával sikerült legalább részben saját tulajdonban tartani azokat. A bauxit iránti kereslet már az első világháború éveiben megnőtt, Németország ugyanis 1914-től nem vásárolhatott Franciaországtól bauxitot, és emiatt a németek 1915-ben megkezdték a Bihar-hegység bauxittelepeinek fokozottabb kitermelését. Az 1920-as évek elején egy addig ismeretlennek számító erdélyi bányamérnök, Balás Jenő fedezett föl nagy kiterjedésű bauxittelepet a dunántúli Gánton, majd ugyanabban az évben Halimba-Taliándörögd térségében is bauxitlelőhelyek váltak ismertté.

Az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. helyzete 1923-ban a Bauxit Trust A. G. megalapításával szilárdult meg: a svájci tulajdonú holding koordinálta a Magyarországon, Csehszlovákiában, Görögországban, Jugoszláviában, Olaszországban és Romániában alapított bauxitbánya-vállalatok működését. A konszern tényleges irányítását azonban az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. látta el. A konszern ettől kezdve a világ bauxittermelésében a harmadik helyen állt.
1938-tól a magyar vállalat magyarországi és külföldi bányái a német hadiipar legnagyobb szállítóivá váltak, egyidejűleg a német befolyás is egyre erőteljesebb lett. Németország a teljes magyar bauxitkincsre igényt tartott, miközben az alumíniumgyártás magyarországi fejlesztését nem támogatta. 1939-ben Hiller József tervet készített egy nagyszabású timföld- és alumíniumgyár létesítésére, de ez vegyes fogadtatásra talált. A magyar kormány támogatta, a Bauxit Trust A. G.-ban részt vevő német cégek azonban ellenezték, mint ahogy a konkurens Magyar Bauxitbánya Rt. is, amelynek Ajkán és Székesfehérvárott működött timföldgyára, illetve alumínium-feldolgozó üzeme. Az 1934-ben alapított, a konszernhez tartozó Bauxit Ipar Rt. mosonmagyaróvári timföldgyárának kapacitását bővítették, új gyárat azonban csak a német Vereinigte Aluminiumwerke A. G. közreműködésével alapíthattak 1941-ben Almásfüzitőn, Dunavölgyi Timföldipar Rt. néven. A gyár építését 1946-ban már a Dunavölgyi Timföldipar Rt. Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt.

1944-ben a német hadsereg gyakorlatilag átvette a magyarországi bányák irányítását. A dunántúli bányákat a Wehrmachtsgefolge egyik legütőképesebb szervezete, az irányította. A vállalat vezetőjét, a magyar bauxitbányászat és alumíniumipar megszervezőjét, Hiller Józsefet 1944. június 22-én elhurcolták (1944-ben, ismeretlen időpontban Mauthausenben meghalt), és Dammang Andrást, a Fémáru-, Fegyver- és Gépgyár Rt. jobboldali beállítottságú vezérigazgatóját helyezték a konszern élére.
Az orosz hadsereg közeledésekor megindult a dunántúli bányák - Gánt, Halimba, Iszkaszentgyörgy, Óbarok - mozdítható készleteinek és üzemi berendezéseinek elszállítása Németország felé. Gántról 14 167 000, Iszkaszentgyörgyről 2 200 000, Óbarokról 80 000 pengő értékű bányafelszerelést és gépet vittek el a németek, de a mérnöki műszereket és a térképeket is vitték. Amit nem szállítottak el a németek, azt később elvitték az oroszok. A helybeliek - mérnökök és bányászok - próbálták menteni, ami menthető volt. Bende József mérnök Iszkaszentgyörgyön Diesel mozdonyokat, motorokat, szivattyúkat és egyéb, a bányaművelésben használt, általában nagy méretű berendezéseket rejtett el. Az igazsághoz tartozik, hogy a vállalatnak a németekkel együttműködő vezetői tudomásul vették Bende akcióját, miután a mérnök ehhez előzetes engedélyüket kérte. A vállalat vagyonát titokban azok a jobboldali érzelmű, de jóérzésű vezetők is próbálták menteni, akik különben szívélyes fogadtatásban részesítették a nyilasokat, és engedelmeskedtek a németek parancsainak.
1945-1946-ban az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. óriási erőfeszítéseket tett külföldre hurcolt javainak visszahozatalára. Ausztria, Németország, Csehszlovákia területéről, továbbá az amerikai megszállási övezetből sok gépet, berendezést sikerült visszaszerezni, persze, nem mindent. Az elhurcolt javak felkutatása céljából indult külföldi kiküldetéseket a magyar kormány azért engedélyezte, mert a potsdami szerződés értelmében a vállalatban lévő, a teljes vagyon 42,24%-át kitevő német érdekeltség szovjet kézbe került, és megalakultak a magyar-szovjet bauxit-alumínium társaságok, közöttük az
A bauxitbányászat és az alumíniumtermelés államosításáról szóló 1948. évi XIII. törvény értelmében állami tulajdonba vették a következő szovjet-magyar vegyes vállalatokat:
§ az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt.-t (Gánt, Iszkaszentgyörgy, Óbarok), leányvállalataival, a Victória Vegyészeti Művek Rt.-vel és a Tapolcai Bánya Rt.-vel (Halimba) együtt,
§ a Magyar Bauxitbánya Rt.-t (Nyirád, Perepuszta, Nagyharsány), a Dunavölgyi Timföldipar Rt. almásfüzitői timföldgyárát.
Állami tulajdonba vették a tisztán magyar tulajdonú bauxittermelő és feldolgozó vállalatokat is:
§ a Bauxit Termelő Rt.-t,
§ a Bauxit- és Vasércbánya Kft.-ből a bauxitbányát,
§ a Velty István olaszfalusi bányáját (az eplényi bányát),
§ a Bauxit Ipar Rt.-t,
§ a Weiss Manfréd Alumínium Művek Rt.-t,
§ a Sigg Alumíniumgyár Rt.-t,
§ a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. felsőgallai alumíniumkohóját és bauxitcement üzemét és a Magyar Fémlemezipar Rt. üzemeit.
§  Kimondta ugyanakkor a törvény (10.§), hogy a rendelkezések (az állami tulajdonba vétel) nem vonatkoznak azokra a részvényekre, amelyek 1947. január 1-jén külföldi állampolgárok vagy külföldi jogi személyek tulajdonában voltak. Ez azt jelentette, hogy a magyar-szovjet vegyes vállalatok - köztük az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. - szovjet részvényei a Szovjetunió kormányának kezébe kerültek. A magyar részvényesi jogokat a magyar állam gyakorolta.

Azokból a vállalatokból, amelyekben nem volt szovjet részesedés, 1948-ban megalakult az ALBART, az Állami Bauxit-Alumínium Rt., amely nem lett hosszú életű; 1949. január 1-jei hatállyal felszámolták, a benne tömörült cégekből nemzeti vállalatok alakultak.

Az iszkaszentgyörgyi bánya az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. Magyar Szovjet Bauxit-Alumínium Rt. keretében folytatta a termelést. 1949. november 19-én a MASZOBAL-on belül önálló vállalatként megalakult az Iszkaszentgyörgyi Bauxitbánya Vállalat, Pjotr Nyesztyerenko igazgató és Altai Ottó főmérnök vezetésével. (Önálló vállalat lett a Gánti Bauxitbánya is.)

1950. január 1-jén a vegyes vállalatok fúziójával létrejött a MASZOBAL, Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt. A magyar-szovjet vegyes vállalatok 1954-ben szűntek meg, amikor a magyar állam megvásárolta a szovjet tulajdonrészt. A bauxitipari vállalatok vezetését a Vegyipari és Energiaügyi Minisztérium Alumíniumipari Igazgatósága vette át. Az iszkaszentgyörgyi bányaüzem egy ideig önállóan működött, majd 1958. január 1-jei hatállyal a Gánti Bauxitbánya Vállalattal összevonták, és megalakult a Fejér Megyei Bauxitbánya Vállalat. A bauxittermelő és feldolgozó gyárak 1963-tól a Magyar Alumíniumipari Tröszt tagvállalatai lettek. A tröszti vállalatokból alakult meg 1991-ben a HUNGALU Rt., illetve a Bakonyi Bauxitbánya Kft. A HUNGALU jelenleg végelszámolás alatt áll, de a bauxitbányászat nem szűnt meg teljesen. Halimbán, Fenyőfőn és Iszkaszentgyörgy térségében ma is bányásszák a magyar ezüst nyersanyagát.

***

Bende József bányamérnök 1905. február 11-én született Hajóson. Középiskolai tanulmányait a cisztercita rend bajai főgimnáziumában végezte. A soproni Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolán szerzett bányamérnöki oklevelet 1931-ben. 1935 elejéig a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. szénkutató fúrásainál végzett felvigyázói, mélyfúrási és geológiai munkákat. 1935-ben a Gálocsy-féle kohómérnöki iroda számára készített összeírást az ország szénkészletéről. 1936-1939-ig az Első Dunagőzhajózási Társaság pécsi bányáinál dolgozott, először a Széchenyi akna főaknásza, majd a pécsújhelyi szénelőkészítő aknásza, végül üzemmérnöke lett. Közben, 1937-38-ban katonai szolgálatot teljesített. 1939-től a Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak rozsnyói vasércbányászatánál a mérnökség és az ércelőkészítő műnek a vezetője volt, ezt követően a dorogi XII-es akna vezetője.

1942. november 16-án lépett az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. szolgálatába, az iszkaszentgyögyi bányaüzem főmérnökeként, ahol komoly érdemeket szerzett a mélyműveléses bauxitbányászat megindításában. Szakmai körökben a hazai földalatti bauxitbányászat egyik úttörőjeként tartják számon. 1945. február 14-én a nyilasok letartóztatták, Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták. 1945. októberben tért haza, és kiemelkedő szerepet játszott az iszkai bauxitbányászat újjászervezésében.

1948-ban kártevés gyanújával elbocsátották az Alumíniumérc, Bánya és Ipari Rt.-től. Állítólag a Szovjetunióba „exportált" - azaz jóvátételre szállított - nyersanyagot „a megrendeltnél rosszabb minőségben szállította." Kiderítették azt is, hogy cisztercita gimnáziumba járt, és emiatt „klerikális beállítottságúnak" minősült.

1948. szeptember 1-jétől a tatabányai szénbányák XII-es aknájának vezetője lett, ahol sorsa ismét tragikusra fordult. A vezetése alatt állott aknában következett be a magyar szénbányászat egyik legsúlyosabb szerencsétlensége. 1950. december 30-án 23 óra 20 perckor egy sújtólégrobbanás 81 halálos és 15 sebesült áldozatot követelt. A XII-es aknában bekövetkezett sújtólég- és sorozatos szénporrobbanás - mint azt az egyik vizsgálati jelentés megállapította - olyan erejű volt, hogy az a majdnem 160 m-es függőakna záró fedelét felnyomta, és az 550 m hosszú lejtakna bejáratánál is érzékelhető volt. A mentőcsapatoknak csak 79 áldozat holttestét sikerült megtalálniuk, és legalább kilenc holttest annyira összeégett, hogy azonosíthatatlanná vált.

A balesetet az ÁVH [Államvédelmi Hatóság] által vezetett vizsgálat szerint az okozta, hogy bizonyos munkahelyeken nem szellőztettek megfelelően, a szénport nem kötötték meg, és ráadásul nem sújtólég-biztos robbanóanyaggal robbantottak (omlasztás céljából). Mivel a detonációt elindító robbantómester maga is meghalt, a szerencsétlenségért elsősorban Bende Józsefet, a bánya üzemvezető főmérnökét, másodsorban a főbányamestert, harmadsorban a körletaknászt tartották felelősnek a szellőztetés elégtelensége és a szabálytalan robbantás engedélyezése miatt. Ezek alapján az ÁVH (valószínűleg ipari elhárítási) nyomozója Bende József üzemvezető főmérnök, Becsák József főbányamester és Kornély József bányakörlet-vezető őrizetbe vételére tett javaslatot. Az 1951. január közepén elkészült összegző nyomozati jelentés a felelősnek tartott vezetők esetében már a politikai motívumokat igyekezett kidomborítani. Bende esetében felemlegették azokat az okokat, amelyek miatt az Alumíniumérctől elbocsátották. Mivel mindhárman elismerték, hogy súlyosan megszegtek több bányabiztonsági előírást, minden készen állt a tudatos károkozás vádjához.

Az utasításnak megfelelően a Budapesti Megyei Bíróság 1951. február 12-én Bende József főmérnököt és Becsák József főbányamestert 15-15 évi, Kornély József körletvezetőt 6 évi börtönre ítélte emberi életek halálos veszélyeztetése és társadalmi tulajdon megrongálása miatt. Másodfokon a Legfelsőbb Bíróság nemcsak elutasította a fellebbezésüket, hanem cselekményüket részben át is minősítette: mivel nem biztosították a megfelelő szellőztetést, ezért „a bánya üzemben tartásával, a szén kitermelésével kapcsolatos jogszabályok értelmében tett hatósági rendelkezéseken, az Általános Biztonsági Szabályzaton alapuló kötelességüket szándékosan megszegték, és ezzel a népgazdaságnak a tatabányai szénmedencére vonatkozóan előírt részletterv megvalósítását

Bende elítéltként is bányatervező munkát végzett. 1955-ben derült ki ártatlansága, február 1-jén egyéni kegyelemmel szabadult. Haláláig megbecsült szakembere maradt a Bányászati Tervező Intézetnek. Budapesten halt meg 1972. április 21-én.
Az alábbiakban Bende József letartóztatásával és hazatérésével kapcsolatos dokumentumokat közlünk, amelyek abban az időszakban keletkeztek, amikor az üzemi és igazoló bizottságok megkezdték működésüket a vállalatoknál, és amikor a németek által okozott veszteségek bűnbakjait keresték. Bende József személye ekkor a figyelem középpontjába került. Elítélésével kapcsolatban azt is kutatták, hogy kinek a feljelentése vezetett letartóztatásához. Így került gyanúba Altai Ottó, a vállalat főmérnöke is. Nem lehetünk bizonyosak abban, hogy az ellene felhozott vádak megfelelnek a valóságnak. (Őt internálták, de néhány hónap után kiszabadult, és a MASZOBAL alkalmazásában dolgozott.)

Korányi László igazgató feljegyzése Bánkuti Antal főaknász és Hafner Ferenc felvigyázó beszámolója alapján készült. Ők mindketten segítették Bende Józsefet a gépek elrejtésében, Altai Ottóval szemben viszont elfogultan nyilatkoztak.

Ezen a napon történt március 28.

1914

Bohumil Hrabal cseh író (†1997)Tovább

1943

Sergey Rachmaninov orosz zeneszerző, zongoraművész, karmester (*1873)Tovább

1945

A visszavonuló német csapatok felrobbantják a komáromi Duna-hidat.Tovább

1955

Nagy Imre miniszterelnök Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének írt levelében formálisan is kénytelen volt lemondani miniszterelnöki...Tovább

1969

Dwight David Eisenhower tábornok, az Amerikai Egyesült Államok 34. elnöke, hivatalban 1953–1961-ig (*1890)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők