Halálra ítélik Rajk László volt belügyminisztert, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást.Tovább
A Chandler Hale jelentés 1915-ből
Egy internálótábor Angliában
„Látható, hogy a parancsnokság erőfeszítéseket tesz, hogy olyan változatossá tegye az étkezést, amennyire csak lehetséges. A konyha, a pékség, a kantin és a mészárszék kiválóak. Van egy szárító szoba, ahol ágyneműt, ruházatot, de még a sátrakat is kiszárítottak nedves időjárás után. A latrinák szokatlanul jók; a folyó ügyek elvégzésére valók sok hotelt felülmúlnak. Tisztán vannak tartva. Hideg és meleg folyóvizet adó porcelán mosdókagylók nagy számban találhatók az épület különböző részein."
Bevezető
Az első világháború kitörésekor a hadviselő és egymással ellenséges viszonyba kerülő országok területén tartózkodó állampolgárokra az internálás keserű élménye várt. A háború elején létrehozott táborok léte a legjobb példa arra, hogy a kirobbanó háború totálissá vált, amelynek a civilek éppúgy részesei és elszenvedői voltak, mint a
.Ez a sors várt az Osztrák-Magyar Monarchia külföldön tartózkodó állampolgáraira is, akiket a hadüzenetek valamelyik hadiállapotba kerülő országok területén értek. A szabad munkaerő áramlásnak köszönhetően sokan vállaltak munkát külföldön, például ácsként, asztalosként vagy más kétkezű munkát végzőként. Mások szabadságukat töltötték külföldön, de voltak olyanok is, akiknek a házastársa az ellenséggé vált ország szülötte volt. Sok fiatalember egyetemi tanulmányait végezte, onnan került az internálótáborba.
Az első világháború előtt több egyezmény született a hadifoglyok és a sebesültek védelmében. Így az I. hágai értekezleten (1899) már foglalkoztak a hadifoglyok ügyével, de valójában a II. Hágai Egyezmény (1907) kiegészítései voltak az
. A nem fegyverképes személyekről a Genfi Konvenció (1906) ugyanakkor kimondta, hogy azokat a nem fegyverképes személyeket, akik a hadiállapot beálltakor a hadviselő országok területén tartózkodnak, haza kell küldeni saját . Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy az internált polgári személyek jogait a hágai egyezmények nem rendezték teljes mértékben, a velük való bánásmódot nem szabályozták. Az adott állam kiutasíthatta őket, de sokkal gyakoribb volt az internálás ún. „koncentrált telepekre". Vagyonukat az internáló állam hatóságai lefoglalták, illetve . A jogi rendezetlenség miatt azonban nehezen lehetett meghatározni az internálás valódi okát, erre minden állam saját jogszabályt alkotott. Közös vonásuk volt, hogy belbiztonsági és katonai okokat jelöltek meg az internálás .Az ellenséges táborhoz tartozó országok állampolgárainak internálásának több oka is lehetett. Főként az esetleges kémtevékenységet, az ellenséges felforgatást akarták kiszűrni, így Angliában és Franciaországban ezek voltak a legfőbb
. Az sem volt mellékes szempont, hogy a 18 és 50 év közötti internált férfiak esetében nagyobb számban fosztották meg az ellenséget katonakorú és szolgálatra alkalmas emberanyagától.Az internálandó embereket a hatályos jogszabályok alapján a hatóságok begyűjtötték vagy kötelezően jelentkezniük kellett a lakhelyük szerinti rendőrségen, csendőrségen vagy városi tanácsnál. Összegyűjtésük után többé-kevésbé szigorúan őrzött táborokba zárták őket. A családokat többnyire nem választották szét, de az egyedülállókat általában már nemek szerint helyezték el.
A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának belügyminisztériumi iratanyagában, az internálási iratok között található egy jelentés, amely a német és az osztrák-magyar internáltak általános helyzetéről, illetve a velük való bánásmódról
. A jelentést egy [popup title="Chandler Hale" format="Default click" activate="click" close text="Chandler Hale (1873–1951) külügyekkel foglalkozó, magas rangú amerikai diplomata volt. 1909 és 1913 között helyettes államtitkárként (ún. Third Secretary of State) dolgozott. 1914-től az Amerikai Egyesült Államok londoni nagykövetségén tevékenykedett, mint az osztrák ügyek referense. https://en.wikipedia.org/wiki/Chandler_Hale [Hozzáférés ideje: 2016. január 24.]"] nevű amerikai diplomata írta, aki felkereste a Man-szigeten található táborokat, valamint az írországi Templemerben található tábort is. A semleges USA diplomatái révén gyakran vett részt az internáltak jogainak és megfelelő fogva tartási körülményeiknek az ellenőrzésében.A Man-szigeten a háború alatt egy egész táborrendszert építettek ki a brit hatóságok. A területet először két nagy részre osztották, az ún. Douglas-ra és a Peel városától nem messze, mezőgazdasági területen fekvő Knockaloe-ra. Ez utóbbit további négy táborra osztották, ahol előre elkészített barakkok biztosították a szállást, sőt a sziget saját vasútvonallal is rendelkezett. Knockaloe-ban 1916 júliusában érte el a fogva tartottak száma a csúcsot, amikor csaknem 23 ezer embert zsúfoltak össze. A más táborokba irányuló átmenő forgalommal együtt 1914 és 1918 között 30 ezer internált tartózkodott a szigeten, majdnem annyi, mint a sziget lakossága [popup title="összesen" format="Default click" activate="click" close text="http://www.manxnationalheritage.im/wp-content/uploads/2013/08/CG4-Internment_Web.pdf [hozzáférés ideje: 2016. január 30.]"].
Magyar szempontból a Douglas-tábornak van jelentősége, hiszen itt fogva tartottak osztrák-magyar állampolgárokat is. E tábor kisebb volt, öt ezer fő befogadására volt alkalmas.
A háború kitörését követő napokban a brit hatóságok a Douglas táborhoz tartozó, korábban nyári táborként funkcionáló ún. Cunningham tábort találták alkalmasnak arra, hogy internálótábort hozzanak létre. 1914. szeptember közepétől rohamtempóban tették alkalmassá a területet internált polgári személyek fogva tartására. A szökések megakadályozására két sorban elhelyezkedő, két és fél méter magas, szögesdrótkerítést emeltek. A területre bevezették a gázt, ellátták elektromos lámpákkal, valamint épületekkel az őrség [popup title="számára" format="Default click" activate="click" close text="http://www.airfieldinformationexchange.org/community/showthread.php?6892-WWI. [Hozzáférés ideje: 2014. május 8.]"]. A britek jól kihasználták a területi adottságokat: a szigetről gyakorlatilag lehetetlen volt megszökni és csekély számú őr is elég volt az internáltak őrzésére.
A rabok katonai törvénykezés alá estek, és nem hagyhatták el a tábor területét csak fegyveres őr kíséretében. A tábor őrzését a 301. és 305. tartalék század tagja adták, mind a Douglasban, mind a Knockaloe-ban 40 őr volt szolgálatban, azonos időben. Az őrség szállásán egyébként 100 teljesen felszerelt katonának volt hely.
Az első német foglyok a Tynwald nevű hajó fedélzetén érkeztek a Douglasba 1914. szeptember 14-én. A partra tett foglyokat a helyi újság úgy [popup title="jellemezte" format="Default click" activate="click" close text="http://www.airfieldinformationexchange.org/community/showthread.php?6892-WWI-PoW-Camps [Hozzáférés ideje: 2014. május 16.]"], hogy a „férfiak a társadalom mindegyik osztályát képviselik, a sikeres kereskedőtől a tengerészig és a pincérig."
1914. szeptember 25-re a korábbi nyaralótábor átalakítása befejeződött. Ettől a dátumtól kezdve a korábban önfeledten pihenni és kikapcsolódni vágyók által használt terület egy szigorúan őrzött internálótábor lett, amelyet még megközelíteni is tilos volt az illetéktelen személyeknek.
Annak ellenére, hogy a táborban egyáltalán nem voltak kibírhatatlanok az életkörülmények, 1915. november 19-én halálos áldozatokat is követelő zavargás tört ki, amelyről a jelentés részletesen beszámol.
A dokumentum igen érdekes adalékokat szolgáltat arra nézve, milyen körülmények között éltek az itt élő internált osztrák-magyar (és német) állampolgárok. Képet kaphatunk az étkezésről, a szabadidő eltöltésének lehetőségéről a táboron belül, illetve a szövegben felvillannak a tábori mindennapok is.
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt szeptember 24.
1949
1989
Az SZDSZ bejelentette, hogy aláírások gyűjtésével népszavazás kiírását kezdeményezi négy kérdésben: a köztársasági elnök megválasztásának...Tovább
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Beköszöntő
Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében
„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.
A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.
Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.
Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!
Budapest, 2021. augusztus 18.
L. Balogh Béni
főszerkesztő