"Át lettünk verve"

Magyar munkássors Ausztriában, 1944

„Csak itt döbbent rá, csak itt látott tisztán sok magyar, és itt érezték először igazán, hogy mennyire be lettek csapva.” A magyar és német kormány között 1944 novemberében kötött megállapodás a Dunai Repülőgépgyár Rt. osztrák területre áttelepített üzemeibe önként jelentkező munkavállalóknak és családtagjaiknak a német munkavállalókkal egyenlő elbánást ígért.

Klemens Géza vallomása

Klemens Géza g[épész]m[érnök]                                                                1945. június 28.
Budapest, XIV.,
Bácskai u. 3.

Én 1945. június 7.-én indultam el Steyrből, ahol ezidőben - Steyrben és környékén - emlékezetem szerint cca. 600 db motorgyártó gép volt.

A motorgyári gépek részben Lettenben, Halleinben és Ebenseeben tároltak. (Mivel a gépek számáról és hollétéről pontos feljegyzéseim vannak, azokat a holnapi nap folyamán az Igazgatóság rendelkezésére fogom bocsátani.) A motorgyári gépeken kívül Halleinban még 1 db fénymásoló gépünk is van, azon kívül különböző iroda berendezések, író- és számológépek, amelyek a fent említett listában azonban nem szerepelnek.

Steyrnak azon a részén, amely orosz megszállás alá került, cca. 100 db szerszámgépünk volt, a szovjet hadsereg ezeket a Steyr gyár többi gépeivel együtt leszerelte és elszállította.

Lettenben a hengerblocknak, kompresszornak és kis fémalkatrészeknek a gépei lettek üzembe helyezve, amelyek teljesen jó állapotban vannak. Ebenseeben a karterüzemnek a gépei lettek üzembe helyezve, amelyek teljesen jó állapotban vannak. Halleinban pedig a hajtórúd gépei vannak üzemképes állapotban. A többi gépeink pedig szintén Halleinban vannak, ellenben teljesen rozsdás állapotban tárolva. A Halleinban lévő gépek egy sörgyári pincében vannak elhelyezve, amely helyiség természetszerűleg nedves és mivel a gépek karbantartva nincsenek, rozsdásodás és ápolás hiánya miatt napról-napra mennek tönkre. Ezeknek a mielőbbi kezeléséről kellene gondoskodni, ezt a németekkel mind a mai napig elintézni nem tudtuk.

Tudomásom szerint a Steyr gyár az általunk kiszállított gépeket mint saját tulajdont nem vételezte be saját gépparkjába, és ezek úgy szerepelnek mint magyar tulajdon. Soulavy úrral abban állapodtunk meg, hogy ő mindaddig, amíg Magyarországról a gyár megbízottja oda nem érkezik, mindent elkövet, hogy ezt a tulajdonjogi helyzetet az esetleges kihallgatások során is érvényre juttassa és a munkagépek magyar tulajdoni helyzetét megvédje. Egyébként az általam becsatolandó lista egy példánya Soulavy úrnál szintén megvan és ezen az alapon a birtokunkat képező gépeknek gondját tudja viselni.

Nincs tudomásom arról, hogy a megszálló amerikai csapatok a hadianyaggyárakat leszerelték volna, vagy pedig ilyen tervvel foglalkoztak volna, a későbbiekben azonban sor kerülhetett volna arra, hogy ezeket felrobbantsák. Később azután az a terv merült fel, hogy a mi ott lévő gépparkunkkal bekapcsolódunk az amerikai tehergépkocsi javítóprogramba, már csak azért is, hogy az ott lévő német és magyar munkások foglalkoztathatók legyenek. Amint hallottam ezen a tárgyaláson Soulavy úr is részt vett, de még konkrét megállapodás nem jött létre.

Sárkánygépekről megjegyzésem csak az lett volna, hogy kb. 220 db tévedésből Steyrbe érkezett, amelyek azonban később Mauthausenbe lettek irányítva. A többi sárkánygyártó gép sorsát nem ismerem, mivel ezeket már Wiennél irányították, csupán annyit tudok mondani, hogy Steyrbe nem érkeztek.

December 14.-én érkeztem Steyrbe, ahol jelentkeztem a Steyr gyárnál munkára. Ott sajnos egy nagy baj volt, mert a gyár az odazúduló emberanyagot, amelynek legnagyobb része sárkányos volt, nem tudta foglalkoztatni. Az emberanyag zöme tisztviselő gárdából tevődött össze éspedig adminisztratív munkaerőkből, pl. kb. 56 bérelszámoló, akik természetesen nem voltak műszaki képzettségűek. Műszaki tisztviselő kevés érkezett. Úgy volt, hogy ezeket a tisztviselőket a cég mint értelmiségieket fogja alkalmazni. A szerződés azonban úgy szólt, hogy a kijövő emberek kb. 10%-át fogják tisztviselői minőségben alkalmazni, a többieket mint munkásokat. A Steyr gyár megkért bennünket, hogy az emberanyagot mi szortírozzuk, vagyis állapítsuk meg, hogy kik fognak szellemi és kik fognak testi munkát végezni. A tisztviselők legnagyobb része mint munkás talált foglalkoztatást, ezért sok szemrehányás ért bennünket a tisztviselők részéről, hogy ők tisztviselők és ennek dacára munkásbeosztást kaptak. Szakmunkások sem kerültek rögtön gépekre, mivel gépeink még nem álltak, csak vagonokban voltak.

Általában a fizetéseket és munkabéreket folyósították ez azonban csekély volt, de nem is igen lehetett másra költeni, mint élelemre és lakásra.

Az elhelyezés szintén igen gyatra volt. A családos kisgyermekes alkalmazottakat Männerheimben helyezték el. Itt nagyobb panasz nem is merült fel. A nagyobb gyermekes családokat pedig a kolostorban helyezték el, ami tudvalevőleg azelőtt börtön volt és akkor ürítették ki, amikor a magyar kolónia Steyrbe érkezett. Ez természetesen tele volt poloskával, férgekkel, stb. Az asszonyokat, lányokat Freunheimben helyezték el, ami az ottani viszonyoknak nagyon szépen megfelelt. Nagyobb panasz erre nem is volt. A fiatal és magános embereket pedig a Reithoffer gumigyárnak egy leállt üzemében helyezték el, amit alkalmi módon rendeztek be. Ez volt magában Steyrben. Azok, akik bútort is vittek magukkal, azok kaphattak üres lakásokat.

Lettenben, Ebenseeben, Kattenhausban lágerekben helyezték el a munkásokat és tisztviselőket. Ezek fabarakkok voltak, fűtési lehetőség nélkül. Világítás volt. A legszörnyűbb volt a halleini tábor, ahová kezdetben csak férfiakat vittek, mert az asszonyoknak és a lányoknak alvási lehetősége nem volt. Tehát itt elszakították a családos embereket a családjuktól. Ezeken a helyeken az emberek lágerkosztot kaptak, ami azt jelenti, hogy elvonták tőlük az élelmiszerjegyeket és a Lagerführer úgy csalt ahogy akart. Ezektől az emberektől megvonták azt a kevés élelmet, amire a németek kötelezték magukat, hogy megadják a magyaroknak. Előfordult Halleinban az, hogy az emberek rosszul lettek az ételtől és miután az ételeket vizsgálatra küldték fel Steyrbe, szabályszerű vizsgálat után megállapították, hogy az étel romlott volt. Azt akartuk, hogy a konyhára magyar szakácsné kerüljön, ezt azonban nem engedték meg. Nem engedték meg azt sem, hogy a konyhát ellenőrizhesse valaki a részünkről. Teljesen úgy kezeltek bennünket, mint a deportáltakat. Ez a lágerekben volt. A nem lágerbeli ellátás jobb volt. Eleinte ugyanazokat a jegyeket kaptuk, mint az egyéb külföldiek, csak később kaptuk meg - hosszas eljárás után - azokat a jegyeket, amelyeket a birodalmi németek. Ez pedig azt jelentette, hogy kaptunk havonta 1 kg cukrot, zsírt, vajat és egyéb zsiradékot kb. 60 dkg-t, lisztet, eleinte 8 kg-t, cigarettát naponta 2 db-t, tejet naponta 2-2 dl-t. Ezek az adagok később természetesen csökkentek. Ezt kapták azok, akik nem láger-koszton voltak.

A németek és a magyarok viszonya teljesen ellenséges volt, a németek a magyarokat szabotőröknek minősítették és úgy is kezelték őket.

Megemlítendő még ezen a helyen, hogy a Magyarországról menekülő lakosságot a németek kifosztották, élelmiszert és több helyen az értékeket is elvették, ezek után pedig Magyarországra visszairányították őket.

Hangsúlyozni kívánom, hogy a még kint lévő cca. 1300 fő munkavállalónak a mielőbbi hazahozatala - akik egészen ki vannak szolgáltatva az ottani osztrák hatóságoknak - elsőrendű emberi kötelességünk. Több ízben megtörtént, hogy az osztrák túlkapások ellen a szovjet hadseregnél kerestünk védelmet, akik ezt meg is adták. Általában véve a szovjet katonaság a magyar lakossággal kivételesen bánt és nagyon szerette.

Klemens Géza s. k.

Az irat található: Magyar Országos Levéltár, Dunai Repülőgépgyár Rt. iratai; Ügyvezető igazgatóság (Z 1179), 12. tétel. [MOL-Z-1179-12.-1945]

Ezen a napon történt január 19.

1919

Károlyi Mihály az első Magyar Köztársaság (nem ideiglenes) elnöke.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők