Benito Mussolini bevonul Rómába („Marcia su Roma”).Tovább
A Weiss Manfréd konszerntől a Rákosi Mátyás Művekig: egy családi vagyon végnapjai
„Az SS erők hatalmába került Weiss Manfréd családtagok […] kénytelenek voltak az ellenük, illetve hozzátartozóik ellen alkalmazott, személyes szabadságukat és életüket közvetlenül veszélyeztető jogellenes fenyegetés hatása alatt, a Weiss Manfréd vállalatokat és minden egyéb ingó- és ingatlan vagyonukat az SS erők egy gazdasági csoportjának […] 25 évre kezelésbe átad. […]” Ennek ellenében az SS erők említett gazdasági csoportja ígéretet tett arra, hogy a Weiss Manfréd család tagjait semleges külföldre szállítja.”
Bevezetés
Weiss Manfréd és bátyja 1882-ben egy kis konzervüzemet hozott létre Budapesten. Ekkor talán még maguk sem gondolták, hogy döntésükkel Magyarország talán máig legsikeresebb családi vállalkozását indították útjára. A fiatalabb alapító és tehetséges örökösei ugyanis néhány évtized alatt az apró üzemből hatalmas vállalatbirodalomat varázsoltak. Jó üzleti érzékkel hamar felismerték, hogy a gyors fejlődés titka a hadseregnek való beszállításban rejlik. Az élelmiszer mellett csakhamar rátértek tehát a katonai vonatkozású termékek gyártására is, amelynek eredményeképpen hallatlan ütemű fejlődés vette kezdetét (a gyárvezető szinte job-ban ráérzett mire lesz szüksége egy-két évtized múlva a hadseregnek, mint maguk a tábornokok), melyet csak Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása tudott - véglegesen - megakasztani. A gazdaságban elért sikereik előtt a mindenkori politikai elit is meghajolt: Weiss Manfréd 1916-ban főrendiházi tagsággal, 1918-ban pedig bárói címmel lett "gazdagabb". Utódai és örökösei is méltóknak bizonyultak e címek viselésére: az 1940-es évekre a közel negyvenfősre duzzadt család magáénak tudhatta fél Magyarországot - persze gazdasági-ipari értelemben. A famíliába ugyanis majd' mindegyik jelentősebb üzleti partner (bankárok, gyártulajdonosok) bekerült a családok (Chorin, Mauthner, Kornfeld, stb.) egymás közötti házasságai révén. Az üzleti kapcsolatot rokoni kapcsolatokkal fűzték tehát szorosabbra, amelynek eredménye: konszernvállalat-birodalom, amely az összes jelentős ipari ágazatban igyekezett meghatározó irányító pozíciót szerezni, ezáltal a politikai döntéseket is befolyásolni. Csak egy példa: az 1938-ban meghirdetett nagyszabású magyar fegyverkezési ("győri") program kivitelezhetetlen lett volna a WM vállalatok - amelybe az akkori egyetlen hazai repülőgépgyár is beletartozott - termelési kapacitásának igénybevétele nélkül. Ugyanez áll a II. világháború időszakára is. Ezekben az években a vállalatokon keresztül a család valószínűtlenül jó nyereségeket könyvelhetett el, ám egyúttal ez okozta a vesztüket is. A hadigazdaság minden jelentős ágát birtokló konszern a kormányzat számára (és később a németek számára is) stratégiai fontosságúvá vált, kvázi "nemzeti vállalatként" tekintettek a család vagyonát képező gyárakra. Ez többek között azt jelentette, hogy a vállalatok termelését minden körülmények között fenn kellett tartani, főleg azután, hogy Németország hadiiparában a szövetséges légitámadások érzékeny veszteségeket okoztak. De jelentette azt is, hogy állami akarat rendelje el bizonyos gyáregységek létesítését (pl. 1943-ban a Dunai Repülőgépgyár Rt. felépítését).
Így a Weiss család számára a német megszállással - és a zsidónak minősülő vagyon elkobzását elrendelő határozatokkal - minden megváltozott. A vállalatok családi vezetéséről többé szó sem lehetett. A vállalatok irányításáért megindult a német versenyfutás: mind a Göring Werke, mind a Himmler vezette SS magáénak akarta tudni a mérhetetlen vagyont képviselő iparóriást. Kettejük közül az utóbbi került ki győztesen a rivalizálásból. Ennek eredményeképpen a Waffen-SS és a Weiss család 1944. május 17-én meglehetősen egyoldalú szerződést kötött egymással: a családtagok semleges országokba (Portugália, Svájc) távozhatnak, szabad eltávozásuk fejében azonban minden vagyonukat átadják 25 évre "bizalmi kezelésbe" a Kurt Becher képviselte német gazdasági csoportnak. Hogy miért nem tulajdonba (és miért kellett ehhez egyáltalán jogügylet), arra vonatkozóan több teória is magyarázatul szolgálhat. Egyrészt a megszállásnak - német politikai megfontolásokból - éppen az lett volna a lényege, hogy látszat szerint ne tűnjön annak. Németországnak ugyanis csak Magyarország gazdasági potenciájára és lojalitásának biztosítására volt szüksége és nem pedig egy esetleges ellenállási mozgalom kirobbanására, ezáltal a termelés akadozására. Az ország tehát formailag szuverén maradt, ahol nincs helye egy idegen hatalom szabadrablásának. Másrészt elképzelhető, hogy az SS ezzel az ajánlattal került előnyösebb pozícióba Göringékkel szemben.
A család sikertörténetére (és vagyonára) pontot tevő szerződés-komplexum négy szerződésből (I, II, III, IV), egy pótszerződésből és egy meghatalmazásból állt. Az I. szerződésben a Weiss Manfréd család egy árja tagjától a Kurt Becher által vezetett SS-csoport egy kis vállalatot, a Házértékesítő és Kezelő Rt.-t vásárolt. Ez lett az új holding. A II. szerződésben és a pótszerződésben a szerződést aláíró családtagok átadták a szerződésben felsorolt összes rész-vényeiket az új holdingnak 25 évre "bizalmi kezelésbe". A III. szerződésben a németek köte-lezettséget vállaltak arra, hogy a 25 év letelte után visszaadják az egész vagyont a családnak, ha nem élnek a szerződésben biztosított elővételi jogukkal. A szerződés a vállalatok bruttó forgalma után évi 5 % részesedést biztosított a németeknek a "bizalmi vagyonkezelési tevékenységért". E kikötés rejti a németek tulajdonképpeni célja: az 5% tudniillik olyan magas részesedést jelentett, amit a vállalatok semmiképpen sem tudtak volna elviselni, s így a konszern 25 év alatt szép lassan eladósodott volna a német "vagyonkezelőkkel" szemben. Ez a kikötés tehát burkoltan magában foglalta a vállalatóriás német kézre kerülését. A szerződés IV. része - melyet Kurt Becher sohasem adott ki a kezéből és amely a mai napig sem került elő - tartalmazta a német ellenszolgáltatásokat: lehetővé teszik a családtagok szabad eltávozását, készpénzben fizetnek részükre 600 000 dollárt és 250 000 RM-t. A németek (annak biztosítására, hogy a Weiss-család külföldön sem fog Németország ellen dolgozni) túszként vissza-tartották a család öt tagját. A szerződés megkötésének körülményeiről a korabeli szemtanúk visszaemlékezéseit olvasva kaphatunk közelebbi képet.
A német vezetésűvé vált konszern ezután nagyjából még fél évig termelt lényegesebb zavarok nélkül, sőt még a front átvonulását is - kisebb-nagyobb károsodások árán - sikerült átvészelnie. 1945 elején - tekintettel stratégiai hadászati jelentőségére - a csepeli gyárak szovjet katonai parancsnokság alá kerültek. Az újjáépítést megkönnyítette, hogy Vörös Hadsereg 1945 augusztusában visszaadta a gyárat a magyar államnak.
A konszern-vállalatok - mintegy az államosítás előszeleként - 1946. december 1-jén ke-rültek állami kezelésbe, majd 1947 elején a Szovjetunió váratlanul bejelentette igényét a vállalatok iránt. Indoklásul azzal érveltek, hogy a konszernnek a németekkel szemben a szerződés megkötése napján megrendelés-tartozása mutatható ki, ezért a potsdami egyezmény értelmében a vállalatok hadizsákmánynak minősülnek (a tartozás összege meghaladta a gyárak forgalmi értékét, így a gyárak kvázi-zálogtárgyaknak voltak tekintendők). A magyar fél ezzel szemben arra mutatott rá, hogy mind a megszállás, mind a szerződés kényszer-jellege érvénytelenné teszi magát a szerződést is, tehát az magyar kézből tulajdonképpen sohasem került át német kézbe.
A vállalatok azonban sohasem kerültek egy újabb nagyhatalom birtokába, mivel azokat többszöri átszervezést és az 1948-as államosítást követően 1949. január 1-jén nemzeti válla-lattá nyilvánították. Nem sokkal később, 1950 márciusában "személycsere" is történt a vállalat élén: néhány éven át Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek volt a hivatalos elnevezés.
Az alábbi dokumentumcsokor a Weiss Manfréd vállalatok - és természetesen a család, mint egykori tulajdonos - 1944-1950 közötti, fent vázolt történetének fontosabb állomásait villantja fel.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt szeptember 28.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Az ArchívNet új számmal jelenik meg a szeptember beköszöntével. Ezúttal leginkább a hétköznapi küzdelmek világába kalauzolják el az olvasót a megjelent forrásismertetések. Legyen szó akár a saját megélhetésükön javítani kívánó fiumei tisztviselőkről, egy államfordulatot éppen átélt kárpátaljai lakosokról, vagy éppen az államhatalom restriktív intézkedései ellenére is működő római katolikus egyházról és annak tagjairól. S arra nézve is láthatunk egy esetet, hogy a hétköznapok újságolvasóinak és maguknak az újságíróknak köszönhetően hogyan válhatott valaki „sikertelen bűnözővé” száz évvel ezelőtt.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) az Osztrák-Magyar Monarchia fiumei tisztviselőinek és alkalmazottainak meglehetősen komplex világát mutatja be. Forrásismertetésében nagyrészt a mai Rijekában őrzött iratokra támaszkodva tárja az olvasók elé, hogy az említett állami tisztviselők és alkalmazottak milyen módon kívánták orvosolni – többek között kérvények megfogalmazásával – egzisztenciális nehézségeiket.
A dualizmus bő ötven événél sokkal rövidebb időszak, mindössze hét hónap változásainak eredményét ismerteti írásában Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet). Publikációjában két, 1939 októberében papírra vetett hangulatjelentést mutat be, amelyek az 1939 márciusának közepén ismét magyar uralom alá került Kárpátalja gazdasági, szociális és politikai viszonyairól, illetve a helyben tapasztalt helyzet változásáról adnak számot.
Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) friss forrásismertetésében a Zágon József és Kada Lajos közötti levelezésből mutat be újabb részleteket. Ezúttal Zágon Lajosnak a magyarországi katolikus egyház 1961-1971 közötti helyzetéről szerzett információit adta közre. A korabeli budapesti vezetés folytatta az 1940-es évek végén megkezdett egyházellenes politikáját, azonban tárgyalt tíz év mégsem tekinthető monoton időszaknak a magyarországi katolikus egyház szempontjából, mivel a Vatikán és a Magyar Népköztársaság 1964-ben megállapodást kötött egymással, valamint lezajlott a II. Vatikáni Zsinat magyar püspökök részvételével.
Halász János (levéltári referens, Kulturális és Innovációs Minisztérium) forrásismertetésének második részében a már megismert „Kloroformos Bandi” ékszerrablási ügyének magyarországi tárgyalása kerül a reflektorfénybe, valamint az, hogy éppen a „kloroformos” jelző miként bélyegezte meg Faragó Andrást, és hogy ebben mekkora szerepe volt a korabeli sajtófogyasztásnak.
Idei negyedik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Továbbra is él ugyanakkor felhívásunk korábbi és leendő szerzőink felé: az ArchívNet szerkesztősége várja a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2023. szeptember 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő