„A harcok során megrongálódott”

Józsefváros a forradalom után

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a VIII. kerületben zajlottak a legnagyobb harcok. A szovjetek is ezt a városrészt tartották a legveszélyesebbnek, ezért a pusztítás is itt volt a legnagyobb mértékű. A forradalom leverése után a mindennapi élet megindítása, a rend helyreállítása, az újjáépítés mindenhol a tanácsok feladata volt. Melyek voltak a harci események utáni legsürgősebb teendők? Hogyan próbálták meg a helyzetet rendezni? Ezekre a kérdésekre adnak választ a VIII. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottságának jegyzőkönyvei 1956 végéről és 1957 elejéről.

Bevezetés 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a VIII. kerületben zajlottak a legnagyobb harcok. A fegyveres felkelés gyakorlatilag a Józsefvárosban kezdődött október 23-án a Rádió székházának ostromával, majd folytatódott a kerület számos pontján, a Szabad Nép székházánál, a Józsefvárosi Telefonközpontnál, a Víg utcai Rendőrkapitányságnál, a Köztársaság téren, és kisebb harcok bontakoztak ki a kerület más utcáiban is.

Az Üllői út és a Nagykörút kereszteződése és a környező utcák a fegyveres ellenállás legfontosabb területei közé tartoztak, mivel a délkeletről érkező szovjet csapatok az Üllői úton vonultak be a városba. A szovjeteket feltartóztatni kívánó felkelők hamar felismerték a Corvin mozi és a környező házak stratégiailag kedvező helyzetét, hiszen ezeket könnyű volt védeni, továbbá remek tüzelési állást jelentettek a felvonuló szovjet csapatokkal szemben. Az itt berendezett bázist tekintették az ország politikai és katonai vezetői a fegyveres felkelés központjának, ezért már a forradalom első napjaiban megpróbálták megsemmisíteni, sikertelenül. A szovjetek is ezt a városrészt tartották a legveszélyesebbnek, a november 4-i szovjet intervenció egyik fő csapása a Corvin köz ellen irányult, ezért a pusztítás itt volt a legnagyobb mértékű. A bevonuló szovjet haderő az Üllői út és a Nagykörút mentén fekvő házakat az első emelet magasságában végiglőtte. A keletről támadó szovjet csapatok a Kerepesi úton vonultak fel, így ez szintén érintette a VIII. kerületet. A harcok a kerületben november nyolcadikáig tartottak.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei, mindenekelőtt a Vörös Hadsereg támadásai óriási pusztításokkal jártak. A forradalom leverése után a mindennapi élet megindítása, a rend helyreállítása, a harcok nyomainak eltakarítása, az újjáépítés mindenhol a tanácsok feladata volt. Melyek voltak a harci események utáni legsürgősebb teendők? Hogyan próbálták meg a helyzetet rendezni? Ezekre a kérdésekre adnak választ a VIII. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottságának jegyzőkönyvei 1956 végéről és 1957 elejéről.

Az 1949-ben életbe lépő Alkotmány 30. §-a értelmében az államhatalom helyi szervei a tanácsok lettek. Ezek működéséről, alá- és fölérendeltségükről a tanácstörvények rendelkeztek. Az első tanácstörvény 1950-ben lépett életbe. A budapesti városi tanács 1950. június 15-én, a budapesti városi kerületi tanácsok 1950. augusztus 15-én kezdték meg működésüket. A tanácstagokat négy évre választották, számukat a budapesti kerületekben 51-101 főben állapította meg a törvény.

A tanácsok egyszerre voltak államhatalmi, államigazgatási szervek és tömegszervezetek, így a tanácsrendszert a kettős alárendeltség elve jellemezte: az igazgatási szervek az illetékes tanácstestületnek és a felettes államhatalmi szerv államigazgatási szervének is alá voltak rendelve.

A tanácsrendszer hierarchikusan épült fel. A tanácstörvény a tanácsokat mint az államhatalom helyi szerveit a legfelsőbb államhatalmi szerveknek, az országgyűlésnek és a Népköztársaság Elnöki Tanácsának rendelte alá, a központi irányítás jogát azonban a minisztertanácsra ruházta át, amit a Helyi Tanácsok Főosztálya útján látott el. A felsőbb szervek a végrehajtó bizottság elnökén keresztül tartották a kapcsolatot a tanáccsal. 1954-ben, Nagy Imre miniszterelnöksége alatt újra rendezték a tanácsok helyzetét. Az 1954. évi második tanácstörvény úgy rendelkezett, hogy a tanácsok általános irányítását, ellenőrzését és legfelsőbb felügyeletét az országgyűlés, illetve a Népköztársaság Elnöki Tanácsa látja el, és megszüntette a minisztertanács felhatalmazását a tanácsi szervezet irányítására. (Az új törvény változtatta a Budapesti Városi Tanács elnevezését Fővárosi Tanácsra.)

A tanácstestület elvileg nagyon széles körű jogokkal rendelkezett: vezette a helyi gazdasági, társadalmi és kulturális tevékenységet, végrehajtotta a törvényeket és felsőbb rendeleteket, irányította és ellenőrizte az alárendelt államhatalmi és államigazgatási szerveket, elősegítette az állami rend és a közvagyon védelmét, oltalmazta a dolgozók jogait, támogatta a dolgozók szövetkezeteit stb. Két legfontosabb, legkézzelfoghatóbb feladata a tényleges intézkedési eszközökkel is rendelkező Végrehajtó Bizottság megválasztása, valamint a költségvetés elfogadása volt.

A helyi tanácsok szükség szerint bármikor tarthattak ülést, de a budapesti kerületi tanácsoknak legalább kéthavonta meg kellett ezt tenniük. A tanácsülések általában nyilvánosak voltak, de alkalomadtán zárt ülést is lehetett tartani. A tanács összehívásáról és az ülés előkészítéséről a Végrehajtó Bizottság, illetve annak elnöke gondoskodott. Az ülésről a tanácskozás lényegét és a hozott határozatokat magába foglaló jegyzőkönyvet kellett készíteni.

A tanácsrendszer talán legfontosabb szervei a helyi tanácsok intézkedő és végrehajtó testületei, a végrehajtó bizottságok volt. Ezek rendkívül széles hatáskörrel rendelkeztek. A VB hívta össze a tanács üléseit és állította össze annak napirendjét, előkészítette és a tanácsülés elé terjesztette a helyi gazdasági tervet és költségvetést, elkészítette a rendelet-tervezeteket, rendelkezett a terven felüli bevételek felhasználásáról, irányította a szakigazgatási szervek munkáját, felügyelte az alsóbb végrehajtó szerveket, kinevezésekről, elbocsátásokról és áthelyezésekről döntött. Sőt, 1954-ig, ha a tanács nem ülésezett, a végrehajtó bizottság gyakorolta annak hatáskörét. (A második tanácstörvény ezt a jogot megszüntette, ez azonban lényegesen nem változtatta meg a kialakult gyakorlatot.)

A végrehajtó bizottságot a tanács választotta saját tagjai sorából. A helyi tanács első emberének számító végrehajtó bizottsági elnököt, annak helyetteseit és a VB-titkárt maga a bizottság választotta. (1971-től a tanács első emberét már nem a VB, hanem a tanácstestület választotta.) A fővárosi és a kerületi végrehajtó bizottságok az 1950-es évek elején hetente, utóbb kéthetente tartottak ülést. Ezekről - a tanácsülésekhez hasonlóan - a tanácskozás lényegét és a hozott határozatokat tartalmazó jegyzőkönyvet kellett készíteni.

A VIII. kerületben a tanácsi ügyintézés - az egyes osztályok iktatókönyvei alapján - október 23-a után gyakorlatilag megszűnt. (Az iktatás a harcok elmúltával sem indult újra 1956-ban, csak a következő évben.) A forradalom alatt a tanácsok működése teljesen leállt, a helyi ügyek intézését csaknem mindenhol a különböző néven megalakult forradalmi és nemzeti bizottmányok vették át.

November 4-e után a forradalom alatt alakult szervezetek nem működhettek tovább, a tanácsok visszakerültek korábbi helyükre. A kerületi tanács dolgozóinak többsége a harcok elmúltával, november 10-én megjelent a tanácsházán, és azonnal nekilátott a károk felmérésének. A munka lassan indult meg, a Végrehajtó Bizottságot először november 27-ére hívták össze, míg tanácsülést 1956-ban már nem tartottak, a forradalom utáni első tanácsülésre csak 1957. február 17-én került sor. Ebből is látszik, hogy a tanácsokon belüli tényleges hatalom a VB kezében volt, itt döntöttek minden a kerületet érintő ügyben (természetesen a Fővárosi Tanács egyetértésével.)

A november 27-i VB-ülésen azonnal elkezdték tárgyalni a kerület helyreállítására vonatkozó teendőket Akkor még nem ismerték a kerületet ért károk tényleges nagyságát, de már akkor tudni lehetett, hogy a legsürgősebb feladat a hajléktalan családok elhelyezése. Október-novemberben a Józsefvárosban (és a Ferencvárosban) zajlottak a legnagyobb harcok, itt volt a legnagyobb a pusztítás, ezért a VIII. kerületi tanácsnak különösen sok rommal, lerombolt épülettel, fedél nélkül maradt családdal, feltöredezett úttal kellett szembenéznie. A házak tekintélyes részét érte találat, majdnem hét és félezer lakás sérült meg, és ezek közül 1400-at nem is lehetett újjáépíteni. A fedél nélkül maradt lakosok - kb. 1500 család - a pincékben, üres üzlethelyiségekben húzták meg magukat.

A fegyveres harcok során keletkezett rom és törmelék eltakarításáról a tanácsnak kellett gondoskodni. Ahogy a jegyzőkönyvből kitűnik, nagyon nagy feladat volt, a tanács egyedül nem tudta megoldani, viszont a Fővárosi Tanácstól, annak „bürokratizmusa" miatt nem kapták meg az igényelt segítséget. Bevonták a romeltakarításba a kerületi vállalatokat is, akik járművel és emberrel segítették a szemét elhordását. A rengeteg felhalmozódott szemét miatt megnövekedett a kerületben a járványveszély. Emellett az egészségügyi osztálynak a tetvesedés elterjedésének megakadályozásával kellett megküzdenie.

A közellátás megszervezése, a boltok árukészletének feltöltése nagyjából megoldódott, mire a VB novemberben először összeült. A lakosok élelmezésében nagy szerepe volt a környező falvakban élők élelmiszer szállítmányainak. Nagyobb problémát jelentett, hogy a harcok következtében megszűnt a közvilágítás, ennek megoldása szintén a tanács legsürgősebb teendői közé tartozott.

A harcok miatt az oktatás teljesen leállt, ennek újraindítását is tárgyalták már az első, majd a soron következő üléseken. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy az iskolákat is jelentős károk érték. Az épületek hibáiról szóló jelentésekkel kapcsolatban megfigyelhető a tanácsrendszert jellemző kettős alárendeltségből fakadó konfliktus. A kerületi tanács nem hozhatott döntést a Fővárosi Tanács egyetértése nélkül még a kerületi ügyekben sem. Azonban a kerület által felmért károkat, és az annak helyreállítására vonatkozó igényeket a fővárosi tanács csak azután ismerte el, hogy a főváros illetékesei is felmérték az iskolák helyzetét. Az oktatás ezért vontatottan, eleinte csak napi egy-két órára indult be, csupán 1957-ben kezdődött újra az egész napos tanítás.

A helyreállítás mellett a tanácsi apparátust és a tanácsi vállalatokat érintő személyi kérdések is napirendre kerültek. Ezen a területen is jelentkeztek konfliktusok a Fővárosi Tanáccsal, mivel az a kerület megkérdezése nélkül helyezett át embereket, például az Ingatlankezelő Vállalat vezetőjének és annak főmérnökének áthelyezéséről a VIII. kerületi tanács vezetése csak másodkézből szerzett tudomást.

A közölt jegyzőkönyvek azt mutatják, hogy a restaurálódó rendszer alsóbb szintjein 1956 végén és 1957 elején a legfontosabb feladatnak a helyreállítást tekintették, politikai kérdésekkel nem nagyon foglalkoztak. A VIII. kerületi Végrehajtó Bizottság ülésein csak a megoldandó problémákkal foglalkozott, az október-novemberi események értékelésével nem, így a bizottsági tagok nem döntöttek annak forradalom- vagy ellenforradalom-jellegéről.

Az alábbiakban fentiek illusztrálására három jegyzőkönyvet közlök, az 1956. évi utolsó két VB ülését, valamint az ezekben meghatározott intézkedések végrehajtásának eredményeit tárgyaló, már a következő évre átcsúszó VB-ülés kivonatát.

Ezen a napon történt augusztus 01.

1914

A Német Birodalom hadat üzen az Orosz Birodalomnak.Tovább

1919

Elbukik a Magyar Tanácsköztársaság. Peidl Gyula alakít kormányt.Tovább

1941

Megszűnik a Nyugat c. irodalmi folyóirat.Tovább

1944

Kirobban a Varsói felkelés, amelynek célja a náci elnyomás megtörése.Tovább

1946

Bevezetik az új magyar fizetőeszközt, a forintot.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők