Bevezetés 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a VIII. kerületben zajlottak a legnagyobb harcok. A fegyveres felkelés gyakorlatilag a Józsefvárosban kezdődött október 23-án a Rádió székházának ostromával, majd folytatódott a kerület számos pontján, a Szabad Nép székházánál, a Józsefvárosi Telefonközpontnál, a Víg utcai Rendőrkapitányságnál, a Köztársaság téren, és kisebb harcok bontakoztak ki a kerület más utcáiban is.

Az Üllői út és a Nagykörút kereszteződése és a környező utcák a fegyveres ellenállás legfontosabb területei közé tartoztak, mivel a délkeletről érkező szovjet csapatok az Üllői úton vonultak be a városba. A szovjeteket feltartóztatni kívánó felkelők hamar felismerték a Corvin mozi és a környező házak stratégiailag kedvező helyzetét, hiszen ezeket könnyű volt védeni, továbbá remek tüzelési állást jelentettek a felvonuló szovjet csapatokkal szemben. Az itt berendezett bázist tekintették az ország politikai és katonai vezetői a fegyveres felkelés központjának, ezért már a forradalom első napjaiban megpróbálták megsemmisíteni, sikertelenül. A szovjetek is ezt a városrészt tartották a legveszélyesebbnek, a november 4-i szovjet intervenció egyik fő csapása a Corvin köz ellen irányult, ezért a pusztítás itt volt a legnagyobb mértékű. A bevonuló szovjet haderő az Üllői út és a Nagykörút mentén fekvő házakat az első emelet magasságában végiglőtte. A keletről támadó szovjet csapatok a Kerepesi úton vonultak fel, így ez szintén érintette a VIII. kerületet. A harcok a kerületben november nyolcadikáig tartottak.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei, mindenekelőtt a Vörös Hadsereg támadásai óriási pusztításokkal jártak. A forradalom leverése után a mindennapi élet megindítása, a rend helyreállítása, a harcok nyomainak eltakarítása, az újjáépítés mindenhol a tanácsok feladata volt. Melyek voltak a harci események utáni legsürgősebb teendők? Hogyan próbálták meg a helyzetet rendezni? Ezekre a kérdésekre adnak választ a VIII. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottságának jegyzőkönyvei 1956 végéről és 1957 elejéről.

Az 1949-ben életbe lépő Alkotmány 30. §-a értelmében az államhatalom helyi szervei a tanácsok lettek. Ezek működéséről, alá- és fölérendeltségükről a tanácstörvények rendelkeztek. Az első tanácstörvény 1950-ben lépett életbe. A budapesti városi tanács 1950. június 15-én, a budapesti városi kerületi tanácsok 1950. augusztus 15-én kezdték meg működésüket. A tanácstagokat négy évre választották, számukat a budapesti kerületekben 51-101 főben állapította meg a törvény.

A tanácsok egyszerre voltak államhatalmi, államigazgatási szervek és tömegszervezetek, így a tanácsrendszert a kettős alárendeltség elve jellemezte: az igazgatási szervek az illetékes tanácstestületnek és a felettes államhatalmi szerv államigazgatási szervének is alá voltak rendelve.

A tanácsrendszer hierarchikusan épült fel. A tanácstörvény a tanácsokat mint az államhatalom helyi szerveit a legfelsőbb államhatalmi szerveknek, az országgyűlésnek és a Népköztársaság Elnöki Tanácsának rendelte alá, a központi irányítás jogát azonban a minisztertanácsra ruházta át, amit a Helyi Tanácsok Főosztálya útján látott el. A felsőbb szervek a végrehajtó bizottság elnökén keresztül tartották a kapcsolatot a tanáccsal. 1954-ben, Nagy Imre miniszterelnöksége alatt újra rendezték a tanácsok helyzetét. Az 1954. évi második tanácstörvény úgy rendelkezett, hogy a tanácsok általános irányítását, ellenőrzését és legfelsőbb felügyeletét az országgyűlés, illetve a Népköztársaság Elnöki Tanácsa látja el, és megszüntette a minisztertanács felhatalmazását a tanácsi szervezet irányítására. (Az új törvény változtatta a Budapesti Városi Tanács elnevezését Fővárosi Tanácsra.)

A tanácstestület elvileg nagyon széles körű jogokkal rendelkezett: vezette a helyi gazdasági, társadalmi és kulturális tevékenységet, végrehajtotta a törvényeket és felsőbb rendeleteket, irányította és ellenőrizte az alárendelt államhatalmi és államigazgatási szerveket, elősegítette az állami rend és a közvagyon védelmét, oltalmazta a dolgozók jogait, támogatta a dolgozók szövetkezeteit stb. Két legfontosabb, legkézzelfoghatóbb feladata a tényleges intézkedési eszközökkel is rendelkező Végrehajtó Bizottság megválasztása, valamint a költségvetés elfogadása volt.

A helyi tanácsok szükség szerint bármikor tarthattak ülést, de a budapesti kerületi tanácsoknak legalább kéthavonta meg kellett ezt tenniük. A tanácsülések általában nyilvánosak voltak, de alkalomadtán zárt ülést is lehetett tartani. A tanács összehívásáról és az ülés előkészítéséről a Végrehajtó Bizottság, illetve annak elnöke gondoskodott. Az ülésről a tanácskozás lényegét és a hozott határozatokat magába foglaló jegyzőkönyvet kellett készíteni.

A tanácsrendszer talán legfontosabb szervei a helyi tanácsok intézkedő és végrehajtó testületei, a végrehajtó bizottságok volt. Ezek rendkívül széles hatáskörrel rendelkeztek. A VB hívta össze a tanács üléseit és állította össze annak napirendjét, előkészítette és a tanácsülés elé terjesztette a helyi gazdasági tervet és költségvetést, elkészítette a rendelet-tervezeteket, rendelkezett a terven felüli bevételek felhasználásáról, irányította a szakigazgatási szervek munkáját, felügyelte az alsóbb végrehajtó szerveket, kinevezésekről, elbocsátásokról és áthelyezésekről döntött. Sőt, 1954-ig, ha a tanács nem ülésezett, a végrehajtó bizottság gyakorolta annak hatáskörét. (A második tanácstörvény ezt a jogot megszüntette, ez azonban lényegesen nem változtatta meg a kialakult gyakorlatot.)

A végrehajtó bizottságot a tanács választotta saját tagjai sorából. A helyi tanács első emberének számító végrehajtó bizottsági elnököt, annak helyetteseit és a VB-titkárt maga a bizottság választotta. (1971-től a tanács első emberét már nem a VB, hanem a tanácstestület választotta.) A fővárosi és a kerületi végrehajtó bizottságok az 1950-es évek elején hetente, utóbb kéthetente tartottak ülést. Ezekről - a tanácsülésekhez hasonlóan - a tanácskozás lényegét és a hozott határozatokat tartalmazó jegyzőkönyvet kellett készíteni.

A VIII. kerületben a tanácsi ügyintézés - az egyes osztályok iktatókönyvei alapján - október 23-a után gyakorlatilag megszűnt. (Az iktatás a harcok elmúltával sem indult újra 1956-ban, csak a következő évben.) A forradalom alatt a tanácsok működése teljesen leállt, a helyi ügyek intézését csaknem mindenhol a különböző néven megalakult forradalmi és nemzeti bizottmányok vették át.

November 4-e után a forradalom alatt alakult szervezetek nem működhettek tovább, a tanácsok visszakerültek korábbi helyükre. A kerületi tanács dolgozóinak többsége a harcok elmúltával, november 10-én megjelent a tanácsházán, és azonnal nekilátott a károk felmérésének. A munka lassan indult meg, a Végrehajtó Bizottságot először november 27-ére hívták össze, míg tanácsülést 1956-ban már nem tartottak, a forradalom utáni első tanácsülésre csak 1957. február 17-én került sor. Ebből is látszik, hogy a tanácsokon belüli tényleges hatalom a VB kezében volt, itt döntöttek minden a kerületet érintő ügyben (természetesen a Fővárosi Tanács egyetértésével.)

A november 27-i VB-ülésen azonnal elkezdték tárgyalni a kerület helyreállítására vonatkozó teendőket Akkor még nem ismerték a kerületet ért károk tényleges nagyságát, de már akkor tudni lehetett, hogy a legsürgősebb feladat a hajléktalan családok elhelyezése. Október-novemberben a Józsefvárosban (és a Ferencvárosban) zajlottak a legnagyobb harcok, itt volt a legnagyobb a pusztítás, ezért a VIII. kerületi tanácsnak különösen sok rommal, lerombolt épülettel, fedél nélkül maradt családdal, feltöredezett úttal kellett szembenéznie. A házak tekintélyes részét érte találat, majdnem hét és félezer lakás sérült meg, és ezek közül 1400-at nem is lehetett újjáépíteni. A fedél nélkül maradt lakosok - kb. 1500 család - a pincékben, üres üzlethelyiségekben húzták meg magukat.

A fegyveres harcok során keletkezett rom és törmelék eltakarításáról a tanácsnak kellett gondoskodni. Ahogy a jegyzőkönyvből kitűnik, nagyon nagy feladat volt, a tanács egyedül nem tudta megoldani, viszont a Fővárosi Tanácstól, annak „bürokratizmusa" miatt nem kapták meg az igényelt segítséget. Bevonták a romeltakarításba a kerületi vállalatokat is, akik járművel és emberrel segítették a szemét elhordását. A rengeteg felhalmozódott szemét miatt megnövekedett a kerületben a járványveszély. Emellett az egészségügyi osztálynak a tetvesedés elterjedésének megakadályozásával kellett megküzdenie.

A közellátás megszervezése, a boltok árukészletének feltöltése nagyjából megoldódott, mire a VB novemberben először összeült. A lakosok élelmezésében nagy szerepe volt a környező falvakban élők élelmiszer szállítmányainak. Nagyobb problémát jelentett, hogy a harcok következtében megszűnt a közvilágítás, ennek megoldása szintén a tanács legsürgősebb teendői közé tartozott.

A harcok miatt az oktatás teljesen leállt, ennek újraindítását is tárgyalták már az első, majd a soron következő üléseken. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy az iskolákat is jelentős károk érték. Az épületek hibáiról szóló jelentésekkel kapcsolatban megfigyelhető a tanácsrendszert jellemző kettős alárendeltségből fakadó konfliktus. A kerületi tanács nem hozhatott döntést a Fővárosi Tanács egyetértése nélkül még a kerületi ügyekben sem. Azonban a kerület által felmért károkat, és az annak helyreállítására vonatkozó igényeket a fővárosi tanács csak azután ismerte el, hogy a főváros illetékesei is felmérték az iskolák helyzetét. Az oktatás ezért vontatottan, eleinte csak napi egy-két órára indult be, csupán 1957-ben kezdődött újra az egész napos tanítás.

A helyreállítás mellett a tanácsi apparátust és a tanácsi vállalatokat érintő személyi kérdések is napirendre kerültek. Ezen a területen is jelentkeztek konfliktusok a Fővárosi Tanáccsal, mivel az a kerület megkérdezése nélkül helyezett át embereket, például az Ingatlankezelő Vállalat vezetőjének és annak főmérnökének áthelyezéséről a VIII. kerületi tanács vezetése csak másodkézből szerzett tudomást.

A közölt jegyzőkönyvek azt mutatják, hogy a restaurálódó rendszer alsóbb szintjein 1956 végén és 1957 elején a legfontosabb feladatnak a helyreállítást tekintették, politikai kérdésekkel nem nagyon foglalkoztak. A VIII. kerületi Végrehajtó Bizottság ülésein csak a megoldandó problémákkal foglalkozott, az október-novemberi események értékelésével nem, így a bizottsági tagok nem döntöttek annak forradalom- vagy ellenforradalom-jellegéről.

Az alábbiakban fentiek illusztrálására három jegyzőkönyvet közlök, az 1956. évi utolsó két VB ülését, valamint az ezekben meghatározott intézkedések végrehajtásának eredményeit tárgyaló, már a következő évre átcsúszó VB-ülés kivonatát.