Gyermeksors a második világháború után – 1946

Az 1945 után kialakult helyzet több vonatkozásban hasonlított az I. világháborút követő időszak, valamint 1919-ben a Tanácsköztársaság következtében előállott gyermek- és ifjúságvédelmi politikához. Az óvodák, bölcsődék, árvaházak kevés száma, a romos iskolák súlyosbították az amúgy is kaotikus állapotokat. A Magyar Külügyminisztérium Kulturális Osztálya megbízásából vélhetően 1946 nyarán készült fényképsorozat kiválóan dokumentálja a gyermekeket körülvevő nélkülözést és kiszolgáltatottságot, akik közül egyesek talán a játék és az együtt töltött idő erejéig valamit elfeledtek a nyomorból.

A második világháború harci eseményeinek 1945. áprilisi befejezésével - úgy tűnt - Magyarország eddig talán még nem látott lehetőségekhez jutott. Az ország politikai, gazdasági és társadalmi életére bénítólag hatott az embertelen háború okozta sérülések látványa. Az ország és természetesen Budapest romokban hevert, a közlekedés alig, vagy egyáltalán nem működött, mindennaposnak számított a nélkülözés. Nem volt azonban még egy olyan társadalmi réteg, korosztály, amelynek annyira szembesülnie kellett a nyomorral, mint a gyermekek. Gerő Ernő, a Magyar Kommunista Párt 1944. november 9-ei, az ifjúságpolitikai irányelvekről szóló tájékoztatójában a következőképpen nyilatkozott: „Az ifjúságról nem mondhatunk le, és annak megszervezésére sokkal nagyobb lehetőség nyílik, mint azelőtt [t. i. a Horthy-rendszerben]. Sokat nem tudunk nyújtani, de egy bizonyos dolgot adhatunk, ami azelőtt nem állt módunkban: nevelést és anyagi 

Az ifjúság legfiatalabb, legfogékonyabb rétegét maguk a gyermekek alkották, akik szüleik elvesztése folytán egyedül maradtak, feltéve, ha nem volt egy közeli rokon, aki gondjukat viselte volna. Azok számára, akiknek nem volt rokonuk, maradt a szintén romokban heverő magyar állami szociális, gyermekvédelmi intézmények teremtette menedék, amely a legjobb esetben is csak szociális megoldást jelentett, de a gyermekek lelki sérüléseit nem gyógyította meg. Az 1945 után kialakult helyzet több vonatkozásban hasonlított az I. világháborút követő időszak, valamint 1919-ben a Tanácsköztársaság következtében előállott gyermek- és ifjúságvédelmi „politikával". Az óvodák, bölcsődék, árvaházak kevés száma, az iskolák romos állapota súlyosbította az amúgy is kaotikus állapotokat. A Magyar Külügyminisztérium Kulturális Osztálya megbízásából vélhetően 1946 nyarán készült fényképsorozat kiválóan dokumentálja a gyermekeket körülvevő nélkülözést és kiszolgáltatottságot, akik közül egyesek talán a játék és az együtt töltött idő erejéig valamit elfeledtek a 

Gergely Ferenc megállapítása nagyon is helytálló, amikor azt írja: „Az ország népe számtalan sebből vérzett, most is, az I. világháborúhoz hasonlóan a védtelenek, a kiszolgáltatottak: anyák, lányok, csecsemők, gyermekek és fiatalok szenvedtek a legtöbbet. Fizikai, biológia, lelki sérüléseik erősen befolyásolták életük további alakulását. A „Valahol Európában" c. film szelíd visszfénye csupán annak a válságnak, amin a magyar ifjúság nagy része ezekben a hónapokban, években  A fotósorozat főszereplői - erről természetesen csak feltételezéseink vannak - talán árván, otthontalanul kóborló gyerekek voltak, akik bandákba verődve járták az országot, s úgy ütötték el idejüket, tartották el magukat, ahogy csak tudták (akár kártyázással, lopással).

Üzenetét illetően a gyermekekről készült fényképsorozatot akár több részre is bonthatnánk. Az első három fotó azt az „idillt" próbálja meg elénk tárni, amely a jobb sorsú gyermekeknek adatott. Vagyis konszolidált életkörülményeket, óvodát, nevelőotthont, ahol mindennapjaikat tölthették biztonságban fajátékokkal játszva - ami a háborút követő években is kuriózumnak minősült - óvónők (apácák) felügyelete alatt.

A következő két felvétel azokat a rosszul „öltözött", mezítlábas külvárosi gyermekeket mutatja be, akik legalább felügyelet mellett játszva felejthették el a napi gondokat. Az első fénykép a romok árnyékában körjátékot játszó gyermekeket mutatja be, míg a másik a sokaknak talán a gyermekkorukból ismert és izgalmasnak tartott lovacskázás miatt érdekes. Érdemes azonban egy pillantást vetni a gondtalanul játszó gyermekek mögött húzódó kerítésre, amelyre fehér festékkel a következő (a gyermekek takarása miatt többé-kevésbé erre következtethetnünk) jól ismert szlogent mázolták: „Éljen a szovjet-magyar barátság" valamint „Földet vissza nem adunk!" Mindezek hűen érzékeltetik azt a háború utáni politikai közeget, amelybe a gyermekek is belecsöppentek, de tovább játszottak, mit sem törődve a felnőttek által művelt politikával.

A képek harmadik csoportja a magyar társadalomban sokszor megmutatkozó másik végletet ábrázolja: azt a helyzetet, amelyben a gyermekek az utcán, felügyelet nélkül töltötték idejüket. A fotókon látható gyermekek látszólag élvezik az életet, az arcukon látható csibészes mosoly, a „szabadságot" utánzó tevékenység azonban arra utal, hogy a „csellengés" megkezdődött, s e fiúk jövője nem sok jóval kecsegtetett. Az egyik felvételen a kiskamasz, akit nevezhetünk akár a fotósorozat főszereplőjének is, cigarettával a szájában ül - azaz tujázik - egy villamos ütközőjén, a következőn pedig szintén cigarettázva kártyát oszt egyik sorstársának. (Háttérben persze jól vagy jobban öltözött ifjak kibicelnek.) A harmadik képen más a főszereplő, a jobb sarokban ülő tujázó ifjú itt csak kártyázik. S mondanivalójuk talán ezeknek a fotóknak van igazán, ugyanis nem tudjuk, mi lett a kártyázó „pesti srácokkal": A következő évek döntései az „új élet" lehetőségeit kínálták-e nekik, vagy még inkább a perifériára szorították őket?

A gyermekek megnyeréséért indított ádáz harc az 1946 folyamán egyre jobban kibontakozó úttörőmozgalom, a nagy múltú cserkészmozgalom, valamint a gyermekbarátok mozgalma között zajlott, amelyből kezdetben ideológiai-pénzügyi támogatottsága (nyaralások, táborok, étkeztetés finanszírozása, stb.), majd a kommunista hatalomátvétel okozta kényszer révén az úttörőmozgalom került ki győztesen.

Nemcsak a gyermekek, hanem a magyar művészek jelentős része is tarthatatlan állapotok között élt és alkotott. Témáját tekintve a fotósorozat külön részének tekinthetjük a budapesti művészekről készített három fotót, amely azt a kilátástalanságot tükrözi, amely ekkor a magyar művészek életkörülményeit jellemezte. Külön érdekesség, hogy egyikük a romok között éppen Tildy Zoltán köztársaság elnök portréját festi. Óvatos feltételezésünk szerint azonban a beállítás csak a fénykép elkészültének erejéig készült, hiszen romok között, a festményt csak félig megvilágító erőteljes napsütésben - amit a festmény árnyéka kiválóan tükröz - nem célszerű festményt készíteni. Ha mindezt kiegészítjük azzal a ténnyel, hogy a festmény Tildy Zoltán köztársasági elnökről készült, és a fotókat az Egyesült Államokba küldték, a propagandisztikus cél nyilvánvaló. Azonban ez már a feltételezések színtere...

A gyermekekről és művészekről készült fényképek csatolt mellékletként kerültek a washingtoni magyar követség asztalára képaláírás nélkül (a kísérőlevél fotómásolatát lásd külön), de bátran állíthatjuk, hogy a fényképek kommentár nélkül is üzenetet hordoznak.

Jelzet: XXXII-8 KÜM Fotógyűjtemény (1947-1966)

Ezen a napon történt február 03.

1924

Woodrow Wilson az Amerikai Egyesült Államok 28. elnöke (*1856)Tovább

1945

Révész Imre festőművész, grafikus (*1859)Tovább

1997

Bohumil Hrabal cseh író (*1914)Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő