Gyermeksors a második világháború után – 1946

Az 1945 után kialakult helyzet több vonatkozásban hasonlított az I. világháborút követő időszak, valamint 1919-ben a Tanácsköztársaság következtében előállott gyermek- és ifjúságvédelmi politikához. Az óvodák, bölcsődék, árvaházak kevés száma, a romos iskolák súlyosbították az amúgy is kaotikus állapotokat. A Magyar Külügyminisztérium Kulturális Osztálya megbízásából vélhetően 1946 nyarán készült fényképsorozat kiválóan dokumentálja a gyermekeket körülvevő nélkülözést és kiszolgáltatottságot, akik közül egyesek talán a játék és az együtt töltött idő erejéig valamit elfeledtek a nyomorból.

A második világháború harci eseményeinek 1945. áprilisi befejezésével - úgy tűnt - Magyarország eddig talán még nem látott lehetőségekhez jutott. Az ország politikai, gazdasági és társadalmi életére bénítólag hatott az embertelen háború okozta sérülések látványa. Az ország és természetesen Budapest romokban hevert, a közlekedés alig, vagy egyáltalán nem működött, mindennaposnak számított a nélkülözés. Nem volt azonban még egy olyan társadalmi réteg, korosztály, amelynek annyira szembesülnie kellett a nyomorral, mint a gyermekek. Gerő Ernő, a Magyar Kommunista Párt 1944. november 9-ei, az ifjúságpolitikai irányelvekről szóló tájékoztatójában a következőképpen nyilatkozott: „Az ifjúságról nem mondhatunk le, és annak megszervezésére sokkal nagyobb lehetőség nyílik, mint azelőtt [t. i. a Horthy-rendszerben]. Sokat nem tudunk nyújtani, de egy bizonyos dolgot adhatunk, ami azelőtt nem állt módunkban: nevelést és anyagi 

Az ifjúság legfiatalabb, legfogékonyabb rétegét maguk a gyermekek alkották, akik szüleik elvesztése folytán egyedül maradtak, feltéve, ha nem volt egy közeli rokon, aki gondjukat viselte volna. Azok számára, akiknek nem volt rokonuk, maradt a szintén romokban heverő magyar állami szociális, gyermekvédelmi intézmények teremtette menedék, amely a legjobb esetben is csak szociális megoldást jelentett, de a gyermekek lelki sérüléseit nem gyógyította meg. Az 1945 után kialakult helyzet több vonatkozásban hasonlított az I. világháborút követő időszak, valamint 1919-ben a Tanácsköztársaság következtében előállott gyermek- és ifjúságvédelmi „politikával". Az óvodák, bölcsődék, árvaházak kevés száma, az iskolák romos állapota súlyosbította az amúgy is kaotikus állapotokat. A Magyar Külügyminisztérium Kulturális Osztálya megbízásából vélhetően 1946 nyarán készült fényképsorozat kiválóan dokumentálja a gyermekeket körülvevő nélkülözést és kiszolgáltatottságot, akik közül egyesek talán a játék és az együtt töltött idő erejéig valamit elfeledtek a 

Gergely Ferenc megállapítása nagyon is helytálló, amikor azt írja: „Az ország népe számtalan sebből vérzett, most is, az I. világháborúhoz hasonlóan a védtelenek, a kiszolgáltatottak: anyák, lányok, csecsemők, gyermekek és fiatalok szenvedtek a legtöbbet. Fizikai, biológia, lelki sérüléseik erősen befolyásolták életük további alakulását. A „Valahol Európában" c. film szelíd visszfénye csupán annak a válságnak, amin a magyar ifjúság nagy része ezekben a hónapokban, években  A fotósorozat főszereplői - erről természetesen csak feltételezéseink vannak - talán árván, otthontalanul kóborló gyerekek voltak, akik bandákba verődve járták az országot, s úgy ütötték el idejüket, tartották el magukat, ahogy csak tudták (akár kártyázással, lopással).

Üzenetét illetően a gyermekekről készült fényképsorozatot akár több részre is bonthatnánk. Az első három fotó azt az „idillt" próbálja meg elénk tárni, amely a jobb sorsú gyermekeknek adatott. Vagyis konszolidált életkörülményeket, óvodát, nevelőotthont, ahol mindennapjaikat tölthették biztonságban fajátékokkal játszva - ami a háborút követő években is kuriózumnak minősült - óvónők (apácák) felügyelete alatt.

A következő két felvétel azokat a rosszul „öltözött", mezítlábas külvárosi gyermekeket mutatja be, akik legalább felügyelet mellett játszva felejthették el a napi gondokat. Az első fénykép a romok árnyékában körjátékot játszó gyermekeket mutatja be, míg a másik a sokaknak talán a gyermekkorukból ismert és izgalmasnak tartott lovacskázás miatt érdekes. Érdemes azonban egy pillantást vetni a gondtalanul játszó gyermekek mögött húzódó kerítésre, amelyre fehér festékkel a következő (a gyermekek takarása miatt többé-kevésbé erre következtethetnünk) jól ismert szlogent mázolták: „Éljen a szovjet-magyar barátság" valamint „Földet vissza nem adunk!" Mindezek hűen érzékeltetik azt a háború utáni politikai közeget, amelybe a gyermekek is belecsöppentek, de tovább játszottak, mit sem törődve a felnőttek által művelt politikával.

A képek harmadik csoportja a magyar társadalomban sokszor megmutatkozó másik végletet ábrázolja: azt a helyzetet, amelyben a gyermekek az utcán, felügyelet nélkül töltötték idejüket. A fotókon látható gyermekek látszólag élvezik az életet, az arcukon látható csibészes mosoly, a „szabadságot" utánzó tevékenység azonban arra utal, hogy a „csellengés" megkezdődött, s e fiúk jövője nem sok jóval kecsegtetett. Az egyik felvételen a kiskamasz, akit nevezhetünk akár a fotósorozat főszereplőjének is, cigarettával a szájában ül - azaz tujázik - egy villamos ütközőjén, a következőn pedig szintén cigarettázva kártyát oszt egyik sorstársának. (Háttérben persze jól vagy jobban öltözött ifjak kibicelnek.) A harmadik képen más a főszereplő, a jobb sarokban ülő tujázó ifjú itt csak kártyázik. S mondanivalójuk talán ezeknek a fotóknak van igazán, ugyanis nem tudjuk, mi lett a kártyázó „pesti srácokkal": A következő évek döntései az „új élet" lehetőségeit kínálták-e nekik, vagy még inkább a perifériára szorították őket?

A gyermekek megnyeréséért indított ádáz harc az 1946 folyamán egyre jobban kibontakozó úttörőmozgalom, a nagy múltú cserkészmozgalom, valamint a gyermekbarátok mozgalma között zajlott, amelyből kezdetben ideológiai-pénzügyi támogatottsága (nyaralások, táborok, étkeztetés finanszírozása, stb.), majd a kommunista hatalomátvétel okozta kényszer révén az úttörőmozgalom került ki győztesen.

Nemcsak a gyermekek, hanem a magyar művészek jelentős része is tarthatatlan állapotok között élt és alkotott. Témáját tekintve a fotósorozat külön részének tekinthetjük a budapesti művészekről készített három fotót, amely azt a kilátástalanságot tükrözi, amely ekkor a magyar művészek életkörülményeit jellemezte. Külön érdekesség, hogy egyikük a romok között éppen Tildy Zoltán köztársaság elnök portréját festi. Óvatos feltételezésünk szerint azonban a beállítás csak a fénykép elkészültének erejéig készült, hiszen romok között, a festményt csak félig megvilágító erőteljes napsütésben - amit a festmény árnyéka kiválóan tükröz - nem célszerű festményt készíteni. Ha mindezt kiegészítjük azzal a ténnyel, hogy a festmény Tildy Zoltán köztársasági elnökről készült, és a fotókat az Egyesült Államokba küldték, a propagandisztikus cél nyilvánvaló. Azonban ez már a feltételezések színtere...

A gyermekekről és művészekről készült fényképek csatolt mellékletként kerültek a washingtoni magyar követség asztalára képaláírás nélkül (a kísérőlevél fotómásolatát lásd külön), de bátran állíthatjuk, hogy a fényképek kommentár nélkül is üzenetet hordoznak.

Jelzet: XXXII-8 KÜM Fotógyűjtemény (1947-1966)

Ezen a napon történt június 22.

1940

Franciaország nevében Huntziger tábornok aláírja a kapitulációt a német csapatok előtt (Compiègne-ben).Tovább

1941

Németország lerohanja Szovjetuniót, megnyílik a második világháború második frontja.Tovább

1978

James W. Christy amerikai csillagász felfedezi a Charont, a Plútó legnagyobb holdját.Tovább

1980

Az NSZK csapata 2-1-es győzelmet arat a római olimpiai stadionban rendezett EB-döntőn Belgium válogatottja fölött.Tovább

1988

Az EU engedélyezi a tujontartalmú szeszek gyártását (35 mg/kg), így újra hódíthat az abszint.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők