Hallássérültek a „nagy háborúban"

„Míg ők meghalnak, - te élni tudj érte ez áhítatos csöndességben" (Pohánka Margit)                                                         

Bevezető történeti áttekintés

Magyarországon az 1802-ben létrehozott váci Siketnéma Intézet létrehozásával megkezdődött a siketek oktatása és ennek következtében erősödött a hallássérülteknek a társadalom teljes jogú tagjaivá történő törekvése. A siketoktatás kezdeti módszerei jelnyelvalapúak voltak. Az 1840-es évek második felének összeírásai kivételével, csak a magyarországi hivatalos statisztika megjelenését követően tudunk számot adni a honi

. A hivatalos statisztika ekkor nem tett különbséget a siket és a nagyothalló között. A Magyar Statisztikai Évkönyv adatai szerint Magyarországon Fiuméval és Horvátországgal együtt 1869-ben 11 869 siket férfi, 8830 siket nő, összesen 20 699 siket fő élt. Az 1880. évi népszámláláskor a siket férfiak száma 10 589 főre csökkent, a nőké 9285 főre nőtt, ez összesen 19 874 főt jelent. Az 1890. évi adatok szerint a siket férfiak száma ismét kevesebb lett: 10 310 fő, a siket nők létszáma szintén kisebb: 8714 fő, vagyis 1890-ben összesen 19 024 siket fő .

Az iskolázottság nagyobb mérvű terjedése ellenére a siketeket nem tartották teljes értékű embereknek. Magyarországon az 1876. évi XVI. tc. kimondta, hogy a siketnéma, még ha írni és olvasni is tud (!), kizárólag közvégrendeletet tehet.

1878-ban, Párizsban rendezték meg első alkalommal a siketek oktatásáról szóló nemzetközi kongresszust, majd rá két évre, 1880-ban Milánóban tartották a következőt. Ezen a kongresszuson Alexander Graham Bell vezetésével győztek az orális módszer hívei, azaz a jelnyelv helyett a beszédre kell megtanítani a siketeket. Vagyis a siketeknek meg kell tanulniuk szájról olvasni, és le kell mondaniuk a jelnyelvről, hiszen csak így lehet őket beolvasztani a halló

.

Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.040

Magyarországon már jóval hamarabb megjelent az orális módszer, melyet német módszernek is hívtak. Fekete Károly, a váci Siketnéma Intézet igazgatója 1873-ban vezette be, amelyet a tanárok „rokonszenves támogatásban" részesítettek. Az Izraelita Siketnémák Országos Intézete, Grünberger Lipót vezetésével szintén a hangos beszéd tanítását vezette be 1878-tól. Az 1880. évi milánói kongresszus állásfoglalása hatalmas tiltakozást váltott ki, a siket közösségek szervezetekbe tömörültek, így jött létre például 1890-ben a Brit Siketnéma Szövetség. Az angol szervezet a kombinált oktatás, azaz a jelnyelv- és beszédtanítás együttes alkalmazása mellett tört pálcát, és megszervezte a saját szociális és oktatási viszonyait, de ennek nem volt semmi haszna, mivel kizárólag szociális csoportnak tartották, semmint érdekvédelmi szervezetnek. Magyarországon némi késéssel ugyan, de 1887-ben létrejött az első alapszabállyal rendelkező egyesület, mely az Egyetértés nevet viselte. Első elnöke Endlich József (1862-1928), jegyzője pedig Oros Kálmán (1864-1901) volt, aki 1892-ben elindította a hallássérültek első újságját: a

. Az egységes, országos szervezet kialakításának gondolatát szintén Oros Kálmán vetette fel. Több egyesület bevonásával 1902-ben kidolgozták az egységes szervezet alapszabályát, amelyet a belügyminiszter 1907-ben hagyott jóvá. Az új egyesület „Cházár András Országos Siketnéma Otthon nevet viselte. Az Otthon célja a segélyezés, az érdekvédelem és a társadalmi élet biztosítása volt, s tagdíjakból, adományokból, különböző rendezvények tagdíjából fedezte szükségleteit.

 

Ezen a napon történt május 14.

1902

A VKM felhívta az illetékesek figyelmét arra, hogy az ifjúsági egyesü-letek alakuló közgyűlésének jegyzőkönyvét – három példányban –...Tovább

1912

Hegedüs Géza magyar író, költő, műkritikus (†1999)Tovább

1917

első világháború: A tizedik isonzói csata kezdete. Az olasz hadsereg támadó egységei visszaszorítják az osztrák-magyar haderőt, és...Tovább

1938

Imrédy Béla lett a magyar kormányfő. A kormány és a KALOT talál-kozása szinte törvényszerűnek mondható, hiszen katolikus politikus lépett...Tovább

1940

A német Luftwaffe tévedésből Rotterdam lakónegyedei ellen intéz légitámadást. Az áldozatok száma 900, melyet a holland külügyminisztérium...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők