Keresetlen szavak a vonatok tisztaságáról

„Most se víz, se szappan, se papír, se kézmosóvíz. Kár a gőzért. Mindent ellopnak! A vizet nem lehet, hát kifolyatják. A tróger addig nyomja a pedált, amíg az utolsó csepp ki nem folyik. A mosdó váltót addig cseszegeti jobbra-balra míg meg nem unja. Mit lehet tenni?”

Bevezető

A fenti idézet tanúsága szerint a vasút már a kádári fénykorában is gondokkal küzdött vonatainak és állomásainak tisztasága terén. Amikor a vasútbarátok nosztalgiával emlegetik az 1960, de különösen az 1970-es éveket, amikor ereje teljében csillogott a szárnyaskerék a sapkákon, biztos, hogy nem a személyvonatok tisztaságára gondolnak. Ezen a téren nem lehet nosztalgiával gondolni a rendszerváltás előtti vasútra, hiszen a MÁV a II. világháború után folyamatosan hadilábon állt állomásainak és járműveinek higiéniai és esztétikai állapotával. Egészen a hetvenes évek elejéig az állomások és járművek takarítása az emberi munkaerőn alapult. A gépesítés talán itt haladt a leglassabban, hiszen a koszos, szemetes jármű ugyanúgy közlekedhetett, mint a tiszta. Közlekedés szempontjából nem számított létfontosságúnak a higiéniai és esztétikai állapot.

A működési és műszaki körülmények miatt a szén, az olaj, a rozsda és a kátrány hozzátartozott a vasút mindennapi életéhez. Ez különösen a gőzmozdonyos

idejére igaz, különösen ha rossz minőségű szénnel kellett vontatni, vagy helytelen tüzelési technika miatt kerültek széndarabkák, izzó parázs a füstbe. Melegebb időben a lehúzott ablakokon bevágott a füst, így az utasok nem csak a kénes szagot érezhették, hanem finom korom is ellepte arcukat, ruhájukat. A dízelmozdonyok elkopott, rosszul beállított motorjából kibocsátott füstös gáz hasonló élménnyel ajándékozta meg az utasokat. Télen ugyanakkor a régebbi kocsiknál üzemelő kályhafűtés zavarta az utazást. További műszaki „szennyező faktorként" kell megemlíteni a fékezéskor keletkező is, ami szintén beborította a járműveket, nyitott ajtó, ablak esetén az utasteret is.

Sárbogárd váróterme (1957)

Az 1950-es évektől folyamatosan növekvő teher- és személyforgalom, valamint a közlekedés automatizálásának vontatott fejlesztése miatt a vasút elsősorban a forgalom biztonságos fenntartására fordította figyelmét, emiatt gyakran előfordult, hogy a személykocsikat nem megfelelően készítették elő az útra. Szinte minden évben szóba került a Vasút című műszaki és gazdasági folyóiratában az előző évi adatok elemzésekor, illetve a következő év feladatainak bemutatásakor a piszkos, elhanyagolt személykocsik elleni küzdelem fontossága.  A háború után szükségből személyforgalomban felhasznált átalakított tehervagonokban, az úgynevezett bocipullmannokban, volt a legaggasztóbb a helyzet: „Utasaink zöme dolgozó ember, akik megértéssel viseltetnek problémáink iránt. Tudomásul veszik, hogy nehézségeink vannak. Nem tudnak azonban magyarázatot találni, hogy miért hiányzik ezekből a kocsikból a világítás, és ha elvétve befűtenek, miért bűzölögnek, füstölögnek a kályhák, miért veszedelme a ruhának a sötét kocsi lócájára való leülés? [...] Nem sokkal vigasztalóbb a kép az egyéb személykocsiknál sem. A világítással ezekben a kocsikban ugyan kevesebb a baj, de megszokottá válik, hogy az ablakok szürkék a rárakódott portól, jó egypár közülük fél állásban mozdíthatatlanul fekszik keretében, a szakaszajtókat bezárni nem lehet, stb. [...] Ha ezekhez a hiányosságokhoz hozzászámítjuk azt, hogy a külső hőmérséklet nem egyszer a -10 °C alá süllyed, érthető, hogy a legtürelmesebb utasok is elvesztik [popup title="higgadtságukat " format="Default click" activate="click" close text="A téli forgalom és a kormányprogram. [!] Vasút. 1954. 1. sz. 3."][...]." 

A személykocsikat a tároló-vágányokon takarították és töltötték fel vízzel, higiéniai kellékekkel, de a 30-45 perc kevésnek bizonyult az alapos

. Nagyobb volumenű tisztítási munkákat éves terv szerint végezték, a portörlés és szemetesek ürítése mellett lemosták a poggyásztartókat, üléseket és karfákat, valamint felmosták a padozatot, az 1. osztályú kocsik szövetüléseit pedig vegyszeres gépi úton tisztították meg. Ekkor gondoskodtak az ablakok és a jármű külső tisztításáról is. Kezdetben kézzel, kefével és gumicsővel végezték a kocsimosást, majd a hetvenes évek végén már megjelentek a budapesti és nagyobb vidéki központokban a kocsimosó berendezések is. Negyedéves takarításkor bakterológiai mintákat is vettek a karfáról és asztalkáról, szükség esetén a teljes belső utasteret fertőtlenítették. A takarítás végén feltöltötték a kocsi víztartályait és szappannal, papírral is felszerelték a mosdót, az 1. osztályú ülésekre pedig tiszta fejtámhuzat . A valós igényekkel azonban nem tudtak lépést tartani, ezt az 1980-as évek elején a vasút kénytelen volt elismerni. Ráadásul a munkaerőhiány miatt csak az előírt belső takarítási munkák 70-75%-át tudták elvégezni. Mintegy 2500 takarítóra lett volna szükség az 1980-as évek elején, de csak 1808 munkavállalóval számolhatott az államvasút, vagyis kevesebb, mint a szükséges háromnegyede állt rendelkezésre. Különösen a budapesti pályaudvarokon okozott nehézséget a hiány, 583 takarító helyett csak 246-al számolhattak, ezért a vasút külső vállalkozókat kényszerült bevonni a járműtisztításba. A koszos járművek másik oka a teljesen kihasznált személykocsiparkban keresendő. A viszonylag kevés személykocsi miatt a forgalom nem szívesen vett ki járművet a forgalomból. A hatvanas évek közepén érte el személyszállítási csúcsát a Magyar Államvasutak, 1967-ben 417 millió utast szállított el 5285 személykocsival. 1975-ben 4539 kocsival még 342 millió utast, tíz évvel később már csak 232 millió fő utazott a MÁV 4119 . A számok önmagukban félrevezetők, figyelembe kell venni azt is, hogy az 1980-as években már jóval több személyszállító vonat közlekedett, mint húsz-harminc évvel korábban.

Peron rendezése, Örvényes (1954)

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 18.

1922

Magyarországot felveszik a Népszövetségbe.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők