Újévi mintaünnepség 1951-ben

avagy hogyan végezze ki Döbrögit, Titót és Francót Ludas Matyi szilveszterkor?

„A brigád tagjai körülfogják az ellenséges alakok maskaráit, majd Ludas Matyi rövid rigmussal, vagy néhány szóval tréfás ítéletet mond rájuk, és egy nagy kardalakú libatollal jelképesen kivégzi őket. Ezek kimúlnak és a többi maskarás, a dobosok, kolomposok nagy lármával kicipelik őket. A csoportot követi egy most megjelent maskarás, az Óév figurája, aki túlzott, tréfás zokogással megy utánuk.”

Bevezetés 

A Rákosi-korszakban - mint ahogy más diktatúrákra is jellemző módon - a kultúra minden színterét propagandacélokra használták fel. Így a fordulat éve után a Révai József irányítása alatt álló kulturális élet a napi politika kiszolgálójává süllyedt.

A meghirdetett kultúrforradalom keretében kívánták megteremteni az új embertípust, a szocialista embert, és e cél szolgálatába igyekeztek állítani az iskolákat, a művészeteket, a

Így a különböző ünnepeknek, megemlékezéseknek is fontos szerepük volt a politikai propagandában. A legfontosabbak természetesen az országos szinten megrendezett ünnepségek voltak, amelyek a sajtóban is rendkívül nagy visszhangot kaptak; egy-egy országos szintű rendezvény után a Szabad Nép aznap szinte csak az adott ünnepségről cikkezett. A legfontosabbak közé tartozott a második világháború vége (felszabadulás), a munka, az alkotmány és a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom" ünnepe. De a felsoroltak mellett megünnepelték a nőnapot, az 1848-1849. évi magyar forradalmat és szabadságharcot, a néphadsereg napját és Sztálin születésnapját.

A központi, országos ünnepségek mellett a megyékben, a városokban, a községekben is megszervezték a helyi megemlékezéseket. Ezek az ünnepségek meghatározott rendben folytak, sokszor előre gyártott programokkal határozták meg a szervezők igen szűkösnek bizonyuló mozgásterét. Az ünnepek műsorrendjének összeállításához általában műsorfüzeteket adott ki a Népművelési Minisztérium, a Népművészeti Intézet, a Magyar-Szovjet Társaság, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége és egyéb társadalmi szervezetek is. Ezekben műsorjavaslatok voltak, amelyeket fel kellett használniuk a községeknek programjaikban. A műsorokban a művelődési otthonok kultúrcsoportjai, amatőr színészek léptek fel dalokkal, szavalatokkal, kisebb jelenetekkel. Egy-egy ünnepség az egész település lakosságát igyekezett mozgósítani szellemi és fizikai tevékenységre egyaránt. Például a május 1-jei ünnepségek előtt már előző nap kultúrcsoportok járták körbe a falut, agitálták az embereket a másnapi programok megtekintésére, valamint feldíszítették az egész községet. Zenés ébresztő után gépi, lovas, biciklis, gyalogos felvonulás következett, miközben tömeg- és népdalokat énekeltek. Egész nap szellemi-, sport- és ügyességi versenyeket rendeztek, este pedig táncmulatság zárta az ünnepi rendezvények sorát.

A nemzeti, állami ünnepek mellett falunapokat, szüreti és arató ünnepségeket is tartottak. Ezeket az ünnepségeket nem minden községben rendezték meg, általában havonta egy-egy járás egy-egy

A Népművelési Minisztérium a Népművészeti Intézet segítségével úgynevezett minta ünnepségeket tartott néhány településen. A mintaünnepségekkel célúl tűzték ki, hogy megfelelő példaként álljanak a többi község népművelési szakembere előtt a későbbi rendezvények megszervezésében. 1951-ben például országszerte nyolc helységben tartottak minta arató ünnepségeket. A Népművészeti Intézet pontos forgatókönyvet állított össze az egész napi mulatságra, ahol kiemelt szerepet kapott a

 A szintén ebben az évben megtartott minta szüreti ünnepségeken elsősorban a tervkölcsön-sorsolással és a munkaversennyel

Az itt közölt források szintén egy ilyen mintaünnepséggel foglalkoznak, az újévi mintaünnepség e terve is a Népművészeti Intézetben készült. A kísérőlevélben említett Népművelési Híradó decemberi számában található Békeharcunk ünnepei című cikk a kor sajátos hangvételének megfelelően nyújt segítséget abban, miként lehet méltó módon megünnepelni a decemberre eső ünnepeket, azaz adott időszakban: Sztálin születésnapját, a karácsonyt és a szilvesztert. Ez utóbbi „tervünnepély" címen szerepel a cikkben, ahol a cikkíró az egész évet „tervév"-nek nevezi, így „december 31-én a tervév sikeres lezárását és a új tervév kezdetét ünnepeljük". A cikkben megadott szempontok szerint az ünnepségnek vidámnak és harcosnak kell lennie;

A fent említett irományt kívánta kiegészíteni a Népművészeti Intézet részletes ünnepi terve. Ebben az újévi mulatság pontos forgatókönyvével találkozhatunk.

Ma már bizonnyal nevetségesnek hat, de adott korban belefért az elképzelésekbe az irodalmi alak Döbrögi, a jobboldali diktátor Franco és az egykori kommunista partizán, de Moszkvával szembeszálló Tito együttes szerepeltetése a maskarás játékokban (mint a népi demokrácia ellenségei), akiknek kivégzését az ünnepség fénypontjaként Ludas Matyi hajtja végre. Az pedig már-már a képzavar kategóriájába tartozik, amikor az újévet jelképező leányt, aki papíról fehér galambot tart a kezében, egy ifjú kéri táncra, aki viszont egy ötágú csillagot markol közben (igaz, a forrás nem írja, hogy a csillag vörös, de nemigen lehetnek kétségeink).

Ezen a napon történt szeptember 16.

1906

Roald Amundsen elsőként éri el a Déli-sarkot.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő