Bevezető

Az 1956-os forradalom történéseit még ma is gyakran vitatják, eltérően értékelik. Az eseményekben csak kisebb szerepet vállaló résztvevők, vagy éppen a visszahúzódó és szemlélődő átlagpolgárok érzéseit, gondolataikat és tetteik mozgatórugóit nem könnyű pontosan megismerni. A szocialista-kommunista rendszerrel kevéssé szimpatizálók, netán azzal szemben gyűlöletet táplálók érzésvilágát igen nehéz rekonstruálni. Könnyebb a rendszert támogatók véleményének megismerése: erre bővebben is akadnak írott források. Az 1956 novemberétől ismét regnáló hatalom különféle államigazgatási szerveihez rengeteg javaslattal teli, feljelentő vagy panaszos levél érkezett be. Tartalmukat természetesen a hatalom számára elfogadható és kívánatos módon fogalmazták meg.

A rendszer iránti elkötelezettség egyik szemléletes, és a mai szemmel nézve kissé groteszk példáját adja egy segédrendőr 1957. májusban írt kérvénye. A cikkünkben csak a kitalált I. L. monogrammal szerepeltetett személy 1956. szeptember 1-jétől teljesített szolgálatot a Budapest X. kerületének rendőrkapitányságán, vagyis Kőbányán. E szolgálata közben érte a forradalom kitörése.

Kőbánya területén 1956. október-novemberében jelentős harci cselekmények zajlottak le. A helyi rendőrkapitányság elé már október 23-án este tüntető tömeg vonult, majd a tüntetésjellegű csoportosulás az éjszaka folyamán többször megismétlődött. A reggeli és egyben utolsó tüntetésen fegyverek dördültek el, a kapitányság épületét védők egy felkelőt lelőttek, mire a többiek szétszaladtak. Ezt követően napokig jelentősebb megmozdulás nem történt, kivéve, hogy a kerületben elhelyezett szovjet-magyar barátság emlékművét ledöntötték.

Ebben a nyugodtabb időszakban a rendszer hívei pártőrséget szerveztek, és a gyári munkások közül is többeket felfegyvereztek. A forradalom kibontakozása és terjedése azonban Kőbányát sem kerülte el: október harmincadikán a kaptányságot egy 20-30 fős felkelő csoport harc nélkül meg tudta szállni, az őrséget minden ellenállás nélkül lefegyverezve.

Kőbánya helyszínein is fegyveres csoportok szerveződtek, és több volt államvédelmi beosztású tisztet letartóztattak. Ezek a csoportok november elején nemzetőr alegységekké alakultak. Az egyik csoport a közeli magyar laktanyából kilenc darab 85 milliméteres légvédelmi ágyút kapott, amelyeket a kerület jól kiválasztott stratégiai pontjain helyeztek el. A november 4-én meginduló szovjet invázió csapatszállítási manővereit ezekkel a tüzérségi fegyverekkel több alkalommal sikerrel zavarták meg, és például november 5-én egy órán át folytattak tűzpárbajt a szovjet erőkkel. A szovjet katonaságnak e napon sem sikerült felszámolni az ellenállást és az elkövetkező napokban súlyos harcokat folytattak a felkelőkkel. A szovjetek jelentős veszteséget szenvedtek mind harcjárművekben, mind pedig emberi életekben. Ezek a harcok nagy épületkárokkal is jártak. A szovjetek az összes kőbányai ellenállási gócot csak november 10-e körül tudták felszámolni.

Az 1956-os forradalom események alatt a rendőrség, mint fegyveres karhatalom, teljes csődöt mondott. A tömegesedő tüntetéseket nem sikerült - nem is akarták - felszámolni, s az állomány tagjai néhány kivételtől eltekintve nem alkalmaztak erőszakot a megmozdulások résztvevői ellen. A rendőrség csak mellékszereplője volt a történéseknek.

Ezt igazolják I. L. leírásai is. Rendőrként egyáltalán nem bocsátkozott fegyveres akciókba, és leveléből a harcokról is csak közvetve értesülünk. Rendőrtársaival a felkelők által elszórt lőszert szedte össze, saját motorkerékpárján orvost szállított, kenyeret vitt a közértekbe, igyekezett a szállítójárműveket a felkelők elől elrejteni, stb. E tetteiről gondosan beszerezte a hivatalos igazoló okmányokat. (Érdekes viszont, hogy kétszer is felkelőket ír a hivatalossá váló ellenforradalmárok kifejezés helyett.)

Ezen érdemei elismeréseképpen ellenszolgálatot várt el az államtól. Ezt megfelelően indokolni és a hűségét bizonyító adatokkal alátámasztani is igyekezett. Mint szó szerint kijelentette:

„Október 23-a utáni időkben rögtön felismertem a helyzetet, tudtam és láttam, hogy résen kell lenni minden ellenforradalmi tevékenység ellen, és éppen ezért fel kell sorolnom azokat az okmányokkal igazolható tevékenységeimet, melyek feleségemmel együtt - aki bányászcsaládból származik, és szintén tudja, hogy mivel tartozik hazájának - hazánk szolgálatára történtek."

Eddig a pontig a levél szokványosnak is nevezhető lenne, azonban kissé groteszk fordulatot akkor vesz a történet, amikor kiderül, hogy I. L. - Benjamino művésznéven - korábban artistaként kereste a kenyerét: egykerekű biciklin produkálta mutatványait a nagyérdemű közönség előtt. Saját bevallása szerint nagy sikerrel és sokak örömére.

A magyar cirkuszművészet, az artisztikus produkciók komoly hagyománnyal rendelkeztek. A század első felében a cirkusznak meghatározó társadalmi szerepe volt, kikapcsolódási formaként funkcionált. A vándorcirkuszok és a mutatványos társaságok nemcsak a falusi, de a városi társadalom számára is különlegességet, szórakozást jelentettek. Televízió híján esti vagy hétvégi programként szolgáltak, nem is szólva a gyerekek szórakoztatásáról. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, az államosítások időszakában, a magáncirkuszokat felszámolták, állami kézbe vették. Sokan veszítették el a függetlenségüket vagy éppen a biztos megélhetésüket. 1953 végén megalapították az Országos Cirkusz Vállalatot (OCV), amely egyesítette a különböző utazócirkuszokat, felügyeleti szervként irányította a megmaradt cirkuszok tevékenységét, és döntött az artisták foglalkoztatási kérdéseiben.

I. L. vissza akart térni eredeti szakmájához, és egykerekű biciklije segítségével akarta megélhetését biztosítani.

Ennek érdekében arra kérte az illetékes hatóságokat, hogy „hatalmi szóval" találjanak módot és alkalmat bel- és külföldi munkavállalására.

„Már minden valamirevaló artista - anélkül, hogy bárkit megbántanék - még olyanok is, akinek művészete nem ér fel az enyémhez, megjárta a Szovjetuniót és a többi baráti országokat, és én, akinek a száma minden műsorban derültséget és csodálatot vált ki, hónapszámra ülök és nem teljesülhet az a vágyam, hogy a külföld is megismerjen."

- jelentette ki levelében. Láthatóan inkább külföldön kívánt érvényesülni, akár a szocialista országokban is, és ehhez útlevelet igényelt. Cserébe teljes évados, sikeres fellépéseket ígért.

A Minisztertanácshoz írt levelét az illetékes Művelődésügyi Minisztériumhoz továbbították.  Az ügyben a minisztérium igyekezett hathatósan eljárni, de nem kerülhette meg a közvetlenül illetékes Országos Cirkusz Vállalatot sem. Tőlük véleményt kértek I. L.-ről. Az OCV véleménye szerint I. L. egykerekű kerékpárszáma kissé elmaradt a fejlődéstől, azonban artistaként a működési engedélyt eddig még megkapta. Ellenben a Cirkusz Vállalat státuszába a sok kerékpár-szám miatt nem vehették fel. A külföldi fellépéseit nem akadályozzák, de az ehhez szükséges útlevél kiadásához már külföldi szerződés birtokában kell lenni.

Megígérték, hogy ha I. L. külföldi szerződést produkál, akkor a Cirkusz Vállalat - mint minden esetben, az ő útlevél ügyében is - eljár.

I. L.-t a minisztérium Színházi Osztályára hívatták be, ahol közölték vele a fentieket, illetve azt, hogy a szerződtetést az OCV-n keresztül kell elintézni.

A közvetítés nem lehetett eredményes, ugyanis I. L. 1958 elején egy újabb beadvánnyal fordult a minisztériumhoz. Szavai szerint ügyében semmi sem történt és kenyérkereseti lehetőségei továbbra is „meddőek" maradtak. Azzal az ötlettel állt elő, hogy engedjék meg számára egy világ körüli útra indulását.

Ennek során egy keréken járná be az egész „Világot", és mint írja

„csak akkor térnék el ettől, ha vízen kell átmenni. Ez esetben hajóra szál[l]nék, de az út száraz részét minden terepen egykerekű biciklin tenném meg. Mindenütt nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadnák ezen vállalkozásomat, a sajtó elismerően írna róla és nemcsak dicsőséget szereznék a Magyar névnek, de a békepropaganda ügyét is szolgálná a t[isztelt] Minisztériummal megbeszélendő elgondolás szerint. Feleségem kísérne oldalkocsis motorkerékpáron és intézné előre utazva a fogadtatást, csinálná a propagandát és segítségemre lenne, hogy a nem kis energiát igénylő vállalkozásomat sikerrel hajthassam végre."

Mindehhez hozzátette:

„Megélhetésemet az úton adott levelezőlap-szerű képeim, mint emlékképek biztosítanák és ez a része már ki van próbálva, mert egy ízben már elindultam ezzel a vállalkozásommal, azonban rajtam kívül állóm kényszerítő okok miatt kellett az utazást abbahagynom."

Indokolása szerint megélhetését az úton eladott levelezőlap-szerű képei biztosították volna. Kijelentette, hogy az utazás és a békepropaganda során a minisztérium irányítását elfogadná. Az utazás megkezdéséhez elsőként útlevelet igényelt.

A korábbi kérésétől eltérőn most már nem a „baráti" országokba kívánt volna elmenni, hanem teljes Föld körüli útra. A kidolgozatlan tervre a minisztérium nem tett megjegyzéseket, hanem újra megpróbált segíteni, bár a külföldre engedés nem jöhetett szóba.

Szóban fordultak az OCV igazgatójához, azzal a kéréssel, hogy foglalkoztassák I. L.-t, amire az OCV - lehetőség szerint - ígéretet is tett. Mindezt I. L.-val mindezeket szóban közölték.

I. L. további sorsáról nem rendelkezünk információkkal, a Világ körüli békestaféta bizonyára nem valósult meg.

A dokumentumokat időrendben közöljük, melyekben az egyértelmű elgépeléseket javítottuk, az rövidített szavakat [] jelben egészítettük ki. A kérelmező nevéből csak a két kezdőbetűt adjuk meg, születési idejének utolsó számát X-szel helyettesítettük.

Beadványához egy fényképet is mellékelt, melyet kuriozitása miatt teljes egészében közlünk.