Bevezetés 

„A fiú ránézett a beszélőre. Furcsa figura volt. Sovány, hosszú, horgas orrú, erős állkapcsú egyén. Az orra hegyén csíptető, amelyről fekete zsinór lógott. Hosszú szalonkabátja majdnem a földig ért, de meztelen lábszárából azért jó darab kilátszott. Fatalpú szandált hordott, mint a bennszülöttek, és irdatlan nagy, fekete karimájú művészkalapja alól ősz, rendetlen hajtincsek lógtak mindenfelé. Nadrágot így az idény derekán egyáltalán nem viselt, de hogy mégis megőrizze a nívót, kézelőjét sűrűn előhúzogatta szalonkabátja hosszú ujjából. [...] Akkor hát tudja meg, hogy én is az igazi Trebitsch vagyok. De kérem, hogy ez maradjon köztünk! [...] Úgy lépeget itt, nagy orrával, csíptetőjével, állandó nyájas mosolyával, mint egy tisztes nyárs-polgár..."

(Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány. Bp., Magvető 1958., 62-64.)

A fenti idézet Rejtő Jenő legismertebb figurájának nevével fémjelzett könyvében, a Piszkos Fred, a kapitányban olvasható, amikor St. Antonio főherceg és Buzgó Mócsing, az igazi Trebitsch találkoznak egymással. Rejtő regényeinek olvasása közben nem sokan gondolnának arra, hogy bármelyik szereplője is valóságos személy. Az igazat megvallva, afelől továbbra sincs kétségünk, hogy Piszkos Fred vagy Fülig Jimmy valószínűleg teljes egészében a fantázia szüleménye. Ezzel szemben Buzgó Mócsing, az igazi Trebitsch valóságos, létező személy volt, akinek az élete bővelkedett rejtői fordulatokban. Önéletrajzában önmagát, a „XX. század legnagyobb kalandorának" nevezte, ami túlzásnak tűnhet egy olyan században, amelyikben - példának okáért - Basil Zaharoff, a világszerte hírhedt fegyverkereskedő és kém élt és tevékenykedett, de életének alakulását tanulmányozva nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy beleillik a legnagyobb politikai kalandorok sorába.
A Magyar Országos Levéltár mikrofilmen őrzi Trebitsch-Lincoln Timotheus Ignác születési anyakönyvi bejegyzésének másolatát, illetve néhány levelét, amelyeket Kövér Györgyhöz, a Pesti Hír (a kor egyik legolvasottabb napilapja) főszerkesztőjéhez és Horthy Miklós kormányzóhoz írt hazatérése ügyében. A források történeti értékét elsősorban nem a tartalmuk adja, mivel nem befolyásolták a történelem menetét, és nem egy későbbiekben bekövetkező eseményt készítettek elő, hiszen utánuk már Trebitsch sem tért vissza többé Magyarországra. A leveleket írójuk, Trebitsch Ignác személye teszi jelentőssé. Ebből fakad, hogy nem egy állagból vagy fondból kiválasztott iratok bemutatásáról van szó, hanem egy témához, pontosabban személyhez kapcsolódó, több állagból és fondból összegyűjtött források publikálásáról. Ennek tükrében szeretnénk még bemutatni egy másik forrást is, Erich von Ludendorff német tábornok 1920-ban Horthyhoz írt levelét, amely szintén szorosan összefonódik Trebitsch Magyarországgal kapcsolatos konspirációjával. Ennek tükrében szeretnénk még bemutatni egy másik forrást is, Erich Ludendorff német tábornok 1920-ban Horthyhoz írt levelét, amely szintén szorosan összefonódik Trebitsch Magyarországgal kapcsolatos konspirációjával.
Két szempontból is fontos, hogy megismerjük Trebitschet. Az egyik, hogy élete folyamán, a 20. század első felében, olyan történések részese volt, és olyan országok politikai életében vett részt, amelyek meghatározták a korszak eseményeinek menetét, illetve olyan személyekkel állt közvetlen vagy közvetett kapcsolatban, akik jelentős történeti figurák voltak. Emellett Trebitschet bizonyítottan számos - angol, német, kínai, japán - titkosszolgálat foglalkoztatta, és használta az általa szerzett információkat. A másik indok, hogy változatos, fordulatokban bővelkedő életét tanulmányozva könnyebben átláthatjuk a kor árnyaltabb történelmi összefüggéseit, az országok közötti kapcsolatokat.

A fentiekből következik, hogy e rövid tanulmány lényege Trebitsch-Lincoln Timotheus Ignác életének bemutatása, illetve a források által sugallt kérdés megválaszolása: egy ilyen „világpolgár" miért akart élete alkonyán hazatérni Magyarországra.

Számos angol és amerikai történész foglalkozott Trebitsch-Lincoln életével, Gömöri Endre: Az igazi Trebitsch című könyvében (Bp., 1985) pedig magyarul is olvasható az eseménydús élettörténet. Emellett még felhasználtuk Frank László: Szélhámosok - kalandorok (Bp., 1957), Wasserstein, Bernard: The secret lives of Trebitsch Lincoln (London, 1988), illetve Prónay Pál: A határban a halál kaszál... (Bp., 1963) című műveket is.

A család és a kezdetek

Trebitsch Ignác 1879 áprilisában született Pakson, egy izraelita kereskedő családban. Apja Trebitsch Náthán jómódú gabonakereskedő volt, anyja egy gazdag dél-magyarországi kereskedőcsalád gyermeke, akik állítólag az amerikai Rothschildokkal is rokonságban álltak. Ignác harmadik fiúgyermekként született a családba, két idősebb fiútestvére, Vilmos és Lajos mellett még hat lánytestvére is volt. A fiúk komoly neveltetésben részesültek, tízéves korukra mindegyikük jól beszélt németül és franciául is. A család 1887-ben Budapestre költözött, és a '90-es években, a millennium által kiváltott kulturális forradalomban formálódó város nagy hatással volt a vidéki miliőhöz szokott fiúkra.

Vilmos, akit a család a legtehetségesebb Trebitsch fiúként tartott számon, előbb banktisztviselő, majd bankigazgató lett, de később kétes tőzsdei spekulációkba keveredett. Ezzel karrierje véget ért, és végül az őrültekházába került.

Lajos Tarczaira magyarosította a nevét, tanár lett, majd a politika felé fordult. A Szociáldemokrata Párt egyik radikális szárnyához csatlakozott, de politikusként sem tudott jelentős karriert befutni. Később az Egyesült Államokba emigrált, ahol megalapította az Előre című folyóiratot, majd Clevelandbe, az Amerikába vándorló magyarok nagy gyűjtőmedencéjébe ment, és haláláig ott élt.

A legkisebb fiú, Ignác rabbinak készült, amit az ortodox család nagy örömmel fogadott. Életébe azonban váratlan fordulatot hozott és előre nem látható folyamat elindítója lett, hogy beleszeretett egy Ella nevű színésznőbe, és elhatározta, hogy színész lesz. A család azért, hogy Ignác felhagyjon ezen elképzelésével és jobb belátásra térjen, elküldte világot látni. Az utazások története egy kicsit zavaros, mert Ignác későbbi visszaemlékezéseiben azt állította, hogy járt Észak-, illetve Dél-Amerikában is (beszélgetett Edisonnal), de erre vonatkozó más források nem találhatók. Hazatérése után az Egyetértés, illetve a Rejtelmes világ című folyóiratok több riportját is közölték, amelyeket Terebis álnév alatt jelentetett meg. Mindenesetre a család számítása bevált, mert Ignác felhagyott színészi terveivel (és Ellával), viszont már a rabbi pálya sem vonzotta, hanem a legfőbb célja az lett, hogy közismert személyiség váljon belőle. Egy újabb utazása alkalmával Londonban találkozott egy ismerősével, aki elvitte egy olyan missziósházba, amit azért létesítettek, hogy a Kelet-Európából menekült zsidókat keresztény hitre térítsék. A missziósház nagy hatással volt Ignácra, és végül, hosszas vívódás után Hamburgban, a Jeruzsálem házban (itt működött az Ír Református Egyház egyik missziója) 1898-ban megkeresztelték és felvette a Timotheus nevet. Amint a családja megtudta, hogy Ignác elhagyta a zsidó hitet, rögtön kitagadta. Megkeresztelése után papi szemináriumba kezdett járni, és közben beleszeretett egy szelíd, csúnyácska hamburgi lányba, Gretchenbe, akinek rövid időn belül megkérte a kezét. Az egyház szabályzatának megfelelően azonban csak a felszentelése után nősülhetett meg, így - hogy ez minél előbb bekövetkezzen - Kanadába ment, és a McGill egyetemen egy év alatt elvégezte a teológiai fakultást. Felszenteltése után rögtön (1901-ben) Kanadába hívta Gretchent és összeházasodtak. Mivel leendő munkája anyagi megbecsülését szűkösnek érezte, vitákba keveredett az Ír Református Egyházzal, kilépett és áttért az  Anglikán Egyházba. Önéletrajzában ezt a következőképpen kommentálta: „Én keresztény voltam, de valami szuperkeresztény, aki felüláll a keresztény egyházakat elválasztó különbségeken. A protestáns dogma semmit nem jelent a számomra."

Anglia és az Amerikai Egyesült Államok

Anglikán pappá szentelése után úgy döntött, hogy Londonban próbál szerencsét, ezért elutazott a szigetországba, és 1904-ben elnyerte a canterbury érsek kinevezését: Applendorf falu (Kenti grófság) lelkésze lett. Az ingerszegény környezet nyomasztó hangulata miatt azonban úgy döntött, hogy Londonba megy és parlamenti képviselőnek áll, ami elég hajmeresztő gondolatnak tűnt, hiszen Trebitsch csak egy magyar származású bevándorló volt, aki még angol állampolgársággal sem rendelkezett. A tervei megvalósításához szükséges anyagi hátteret felesége apjának halála teremtette meg. Először Hamptonba költözött, majd a könnyebb érthetőség kedvéért megváltoztatta nevét Ignatius Timothy Tribich Lincolnra. Időközben Gretchen két fiúval ajándékozta meg férjét, az idősebbiket Ignácnak, a fiatalabbikat John-nak keresztelték. Amikor az 1906-os angliai választásokon a Liberális Párt nyert, Trebitsch úgy érezte, hogy eljött az ő politikai szerepvállalásának az ideje, mivel már nem ütközött az arisztokrácia konzervativizmusába. Kiváló kapcsolatteremtési képességét tükrözi, hogy rövidesen a Temperance Society tagjává vált, ami a kor Angliájának híres és nagy befolyással rendelkező társasága volt. Közkedvelt szónok lett, rengeteg barátra tett szert, többek közt kapcsolatba került a liberális nagytőkés, Benjamin Seebohm Rowntreeval, aki Llyod George barátja és munkatársa volt. Ezután már felgyorsultak az események.

Rowntree megbízásából és az angol külügyminiszter ajánlólevelével Belgiumba ment, ahol névlegesen szociológiai kutatásokban vett részt, valójában azonban az angol hírszerzés számára gyűjtött információkat. Ezekben az években - az angol-német ellentét miatt - Belgium a hírszerzés és a brit vezérkar figyelmének középpontjában állt. Trebitsch Belgiumot afféle főhadiszállásnak tartotta, mellette rengeteget utazott a környező országokba, főként a francia fővárosba, Párizsba. 1909-ben gazdag és tekintélyes emberként tért vissza Angliába, vett egy házat Darlingtonban, amely helység a konzervatívok egyik fellegvárának számított, és Rowntree ajánlásával felvették a Reformklubba. Az 1910-es választások alkalmával a Liberális Párt felajánlotta Trebitschnek, hogy lakóhelyén lépjen fel képviselőjelöltjükként. Nem sok reményt fűztek a szerepléséhez, mivel, mint már említettük, Darlington a konzervatívok egyik erőssége volt, illetve Trebitsch még mindig nem rendelkezett állampolgársággal, és parlamenti képviselő csak brit állampolgár lehetett. A Liberális Párt közbenjárásával Trebitsch a választási előkészületek kellős közepén megkapta az állampolgárságot, és egy jól felépített kampány következményeként - általános meglepetésre - körzetében megnyerte a választásokat, és tagja lett az angol parlament alsóházának. Úgy tűnt, hogy élete révbe ért, és az angol társadalom megbecsült és köztiszteletben álló tagjaként élheti mindennapjait. A nagyúri élethez kapcsolódó sok kiadás miatt azonban újabb jövedelem után kellett néznie. Így keveredett bele a galíciai, illetve romániai olajmezők ügyleteibe, amelyek kapcsán megismerkedett és üzleti kapcsolatba került a bevezetőben már említett Basil Zaharoff-fal.

Trebitsch pénzügyi támogatást kért és kapott Zaharofftól és Rowntree-től, majd egy dr. Segal nevű ausztriai ügyvéd tanácsára, aki német-osztrák kém volt, vásárlási jogot szerzett a galíciai olajvezetékekre. A nyugalom csak látszólagos volt, mivel dr. Segal révén Trebitsch-Lincoln kapcsolatba került Németország, illetve Ausztria-Magyarország hírszerzőszolgálataival, és erről a kapcsolatról az angolok tudomást szereztek. Ennek következtében megvonták az anyagi támogatást Trebitschtől, illetve hirtelen fordulatként (valószínűleg az angol titkosszolgálat nyomására) Trebitsch bejelentette, hogy nem indul a következő választásokon. Úgy tűnt, hogy ez elég ahhoz, hogy megnyugodjon a helyzet, és Zaharoff közbenjárásával megalakult az Egyesült Galíciai Olajvezeték Társaság, amelynek igazgatójává Trebitschet nevezték ki. 1913-ban a Társaság áthelyezte súlypontját Ploieşti (RO) környékére, és Trebitsch folyamatosan ingázott London, Budapest és Bukarest között, hozta-vitte a híreket az Intelligence Service és a Nachrichten Büro számára. Bár Trebitsch azt hitte, hogy ő játszadozik ezekkel a titkosszolgálatokkal, valójában ők játszadoztak vele, mindegyikük tudott Trebitsch a másiknak végzett tevékenységéről is, de egyelőre -mivel szükségük volt rá - szemet hunytak efelett. Újabb nehézséget jelentett, hogy a romániai olajkutakról közben nyilvánvalóvá vált, hogy készleteik hamar kimerülnek. Az újabb pénzügyi problémát Trebitsch egy Rowntree aláírásával ellátott hamis garancialevéllel próbálta áthidalni, ez azonban hamar kiderült, aminek következtében az angolok visszarendelték Trebitschet Londonba, viszont nem indítottak eljárást ellene, hanem a hadügyminisztérium cenzúrahivatalában kapott állást. A kevés fizetés mellett, a német titkosszolgálat folyamatos érdeklődése is arra ösztönözte Trebitschet, hogy valami mozgalmasabb elfoglaltságot találjon magának. Ennek érdekében elutazott Rotterdamba, ahol német politikai vezetőkkel találkozott, majd Hágában a német katonai attaséval is folytatott megbeszéléseket. Mindezek után visszatért Angliába, és tájékoztatta a titkosszolgálatot, hogy hasznos információk birtokába jutott. Német rejtjelkulcsokat akart eladni az angol hírszerzésnek, de ezekről hamar bebizonyosodott, hogy hamisak voltak, ami végképp megpecsételte Trebitsch angliai pályafutását. Egy megbeszélés alkalmával utalást tettek rá, hogy az útlevele három nap múlva lejár, ami azt jelentette, hogy addig szabadon távozhat Angliából, utána viszont már nem. Trebitsch értette a célzást, és 1915. január 30-án Liverpoolban felszállt egy Amerikába induló hajóra.

Az Amerikai Egyesült Államokba érkezve úgy döntött, hogy hírlapíróként fog dolgozni, ehhez viszont valami szenzációra volt szüksége. Elhatározta, bebizonyítja, hogy Anglia provokálta ki a háborút, és Németország háborús bűnössége valójában a világtörténelem egyik nagy csalása. A New York World című napilap vasárnapi melléklete két folytatásban közölte Trebitsch-Lincoln cikkeit: I.T.T. Lincoln, a brit parlament volt képviselőjének leleplezései, aki német kém lett címmel. Az értekezés nagyon egyoldalúan angolellenes volt, nem kevés túlzással és ferdítéssel. Angliában nagy visszhangot váltott ki. (Később egy amerikai könyvkiadó megbízta egy könyv megírásával is, ami Egy nemzetközi kém vallomásai címmel jelent meg.) Miután az amerikaiak beléptek a világháborúba, az angol kormány kérte, hogy a garancialevél meghamisítása miatt Amerikában tartóztassák le, illetve adják ki Trebitschet Angliának. Letartóztatása alatt - a cikkei hatására - Trebitsch az FBI kérésére német rejtjeles anyagokkal foglalkozott, mint szakértő. Valójában nem sokat értett a rejtjelekhez. Könyvtárban nézett utána a szakkifejezéseknek, mindez azonban nem zavarta abban, hogy kihasználja a kódfejtéssel járó előnyöket. Mivel baráti viszonyba került az őt felügyelő és kisérgető FBI ügynökkel, vendéglőbe, szállodába járt, és mindezt az FBI pénzén Egy ilyen esti kiruccanás alkalmával megszökött, 42 napig bujkált az utcákon, míg újra elfogták. Végül 1916 májusában kiadták Angliának, ahol a csekkhamisítás miatt három év börtönbüntetésre ítélték. A börtönbüntetés letelte után, 1919-ben végleg kiutasították Angliából.

Németország, Ausztria és Magyarország

Pontos adatok nem állnak rendelkezésre arról, hogy miként került kapcsolatba a német jobboldal képviselőivel, annyi azonban biztos, hogy nem sokkal Németországba érkezése után már Erich Ludendorff tábornok, Max Bauer ezredes és más olyan emberek társaságában találjuk, akik jobboldali puccsot szerveztek a hatalmon lévő német kormány ellen. A szervezkedés Kapp-puccs néven vonult be a történelembe, és ennek a mozgalomnak Trebitsch lett a sajtófőnöke. A kormány megbuktatása nem sikerült, ami többek közt Walter Lüttwitz porosz tisztnek volt köszönhető, aki bár aktív tagja volt a puccsnak, mégis többször figyelmeztette a szociáldemokrata Friedrich Ebert vezette kormányt a szervezkedésről. A bukás után, 1920. május 8-án Trebitsch, Bauer és Fritz von Stephani őrnagy megállapodtak abban, hogy porosz, bajor és magyar különítményes erők közreműködésével előbb osztrák különítményes erőket képeznek ki, majd ezek segítségével fordulatot idéznek elő Ausztriában. Ehhez azonban támogatásra volt szükségük, ezért úgy döntöttek, hogy Magyarországra utaznak és felveszik a kapcsolatot Horthyval. Az összeesküvők május 15-én érkeztek Budapestre, és május 17-én Horthy fogadta őket a várban. A találkozó alkalmával Bauer vázolta Horthynak az elképzeléseiket, miszerint Magyarországnak és a bajor kormánynak előbb Ausztriában kell fordulatot előidéznie, majd lépéseket kell tenni az orosz cárizmus visszaállítására. A műveletek anyagi fedezetét hamis cári bankók kiállításával akarták előteremteni. Horthy kinyilvánította, hogy Magyarország számára az egyetlen lehetséges politikai irány a németekkel való együttműködés lehet, bár jelenleg kénytelen franciabarát politikát folytatni. Úgy látszott, hogy a kormányzó személyében támogatóra találtak, azonban az európai események alakulása útját állta terveik megvalósulásának. Egyrészt megkötötték a trianoni békeszerződést, másrészt a szovjet csapatok megállították a lengyel hadsereget, sőt, ellentámadást is indítottak. Emellett az antant hatalmak is rájöttek, hogy Bauerék Pesten vannak, figyeltetni kezdték őket, és veszélyeztették a szabad mozgásukat. Közben a bajor szélsőjobb vezetői is küldtek egy bizottságot Horthyhoz, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek. Ettől kezdve Horthy és környezete két német ellenforradalmi csoporttal is tárgyalt, és Trebitschék egyre inkább háttérbe szorultak. Trebitsch-Lincoln és Bauer, hogy a kormányzó számára bebizonyítsák eltökéltségüket, Magyarországra hívták Ludendorff tábornokot, hogy személyesen fejtse ki elképzeléseit a magyar vezetés számára. A tábornok azonban nem tudott eljönni, viszont egy levelet küldött

(Lásd az 1. számú forrást), amiben arról írt, hogy a közép-európai politikai fordulat megvalósítása céljából Németországnak és Magyarországnak szükséges a fehérorosz mozgalom támogatása, ehhez viszont pénz kell, aminek a megszerzésével kapcsolatban nagyon reménykedik a magyar segítségben. A pénzügyi fedezet előteremtésére Trebitschék egy rubelhamisítási tervet („duma-rubelek") dolgoztak ki, amit Horthy is támogatott. Már a hamisításhoz szükséges kliséket is Magyarországra hozatták, de a terveiket meghiúsította a szovjet csapatok előrenyomulása. A külpolitikai viszonyok kedvezőtlenné váltak, és a tárgyalások szép lassan zátonyra futottak. Időközben társai Trebitschet is megvádolták azzal, hogy elárulta a szervezkedést az antant hatalmaknak. Trebitsch végül Bécsbe szökött, ahol át akarta adni a szervezkedéssel kapcsolatos iratokat a franciáknak, de mivel nekik nem kellett, ezért felajánlotta azokat a csehszlovák hírszerzésnek. Meg is kötötték az egyezséget, amely értelmében Trebitsch rögtön kap kétszázezer cseh koronát, illetve a későbbiekben még háromszázezret. Ezt követően azonnal Ausztriába hívata a családját és kellemesen éldegéltek egy ideig, a második összeg azonban nem érkezett meg a csehszlovák államtól. Trebitsch végül belátta, hogy a maradék háromszázezernek végképp búcsút mondhat, ezért újból útnak indult. Először Amerikában akart letelepedni, de ott nem kapta meg a szükséges papírokat, így Japánon keresztül Kínába utazott.

Kína és a Távol-Kelet

Kínát a a 20. század első évtizedeiben teljes anarchia jellemezte, az ország tartományait, városait különböző erők tartották a hatalmukban. A legfontosabb kikötővárosok Tiencsin, Nanking, Sanghaj és Kanton az úgynevezett szerződéses rendszer állapotában voltak, ami azt jelentette, hogy ezeknek a városoknak egyes negyedeit a kor nagyhatalmai (Anglia, USA, Franciaország, Japán és az első világháború végéig Németország) uralták, saját területükként kezelték, külön katonaságot és rendőrséget tartottak. Kínát belülről is marcangolta kb. két tucatnyi katonai diktátor, akik egy-egy tartomány katonai kormányzójaként magánhadsereget állítottak fel, és egyesítették kezükben a teljes hatalmat. Ezek az önjelölt kiskirályok rájöttek, hogy igazi sikerre csak akkor számíthatnak, ha valamelyik befolyási övezettel rendelkező nagyhatalommal szövetséget kötnek. Volt még egy folyamatosan növekvő, fontos erő Kínában, a Szun Jat-szen vezette Kuomintang. Mivel a nagyhatalmak próbálták megakadályozni a Kuomintang egyre nagyobb térnyerését és a befolyásuk alatt álló övezetekben megtiltották a Kuomintanggal folytatott fegyverkereskedelmet, ezért Szun Jat-szennek más, kevésbé legális utakat (fegyvercsempészet) kellett találni a fegyverkezésre, és szüksége volt a megfelelő kapcsolatokkal rendelkező emberekre
Trebitsch Ignác 1922 szeptemberében Kína, egészen pontosan Sanghaj felé hajózott. Miért pont Sanghaj volt az úticél? Mert - mint az előbb írtak is utalnak rá - a 20. század első felében Sanghajban a beutazásra semmiféle vízumra, rendőrségi igazolásra vagy vagyoni helyzetet igazoló dokumentumra nem volt szükség, hiszen egyetlen országnak sem volt kizárólagos fennhatósága a város felett. Felmerülhet a kérdés, hogy mi célja lehetett egy volt angol parlamenti képviselőnek, a Kapp-puccs sajtófőnökének, több titkosszolgálat ügynökének a teljesen szétzilált Kínában. A választ magától Trebitschtől kapjuk meg: „Célom az volt, hogy Kínát gazdaságilag és katonailag átszervezzem, és elsőrendű szárazföldi és tengeri hatalommá építsem ki. Így akartam megbosszulni mindazt, amit az angolok velem szemben elkövettek. De tudtam azt is, hogy ezt az ázsiai akciót egy párhuzamos európai manővernek is kell kísérnie. A cél az volt, hogy lekössük Angliát Európában arra az esetre, ha Ázsiában sikerülne egy nagy angolellenes háborút kirobbantani. Miután Anglia zúzta szét Németország gazdasági és tengeri hatalmát, európai szövetségesként elsősorban a németek jöhetnek számításba."
Kínai pályafutása első állomásaként Trebitsch elszegődött Vu Pej-fu szolgálatába, aki az 1920-as évek elején Közép-Kína legnagyobb katonai diktátora volt - mellesleg az angolok és az amerikaiak támogatták. Vu rögtön a bizalmába fogadta, legfőbb tanácsadója lett és mandarin címet adományozott neki. Vu hatalma megerősítése és kiszélesítése érdekében egy négytagú bizottság élén elküldte Trebitsch-Lincolnt Németországba azzal a céllal, hogy pénzügyi támogatást szerezzen a számára. Itt rögtön felmerül a kérdés, hogy Trebitsch miért Vu Pej-fu szolgálatába állt, aki - mint említettük - az angolok és amerikaiak embere volt, miért nem a Kuomintang alkalmazásába került, hiszen ez utóbbi esetben egyértelműen az angolok ellen tevékenykedhetett volna, illetve a fegyverkezés céljából kihasználhatta volna Basil Zacharoff-fal meglévő kapcsolatát. A korszakkal és Trebitschcsel foglalkozó történészi elemzések három lehetséges magyarázatot adnak erre:

- Trebitsch valójában a Kuomintang ügynöke volt, és mint ilyen, el akarta téríteni Vu-t az angoloktól, hogy ezzel is gyengítse a kínai befolyásukat.
- Trebitsch valójában kettős ügynök volt, ami a múltját ismerve elég hihetőnek tűnik, és nemcsak a Kuomintangnak, hanem az angoloknak is dolgozott.
- Trebitsch valójában nem is kettős, hanem hármas ügynök volt, a Kuomintang, az angolok és a németek szolgálatában is állt.

Mindenesetre tény, hogy 1923 őszén Tolnai Lajos néven partra szállt Velencében, majd üzenetet küldött Bauer ezredesnek, akit felkért, hogy legyen a kínaiak katonai szakértője. Bauer ezt el is fogadta, furcsa fordulatként azonban nem Vu Pej-fu, hanem a Kuomintang katonai szakértője lett. A pénzügyi támogatás megszerzése érdekében Trebitsch megkörnyékezte Hugo Stinnes német nagyiparost, aki korábban a Kapp-puccs anyagi szervezésében is segített, illetve a német szélsőjobboldali erők egyik első pénzügyi támogatója volt. Az angolok hathatós közreműködése miatt azonban Stinnes támogatását nem sikerült elnyerni. Ennek ellenére Trebitsch nem adta fel a támogatás megszerzésére irányuló kísérleteit, és az új kiszemelt - Bauer ajánlására - egy osztrák bútorgyáros lett, akivel sikerült megállapodni a feltételekről. Hamarosan kiderült, hogy ez a megállapodás sem lesz gyümölcsöző, mivel a bútorgyáros valójában nem is volt olyan gazdag, mint amilyennek tűnt, és az ígért összeg nem érkezett meg Kínába. Vu tábornokot nem törték le az eredménytelen tárgyalások, sőt, mindezek ellenére azt tervezte, hogy fennhatósága alá vonja Sanghajt. Trebitsch érezte, hogy ez túl nagy falat lesz Vu Pej-fu számára, de a tábornokot nem tudta lebeszélni erről, ezért inkább biztosításként felvette a kapcsolatot Csang Cso-livel, Mandzsúria kormányzójával, aki a '20-as években Észak-Kína ura volt, nem mellesleg a japánok kiszolgálója. Csang kihasználva a Sanghaj felé vonuló Vu hadseregének távollétét, megtámadta és elfoglalta Vu Pej-fu birtokait. Ez gyakorlatilag Vu tábornok karrierjének végét jelentette. Trebitsch jó taktikai érzékének köszönhetően nem bukott el korábbi gazdájával együtt, sőt befolyását jelezte, hogy Peking elfoglalásakor közreműködött Pu-ji, a későbbi utolsó kínai császár biztonságba helyezésében, akit először a pekingi holland nagykövetségre, majd Tiencsinbe szállítottak. Szun Jat-szen halálával (1925) a Kuomintanggal való kapcsolata is megszakadt, Sanghajba utazott, majd 1925 őszén már a Fülöp-szigeteken, Manilában tűnt fel, mint dr. Tandler Leó. Ezt követően pedig Ceylon (ma: Srí Lanka) szigetére utazott.

Ceylon ebben az években a buddhista kolostorok fellegvára volt, brit fennhatóság alatt. Ez azt jelentette, hogy Trebitsch a britek engedélye nélkül nem mehetett volna oda, márpedig eleinte a fővárosban, Colombóban egy szállodában lakott, később pedig a városi rendőrség engedélyével átutazott egy buddhista kolostorba.

Ismét felmerül a kérdés, hogy miért vonult el a világtól egy olyan ember, aki kiterjedt kapcsolatokkal és összeköttetésekkel rendelkezett, és egész addigi élete arra irányult, hogy minél jelentősebb világi karriert fusson be. Az egyik magyarázat a félelem lehet. Kínában ekkor nagyon zavaros viszonyok uralkodtak, és Trebitsch úgy érezhette, hogy jobban teszi, ha egy időre önkéntes száműzetésbe vonul. A másik magyarázat abból indul ki, hogy Trebitsch számára minden egyházban, és ekkor már a vallásban is a természetfölötti, misztikus filozófia volt a leglényegesebb, és ez vezette a buddhista valláshoz. Persze lehetséges, hogy ez a fordulat azt jelentette, hogy egy újabb, kevésbé közvetlen irányból próbált utat találni a nemzetközi érvényesüléshez.

Annyi biztos, hogy hetek alatt megtanulta a páli nyelvet, amelyen a régi buddhista művek íródtak, és néhány hónap múlva a környékbeli kolostorok lakói már a buddhista filozófia megbecsült mestereként tekintettek rá. Időközben felvette a Csao Kung nevet, ami annyit jelent: Mindenség Világossága.

Egy angol újságcikk újabb fordulatot hozott az életébe. A brit fennhatóságú Ceylonban nagy számban voltak olvashatók az anyaországgal kapcsolatos hírek. 1926-ban így került Trebitsch birtokába az az információ, miszerint fiát, John Lincolnt halálra ítélték rablógyilkosság miatt. Trebitsch rögtön hajóra szállt és elindult Angliába, de szerencsétlenségére a hajó nem ért oda időben, és a kivégzést végrehajtották. A tragikus esemény teljesen összetörte, és ettől kezdve tizenhét éven keresztül alig van információ róla. Közben Kínában is egyre inkább az akkor már Csang Kaj-sek vezette Kuomintang vette át a hatalmat: Csang Kaj-sek még Baueron keresztül felajánlotta Trebitschnek, hogy működjenek együtt, de Trebitsch - saját bevallása szerint - visszautasította a dolgot. 1931 májusában hetven napos böjt és a sikerrel teljesített buddhista tűzpróba után, a buddhista szerzetesek legmagasabb rendjébe emelkedett. Még ebben az évben Japán megindította első nagy offenzíváját Kína ellen, és ez volt az az év, amikor Trebitsch-Lincoln utoljára járt Európában. Valószínűleg japán megbízásból több, egyes források szerint tizenkét európai országban is buddhista missziót akart létrehozni, de mindenhonnan kiutasították.

A források

1937 folyamán Trebitsch több levelet írt a Pesti Hír főszerkesztőjének, Kövér Györgynek (Lásd az 2-6. számú forrásokat) és december 12-én Horthy Miklós kormányzónak, (Lásd a 7. számú forrást) amelyekben hazatérési szándékát fejezte ki, illetve ehhez kérte a kormányzó engedélyét és támogatását.
Kövér Györgynek írt leveleiben a következő dolgokról tett említést. Kínai helyzetetét egyre rosszabbnak ítélte meg, ezért is sürgette folyamatosan, hogy minél előbb készüljenek el a hazautazásához szükséges papírok. Visszatérését Magyarországra a holland nagykövetségen keresztül, olaszországi átutazással tervezte, és az ehhez szükséges papírok beszerzésében is kérte Kövér segítségét. Az egyik levél mellékleteként küldött Kövérnek egy általa írt körlevelet, amelyben arra hívta fel az azt olvasók figyelmét, hogy Anglia ismételten hazugságokat terjeszt Japánnal és Németországgal kapcsolatban, és a tisztánlátás érdekében is fontos, hogy ő minél előbb Magyarországra érkezhessen, hiszen: „A mi kötelességünk az emberek tájékoztatása az igazságról!". Szólt arról, hogy egy kisebb küldöttséggel - egy francia szerzetessel és egy litván apácával, Tao La-val - együtt érkezne, de ha másként nem megy, akkor egyedül is utazik, mert nagyon rossz a helyzete. Megemlítette, hogy a kormányzónak is írt levelet, és reménykedik a kedvező elbírálásban, illetve még azt is kiemelte, hogy milyen szívesen segítené szülőhazáját szolgálataival.
Horthy Miklósnak írt levelének lényege, hogy kérte a kormányzó támogatását hazautazásával és végleges letelepedésével kapcsolatban, illetve biztosította arról, hogy a továbbiakkal minden erejével Magyarországot akarja segíteni.
Természetes, hogy felmerül a kérdés, miért pont ekkor, a '30-as évek végéhez közeledve érezte szükségét annak, hogy visszatérjen Magyarországra.
A megfelelő dokumentumokkal alátámasztott válaszok megadásához (amennyiben lehetséges) nagyobb volumenű, több ország levéltárait érintő kutatásra lenne szükség. E keretek között azonban csak feltételezéseket, következtetéseket vonhatunk le, de biztos válaszra nincs mód. Emellett a Magyarországhoz fűződő érzelmi kötődésére, ha volt is, most nem térünk ki, bár természetesen ez is közrejátszhatott a hazatérési szándékában, hiszen Trebitsch ekkor már közel hatvan éves, megfáradt ember volt. Mindezek tudatában, és a fentebb leírtak alapján két fontos összefüggésre szeretnénk rávilágítani:

- Figyelemre méltó, hogy azután elevenítette fel magyarországi kapcsolatait, miután letelepedési terve több országban is kudarcot vallott. Mint már említettük, több európai országban buddhista missziót - esetleg ennek köntösébe bújtatott japán kémhálózatot - akart létrehozni, de sehol nem kapta meg az alapításhoz szükséges engedélyt.
- Visszaemlékezéseiben, Kínába utazásával kapcsolatban említette, hogy terve egy erős Kína létrehozása, és ezáltal Anglia meggyengítése volt. Ehhez azonban szükség volt egy párhuzamos európai manőverre is. Akkor Németországot jelölte meg, mint lehetséges angolellenes szövetségest, de Magyarország az első világháború után elszenvedett sérelmei alapján szintén megfelelő partner lehetett volna, akár Németországgal karöltve.

A valóság azonban másként alakult. Horthy, amennyiben reagált is Trebitsch levelére, Trebitsch-Lincoln számára kedvezőtlen választ adhatott, mivel nem sokkal később Tao La egyedül érkezett Magyarországra, de nem tudott kihallgatást kérni a kormányzói kabinetirodánál. Ez azt jelentette, hogy Trebitsch Ignác hazatérési szándékai kudarcot vallottak. Trebitsch-Lincoln ekkor gyakorlatilag már használhatatlan volt az európai kémhálózatok számára, hiszen az érintett körökben elég ismert volt, illetve az, hogy korábban mindig több vasat tartott egyszerre a tűzben, nem igazán tette megbízhatóvá a titkosszolgálatok számára.

Temetés és egy kis misztikum

1941-ben Japán belépett a második világháborúba, és megszállta Sanghajt. A városban maradt emigránsokra nehéz idők vártak, de a francia koncessziót nem szállták meg a japánok, mivel Pétain marsall Franciaországát szövetségesnek tekintették. Az elkövetkezendő két évben nem sok információ maradt fenn Trebitschről, mindössze 1942-ben jelentették angol és amerikai hírügynökségek, hogy Csao Kung apát japán rádióadón angolellenes adásokat irányít India felé.
A következő hozzá kapcsolódó hír már a haláláról emlékezik meg: 1943-ban a China Times egy cikkben számolt be arról, hogy Csao Kung apát bélcsavarodásban elhunyt. Temetéséről egy magyar emigráns, Frank László, aki ekkor Sanghajban volt, a következőképpen emlékezik meg:
„Ezen a napon kiszöktem Hongkewből, és sikerült elérnem a városháza előtti térséget, ahonnan a gyászmenet elindult. Itt elvegyültem a tömegben. Több százezer ember haladt a koporsó után. Közvetlen a koporsó mögött lépkedtek a buddhista főpapok, akik Kína minden részéből, Japánból, Indiából, Tibetből, Hátsó-Indiából, Indonéziából és Ceylon szigetéről érkeztek repülőgépen Sanghajba. Aztán következett a japán vezérkar, élén a sanghaji parancsnokló tábornokkal, majd a Nankingban székelő kínai bábkormány összes minisztere, az áruló Vang Csing-vej miniszterelnökkel az élükön. A miniszterek után a városi tanács vonult fel a főpolgármesterrel az élén, majd fehér ruhás papok, füstölők ezrei, a taoista szerzetesek rézzenekarai és a sokaság. Órákig haladt a gyászmenet Sanghajon keresztül."
Az idézetből nyilvánvalóvá válik, hogy Trebitsch Ignác, azaz Chao Kung temetését igazi pompa, a nagyoknak kijáró tisztelet övezte. Mégsem lehetünk azonban abban biztosak, hogy tényleg ez volt földi pályafutásának utolsó mozzanata, mivel 1947 tavaszán, tehát négy évvel a temetése után a londoni lapokban a következő hír volt olvasható: „Trebitsch-Lincoln, a brit parlament volt tagja, akinek a halálhírét 1943-ban japán hírszolgálat hozta nyilvánosságra, még mindig él." Állítólag a Reuter hírügynökség egyik tagja, egy tibeti kolostorban találkozott egy europid kinézetű szerzetessel, akitől a beszélgetés folyamán többek között azt is megkérdezte, hogy mi a neve. A válasz az volt, hogy Chao Kungnak hívják, európai nevén Trebitsch-Lincolnnak...