Cigánykolóniák felszámolása Pécsett 1956 után

„A cigányság gazdasági és kulturális felemelkedését nem a cigány bizottság fogja elvégezni, hanem az a mélyszántás, amelyet a szocialista társadalom végez el, amely a soraiba emelkedett cigányt nem a bőre színe, sem sajátos magyar beszéde, hanem elvégzett munkája és emberi tisztessége alapján fogja értékelni és a környék lakóinak nagyobb családjába megértéssel és szeretettel befogadni.”

A telepfelszámolások utolsó szakasza

A '80-as években hatványozottan és összetetten jelentkeztek a cigánysággal kapcsolatos problémák. Ekkorra a megyei cigányság lélekszáma túllépte a 23 000 főt, Pécsett pedig közel 4000-en éltek. Területi megoszlásuk szerint Pécsett 13%-ra, a többi városban 14 %-ra, míg a megye községeiben 73 %-ra becsülték a letelepedési arányokat. Változott a cigánytelepek száma, mert szinte teljesen felszámolták a régi nyomornegyedeket. Igaz újak is alakultak, pl. a mohácsi ún. mexikói telepen, ha nem is a régi nyomortelepi szinten. A cigányság zöme azonban minden kísérletezés ellenére - főleg vidéken - egy tömbben maradt. 1980-ban még 12 kolónia volt Baranyában 1759 fős lélekszámmal, ami a


A 30 évvel korábbi állapotokhoz képest majdnem megduplázódott azon községek száma, ahol cigányközösségek éltek, mivel Baranya 297 településéből 253-ban alkottak kisebb-nagyobb, E lakások, házak elhelyezkedése és színvonala összetett és ellentmondásos képet mutatott, főleg a városokban, de némelyik községben is. A '80-as évek derekáig még volt anyagi lehetőség a megyében új lakások építésére, illetve a régi, értékcsökkent házak felvásárlására, de ezzel a lehetőséggel csak a cigányság 25-30%-a tudott élni. A tanácsi kiutalású lakóházak pedig, mint említettük lelakott, renoválásra szoruló épületek voltak. A megye több községében úgynevezett cigány utcák, s Újtelepek jöttek létre, melyek a régi épületekkel együtt különálló településrészt alkottak. A városokban és főleg a megyeszékhelyen, ahol 1989-ben közel 8 000 cigánylakos élt, gettószerű, elkülönült negyedek jöttek létre a külvárosokban. Ide elsősorban a pécsszabolcsi, meszestelepi, István aknai és a budai külvárosi „cigány-negyedek" sorolhatók. S kissé a jelen helyzetet is érzékeltetve jegyezzük meg, hogy ezek a „cigány-negyedek" tovább növekedtek. Baranya közel 40 000 cigány lakosából ugyanis A jobbára a peremkerületekben, külvárosokban megtelepedett cigányságnak elsősorban a megélhetési és szociális gondjai a legsúlyosabbak. Baranya egy-két községében, így Gilvánfán, Alsószentmártonban, s Ormánság néhány falvában pedig ezek a súlyos gondok odáig fajultak, hogy néhányan ismét az előző korokban jól ismert vályog-putrik építésével tudták csak lakásgondjaikat megoldani. Ezeket a szerencsére szórványos eseteket ismerve, úgy tűnik, mintha visszaléptünk volna az időben....

Ez a közel három évtized sorsdöntő változásokat hozott a cigányság életvitelében, sorsában is. Képletesen szólva a sár-putriktól a szükséglakásokig, az emeletes és családi házakig, komfortos lakhelyekig vezetett ez a nagyon ellentmondásos út, de milyen áron? Röviden összefoglalva, a telepek felszámolása, azaz a cigánykérdés megoldására tett kísérlet egy olyan politikai diktátumból fakadt, amely során sem a végrehajtó tanácsi apparátus, sem a befogadó társadalmi rétegek, még kevésbé a cigányság nem voltak felkészítve. A fejük fölött döntöttek a megkérdezésük nélkül. A cigányok beilleszkedése, vagy felemelkedése címmel hangoztatott aktuál-politikai jelszavak nem határozták meg konkrétan, hogy mit is értenek alatta. Pontosabban a gyakorlatban megvalósuló asszimilációs folyamatokat voltak hivatva elkendőzni. A rendszer, annak ellenére, hogy a jobbítás szándékát sem vitathatjuk el, a saját maga kereteibe próbálta meg beolvasztani a cigányságot kultúrájukkal, mentalitásukkal, tradicionális értékrendjükkel mit sem törődve. Igaz, nyomorúságos életkörülményeiket felszámolták, de új lakóhelyeiken az esetek többségében nem tudtak munkalehetőséget biztosítani, annak a cigányságnak, amely az új viszonyok miatt kénytelen volt feladni hagyományos cigánymesterségeit.

Az együttélésből fakadó konfliktusok, a kölcsönös előítéletek, érdekképviseleti testületeik hiánya, kultúrájuk fel és el nem ismerése, életszínvonaluk alacsony szintje továbbra is a társadalom perifériáin tartotta a cigányságot. Ezek a súlyos problémák, a közelmúlt hibás döntéseiből is fakadva napjainkban is aktuálisak, napirenden tartva az úgynevezett cigánykérdést.

A közzé tett források Pécs megyei Jogú Város Tanácsa valamilyen színtű testületeinél keletkezett dokumentumok, amelyek fontos képet adnak a baranyai megyeszékhely cigány problémáiról, így a putri-telepek felszámolásáról. Az iratokból azonban csak az egyik oldal intézkedéseit ismerhetjük meg, s a hatalom szemszögéből „láttatják" a cigány problémát. A cigányság véleményét nem ismerjük, hiszen a végrehajtó tanácsi apparátus nem is volt kíváncsi rá. A városi tanács határozatai, és az ülések elé került jelentések, beszámolók a szocialista korszak ideológiai behatároltságát, s ebből fakadóan a döntésmechanizmus egyoldalú (bár néha kétségkívül jó szándékú) folyamatát tükrözik, s az olvasó végig követheti a cigánytelepek felszámolásának, s a cigányprobléma, sokszor vitatott megoldásainak különböző állomásait is.

Ezen a napon történt augusztus 11.

1914

Franciaország hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának.Tovább

1920

A Lett Köztársaság függetlenségének elismerése.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők