Sztálinista bírálat Budapestről

Az első csehszlovákiai magyar tankönyv VKM szemmel

„Igen furcsán hat a következő mondat: ’Sorsunk Szlovenszkóhoz köt.’ Figyelmen kívül hagyva azt, hogy miért Szlovenszkóról, miért nem Csehszlovákiáról beszél, mindenesetre fel kell figyelni erre a megjegyzésre. A sors ide köt - ez azt jelenti, hogy bele kell törődni abba, hogy itt kell élnünk. A sovinizmus tér vissza ebben a mondatban. A népi demokráciák nem ezzel a gondolattal nevelik a nemzetiségek gyermekeit.”

Ortutay miniszter a megkapott tankönyvet Gyalmos János minisztériumi főosztályvezetőnek, valamint az Országos Neveléstudományi Intézet számára küldte tovább, véleményezést kérve tőlük. Az augusztus végén visszaküldött könyvhöz Gyalmos mellékelt egy négy oldalas bírálatot, melynek végén egyébként nem szerepelt aláírás, és a gépelt szöveg elején kézírással és lila színnel tüntették fel a „Bizalmas!” megjelölést.

A feljegyzés tartalmának vizsgálatánál nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a korszakot, amelyben keletkezett, sem pedig azt, hogy magának a miniszternek szánták. Ettől függetlenül a bírálat rendkívül jellegzetes módon viseli magán a sztálinista–rákosista kor stílus- és tartalmi jegyeit, sőt egyoldalúságában túl is tesz rajtuk.

Arról a tényről, hogy ez a felvidéki magyarság első tankönyve a háború óta, szó sem esik. A tartalmi elemzésnél az ideológiai szempontok játszanak elsődleges szerepet, azon belül is az egyház és a vallásosság elleni harc dominál (1949-ben vagyunk!), majd ezt követi a Szovjetunió dicséretének és a személyi kultusz hangsúlyozása. Sokadlagos helyre szorul a pedagógiai tartalom vizsgálata – bár végül azt is igen negatívan értékelik. A felvidéki magyarság oktatásának jogai, megsegítésük és az esetleges támogatás lehetősége meg sem jelenik a bírálatban. Tartalmi pozitívumot sem említ meg a kritika.

Elgondolkodtató a következő mondat is, amelynél nehezen hihető, hogy a bíráló ennyire ne tudta volna a felvidéki magyarok nyelvi identitását: „ezeknél a gyermekeknél különösen fontos, hogy szép magyarságot tanuljanak, hiszen a magyar nem anyanyelvük.”

A feljegyzésben a fentieken kívül egyéb tanulságos jellemzőkre is rá lehet bukkanni. Így például Isten nevét eleinte nagy „I” betűvel írták, és csak a legvégén kicsivel, pedig a készítő mindeközben legnagyobb erővel a klerikalizmust ostorozza. Tévedés az a beállítás, hogy Pósa Lajos Fohásza lenne a legutolsó vers, ugyanis a könyvet egy A Munka dala című, a szerző által írt vers zárja. A Szovjetunió harsogó dicsérete ebben az időben Magyarországon általánosan kötelező volt, de a korabeli Csehszlovákiát kevésbé jellemezte. A feljegyzés késztője az ún. Szlovák Nemzeti Felkelés (Slovenské národné povstanie) esetén szemére veti a tankönyv írójának, hogy „nem emlékezik meg” a szovjet szerepvállalásról (és szerinte szovjet ejtőernyősök segítségével tudták csak „sikeres partizánharcukat” megvívni), pedig az olvasmányban egyértelműen megjelenik, hogy „a partizánok között sok volt már a szovjet katona is”. (Egyébként a felkelést a németek a hozzájuk hű szlovák haderővel közösen leverték.)

A munka dala

Megjegyzendő még, hogy a bírálónak – szerencsére – nem akadt meg a szeme a „gy” betűt begyakoroltatni hivatott mondaton sem: „magyar gyermek vagyok!” (Egyébként a „gy” betűhöz kapcsolódó történet egy gyárról szól.)

A könyv, valamint dokumentum (tisztázat) Ortutay Gyula miniszter 1949. évi iktatott iratai között található, a XIX-I-1-v-1939-1949. levéltári jelzet alatt. A feljegyzést írógéppel készítették, illetve javították (x jelekkel történt átgépeléssel), az ezeken kívül észlelt hibákat pedig grafitceruzával igazították ki. A további pontozási hibákat és az egyértelmű félregépeléseket javítottuk, a nagyon jellemző kifejezéseket [!] jellel hangsúlyoztuk ki. Az eredetileg is a szövegben szereplő (sic!) bejegyzést, valamint a hármas központozásokat (…) meghagytuk.

A bírálatban lapszámokkal megadott és így kritika alá vont olvasmányokat digitális másolatban csatoljuk.

 

Ezen a napon történt augusztus 13.

1961

A keletnémet állampolgárok egyre fokozódó mérvű elvándorlása miatt, Berlinben az NDK hatóságai nagy létszámú csapatokkal lezárják a város...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők