A magánfogyasztás korlátozása

A hús- és hentesáruk ellátásával kapcsolatos elhúzódó nehézségeket mutatja, hogy a sertés forgalmát és levágását szabályozó 1944-es (100.003/1944. K.M. számú) rendeletet 1948-ban felváltotta a 102.730/1948. K.H. számú

. A rendeletet már a földmívelésügyi miniszter bocsátotta ki, s a benne szereplő szabályozás a Közellátásügyi Minisztériumnak az Országos Közellátásügyi Hivatallá szerveződését vetítette előre. Pontosította a közfogyasztás és a magánfogyasztás fogalmát, s korlátozta a 100 kg-nál nagyobb súlyú sertések forgalmazását. A sertések levágását sertésvágási engedélyhez kötötte. Megállapította, hogy a sertések iparszerű hízlalásához az Országos Közellátásügyi Hivatal engedélye szükséges. Az élőállat forgalmazás államosításának első lépése volt a Kül- és Belforgalmi Állatértékesítő Rt. (Külbárt) létre-hozása, amelynek a rendelet kizárólagos monopóliumot adott például a bérhízlalásra. A rendelet a magánfogyasztókat még kedvezőtlenebb helyzetbe hozta, mint az 1944-es rendelet, mert kimondta, hogy a „polgármester magánfogyasztás céljára történő sertésvágáshoz sertésvágási engedélyt csak annak adhat, aki a vágástól számított egy évre a háztartásához tartozó személyek zsírellátásáról lemondott.” A rendelet 6. számú melléklete egyébként pontosan megadta, hogy a magánfogyasztásra vágott sertések után mennyi zsírt kell beszolgáltatni, amit ez a táblázat a háztartásban élő személyek számához képest arányosan állapított meg. Ha egy háztartásban három, vagy annál kevesebb személy élt, úgy csak egy sertés levágására volt lehetőséget, s minden további három háztartásban élő személy után engedélyezte további egy sertés levágását, de természetesen a beszolgáltatandó zsírmennyiség meghatározásával együtt. A rendelet a zsírbeszolgáltatási kötelezettség teljesítésének ellenőrzését a sertés vágásának helye szerint illetékes községi elöljáróság vezetőjére (polgármester) bízta

A közellátás jegyrendszer útján történő működtetése 1948-ban is fennmaradt, sőt az Országos Közellátásügyi Hivatal kebelén belül a 900/1948. Korm. számú felállították az Országos Közellátási Jegyközpontot is, ami a jegyek és utalványok előállításán és elosztásán túl a fogyasztók (iparosok, kereskedők, vállalatok és üzemek) által beváltott élelmiszerjegyek elszámoltatásával kapcsolatos teendőket is ellátta.

A háborús gazdálkodás alatt és után folyamatosan működő jegyrendszert 1949. szeptember 1-jén szüntették meg, de a mezőgazdasági ágazat rossz működése és a nehézipar erőltetett fejlesztése miatt elvonások (export) következtében 1951. január 1-jétől ismét be kellett vezetni.

Az élelmiszerek beszerzésének nehézségei hozzátartoztak a mindennapokhoz a háború utáni, majd az '50-es évek elejének Magyarországán is. Az 1950 végén felállított Élelmezési Minisztérium közös irányítás alá vette a közélelmezést, a begyűjtést, sőt még az élelmiszeripar irányítását is. Hogy az élelmiszerellátás bizonytalansága még jóval a jegyrendszer végleges felszámolását követően is megmaradt, mutatja az a tény, hogy 1952 januárjának első napjaiban az Élelmezési Minisztérium egy ügykörének leválasztásával létrehozták a Begyűjtési Minisztériumot, ami egészen 1956 végéig A vízügyi szervek az említett minisztériumoktól függetlenül a Földművelésügyi Minisztérium felügyelete alá tartoztak, de az országban ekkor tapasztalható kaotikus élelmiszerellátás következtében e szektor dolgozói is nehezen jutottak hozzá az alapvető élelmiszerekhez. Hogy mindez milyen konkrét történésekhez vezetett, azt jól példázza az alábbi iratanyag alapján rekonstruálható eset.