Mindszenty bíboros amerikai menedéke – A magyar államvédelem meghiúsult csapdája

A Mindszenty-szakirodalom gondosan számontartja, hány esetben nyílt elvileg esély Mindszenty bíboros menedéke[1] kérdésének a megoldására. Ennek a lehetősége villant fel például 1958 októberében, amikor – a Vatikán nevében eljárva – Garret Ackerson ügyvivő[2] jegyzékben kérte a magyar féltől a bíboros biztonságok kiutazását a pápaválasztó konklávéra. Ezt azonban a Külügyminisztérium durva hangvételű válaszában elutasította.[3] Az alábbiakban egy ennél jó másfél évvel korábbi esetre szeretnénk felhívni a figyelmet. A végül sikertelennek bizonyult csapdát a magyar elhárítás állította Mindszenty számára 1957 januárjában, bő két hónappal a menedék kezdetét követően. De kezdjük a történetet a legelején!

Közismert, hogy Marton Endre[4] (1910–2005) és a felesége, Neuman/Nyilas Ilona[5] (1912–2004) 1949–1950-től az AP, illetve a UP hírügynökség tudósítójaként[6] dolgoztak Magyarországon, és gyakran találkoztak az amerikai diplomatákkal. Koholt kémkedési vádak alapján 1955 februárjában a férjet, majd júniusban a feleségét letartóztatták. Még ebben az évben tizenhárom, illetve hat év börtönbüntetésre[7] ítélték őket, de egy év múltán (április elején, illetve augusztusban) kegyelemmel szabadlábra kerültek, és folytathatták a tudósítói munkájukat. Sőt, egyenesen felszólították őket erre, mivel további terveik voltak velük. Ezt az amerikai oldalon viszont a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének és a magyar belpolitikai helyzet javulásának a jeleként értékelték. Martonék – többek között – szoros kapcsolatban álltak az amerikai diplomata Rogers[8] családdal, akik a letartóztatásban lévő magyar alkalmazottak szabadon bocsátásáért is kitartóan lobbiztak.[9] A forradalom napjaiban, sőt egészen 1956. november 10-ig a Marton család a követség oltalmában (de nem a menedékében), a Szabadság téri épület földszintjén tartózkodott.[10] Így az a helyzet állt elő, hogy az oltalmat élvező Marton-család – eltérő jogi státuszban – néhány napig egy fedél alatt tartózkodott a menedékes Mindszentyvel. Az oltalmukat azonban elhagyták, miközben a bíboros – a követség épületének III. emeletén, a követ irodájában – a menedékében maradt. Ezt követően 1957. január 17-én a két gyermekükkel, Júliával (sz. 1946) és Katival (sz. 1949) a hatóságok által kibocsátott útlevéllel kivándoroltak Magyarországról. Ezt követően az USA-ban folytatták az újságírói tevékenységüket.
 

Mindszenty József a budapesti Prímási Palota udvarán 1956. november elsején.
Forrás: Fortepan / ETH Zürich

Történetünk egy másik szereplője, a fent említett Jordan Thomas Rogers (1921–2022) II. o. kereskedelmi titkárként és alkonzulként négy és fél évet töltött a budapesti amerikai követségen. 1953 nyarától dolgozott itt, tehát az 1956-os forradalom idején is a magyar fővárosban tartózkodott. A magyar kémelhárítás 1954 márciusában készített összefoglaló jelentése szerint „[…] elhárítási szempontból foglalkozunk Jordan Thomas személyével […] Átlagon felüli képzettséggel és általános műveltséggel rendelkező személy […] Értékelésünk szerint gazdasági jellegű hírszerzéssel foglalkozik […] a vidéki utazásokat is felhasználja hírszerzésre.”[11] Rogers volt az, aki a Marton családot 1957 januárjában gépkocsival kivitte Magyarországról. A naponta változó ügyeletes amerikai diplomata, így többek között az ő egyik rendszeres feladata volt Mindszenty napi udvari sétájának az elvégeztetése.[12] Rogers németül és magyarul beszélgetett vele. Ezek az eszmecserék, például annak az ismerete, miképpen vélekedik a bíboros a követségi tartózkodásáról, igencsak hasznára váltak a lentebb ismertetett „ÁVÓ-s”[13] csapda veszélyességének a felismerésében.

Az alábbiakban négy forrás összevetésével azt kívánjuk bizonyítani, hogy Mindszenty amerikai menedékének a lezárására az első kísérlet már 1957 januárjában megtörtént. De előbb lássuk, ki volt még fontos szereplő ebben a történetben. Remek könyvében Kati Marton – nem kevés rácsodálkozással – saját maga számára is feltárta családja történetét.[14] Ebben felidézi, hogy amikor már bizonyossá vált a kivándorlásuk, az édesapja telefonon egy olyan ajánlatot[15] kapott az ÁVÓ-tól, hogy távozásukkor vigyék magukkal Mindszentyt: „Tudjuk, hogy holnap távoznak […] nem tenne-e meg egy utolsó szívességet a hazájának? Vigye magával Mindszentyt, és vörös szőnyeg fogja várni a határon.”[16] Fontos forrás, de mint a legtöbb visszaemlékezés, részben pontatlan: Az ajánlat kézhezvételekor Martonék már a szomszédban lakó Rogersék házában tartózkodtak, tehát kissé furcsa, hogy nem a vendéglátója, hanem Marton Endre vette volna fel a telefont. De még inkább nem stimmel a dátum. A hívás ideje nem lehetett január 16-a, a Bécsbe való indulásuk előtti nap, hiszen Edward Wailes távirata[17] napokkal korábbi, január 10-i dátumozású. Arra is gondolnunk kell, hogy a bíboros meggyőzéséhez némi időre lett volna szükség. Nem valószínű, hogy ugyanolyan gyors elhatározásra jutott volna, mint amikor 1956. november 4-e hajnalán Tildy Zoltán felvetette neki az amerikai menedék lehetőségét.[18] További probléma, hogy a Marton családnak ekkor már nem volt gépkocsija, ezért szorultak Rogersék fuvarjára, és emiatt a követség akár el is utasíthatta volna a kérésüket. A lényeg azonban stimmel: az ÁVO Martonék szerint is sikertelen kísérletet tett a menedéknek a saját szája íze szerinti gyors lezárására.

Az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének épülete 1956. október 25-én.
Forrás: Fortepan / Nagy Gyula
 

Ez a családi legenda azonban nagyon is egybecseng Edward Wailes[19] 1957. január 10-i alábbi táviratával (fogalmazta Jordan Rogers, akit tehát Wailes beavatott a magyar ajánlatba), amely szerint „[…] Megbízható forrásunk [Marton Endre] úgy tájékoztatott bennünket, hogy megkereste egy ÁVÓ-s […]” és megkérte, hogy „[…] szondázza meg a követségünket, vajon lehetséges-e az USA-val és Mindszentyvel megállapodásra jutni arról, hogy az utóbbi elhagyja az országot.” Marton – aki maga is azonnal ráérzett a csapda veszélyére – ezt a fentiek szerint jelezte is Wailesnek, aki „[…] kételkedett abban, hogy a rezsim komolyan reménykedhet abban, hogy Mindszentyt rá lehet beszélni az ország elhagyására.” A kinevezett követ úgy döntött, hogy az ajánlatot nem közli a bíborossal, azaz nem lép be a kockázatos játszmába.[20]

Véleményünk szerint a BM a fenti módon valóban csapdát állított Mindszentynek és az ő „kiszöktetésébe” – az aljas terveik szerint – bevonandó Marton házaspárnak. A bíboros feje felett ugyanis ott lebegett a büntetésének még le nem töltött része. Még egy „bűncselekmény” elkövetése, a „szöktetés” nyomán egy újabb nagy port felverő pert lehetett volna tartani. A fenti táviratukban erre az eshetőségre a követ és az ügybe bevont Rogers is kitért: „[…] gyanítom, hogy a rezsim túlzottan nem elégedetlen a jelenlegi helyzettel, mivel ameddig az fennáll, elhalasztja a bíboros letartóztatásának a rezsim számára kellemetlen következményeit, amit[21] véleményünk szerint megtennének, ha netán most hagyná el a követséget) […]”[22] Más szavakkal józan megfontoltságukkal Wailes és Rogers is gondolt arra, hogy Mindszentynek a csapdaként felállított „szöktetése” során történő letartóztatása Kádár számára jóval könnyebben lenne kommunikálható, mint például a követség épületéből való erőszakos kihurcolása. Ezért azt a megoldást választották, hogy csak Washingtont értesítették, a bíborost nem. Nem kívántak arra az ÁB által felkínált szűk ösvényre lépni, hogy ők beszélik rá a bíborost az igencsak kockázatos távozásra, és Mindszenty az ő hibájukból kerül ismételten a magyar hatóságok fogságába. Mindszenty távozására nem történtek előkészületek, bár a menedék gyors – ám minden szempontból kielégítő – befejezése elvileg az érdekében állt volna. Ugyancsak kérdéses, hogy a Vatikán, valamint az amerikai magyarság és a nemzetközi sajtó miképpen reagált volna egy ilyen súlyú amerikai ballépésre. A magyar oldal kezébe pedig erős kártya került volna az USA „beavatkozási” kísérleteinek az igazolására.

Az édesapjának 1957-ben adott állambiztonsági „feladatra” Kati Marton egy 1962-ben készült BM III/I-es iratban is rábukkant: Kira József[23] százados október 2-án azt írta, hogy „[…] szabadulása után „Izorche”[24] csak egy feladatot kapott, hogy vigye ki magával Mindszentyt az országból, de az amerikaiak nem akartak erről tárgyalni.”[25] Tehát annak idején Wailestől – valamilyen formában – elutasító jelzést kaptak, ami számukra egyúttal annak az ellenőrzésére is szolgált, hogy Marton valóban átadta az üzenetüket.

Negyedik forrásunk Wailesnek az 1957. január 21-i Rómába és Washingtonba küldött távirata.[26] Ebben, utalva a január 10-i ÁVO-féle kísérletre, nyomatékosan jelzi, hogy a római amerikai nagykövetség közölheti a Vatikánnal, hogy Mindszentyre vonatkozóan az általa vezetett követség semmiféle tárgyalásokat nem folytat a Kádár-rezsimmel. Megismétli azon értékelését, hogy a bíboros nem lenne hajlandó elhagyni az országot. Távozása esetén minden bizonnyal újból börtönbe vetnék. Sorait azzal zárja, hogy nincs helye további lehetőségek latolgatásának. Hozzáteszi: az előző napon ismét egy olyan értesülést kapott a misszió, hogy az ÁVO – az erőszak kizárásával – keresi annak a módját, hogyan tudná Mindszentyt ismét az őrizetébe helyezni. Ide kívánkozik Ivan Szerov, a KGB elnökének interjúja, amely a Mindszenty „kihozatalával” kapcsolatos szovjet tervek létezésére, majd lemondására utal.[27] Azaz, a menedék lezárása mind a magyar szerveket, mind pedig a szovjet megszállókat foglalkoztatta.

Még egy nyitott kérdésre kell megtalálnunk a helyes választ. Ki lehetett az az „ÁVO-s,” „[…] aki azt állította, hogy a kormány magas szintjének közvetítőjeként lép fel […]”?[28] Erre az információt az alábbi titkosszolgálati dossziéban találtuk meg: „[„Molnár Ilona”] megemlítette tovább, hogy férje [Marton Endre] szabadulása után elmesélte, hogy egy Jámbor [Árpád] nevű alezredes tárgyalt vele, akitől egy telefonszámot is kapott arra az esetre, ha valamiben nehézségei támadnának és segítségre lenne szüksége. Megkérdezte [„Molnár Ilona”], hogy ez az alezredes azonos-e az általa ismert elvtárssal. Miután ezt eltitkolni helytelen lenne, megmondtuk, hogy igen.”[29] Az ÁBTL adatai[30] szerint Jámbor Árpád (1922–2008) alezredesi rangban 1957. január 1-től a BM ORFK II. Főosztály helyettes vezetője volt, és Marton Endre tartótisztjeként[31] ő volt az, aki a Mindszenty kivitelére vonatkozó ajánlatot tette.

A fentiek alapján tehát megalapozottan azt állíthatjuk, hogy Jámbor alezredes egy, a felettesei által jóváhagyott „mesével” kereste meg Marton Endrét, akit az amerikai követség felé alkalmas csatornának tartottak. (Érthető, hogy Marton nem kockáztathatta meg, hogy a magyar hatóságok a kivándorló útlevelüket visszavonják, így inkább átadta az üzenetet.) Azt viszont nem tudjuk, hogy Marton visszajelezte-e a követ válaszát Jámbornak. Valójában erre nem is volt égető szükség. Ugyanis a követség alkalmazásában dolgozó nagyszámú magyar hálózati személy az államvédelemnek mindenképpen jelentette volna a bíboros távozásának a gyanúját, azt, hogy megváltozott a menedék addigi működésének a rendje. (Feltűnő csomagolás, levélírás, a rokonok váratlan látogatása stb.) Ezek hiányában a BM mindenképpen levonhatta azt a következtetést, hogy a követség és/vagy Mindszenty bíboros[32] nem „mozdult rá” az általa egy közvetítőn keresztül, szóban kínált távozási lehetőségre, amelyben még az is szerepelt, hogy „[…] a bíboros menlevele teljes mértékben garantálható.”[33] Ezt a menlevelet egyébként még el is kellett volna juttatni a követségre, és annak esetleges elfogadhatóságát Mindszenty gondosan tanulmányozta volna. Azonban az ajánlat egyáltalán nem volt hihetőnek nevezhető. Különösen hamisan csengett az alábbi közlés: „[…] a motivációt az a vágy jelenti, hogy javítsák a kapcsolatokat az USA-val, ami […] aligha lehetséges, amíg Mindszenty itt [a követségen] tartózkodik.”[34] Az ÁB talán arra gondolhatott, hogy az idő sürgetésében a követség sikeresen rábeszélheti a menedékesét,[35] hogy túl sok töprengés helyett „ugorjon bele” az ajánlat elfogadásába. Az üzenet egészéből pedig Wailes és a titkosszolgálati tapasztalatokkal is rendelkező Rogers azt szűrte le, hogy a magyar rezsim számára „könnyű és olcsó” módon szerette volna lezárni a menedéket. Arra is gondolhattak talán, hogy a megtorlás fokozódásakor[36] a Kádár-rezsimnek jól jött volna egy újabb Mindszenty-per. És még csak erőszakot sem kellett volna hozzá alkalmazni…

Összegzésképpen tehát kimondhatjuk, hogy a menedék lezárására az egyik érintett oldal által titkosszolgálati úton felkínált első – csapda jellegű – megoldás szerencsére nem járt sikerrel. Az amerikai követséget nem lehetett olyan álnok módon megtéveszteni, mint például a jugoszláv menedékét november 22-én – írásos garanciákért cserébe – feladó Nagy Imre-csoportot.[37] A csapda tehát szerepelt az államvédelem eszköztárában, de a menedéket illetően nem vált be. A menedék korai lezárása tett egyoldalú és sanda magyar kísérlet hamvába holt. Egyoldalú, mivel a megszólított amerikai oldalon túl a Vatikán és a bíboros sem nyert abba bevonást. Így viszont Mindszenty bíboros tovább maradt a következő (1958. októberi) elvi megoldási lehetőségig és még tovább, egészen 1971. szeptember 28-ig, a négy érintett fél által kölcsönösen elfogadható megoldás kimunkálásáig.[38] Az is sokatmondó, hogy a magyar rezsim, miközben 1957 elején érzékelhetően zavarta a menedék folytatódása, és drasztikus lépéssel kísérletet tett annak lezárására, 1958-ban már mereven elzárkózott Mindszentynek a konklávéra történő kiengedésétől és menlevél nyújtásától, igaz ez kizárólag többoldalú megállapodás eredményeként lett volna elérhető.

Zárásként pedig – a hitelesség és az érdekesség kedvéért – közöljük a fentebb hivatkozott két amerikai távirat szövegének teljes fordítását.[39]

Dokumentumok

1.

ÁVO (Államvédelmi Hatóság)[40] javaslata a bíboros távozására[41]

Edward T. Wailes követ az amerikai Külügyminisztériumnak

525. számú távirat[42]

Fogalmazta: J. Thomas Rogers

Budapest, 1957. január 10.

TITKOS

Vétel: délelőtt 10 óra

CÍMZETT: Külügyminiszter[43] WASHINGTON 525

Megbízható forrásunk[44] úgy tájékoztatott bennünket,[45] hogy megkereste egy ÁVÓ-s[46] (aki azt állította, hogy a kormány magas szintjének a közvetítőjeként lép fel), és azt kérte, hogy szondázza meg a követséget, vajon lehetséges-e az USA-val és Mindszentyvel megállapodásra jutni arról, hogy az utóbbi elhagyja az országot. [Az ÁVÓ-s azt] mondta, hogy a menlevél teljes mértékben garantálható. Az állítólagos motivációt az a vágy jelenti, hogy javítsák a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, ami szerinte aligha lehetséges, amíg Mindszenty itt tartózkodik. Az ÁVÓ-s azt is állította, hogyha Mindszenty netán elhagyná a követséget és Magyarországon maradna, azonnal letartóztatnák.[47]

Úgy válaszoltam, hogy tekintettel a múltjára, felettébb valószínűtlen, hogy Mindszenty beleegyezne az ország elhagyásába. Azt is hozzátettem, hogy amennyiben a magyar rezsim rendkívüli módon vágyik a kapcsolatok javítására, számos módja lenne annak, hogy erről a vágyáról tanúbizonyságot tegyen. Azt is mondtam azonban, hogy ezt az információt továbbítjuk Washingtonnak, azt azonban nem jeleztem, hogy tájékoztatjuk-e a bíborost. Valójában nem tervezem ezt, [azonban] időről időre közvetett módon továbbra is puhatolózni fogunk nála.

Miközben viszonylag bizonyos vagyok afelől, hogy a forrásunkat az állított módon keresték meg, kételkedem abban, hogy a rezsim komolyan reménykedhet abban, hogy Mindszentyt rá lehet beszélni az ország elhagyására. Ugyancsak gyanítom, hogy a rezsim túlzottan nem elégedetlen a jelenlegi helyzettel, mivel ameddig az fennáll, elhalasztja a bíboros letartóztatásának kellemetlen következményeit, (amit viszont véleményünk szerint megtennének, ha netán most hagyná el a követséget), vagy annak a még kellemetlenebb következményeit, ha az országon belül szabadlábon hagynánk.
 

WAILES

JTRogers/mbm[48]

Az irat jelzete: US-NARA-RG 84-Budapest Mission (Post), Telegram Nr. 525. [National Archives and Records Administration (College Park, Maryland), State Department, Record Group 84, Budapest Mission (Post) Files, Lot 75 F 163. Classified and unclassified files relating to Cardinal Mindszenty, 1956–1972, maintained by the Mission in Budapest, 1. doboz, 3. gyűjtő]
 

2.
 

Távirat a budapesti amerikai követségről[49] a római amerikai nagykövetségnek[50]

1957. január 21.

TITKOS

CÍMZETT: Római amerikai nagykövetség 5
 

MÁSOLATI CÍMZETT: külügyminiszter Washington 572

A római amerikai nagykövetség értesítheti a Vatikánt, hogy a budapesti amerikai követség a bíborosra vonatkozóan nem, ismétlem nem folytat tárgyalásokat a Kádár rezsimmel. Véleményünk szerint a bíboros nem lenne hajlandó elhagyni az országot, és akit szinte bizonyosan újból börtönbe vetnének, ha netán elhagyná a követséget és Magyarországon maradna. A jelen körülmények között semmilyen további tervezés nem lehetséges.

Kizárólag az Ön tájékoztatására.[51] Január 10-én (525. számú követségi távirat a külügyminisztériumnak) egy nem hivatalos és baráti magyar [forrás[52]] arról tájékoztatta a követséget, hogy az ÁVO (titkosrendőrség) arra kérte, tegyen kísérletet a követség megszondázására, mi a lehetősége annak, hogy az USA és a bíboros egyezségre jussanak arról, hogy az utóbbi elhagyja az országot. Tekintettel arra, hogy a múlt eseményei arra utalnak, hogy igencsak valószínűtlen, hogy a bíboros távozna az országból, a követség nem foglalt állást. Tegnap egy még ennél is közvetettebb jelentés jutott a követség tudomására, mely szerint az ÁVO – az erőszak kivételével – keresi annak a megoldási módját, hogyan tudná a bíborost az őrizetébe venni.

WAILES

ETWailes/ebp[53]

TITKOS

Az irat jelzete: US-NARA-RG 84-Budapest Mission (Post), Telegram, outgoing, from AmLegation Budapest, to Amembassy ROME, January 21, 1957 [National Archives and Records Administration (College Park, Maryland), State Department, Record Group 84, Budapest Mission (Post) Files, Lot 75 F 163. Classified and unclassified files relating to Cardinal Mindszenty, 1956–1972, maintained by the Mission in Budapest, 1. doboz, 3. gyűjtő]