Kihirdették az egyesülési jogról szóló 1989:II. törvényt. (Módosítva az 1989: XXXIII. tv. által.) Ez adott törvényes alapot az 1945 és...Tovább
ÁVH
További használat kulcsszavak
„Amikor a kulák megmozdul a rendszer ellen, éreznie kell a hatalom öklét” ‒ jelentette ki Kádár János a belügyi tárca Politikai Kollégiuma előtt 1949. március 7-én. A miniszter részletesen beszámolt a falusi társadalomban befolyással rendelkező gazdaréteg elleni adminisztratív intézkedésekről, miután a közvetlenül neki alárendelt Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH) vezetője, Péter Gábor referált a „gyorsan mozgó különleges csoport” bevetéseinek első tapasztalatairól. Az alábbiakban a történetírásban többször felemlegetett megnyilatkozások teljesebb szövegkörnyezetét közlöm, illetve azt mutatom be, hogy mi tudható a „hatalom ökleiről”, az említett erőszaktevőkről.
A 20. századi diktatúrák jellemző vonása, hogy a félelem a politikai rendőrségen keresztül vált a mindennapok részévé. Az ötvenes évek brutalitásáról leginkább a meghurcoltak visszaemlékezéseiből szerezhetünk tudomást. Az alább közreadott dokumentumok 1953-ban, egy Szombathelyen lefolytatott vizsgálati eljárás során keletkeztek, vagyis a forrásközlés az erőszakot intézményes formában gyakorló Államvédelmi Hatóság vizsgálati iratainak segítségével tesz kísérletet az erőszak rekonstruálására.
„megjelent egy kissé ittas állapotban lévő személy, s közölte, hogy a párt első titkárával kíván beszélni. A belügyi összekötő és a helyszínbiztosító elvtársak udvariasan közölték, hogy a jelen szituáció nem alkalmas a beszélgetésre, s az elnökség tagjait illetlenség lenne tárgyalásuk közben egyéni kérésekkel megzavarni. […] Eltávolításakor ütött, rúgott, a legútszélibb hangon szidta az őt eltávolítani igyekvő személyeket. Így többek között megharapta a helyszínbiztosító osztály vezetőjének kezét, saját alosztályunk vezetőjét sípcsonton rúgta, helyettesét ököllel megütötte.”
„A szervezkedés politikai és katonai vonalon mozgott. […] rendszeres összejöveteleket tartot-tak egymás lakásán, amely alkalmakkor meghallgatták az angolszász imperialista rádió uszító, magyar nyelvű híradásait. Megbeszélték a háborús rémhíreket és a rémhírek terjesztésének módszereit. […] A politikai szervezet tagjainak feladata volt a községben a minél szélesebb körű rémhírterjesztés, a háborús hírverés és a községben háborús hisztéria, háborús hangulat szítása. Ezt a feladatot a szervezkedő tagok végrehajtották, és a községet állandó, háborús rémhírterjesztésekkel nyugtalanították.”
„Dolgozzatok, dolgozzatok, mert végem van, családos ember vagyok és hazaárulásból tengetem életem. Most vagyok először miniszter, hagyjatok lennem továbbra is. Tekintsétek a 20 szovjet hadosztályt és becstelenségben megőszült fejemet. Ha nem dolgoztok, az oroszok még majd kimennek, s akkor mi lesz velem. Számítok rátok, támogassatok. Vegyétek fel a munkát és dolgozzatok."
„Bíróságaink elsődleges feladata, hogy adott esetben az állam akaratát az emberek felé még akkor is helyesen tudatosítsák, ha nincsen olyan positív írott jogszabály, amelyik az állam akaratát a konkrét esetre vonatkoztatva félreérthetetlenül fejezi ki."
Az államvédelmi, majd állambiztonsági szervek mind a külső, mind pedig a belső ellenséges, vagy ellenségesnek tartott erők tevékenységének felderítésére és leleplezésére számtalan titkos operatív eszközt alkalmaztak. Ezek között a legfontosabb a titkos együttműködésbe bevont ügynökök hálózata volt. Egy nyíregyházi politikai rendőrségi beszervezés és egy konspirációs lakás felhasználásának története elevenedik meg a dokumentumok alapján.
A forrásközlés Bende József bányamérnök sorsát mutatja be, akit a nyilasok Sopronkőhidára hurcoltak. Az 1945 májusában közölt jelentések letartóztatásának okait, internálásának körülményeit és a visszatérése utáni ellentmondásos helyzetet mutatják be az iszkaszentgyörgyi bauxitbányában.
„Az eskü letétele után az Elnöki Tanács tagjai, a miniszterek és a Püspöki Kar tagjai átvonultak a fogadó terembe, ahol gyönyörűen megterített asztalok várták a vendégeket. Azonban az asztalhoz férni úgyszólván lehetetlen volt, mivel a filmesek, fotósok és újságírók mint a sáskahad ellepték és úgyszólván falták az ételeket, a likőrt és pálinkát borospoharakból itták. Kettő közülük teljesen berúgott.”
„Ahogy bementek lakására, arról érdeklődtek, hogy kulák-e, a beszolgáltatásnak eleget tett-e, és az adója ki van-e fizetve, […] bementek a konyhába, ahol arról tanakodtak, hogy őtet elvigyék-e, de azt melyik áv. szds-nak mondta magát, azt mondotta, hogy most nem viszik el. Utána enni és innivalót követeltek. […] A két ismeretlen pedig evett, ivott, kb. 1 órai ott tartózkodás után eltávoztak, mindketten kerékpárral. Elmondja továbbá, hogy az egyik ismeretlen férfi személyében a sóstóhegyi újságárust ismerte fel, vagyis ahhoz hasonló férfi volt, a másik férfit nem tudja, hogy ki volt.”
Oldalak
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Ezen a napon történt január 24.
1989
Beköszöntő
Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban
„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza.
Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat.
1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.
A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.
A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.
Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.
Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.
Budapest, 2021. december 20.
L. Balogh Béni
főszerkesztő