Bevezetés 

Magyarország csatlakozása a nemzetközi pénzügyi intézményekhez 1973 végén azért került ismét napirendre, mert egyrészt a románokat időközben felvették az IMF-be és a Világbankba (Magyarország és Románia között kimondatlanul is mindig folyt egyfajta versengés), másrészt 1972 októberében parafálták, majd 1973. március 6-án aláírták azt a pénzügyi egyezményt, amellyel Magyarország rendezte - a fejlett tőkés országok közül már csak az USA-val szemben fennálló - a háborús károkból és az államosításból adódó tartozását. Ezzel a csatlakozás elől elhárult a legfontosabb akadály. Ezt követően rövid idő múlva sikerült a háború előtti kötvényadósságok ügyére is pontot 

Az ország likviditási helyzete szempontjából a belépés ekkor nem volt olyan sürgős, mint 1966-1967-ben, ugyanis a közép- és hosszú lejáratú beruházási hitelek felvételének köszönhetően jelentősen javult hazánk adósságállományának lejárat szerinti összetétele (1971-ben a magyar tartozás 40%-a még rövid lejáratú volt, 1973-ban viszont lényegében a nettó adósságállomány teljes összegét közép- és hosszú lejáratú hitelből fedezték). Sokkal kedvezőbb lett (60% alá csökkent) a nettó konvertibilis adósságállomány tőkés exporthoz viszonyított aránya is. A nyersanyag-kitermelés (bauxit-alumínium, réz, szén) valamint az égetően szükséges infrastrukturális beruházások (autópálya, légi közlekedés stb.) fejlesztése az elkövetkező években a szokásos beruházási kereten felül további mintegy 100-120 milliárd Ft-ot igényelt. Ezt az összeget nem feltétlenül az IMF-től remélték, de abban bíztak, hogy a Valutalapba való belépés után hazánk a nemzetközi pénzpiacon könnyebben jut hitelekhez.

Az 1973. december 4-ei politikai bizottsági vita során a tagok egy része - főként 

 - a szovjetek ellenvetéseit kizáró oknak nevezte, mások amellett szóltak, hogy győzzék meg belépésünk szükségességéről a Szovjetuniót. Kádár azt javasolta, hogy ne döntsenek ebben a kérdésben, hanem mérlegeljék tovább a lépés előnyeit és hátrányait, mindenekelőtt egyeztessenek a többi KGST tagállammal. Kijelentette, hogy a Szovjetunió soha sem tilt meg kategorikusan semmit a többi szocialista országnak, legfeljebb ajánlásokat tesz, de „az ő meggondolásaik arra kell késztessenek bennünket, hogy mérlegeljünk". Ezzel a csatlakozás kérdése öt évre ismét ad acta került. (Ld. a vonatkozó forrást)

Az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztálya 1978 nyarán ismét elővette a csatlakozás ügyét. A termelés szerkezetének és hatásfokának a javítása alig haladt előre, és már látszott, hogy a külkereskedelmi cserearány-romlás miatt az országot 1976-1980 között a tervezettnél jóval nagyobb veszteség éri. A nettó adósság (amely lényegében teljes egészében tőkés relációban keletkezett) 1978 végére megközelítette az összes export 75%-át ami a nemzeti jövedelem 36%-át jelentette. Az V. ötéves tervben a nettó tőkés adósságállomány 2,2 milliárd dollárral való növekedésével számoltak, és azt tervezték, hogy 1980-ra a nettó összes tőkés adósság 4,2 milliárd dollár lesz. Ezzel szemben már 1978 nyarán elérte az ország ezt az adósságszintet, bár az adósságszolgálat fizetése az egyelőre még kedvező tőkés nemzetközi pénzügyi piaci helyzet miatt nem ütközött különösebb akadályba. A tendencia azonban már aggodalomra adott okot és a helyzet hosszú távon nehezen kezelhetőnek tűnt. A magyar tőkés nettó adósság gyorsabb ütemben nőtt, mint a nemzeti jövedelemtermelés és az export, így az ország viszonylagos eladósodása egyre romlott. Magyarország tartozásainak és követeléseinek lejárata nem volt azonos, a fejlődő országokkal szemben keletkező követeléseihez általában hosszú idő után jutott (ha egyáltalán hozzá jutott), ellenben a fejlett tőkés országok felé fennálló tartozásainak zöme rövid lejáratú volt. Mivel nem mindig sikerült időben újabb hitelekhez jutni, ezért az esedékessé váló adósságokat egyre gyakrabban a jegybank szerény arany- és devizatartalékaiból voltak kénytelenek kifizetni.

Az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztálya a következő 1981-1985. évi ötéves tervben legfeljebb annyi középlejáratú tőkés hitel felvételére látott lehetőséget, amennyi „csak a korábbi hitelek törlesztésére, exporthitelnyújtásra és kamatfizetésre" elegendő. Ha nem tud a Szovjetunió (márpedig nem tud) számunkra évi mintegy egy milliárd dollár hosszú lejáratú, konvertibilis hitelt nyújtani, akkor a termelési szerkezet átalakításhoz, a fejlesztési célú beruházásokhoz szükséges pótlólagos hitelhez csak a nemzetközi pénzügyi intézményekhez való csatlakozás útján juthat az ország. A másik alternatíva még ennél is riasztóbb volt: az egyensúly helyreállítása ellenkező esetben csak a gazdasági fejlődés visszafogásával valósítható meg, ami „az életszínvonal és a fejlesztés stagnálásához, illetve csökkenéséhez vezetne". A Gazdaságpolitikai Bizottság a csatlakozás ügyében immár nem előzetes konzultációt javasolt az SZKP vezetőivel, hanem tájékoztatást a magyar elhatározásról.

Kádár János hosszú és szenvedélyes hozzászólása után a Politikai Bizottság 1978. június 13-i ülésén úgy határozott, hogy a csatlakozásról szóló döntés előtt írásban tájékoztatja az SZKP-t nemzetközi pénzügyi helyzetünkről, s a problémák megoldásához „ezúttal is elsősorban a Szovjetuniótól kér segítséget". Felhatalmazta a szerzőket, hogy a Moszkvába küldendő levél tartalmazza az alábbiakat: „más lehetőség híján - mivel sem a dinamikusan fejlődő gazdaság visszafogását, sem az életszínvonal-politika megtörését nem vállalhatjuk - a Magyar Népköztársaság kényszerhelyzetben esetleg belépne a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba". (Ld. a vonatkozó forrást)

A Kádár János nevében L. I. Brezsnyevhez intézett levél tervezete hamarosan el is készült, amelyben Magyarország esedékes hitelek törlesztésének elhalasztását és újabb hiteleket kért, hozzátéve, hogy a VI. ötéves terv során még ezen felül is szükség lesz legalább egy milliárd dollár tőkés hitelfelvételre. Tőkés adósságunk várható volumenét a levél úgy jellemzi, hogy az elérheti „a gazdasági elviselhetőség felső határát, veszélyeztetheti nemzetközi fizetőképességünket, s belpolitikai feszültségek forrásává válhat". Az SZKP főtitkárához címzett levéltervezet azzal zárult, hogy ennek az újabb egy milliárd dollárnak a biztosítása „hagyományos tőkés pénzpiaci forrásokból szinte reménytelen. Ezért megfontolás tárgyává tettük belépésünket a Nemzetközi Valuta Alapba és a Világbankba. Ezzel nemcsak hitelforrásaink, de export és adósság visszafizetési lehetőségeink is kedvezőbbé válhatnak." A tervezet kapcsán a Politikai Bizottság 1978. július 11-ei ülésén erről a mondatról robbant ki a legnagyobb vita. Egyesek úgy vélték, hogy „illetlenség" az újabb szovjet segítségkérést az IMF-be és a Világbankba való belépéssel történő riogatással alátámasztani. Ezért azt javasolták, hogy Kádár a belépés ügyét a szovjet támogatás mértékének függvényében a soros krími találkozón személyesen vesse fel Brezsnyevnek. Kádár maga is egy ilyen megoldást 

 (Ld. a vonatkozó forrást)

A szovjet álláspont az IMF-csatlakozás kérdésében semmit sem változott. Koszigin a KGST 1978. június 27-29. között tartott XXXII. ülésszakára érkező delegációk vezetőinek szóvá tette, hogy „tőkés relációkban nyugtalanító módon folytatódik a szocialista közösség országainak eladósodása". Javasolta, hogy csökkentsék a tőkés importot, elsősorban a gépeket szocialista szállításokkal váltsák ki és a tőkés szállítókkal ne külön-külön, hanem együtt tárgyaljanak, vásároljanak, mert csak így tudják kihasználni az ebből fakadó előnyöket. Arról is tájékoztatta kollégáit, hogy a Szovjetunióban „szigorú rendszabályokat határoztak el a tőkés import korlátozására". Ezzel kimondatlanul utalt arra, hogy a „nyugtalanító" tőkés eladósodás alól a Szovjetunió sem számít kivételnek. A szovjet miniszterelnök néhány héttel a Brezsnyevnek címzett újabb Kádár-levél elküldése előtt a Nemzetközi Valuta Alapról azt a kijelentést tette, hogy „nagy figyelemmel kísérik, és folyamatosan tanulmányozzák annak működését", de szerintük ez az intézmény továbbra is „amerikai ellenőrzés alatt áll, amely elsősorban politikai és nem gazdasági intézmény, s mint ilyen, politikai befolyást gyakorol azokra, akik a 'karmai' közé kerülnek". Példákat sorolt fel azokról a fejlődő országokról, amelyeknek az IMF rendkívül szigorú belső pénzügyi szabályok kikényszerítése mellett nyújtott hitelt és ezzel nagy társadalmi feszültségeket, időnként véres zavargásokba torkolló elégedetlenséget váltott ki. Továbbra is az volt a meggyőződése, hogy az IMF-nek azzal, hogy egyes szocialista országokat bevon a szervezetbe, az a célja, hogy „megbontsa a szocialista közösséget". Koszigin nem utasított senkit, nem ajánlott semmit, csak felhívta a többiek figyelmét a belépés

Tekintettel a KGST bukaresti ülésén elhangzottakra, a további hiteleket, esedékessé váló tartozások prolongálását kérő Kádár-levélből a magyar IMF csatlakozás ügyét érthető módon elhagyták azzal, hogy ezt a kérdést az MSZMP első titkára az SZKP főtitkárával történő legközelebbi találkozóján a szovjet segítségnyújtás mértékének függvényében személyesen

Az 1978-as év kiugróan negatív áruforgalmi egyenleget és 875 millió dolláros árfolyam-különbözet veszteséget eredményezett, amely az év végére közel hat milliárd dolláros nettó adósságállományt jelentett. Ezen rendkívül aggasztó számok és az adósságállomány megdöbbentően dinamikus emelkedési trendjének ismeretében, a kevéssel több, mint fél éves hallgatást megtörve, megoldási javaslatként ismét felmerült a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba történő belépésünk lehetősége. A Politikai Bizottság 1979 februárjában úgy határozott, hogy ismét napirendre kell tűzni az ikerintézményekbe történő belépés kérdését. Bár a javaslat felmerülésének hátterét sajnos a PB ülés anyagai között nem találhatjuk meg, azonban a határozatban foglaltak alapján egyértelmű, hogy az első titkárnak komoly szerepe volt a kérdés napirendre kerülésében. A romló gazdasági mutatók valószínűleg meggyőzték Kádárt, hiszen az ülésen beszámolt a Politikai Bizottságnak a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank vezetőivel történt találkozójáról, majd ezt követően a határozat utal arra, hogy a PB ismét napirendre tűzi a Világbankba, ill. a Nemzetközi Valuta Alapba történő esetleges belépésünk [popup title="megvitatását." format="Default click" activate="click" close text="„Kádár János elvtárs szóbeli bejelentései alapján a Politikai Bizottság [...] Úgy határoz, hogy korábbi állásfoglalásának megfelelően, március közepén ismét napirendre tűzi a Világbankba, illetve a Nemzetközi Valuta Alapba történő esetleges belépésünk megvitatását.” MOL M–KS 288. f. 5. cs. 765. ő. e. 1979. február 6."]

A döntést követő pontosan egy hónap múlva, Kádár János 1979. március 6-ai moszkvai látogatása során azonban ez a határozott szándék ismét megtorpant. A magyar első titkár Brezsnyevvel történő találkozása során a két ország kapcsolatának és a nemzetközi helyzet időszerű kérdéseinek megtárgyalása mellett szóba hozta a csatlakozás kérdését az IMF-hez és a Világbankhoz, amit a „testvéri" ország vezetője nem fogadott kitörő örömmel. Kádár több mint egy órán keresztül érvelt a belépés szükségszerűsége mellett, Brezsnyev viszont a magas magyar életszínvonal ellen emelt szót akkor, amikor a magyarországi termelés és felhasználás között kialakuló szakadék került terítékre. A már beteg és emiatt eléggé könnyen elfáradó Brezsnyev Konsztantyin Viktorovics Ruszakov KB titkárt kérte fel, hogy reflektáljon a magyar felvetésre. Az SZKP nemzetközi ügyekért felelős KB titkára kerek-perec kijelentette, hogy nem találják jó ötletnek a szocialista országok belépését a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe. Arra hívta fel a figyelmet, hogy először a saját környezetükben kell keresni a kiutat (értsd: a szocialista blokk keretein belül), és ha erre a szocialista összefogás már nem kínál megoldást, akkor lehet elgondolkodni más lehetőségek felől. Bár a Kádár látogatás e témában negatív eredménnyel járt, azonban a gazdaság egészére vonatkozóan mégis jó hírekkel térhetett haza az első titkár. Mint korábban már szó volt róla, 1978. júliusában a magyar pártvezetés levelet intézett a szovjet vezetéshez, amelyben a cserearány-romlás kompenzálására gazdasági segítséget kért. Hosszadalmas tárgyalásokat követően (az SZKP Politikai Bizottsága ötször ülésezett e témában), a döntés a magyarok számára pozitív lett. Így a korábbi 800 millió rubeles hitelt 200 millióval megtoldották, a speciális (hadiipari) szállításokban keletkező árveszteséget meghitelezték, a hosszú lejáratú hitelek törlesztési határidejének kezdetét 1985-re tolták. A szovjet partner vállalta, hogy húsért és gabonáért cserébe kőolajat exportál Magyarországra, valamint, hogy tárgyal a timföld-alumínium megállapodás meghosszabbításáról.

Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy Politikai Bizottság 1979. március 20-ai ülésén, amelyen a moszkvai tárgyalásról szóló jelentést vitatták meg - mindent mérlegelve - a Világbankba, ill. a Nemzetközi Valuta Alapba történő belépést már nem tartották célszerűnek.(Ld. a vonatkozó forrást) Lázár György 1979. április 6-án Moszkvában Kosziginnek bejelentette, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága a belépés kérdését levette a napirendről, azonban hangsúlyozta, hogy nemzetközi fizetőképességünk megőrzése még nem oldódott meg, ezért tovább kell keresni a megoldást. (Ld. az utolsó forrást)