A lengyelországi veszélyről
[részlet]

Nagy a veszélye, hogy a lengyel kormányzat kész helyzet elé készül állítani a világot a KOR, a Munkásvédő Bizottság szóvivői ügyében. Jacek Kuront, Adam Michniket, Jan Litynskit, Jan Józef Lipskit és Henryk Wujecet előbb internálták, majd letartóztatták, és újabban hazaárulással és összeesküvéssel vádolják őket. Ha a bíróság bűnösnek találja a vádlottakat - a pártsajtó máris így beszél róluk -, a törvény módot ad a legsúlyosabb ítéletre: a halálbüntetésre. [] Felemelem a szavamat e nagy tehetségű és töretlen jellemű lengyel értelmiségiek érdekében, akik jelentős szerepet játszottak annak a kelet-európai demokratikus mozgalomnak a történetében, melynek célja: önkorlátozó demokrácia keretében törvényileg szabályozott társadalmi szerződést kötni a pártállam és a társadalom között. [] Tudom az ellenvetést: az efféle jóslás nem szerencsés dolog. Tudom: sok tájékozott és felvilágosult ember elutasítja majd figyelmeztetésemet, mert felesleges rémisztgetésnek tartja. De én nem tudom elfelejteni azt a szégyenletes döbbenetet, amit mi magyarok éreztünk 1956-os nemzeti demokratikus forradalmunk leverése után, amikor 1958 júniusában bejelentették Nagy Imre és bajtársai, Gimes Miklós, Maléter Pál és Szilágyi József kivégzését. A zárt tárgyaláson hozott ítéleteket azonnal végrehajtották. A nyilvánossággal csak a befejezett tényt közölték. [] A világ demokratikus közvéleménye segítheti a szovjet, lengyel és más kelet-európai vezető körök azon erőit, melyek a mérsékeltebb megoldást részesítenék előnyben, s szeretnék elkerülni a visszafordíthatatlan tények politikáját. Kérem e sorok olvasóit, emeljék fel szavukat a legnagyobb kelet-európai nemzet autonómiájának egyre erőszakosabb szétrombolása ellen. Ne gondolják, hogy a rosszat nem követheti valami még rosszabb!

Szalai Attila
Egyszer odáig fajultak a dolgok, hogy valamikor 1983 elején egy nagy konspirációs lebukássorozat következett. Valami földalatti nyomdát felpiszkáltak, sajnos a kiadó nevére nem emlékszem, de ez talán megbocsátható, mivel ha a memóriám nem csal, akkortájt több mint kétezer, kisebb-nagyobb földalatti kiadó létezett Lengyelországban. Ennek a kiadónak a termékeit Ákos is meg én is terjesztettük. Ezzel kapcsolatban kihallgattak, az egy nagyon kemény kihallgatás volt. Nem vertek meg, de végül közölték velem, hogy persona non grata vagyok, és ki fognak rúgni az országból, a visszatérés bármilyen lehetősége nélkül. Azzal fenyegettek, hogy húsz évig be sem tehetem a lábamat Lengyelországba. Én ekkor mindenféle külföldi tudósítóhoz elmentem, és azután meg is mondtam ezeknek az elvtársaknak, hogy nekem itt feleségem, családom van, s ha azt akarják, hogy az Amerika Hangjában meg a Szabad Európában elhangozzék, hogy maguk itt családokat tépnek széjjel, akkor csak tessék, tegyék. Nem hiszem, hogy ettől olyan nagyon megijedtek volna, de végül is, ördög tudja miért, megúsztam. Azt már nem, hogy ezt a kalandot követően például hetente jöttek úgy éjjel kettő táján rendet csinálni a lakásban. Az újabb balhéhoz az is elég lett volna, ha egy röplapot vagy bármilyen földalatti kiadványt találtak volna. De nem találtak, mert jól el volt dugva.
Egyszerűen a természetem olyan volt, a lelkem olyan volt, a barátaim olyanok voltak, hogy eszembe sem jutott, hogy ne csináljam. Persze hogy féltem, naná. Féltem. Aki nem fél, az a hülye. Félni kellett, és az a normális, ha valaki fél. De muszáj volt csinálni. És így visszatekintve nem bánom.