Párizsban meggyilkolják Jean Jaurès francia pacifista politikust, a világháborús részvétel elleni tiltakozó mozgalom vezetőjét.Tovább
Az Országos Levéltár 1956-ban – egy munkatárs visszaemlékezése
„Hát persze – hát égett a levéltár! Hogy ne lehetett azt érzékelni! Jöttek föl az orosz tankok, a Bécsi kapun át, az Országház utcán, és volt köztük olyan, aki a Bécsi kapu téren megállt. Volt vagy 4-5 tank, ahol most a Kazinczy szobor van, ott állt mondjuk három tank. És utána még több is.”
A harmadik emeleti raktárban felcsapó tűz megfékezését és a levéltári anyagok kimentését először a vári lakosok és egyetemisták, majd távozásuk után a levéltárban (és környékén) tartózkodó munkatársak kezdték meg, meglehetősen mostoha körülmények között: a tűzivíz tömlők üresek voltak, a tűz keletkezésekor és utána viharos szél tombolt, továbbá a raktárak ablakai a légnyomástól kétoldalt betörtek, ami huzatot okozott. A tűzoltóságnak csak este fél tíz körülre sikerült felérnie a Várba és az elindított két kocsi közül is csupán egy jutott fel - de az sem tudott érdemi munkát végezni. Idézzük fel a levéltárégést a kortárs szemszögéből:
„Hát nekünk nagyon félelmetes volt, mert egyrészt sötétben történt, másrészt amit érzékelni, sőt látni is lehetett, hogy jöttek a tűzoltók és nem engedték őket föl a tankok. Csak tankot látott az ember, katonát nem, orosz katonát nem. És rámentek ezekre a tűzoltók által használt csövekre, amik lent feküdtek az utca kövén, és hát akarták volna oltani a tüzet, és keresztül mentek rajta, úgy hogy használhatatlanok lettek. És nem is engedték, hogy oltsa, bárki is. Sajnos így történt, hogy nagyobb kár lett, mint amilyen lehetett volna, hogy ha idejekorán közbelépnek.
Na most itt a Várban ez a pernye, az égéstermék, ez hullott. Úgy hogy a mi kis udvarunkra is bőven esett. Jöttek, szálltak fölülről ezek a fekete pernyék, és hát az ember nagyon félt - ugye tudta, hogy fagerendás - hogy ez a ház ki ne gyulladjon. De szerencsére nem gyulladt ki. Akkoriban volt egy-két ember, aki itt rekedt, mikor a Moszkva téren ezek a harcok dúltak, és nem ment haza, hanem ide lement a légó-pincébe. Nagyon jó légópincéje van a levéltárnak, különben! Aztán utóbb láttam. Többek közt az
, meg nem tudom még ki, a , szóval, akik messzebb laktak, és már nem tudtak hazajutni, azok inkább itt maradtak. És akik ismerték a levéltárat. Például itt lakott a , az Országház utcában. Az átment ide, és riasztott mindenkit, hogy menjünk oltani, miután a tűzoltók nem tudtak oltani. És akkor egy ilyen kis brigád alakult az itt maradottakból, meg a közel lakókból, és vödrökkel oltották a tüzet. Közben nagyon vigyáztak, hogy nagyon sok vizet ne öntsenek rá, mert akkor ugye tönkremegy a papír meg a rajta lévő írás. És akkor a fasciculusokat - azok ilyen iratcsomók - azokat fölülről lefelé dobálták a lépcsőházba, hogy kimentsék a még izzó parázsból. Napokig lehetett látni, hogy még mindig piros, szóval még mindig izzott - napokon keresztül."
A fentiekből, illetve a levéltártörténeti kötetből világosan kiderül, hogy a tűz elharapódzásáért elsősorban a szovjet csapatok szándékos, többrendbeli akadályozása volt a felelős. A tűzoltók megszakításokkal másfél órán át tartó oltási művelete nem vezetett eredményre - a végére egyszerűen nem maradt használható tömlőjük. Ekkor már a negyedik emeleti raktárra is átterjedt a tűz. A magukra hagyott dolgozók is felhagytak aznap az oltással és - menteni a menthetőt - a két alsó szint védelmére korlátozták tevékenységüket. Már amennyire lehetett: Másnap, 7-én kijárási tilalom volt életben, így továbbra is csak saját erejükre voltak utalva, ami persze kevés volt. Aznap még meg tudták akadályozni a tűzcsóvák továbbterjedését, ám 8-án reggel már a második szintre is átterjedtek a lángok (előtte szovjet parancsra a légópincében kellett tölteniük az éjszakát). Délelőtt végre megérkeztek a tűzoltók, akik körülbelül két órán át dolgoztak a lángok megfékezésén. Így a bentlakók, valamint a Szentháromság téri műegyetemi kollégium 60-70 önkéntes diákja segítségével lehetségessé vált az égő második emeleti anyag töredék részét, és a teljes első szintet
. A tüzet csak november 12-én tudták végleg megszüntetni.A több napon át tartó pusztításnak 8765,5 folyóméter levéltári anyag esett áldozatul. A két vagy három raktárnyi dokumentum közt Schmidt Ádámné szerint a családi levéltárak egy része is megsemmisült, amelyeket ráadásul még filmre sem vettek. Ennek okáról, valamint hogy konkrétan mi pusztult el, alábbi választ kaptam:
„Például amiről én tudok, a Szinyei-Merse levéltár teljes egészében, amit a Szinyei-Merse Jenő, aki miniszter volt annak idején, és nagy családtörténész, azért helyezett el itt a levéltárban, hogy biztonságban legyenek.
Aztán hogy még milyen családi levéltárak, azt nem tudom, de a túlnyomórészt családi levéltárak voltak, amelyek még nem is voltak filmen, mert hát nem elsősorban azokat filmezték, hanem elsősorban a hivatalos iratokat. Meg a középkori okleveleket, azok filmen voltak már akkor."
De nem csak a családi levéltárak anyaga pusztult el. A tűz által érintett nyugati szárny két felső emeletén a kiegyezés utáni irategyütteseket tárolták. Így komplett minisztériumok és hivatalok 1867 utáni anyaga semmisült meg: az Igazságügyminisztérium, a Kúria, a Közigazgatási-, a Szabadalmi-, az Országos Földbirtokrendező Bíróság és más igazságügyi, jogi szervek iratai. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak a második világháborúban már erősen megcsappant állományát ismét óriási kár érte. Az 1945 utáni, az ún. Népi Demokratikus Csoport által kezelt iratanyag is nagyrészt elégett.
Ezen a napon történt július 31.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent forrásközlő folyóiratunk, az ArchívNet idei harmadik száma. Friss lapszámunkban négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek témájukat és keletkezési helyüket is tekintve meglehetősen széttartóak: utóbbira példa, hogy a bemutatott források közül egyet Melbourne-ben, egyet pedig Rómában vetettek papírra – s ezek tematikailag is eltérnek egymástól. Előbbi egy résztvevő visszaemlékezése az 1933-as gödöllői világjamboree-ra, a másik pedig egy beszámoló olaszországi magyar kolónia helyzetéről.
Az időrendet tekintve Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) publikációja az első, amelyben az akkor zajló országos események helyi lecsapódását mutatja be levéltári források segítségével: az 1918–1919-es impériumváltások okozta, finoman szólva is turbulens időszakának tiszadobi eseményeit – külön kiemelve az Andrássy-kastély feldúlását – prezentálja írásában.
Várdai Levente (történész muzeológus, Janus Pannonius Múzeum) különleges forrásra hívja fel a figyelmét ismertetésében: ausztráliai kutatóútja során bukkant rá egy eseményen elhangzott beszéd leiratára, amelyben az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozó egy Victoria állambeli résztvevője tekintett vissza az eseményre. A közölt forrás nemcsak a jamboree mindennapjait, vagy épp az európai út állomásait írja le, hanem az is kiolvasható belőle, hogy az 1930-as évek ausztrál fiataljai számára milyen „kultúrsokkot” jelenhetett a magyarországi tartózkodás.
Már a hidegháborús időszakból közöl forrást Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus), amely azonban kötődik a második világháború lezárását közvetlenül követő időszakhoz. Kada Lajos 1952-ben az Amerikai Magyar Katolikus Liga kérésére állította össze jelentését, amelyben az olaszországi magyarok helyzetéről számolt be, akik között még nagy számban voltak olyanok, akik menekültként érkeztek az országba, és még ekkor is különböző táborokban éltek.
Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésében olyan forrásokat mutat be, amelyek új információkkal szolgálhatnak Mindszenty József édesanyja, Kovács Borbála 1960-ben bekövetkezett halálával és temetésével kapcsolatban. Utóbbi esemény hozadéka volt, hogy a magyar külügyminisztérium fenyegető fellépése miatt az Associated Press és a Reuters tudósítói végül nem utaztak el a temetésre, amelyen amerikai követség tagjai nem, de francia és olasz diplomaták jelen voltak.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. július 23.
Miklós Dániel
főszerkesztő