Bevezető

Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés - a német érdekeknek megfelelően - kettéosztotta Erdély területét. A kisebb és gyengébb gazdasági mutatókkal rendelkező északi rész Magyarországhoz került, ahol - az 1941-es népszámlálás szerint - a lakosság 53%-a magyarnak vallotta magát. A nagyobb és jobb gazdasági mutatókkal rendelkező déli rész - mintegy félmilliós magyar lakossággal - továbbra is Románia részét képezte.

Észak- és Dél-Erdély 1940-1944 közötti történelmét alapvetően az ekkor zajló világháborús körülmények, illetve a magyar és a román kormány Erdély teljes területének megszerzése érdekében tett erőfeszítései határozták meg. A két kormány által folytatott nemzetiségpolitika alapja a reciprocitás elve volt, amely szerint a dél-erdélyi magyar lakosság helyzetét alapvetően az észak-erdélyi román lakosság helyzete határozta meg. Az egyre szűkülő lehetőségek miatt mindkét kormány túszként tekintett a saját területén élő nemzetiségekre, így ezek helyzete folyamatosan romlott.

 A brassói magyarok továbbra is hiába vártak - revíziós képeslap
Forrás: Bárdi Nándor et al. (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008, Gondolat Kiadó - MTA Kisebbségkutató Intézet, 167. o. 

Magyarországon az 1940-1944 közötti időszak egyik legproblematikusabb pontja a menekültkérdés volt, elsősorban a dél-erdélyi magyar menekültek nagy száma miatt.  Az erdélyi magyarok nagyobb arányú menekülése már a bécsi döntést megelőző hónapokban megindult, 1940 őszétől pedig tömegessé vált. Az ezt követő négy évben mintegy 190 ezer menekült érkezett Romániából - elsősorban Dél-Erdélyből ­- a magyar közigazgatás alatt álló

. Ellenkező irányba, tehát a magyar fennhatóság alá került Észak-Erdélyből - egyes román történészek túlzó adataival szemben - kb. 210 ezer román [popup title="menekült el" format="Default click" activate="click" close text="TRAŞCĂ, OTTMAR: Relaţiile româno–ungare şi problema Transilvaniei 1940–1944 [A román–magyar kapcsolatok és Erdély kérdése 1940–1944] (I). Anuarul Institutului de Istorie A. D. Xenopol, 2004, 342."]. 

 Kolozsvár thjf. szabad királyi város Hivatalos Lapja. I. évfolyam 1. szám, 1940. október 1.

 A nagyarányú menekülthullám Dél-Erdélyből közvetlenül a második bécsi döntés kihirdetése után indult meg a román kormány intézkedései, a közvélemény hangulata, a tömeges elbocsátások és áthelyezések

. Ezzel párhuzamosan folyt Észak-Erdélyben a román közigazgatás kivonulása és a román lakosság menekülése. A dél-erdélyi menekültek száma 1940. szeptember végén sem csökkent, ezért október elején a Teleki-kormány a megtorlás mellett döntött. Az ürügyet a román hatóságok dél-erdélyi menekültekkel szembeni magatartása szolgáltatta: 1940. október 3-án a Magyar Távirati Iroda (MTI) hírül adta, hogy Kürtös vasúti határállomáson 56 órája vesztegel egy 22 vagonból álló, menekülteket szállító román szerelvény. A hírre a magyar hatóságok október 4-én több mint 280 vezető nagyváradi román értelmiségit gyűjtöttek össze és toloncoltak ki hét tehervagonban az országból, köztük Nicolae Popovici ortodox püspököt. Kolozsvárról háromszáz román családot kellett a Budapestről érkezett rendelkezés értelmében . Ez végleg elmérgesítette a két kormány közötti viszonyt, folyamatossá téve a menekültáradatot 1944 őszéig.

A dél-erdélyi tömeges menekülés első szakasza 1941 tavaszáig tartott, ezalatt kb. 100 ezer ember hagyta el a területet. Ezt követően csökkent, majd 1942 végén - 1943 elején ismét növekedni kezdett a menekültek száma. Ekkor már elsősorban a katonaköteles férfiak távoztak. 1943 februárjában ismét meg kellett nyitni a menekülttábort, ahová fél év alatt 1700 menekült érkezett, ezek 70%-a

.

Elsőként az észak-erdélyi magyar katonai közigazgatás szembesült a helyzettel, és a szeptember végén kiadott 142/1940. sz. rendeletben szabályozta a kérdést. A menekültek ellátásával a katonai közigazgatásnak kellett foglalkoznia, fogadásuk, összeírásuk és gondozásuk érdekében minden településen Menekültgondozó Hivatalt állítottak fel. Elhelyezésüket elsősorban rokonoknál, ismerősöknél képzelték el, és igyekeztek munkával ellátni őket, mivel a rendelet szigorúan tiltotta a pénzsegélyezést, és végső esetben is csak élelem- vagy ruhaadományokkal lehetett őket segíteni. Valószínűleg kisebb népmozgásra számítottak, mivel a rendelet előírása szerint a menekülteket helyi társadalmi egyesületek bevonásával történő gyűjtés útján kellett volna ellátni. Elrendelték a menekültek elhelyezésére alkalmas épületek összeírását, és táborok felállítását is kilátásba helyezték. A menekültek számának gyors növekedése miatt azonban a helyi társadalmi szervezetek nem tudták ellátni a feladatot. Emiatt a magyar kormány 1940. október 11-én Menekültügyi Kormánybiztosság felállítása mellett döntött Bonczos Miklós belügyi államtitkár

. Október elejétől sorra alakultak meg a Menekültügyi Hivatalok, ezek vették át a társadalmi szervezetektől a menekültek gondozását, ellátásukról pedig a hadsereg-parancsnokságok gondoskodtak.

Azokat, akiket rokonok vagy ismerősök nem tudtak elszállásolni, családoknál igyekeztek elhelyezni. A járási katonai parancsnokok elrendelték azok összeírását, akik hajlandóak voltak menekülteket befogadni és ellátni. A könnyebb elszállásolás és az esetleges munkalehetőségek miatt a menekültek elsősorban a nagyobb észak-erdélyi városokba, kiváltképp Kolozsvárra érkeztek. 1940. október elején több mint tízezer menekült tartózkodott a városban, a környékbeli táborokban pedig további [popup title="háromezer" format="Default click" activate="click" close text="Kolozsvár város katonai parancsnokának jelentése a dél-erdélyi menekültekről. 1940. október 9. Direcţia Judeţeană Cluj a Arhivelor Naţionale [Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága], Fond 151. Administraţia militară maghiară [Magyar katonai közigazgatás]. (A továbbiakban: DJCJ-Administraţia), cutia 8, doc. 239. 3. f. "]. Az itteni menekültek nagy számát az is magyarázza, hogy a parancsnokságok a város közelében (Szamosfalván és Szászfenesen) felállított menekülttáborokba irányították a dél-erdélyi menekülteket. Emellett Battonyán is működött nagyobb befogadó tábor. Akiket pedig itt sem tudtak elhelyezni, a losonci táborba szállították. A menekültkérdés kezelése hamarosan ellehetetlenült, ezért szükségessé vált a menekültek közös elszállásolása és táborokban való elhelyezése. A vármegyei parancsnokok rendelete értelmében egyéni elhelyezést csak magas társadalmi beosztású személy kaphatott, a többieket közös szálláson, személyenként 3 m²-nyi helyen kellett [popup title="elhelyezni" format="Default click" activate="click" close text="A Szatmár vármegyei parancsnok Szatmárnémeti parancsnokának. 1940. szeptember 21. Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale [Román Nemzeti Levéltár Szatmár Megyei Igazgatósága], Fond 15. Primăria Municipiului Satu Mare – Comandamentul militar maghiar [Polgármesteri hivatal – Magyar katonai parancsnokság]. (A továbbiakban: DJSM-Primăria), dos. 8, 28. f."].

A páratlan társadalmi összefogás és a rendkívüli anyagi áldozat ellenére a menekültek számának folyamatos emelkedése miatt egy idő után az elégedetlenség jelei kezdtek mutatkozni egyrészt a különböző katonai parancsnokságok, másrészt a helyi lakosság irányából. Főleg a napi megélhetési gondokkal küzdő városi munkanélküliek nézték rossz szemmel, hogy a menekültek teljes ellátásban

. Hasonló elégedetlenség figyelhető meg a társadalmi szervezetek részéről is, pl. a menekültek segélyezésére rendezett mulatságon összegyűlt összeg egy részét végül nem a menekültek, hanem a helyi iskolák megsegítésére fordították azzal az indokkal, hogy a menekültek teljes ellátásban részesülnek a parancsnokság részéről.

A magyar kormány kezdetben nem támogatta a dél-erdélyi magyarság tömeges menekülését, egyrészt mivel nem volt felkészülve az ellátásukra, másrészt ezzel sem akarta csökkenteni az esetleges további revízió esélyeit. Ezért - az 1940. szeptember elején még létező kolozsvári konzulátuson keresztül - üzent az érintetteknek, hogy a magyar kormány a menekültek számára sem munkát, sem ellátást nem fog

. Két nappal később ugyanezt a kérést megismételte, felkérve Márton Áron erdélyi püspököt és Bethlen Bálint református főgondnokot, hogy kövessenek el mindent a magyarság helyben . Minden próbálkozás ellenére azonban a menekülés folytatódott: fél év alatt körülbelül 100 ezer ember hagyta el a területet, 1943 közepére számuk elérte a 150 ezret.

Az 1940. szeptember 18-i minisztertanácsi ülésen határozatban mondták ki, hogy menekülteket nem lehet még ideiglenes jelleggel sem alkalmazni közszolgálati állásokban, hiszen az elmenekülők nem mérlegelik nemzeti szempontból, mivel jár elmenekülésük, és azt sem, hogy Magyarországon milyen sors vár rájuk. (A határozat szerint a magyar lakosságot amiatt is vissza kell tartani, mivel a román lakosság - engedelmeskedve a bukaresti kormány felszólításának - nem hagyja el Észak-Erdélyt, csak a vezető beosztásúak távoznak. Ez az állítás azonban nem felelt meg a valóságnak, mivel a román lakosság menekülése is tömeges .) A tiltás különböző rendeletek formájában is megjelent, azonban ez nem jelentette azt, hogy automatikusan érvénybe is lépett volna a menekültáradat által leginkább érintett területen, Észak-Erdélyben. Itt ugyanis 1940. november végéig katonai közigazgatás működött, a közvetlen irányítást a Honvéd Vezérkar Főnöke látta el a különböző katonai parancsnokságokon keresztül, és csak neki volt rendeletkiadási joga. A Vezérkari Főnökség elviekben alkalmazkodott ugyan a kormány utasításaihoz, és szeptember 30-án kiadott rendeletében megtiltotta a menekültek bármilyen formában történő alkalmazását, ugyanakkor kimondta, hogy a korábban már alkalmazottak megmaradhatnak állásaikban; igaz, figyelmeztetni kellett őket: alkalmazásuk ideiglenes . A gyakorlat azonban más képet festett: a tiltás ellenére a különböző katonai parancsnokságok a kezdetektől felvettek menekülteket. Egy 1940 végéről származó adat szerint az Észak-Erdélyben tartózkodó 54 ezer menekült közül csak 14 ezer szorult ellátásra, a többi alkalmazásban . Az alkalmazások mértékét jól tükrözi, hogy a katonai közigazgatás időszakában az elmenekült 450 tanerőből 410-et alkalmaztak.

A katonai közigazgatásnak a menekültek tömeges alkalmazásával összetett szándéka lehetett. Mivel ellátásuk 1940 októberétől a katonai közigazgatás feladata volt, egyféle megoldást jelentett, ha a menekült munkához jutott. Másrészt a román lakosság tömeges menekülése miatt tanerőkből és hivatalnokokból nagy hiány mutatkozott, így kézenfekvő volt a menekültek közül választani alkalmas személyeket. Ugyanakkor ezt motiválhatta szociális érzékenység is, és feltehetően a helyi magyar elit is erre biztatta a parancsnokokat.

A Teleki-kormány 1940. szeptember eleji döntése politikai szempontból logikus és elfogadható volt, azonban a menekültek számának folyamatos növekedése miatt vita alakult ki a kérdésről. Habár nincsenek adataink a menekültek fogadtatásáról, a társadalmi gyűjtések eredményessége arra vall, hogy a helyi lakosság többsége szimpátiával és megértéssel viszonyult hozzájuk. Ha nem is tekinthető mértékadónak, de jellemző az 1918 után Temesvárról Magyarországra távozott Mező Dániel levele Teleki Pál miniszterelnökhöz, amelyben az összes menekült befogadására és alkalmazására buzdított. Mivel 1918 után nemcsak befogadták a menekülteket, hanem magas állásokba is felvették őket, elfogadhatatlannak tartotta a kormány 1940. őszi álláspontját. Az általa elmondottak azonban a történetnek csak egy sajátságos olvasatát jelentik, mivel 1918-at követően a menekültek befogadása és integrálása a kormány erőfeszítése ellenére is nagy nehézségekbe ütközött. Jól mutatja ezt az a tény is, hogy a levélíró kb. 20 évvel az események után még mindig a MÁV által a menekültek számára létrehozott szükséglakásban élt. Érvelésének másik sajátos eleme, hogy a bécsi döntés sikere szerinte elsősorban az erdélyi magyarságnak köszönhető, amely 1918-at követően kitartott. Levele második részében a teljes dél-erdélyi magyarság ideiglenes áttelepítése mellett érvelt, ez azonban nem tekinthető többnek, mint egy laikus felvetésnek. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

A dél-erdélyi magyarság politikai vezetését ellátó Népközösség nem nézte jó szemmel a menekültek tömeges alkalmazását. 1940. november folyamán Gyárfás Elemér, a Népközösség elnöke levélben tiltakozott, információi szerint ugyanis az elmenekültek 99%-a álláshoz jutott, és ha a polgári közigazgatás időszakában is állásban maradhatnak - hangoztatta -, akkor az összes tanító és lelkész elhagyja majd Dél-Erdélyt, és nem lesz érv, amivel maradásra tudják bírni a lakosságot. Ugyanakkor ő is belátta, hogy a menekültek között különbséget kell tenni, és az indokoltan elmenekültek alkalmazása elfogadható. Az elmenekült tanárokat három csoportba osztotta: a) akiknek a visszatérése szükséges lenne, ezért nem kellene őket alkalmazni; b) akiknek az állása megszűnt és nincs miért visszatérniük; c) azok, akiknek a visszatérését az érintett felsőbb hatósága nem támogatja - őket Magyarországon sem kellene alkalmazni. Gyárfás érvelése természetesen a dél-erdélyi magyarság szemszögét tükrözte, amelynek lényege az a kívánság volt, hogy minél többen - elsősorban az értelmiségiek - maradjanak helyben. Véleménye szerint a menekülteknek minden esetben ajánlást kellene kérniük a dél-erdélyi magyar vezetőktől. Ha felvetése nem is valósult meg, a magyar kormány álláspontja miatt a dél-erdélyi magyar elit - elsősorban Gyárfás - kulcspozícióba került, mivel a menekültek priorálásához szükséges információt a kormány csak általuk tudta beszerezni. Ha az érintettek elmenekülését nem is sikerült megakadályozni, későbbi alkalmazásukat és érvényesülésüket már sok esetben befolyásolhatták. Ez egyrészt visszaélésekre adott alkalmat, másrészt a személyes kapcsolat előnyét biztosította a végzettséggel és szakmai tapasztalattal szemben. (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

A Teleki-kormány a polgári közigazgatás bevezetését követően is fenntartotta a menekültek közszolgálati alkalmazására vonatkozó alapelvet. Egyrészt az addig alkalmazottakat nem bocsátották el, másrészt igyekeztek különbséget tenni a menekültek között. A tanárokat három csoportra osztották: 1) akiket mindenképpen át lehet venni; 2) akiket csak méltányosság alapján; 3) akiket egyáltalán nem. Minden alkalmazás előtt - és a már alkalmazottak esetében is - priorálást, az illető két világháború közötti magatartásának megvizsgálását kérték. Ez a csoportosítás elsősorban politikai szempontokat követett, de megvalósult a menekültek közötti különbségtétel is. Ismeretes, hogy a korábbi felvidéki negatív tapasztalatok után Teleki Pál többször is kijelentette, hogy Erdélyben nem fogják priorálásnak alávetni sem a lakosságot, sem a menekülteket. A felvidéki priorálást külön törvény szabályozta, lebonyolítására bizottságokat hoztak létre, azonban a helyi magyar elit többnyire saját embereinek pozícióba hozására használta fel ezt az eljárást. Teleki a hasonló visszaéléseket szerette volna elkerülni Erdély esetében, de a szabályozatlanság csak az átláthatóságot csökkentette. A miniszterelnök kijelentései ellenére a gyakorlatban minden kinevezést priorálás előzött meg, csak Erdélyben ez szóban történt. A menekültekről viszont csak a lakhelyükről, diplomáciai úton lehetett információt beszerezni. Ennek ellenére Teleki és a későbbi miniszterelnökök is ragaszkodtak a központosított eljáráshoz, kinevezés előtt ki kellett kérni a Miniszterelnökség véleményét. Az információt a dél-erdélyi Népközösségen keresztül igyekeztek beszerezni, azonban a romániai belső állapotok miatt ez néha hónapokba telt, sőt, sok esetben lehetetlen volt. (Lásd a 4. számú dokumentumot!)

Habár 1941 közepétől a menekülthullám némileg alábbhagyott, de a mintegy 100 ezer menekült helyzete továbbra is megoldatlan maradt. Még ha többségüknek idővel sikerült is elhelyezkedniük, alkalmazásuk ideiglenes, fizetésük pedig minimális, egyféle segélynek tekinthető 120-150 pengő volt. Ez a gyakorlat, amely időközben állandósult, a katonai közigazgatás idején alakult ki, és a menekültek segélyezésével ért fel. Kétszeres hátrányt is okozott. Egyrészt ugyanazon munkáért a menekültek sokkal kevesebb pénzt kaptak. Másrészt hátrányba kerültek a román alkalmazottakkal szemben is, mivel őket - ha ideiglenesen is, de - beosztásuknak megfelelő fizetésért alkalmazták. A menekültek - társadalmi tőkéjüket felhasználva - igyekeztek helyzetüket rendezni, ezért beadványokkal bombázták a minisztériumokat. Számos hivatalnok és több szervezet - pl. az Egyesült Nők Tábora - szimpátiáját megnyerték, így kéréseik támogatókra találtak. 1941 augusztusában a dél-erdélyi menekült tanítók memorandumot juttattak el a minisztériumba, amelyben helyzetük tarthatatlanságát hangsúlyozták. Érvként az 1918 után elmenekültekre hivatkoztak, akikkel szemben nem alkalmaztak nyílt megszorításokat. A kor szellemének megfelelően azt is hangsúlyozták, hogy munkájuk célja a keresztény társadalom megvalósítása. (Lásd a 3. számú dokumentumot!)

1941 elején az észak-erdélyi alkalmazások általános szabályozása során a kormány még kitartott a menekültek alkalmazásának tilalma mellett. Az 1941. évi 900. M.E. sz. rendelet 27. §-a kimondta:

Őszre azonban a kormány felülvizsgálta álláspontját. Ehhez nagyban hozzájárult az, hogy a menekültek közül senki nem tért vissza, és ezt támasztotta alá a kolozsvári menekülttáborban 1941 augusztusában elvégzett felmérés is, amely szerint a menekültek közül nem is állt senkinek szándékában visszatérni szülőföldjére, csak akkor, ha a terület magyar fennhatóság alá kerül. Az időközben álláshoz jutottak még ebben az esetben sem szándékoztak hazatérni. Érvelésében a kormány beismerte, hogy drasztikus lépés volt a menekültek alkalmazásának tilalma, de célja elsősorban a lelkészek és tanítók elmenekülésének megakadályozása volt. A menekültek anyagilag tönkrementek, hányatott sorsuk megzavarta a köznyugalmat, és negatív visszhangot szült az észak-erdélyi magyar társadalomban. Ezért a kormány engedélyezte azon tanerők ideiglenes alkalmazását, akik ellen nemzeti, erkölcsi vagy pedagógiai szempontból kifogás nem merült fel. Az elvi döntést a Minisztertanács 1941. október 8-i ülésén hagyták jóvá. (Lásd az 5. számú dokumentumot!)

Az egyenlő elbánás elve alapján ezt kiterjesztették a többi közalkalmazottra is. A döntés továbbra is tartalmazott két megszorítást: csak az 1940. december 31-ig elmenekültekre alkalmazták, és a kinevezéseket továbbra is megelőzte a priorálás, ki kellett kérni a Miniszterelnökség jóváhagyását. 1941 novemberében annyit enyhítettek, hogy alacsonyabb állások betöltésénél eltekinthettek a Miniszterelnökség véleményének kikérésétől, a kinevezésről az illetékes miniszter

.

Összegzésképpen elmondható, hogy a magyar kormány a második bécsi döntést követően igyekezett mindent megtenni a menekültek fogadása és ellátása érdekében. A román kormánnyal ellentétben a menekülteket igyekezett széttelepíteni, hogy újabb társadalmi feszültségek ne keletkezzenek. A terv az volt, hogy minél több menekültet Észak-Erdélyben telepítsenek le, elsősorban a szórványvidékekre irányítva őket. A kormány mégis mindenekelőtt politikai megfontolásokat tartott szem előtt, és célja elsősorban a további területi revízió lehetőségének fenntartása volt. Emiatt szigorú intézkedéseket hozott: igyekezett megállítani a menekültáradatot, és emellett akkor is kitartott, amikor egyértelművé vált, hogy a menekülés feltartóztathatatlan, minden várakozást felülmúlóan tömeges. A menekültek - elsősorban a tanárok és tisztviselők - körében csalódást okozott a lassú integráció, ez pedig feszültséget szült az erdélyi magyar társadalomban. A kormány végül 1941 őszén, társadalmi nyomás hatására, felülvizsgálta korábbi álláspontját, és megszüntette a hátrányos megkülönböztetést a menekültek bérezése terén. A központosítás és a menekültek priorálása azonban továbbra is fennmaradt, és 1944-ig a rendszer meghatározó eleme volt.