Dokumentumok

1.
Mező Dániel nyílt levele Teleki Pál miniszterelnöknek
Budapest, 1940. szeptember

 

Mottó: „Menjenek vissza!"

Szeretett erdélyi menekült testvérünk!
Olvastam Nagyméltóságod Kolozsvárt tett azon nyilatkozatát, hogy a román uralom alatt maradt magyar földről idemenekült testvéreink itt nem kaphatnak állást, menjenek

Ezért, ha meg méltóztatik engedni, elmondom az alábbiakat:
Egy fiatalember azt mondja a román papnak: Elveszem a lányodat. A pap azt feleli: Jó, jó, fiam, de vajon mit szól ehhez a leányom?
Sajnos, akármilyen dicső hadseregünk van, az ottmaradottak, kik ez esetben a pap leánya szimbólumának a képviselői, nem kérdeztetvén meg és nyilatkozni nem mervén, helyettük, mivel érdekelve vagyok nemzeti érzésemmel és belátásommal a fenti kérdésben, én nyilatkozom.

I.

1. Mikor mi

, Romániában még nem volt meg a A mi hazánk, bár megcsonkítva, kifosztva és idegen ellenőrző uralma alatt nyögött: nemcsak befogadott minket, 300 000-et, de miniszteri, miniszterelnöki, képviselői, püspöki szerény állásokba is beeresztett. Sőt, az idemenekült nem magyarokat is, kikben itt ébredvén fel a német öntudat, megalkották a .

2. Most, a románok egy talpalatnyi földet sem akarván visszaadni az általuk 21 év előtt elvett magyar földből, csak lakosságcserére voltak

a bécsi döntőbíróság is csak azon az alapon és

nem történelmin

	[X] A bécsi döntés során meghúzott határ megállapításakor a fő szempont – a német érdekeknek megfelelően – Erdély kettéosztása volt, azonban a kevert lakosságra való tekintettel nem volt lehetséges nemzetiségi alapon méltányosabb határvonal kijelölése.

adott át egy erdélyi részt, de egy csepp Bánátot sem, hogy ott magyarok laknak. Tehát az ott élők érdeme, hogy ezt is . Ha akkor ők is velünk idemenekültek volna, egy talpalatnyit sem kaptunk volna most.

És nagy történelmi érdemük az, hogy bár ott, elveszítve állásaikat, munkahelyeiket, földjüket, erdőiket, eltiltva nyelvük, viseletük, a román himnuszt énekelve, tűrve és szenvedve, hogy istentiszteleteiken titkos román kémkedés botránkoztatta, mégis rendületlenül őrizték ezt a földet.

És mégsem volnának érdemesek arra, hogy a román „Vasgárda" uralma elől elmenekülni kénytelenek itt állást, egzisztenciát kaphassanak?!

 
3. Nézzük a német példát! A német birodalom Magyarországot kivéve a vele baráti államokból is

.

És ezt követve, nem volna-e jó hazahozni: Szlovákiából, Burgenlandból, Szerbia, Moldva, Bukovina és Erdélyből

: javaikkal együtt, hogy így megnövekedve számban, otthagyott földjeiket a határnál visszaadatva, szétpattintanók a mai határabroncsot, aztán a nemzeti államba olvadva összes véreink nem szenvednének idegen fajok szeszélyeitől, sőt elkerülnék azt, hogy ha a román állam protektorátussá alakulna, ők még egy második igát is felvegyenek. Tekintve, hogy szerint Berlin garantálja Románia jelenlegi , csak a fentiek szerint kerülhet vissza hozzánk: fő ütőere, az Arad-Brassó-Kolozsvár-Tövis vasútvonal a Küküllővel, a Marossal, a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiummal, a marosújvári sóbányával, a . És így jutunk ahhoz az erőforráshoz, hogy visszaszerezhetjük Temesvárt a temesi telepes magyar községekkel, amelyek táplálni tudnák a kárpátaljai népeket. Ezt a módot fel nem használva, ami a nemzet megrontására lemondás volna, csak majd akkor volna visszaszerezhető a levágott magyar föld, ha az itteni férgek nem rágnák meg a nemzet gyökereit, és fennmaradva az önzetlen nemzeti akarat, oszlásnak indul a román határokat garantáló túltáplált hatalom. Népszerűbben fejezve ki, ez azt teszi: hogy az a nő, aki mást szeret, ha akárhogy őrizteted, becézgeted, tömjénezed, hiába adsz neki cukor, zsír, rizs és szappanjegyeket, hiába építed újra a lebombázott utakat, palotákat, hiába űzeted el az uralkodóit, hiába járatod neki a téged magasztaló összes újságokat, ő a halálodat várja, hogy szabaduljon tőled. Mert az erőnek van egy hatalmas riválisa: a lélek.

 

II.

Tudni kell, hogy ha egy nemzet háborút üzen és folytat, úgy a nyerés, mint a vesztés esetén mindenkit egyformán illet meg úgy a jóból való nyereség, mint a rosszból való megpróbáltatás.

Mi, a régi menekültek, bevonultunk régi földünk egy részébe és azt megkapva, kizárjuk annak az előnyeiből azokat, kik túlmaradtak. Igazság volna-e ez? Kizárjuk azokat, kik az ősi honfoglalás jogán ennek édes fiai, kik a világháborúban ezért a földért áldozatos harcot vívtak és a háborúvesztésért vállalták a kálváriát!?

És mivel enyhítjük ezt a bennük való testvéri fájdalmas csalódásukat? Azzal az ígérettel, hogy ott maradva nem éri baj, mert itt a mi hadseregünk? Sajnos ez az ígéret nem elég, mert ha akármelyik magyar esik is ott áldozatul, még ha nem is azt állapítaná meg a román vizsgálat, hogy „öngyilkos" lett, avagy, hogy ő volt a „támadó", nem valószínű, hogy mi ezért és később a többiért is hadat üzennénk Romániának. De menjünk tovább: és vajon hogyan oldjuk meg az ottani magyarok egzisztenciális biztonságát? Pl. hogyan biztosítja a mi hadseregünk azt, hogy az onnan elmenekült, de visszakényszerített ügyvédnek továbbra is felkeressék az irodáját? Hogy menthető meg ő az éhhaláltól? Hogyan biztosítja azt, hogy az ő fia, ki a kolozsvári román egyetemen tanult, elvégezheti tanulmányait a kolozsvári magyar egyetemen, amikor neki nem szabad és nem lehet ott lakni, mert nincs egzisztenciájuk? És hol fog ő találni magának egzisztenciát? Hiszen az ott levő, elszórtan ott élő magyarság már nem tudja eltartani, miután az már csak egy törpe minoritás.

Hát az ezerféle kinullázásért járó lelki fájdalmakat hogy fogja kiparírozni a mi hadseregünk? Persze, ezt átérezni is kell! De a politikus olyan lévén, mint a kriminálbíró, mint az operáló orvos, elfásul, nem érzi a páciens fájdalmait. A bölcs persze nem tételezi fel az uralkodó román nemzetről ezeket, mert megbízik a rendcsináló Averescuban. Erre bizonyára az lesz a felelet, hogy meglátják a bölcsek, hogy a rendet csináló Averescu lesz idővel a leggazdagabb román, ha ennek ellenállva hamarosan el nem bukik. Bár tudom, hogy a Pesti Hírlap és az intézők előtt is annyi sikere van ezen soraimnak, mint a távírda póznáira ragasztott szegény ember cédulájának, mégis felhívom a figyelmüket arra, hogy mikor azt mondta Rousseau, hogy minden nagyszerű, ami a természet kezéből kerül ki és minden elfajul az emberi

: első mondásával bizonyára arra gondolt, hogy gyönyörűen veszik körül a Kárpátok a gyönyörű Magyarországot, a másodikkal arra, hogy akár törvényt hoznak, akár határt állapítanak meg, az emberi cselekedetekben mindig vagy „kibúvó", vagy „hátsó gondolat" van.

Ez talál a mai állapotokra is, amikor az új menekült „menjen vissza", az itt úrrá lett régi menekült parancsolja ezt. Mi lesz hát a vége annak, hogy ha nálunk az új menekülteknek nincs hely? Az, hogy ők csalódva bennünk is, olyanok lesznek, mint a szászok, akik azt mondják az oláhoknak: „mi is veletek harcoltunk a Tiszánál a magyarok ellen."

Ez a magyarok tragédiája!

Budapest, 1940. szeptember hó                                                       Hazafias reménnyel

                                                               Mező Dániel,
                                                                                                                 Temesvárról menekült 79 éves ősmagyar

 

Jelzet: MNL OL K-28-193-346-1940-L-19479. 4-5. - Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Miniszterelnökség, Nemzeti és Kisebbségi Osztály iratai - Eredeti, gépelt, aláírással.

 

 2.
Gyárfás Elemér levele
a visszamaradt területről Magyarországra átszivárgott értelmiségiek ügyében
Bukarest, 1940. november 20.

 
A magyar kormány ismételten kijelentette, hogy a visszamaradt területről érkezőket közhivatalokban

.

Hogy milyen tömegek tódultak át a visszacsatolt területre - közalkalmazást hajhászva - azt beszédesen illusztrálta egyik korábbi jelentésem, melyben név és családi körülmények részletes ismertetésével kimutattam, hogy a nem magyar többségű, alig 5000 lakosú Erzsébetvárosról 83 intellektuel család ment át szeptember 15-ig e célból, közöttük kb. 60 olyan, akiknek itt állásuk vagy megélhetésük volt, de odaát jobbat reméltek.

Hasonló, vagy még súlyosabb volt a helyzet a többi megyékben is.

Az átadás óta mindkét oldalon éber figyelemmel kísértem az állást keresők helyzetét s megállapítottam, hogy dacára a magyar kormány előrebocsátott kijelentésének, ezeknek 99%-a máris állásban van, amit nagy örömmel közölt itt maradt hozzátartozóival, s körülbelül 50%-a a szeptember 15. [és] november 15. közötti időben az odaát már megszerzett állásra támaszkodva, utólag családját is átköltöztette, aminek rendjén jelentős magyar vagyonok kótyavetyéltettek el.

Az így előállott helyzet rendezése elsősorban a nemzetközi viszonyoktól függ.

Addig is - s a küszöbön álló nemzetközi elvi döntés utánra való tájékozódásképpen - az egyes kategóriák helyzete a következőkben ismertethető.

1.    Papok, hitvallásos tanárok és tanítók

követ úr felhívására november 9-én átadtam az átvonult római katolikus, ágostai evangélikus és unitárius papok, tanárok és tanítók kimutatását, három kategóriába csoportosítva ezeket:

a.         akik itt nélkülözhetetlenek s távozásuk miatt híveik vagy tanulóik vezető nélkül maradtak;

b.        akik visszatérésük esetén itt még alkalmazhatók volnának, mert helyettesítésükről még csak ideiglenes gondoskodás történt;

c.         akik itt nem alkalmazhatók többé, akár azért, mert a tanulói létszám csökkenése miatt állásuk megszűnt, akár azért, mert távozásuk körülményei vagy más személyes okok miatt az egyházi főhatóság őket visszavenni nem hajlandó.

A reformátusok kimutatását nem kaptam meg, de ez beszerezhető rövid úton az éppen Budapesten tartózkodó Nagy Ferencz református püspök-helyettestől és gróf Bethlen Bálint főgondnoktól.

Tudomásunk szerint mindezek odaát ma állami alkalmazást nyertek, dacára a gróf Teleki Pál miniszterelnök és Hóman Bálint kultuszminiszter által Márton Áron püspöknek és nekem tett leghatározottabb ígéreteknek.

Amennyiben ezek a katonai közigazgatás megszűnte után december 1-jén is még állásban lesznek, az itteni egyházi főhatóságok képtelenek lesznek egyetlen tanárt vagy tanítót visszatartani itt, sőt, utánuk tódulnak a papok, még a katolikusok is.

2.    Állami tanárok és tanítók

Minthogy a visszamaradt területen a magyar állami tagozatok teljesen megszűntek, ezek visszatartására indok nincsen.

Közülük azonban igen sokan - az állami és hitvallásos iskola közötti harcokban - több mint ingadozó magatartást tanúsítottak.

Állami alkalmazásuk előtt tehát - a követség útján - írásbeli vélemény volna kérendő tőlünk, s csak az lenne alkalmazandó, akiről illetékes megyei tagozatunk - a központi elnökség ellenjegyzésével - megnyugtató információt ad.

Ilyen információk közvetlenül nem kérendők, s legkevésbé szabadítandók rá maguk az állást keresők arra, hogy szervezetünk vezetőit ilyen ajánlásokért zaklassák.

3.    Orvosok

Az átköltözött orvosok száma aránylag jelentéktelen. Minthogy azonban a visszamaradt területen magyar orvos már alig van, az átköltözőknek semmi esetre sem volna adható egyelőre semmiféle állami vagy községi állás.

Szabad foglalkozásuk gyakorlásának akadályozása azonban indokolatlan volna.

4.    Ügyvédek

A visszamaradt terület, különösen belső Erdélyben, úgyszólván magyar ügyvéd nélkül maradt. Az átvonulás célja bírói vagy közjegyzői kinevezés volt. E célt az átvonulók 90%-a el is érte, örömmel közlik hozzátartozóikkal, hogy törvényszéki elnöki, táblabírói stb. állásokban ülnek, vagy ezekre vonatkozó kinevezésük pozitíve meg van ígérve s most naponta költözködnek a családok is.

Ezeknek neveit itt felsorolni denunciális jellegű volna, s erre nem vállalkozhatom.

Minthogy mindegyik ügyvéd be volt jegyezve valamelyik ügyvédi kamarába, meghatározott székhellyel, a magyar kormánynak nem okozhat nehézséget annak megállapítása, hogy kik valók a visszacsatolt területekről.

5.    Közigazgatási, városi tisztviselők és jegyzők

Ezek is valamennyien állásban ülnek. Elbocsátásuk vagy éppen visszakényszerítésük indokolatlan volna, mivel itt állásuk régen betöltetett, ha tehát vissza is jönnének, itt csak terhet jelentenének. Ez az a kategória, amelyre odaát is szükség volna.

Alkalmazásukat megelőzően azonban ezekre nézve is lefolytatandó volna a 2. pontban körülírt információs eljárás.

6.    Az 1940. augusztus 30. és szeptember 13. között áthelyezett köztisztviselők ügye

Semmiképpen sem tudom magamévá tenni a magyar kormány felfogását, hogy éppen ezzel az egyetlen kategóriával szemben a legridegebb elutasító magatartást tanúsítja, holott éppen ez volna az az egyetlen kategória, mely minden további formalitás nélkül szerzett jogaival együtt nyomban átveendő lett volna.

Nemzetközi jogi szempontból kétségtelenül szó fér ahhoz, hogy volt-e a román kormánynak joga [1940] augusztus 30. után áthelyezéseket eszközölni a visszacsatolt területre.

Maguk az áthelyezett tisztviselők azonban nyilvánvalóan nem tehettek egyebet - mivel szeptember 13-ig még a román kormány közvetlen rendelkezése alatt állottak -, mint hogy átadták a visszamaradt területen viselt hivatalukat a hozzájuk intézett felhívásban kijelölt személyeknek, és szolgálattételre jelentkeztek annál az - akkor még román - hatóságnál, amelyhez őket az áthelyező rendelet beosztotta.

A magyar kormányra nézve is csak előny volt, hogy egyes közhivatalokban magyar és nem román nemzetiségű hivatalnokokat talált.

Ennek dacára ez a kategória volt az, melynek sorsáról senki sem akart tudni. Fülöp Kálmán volt brassói táblabíró, brassói egyházközségi főgondnok és római katolikus státus-gyűlési képviselő, kit ebben az időben Kolozsvárra helyeztek, október 16-án Kolozsvárt szerzett értesüléseim szerint éppen előző nap adta el zsebóráját, hogy családjának legalább néhány napi élelmezését biztosítsa. Hasonló módon jártak el a többi bírókkal is, s csak november végén alkalmaztak egyeseket havi 150 pengős gépírónői fizetés ígéretével, hogy azt meg is kapták volna, arról nem tudok.

Legigazságtalanabbul bántak el azzal a

, kiknek kinevezését 1938 februárjában nagy nehezen szorítottuk ki Istrate Micescu román igazságügy-minisztertől. Ezek havi 9000 lej fizetéssel ítélkező joggal felruházott bírák voltak, s a magyar kormány szerzett jogaikat, sőt, kvalifikációjukat sem hajlandó most elismerni, holott azonos kvalifikációjú fiatal ügyvédeket (pl. Tőkés Ernő bukaresti református esperes fiát, dr. Szász Pál alelnökünk közlése szerint) minden további formalitás nélkül egyenesen törvényszéki bírónak vették át.

Kérnünk kell tehát itt a szerzett jogok feltétlen respektálását annál inkább, mert románul tudó s a román jogban járatos bírákra amúgy is szükség van.

7.    Nyugdíjasok

A szeptemberben előkészített előzetes egyezmény céljára részletesen kidolgoztam az átveendő nyugdíjasok problémáját is.

Akkor az volt az álláspont, hogy amíg a kérdés nemzetközi úton nem rendeztetik, a magyar kormány a visszamaradt területről egyetlen nyugdíjast sem vesz át. Ezt akkor így közöltük mindenkivel, s igyekeztünk mindenkit visszatartani.

Megütközéssel értesülök, hogy ennek dacára több, teljesen indokolatlanul eltávozott nyugdíjasnak az illetményeit - nyugdíj vagy segély címén - mégis folyósítják.

Ilyen körülmények között senki sem fog szavunkra hallgatni, mert az odaát levőktől érkező értesülések lerontják a mi tanácsaink hitelét.

 

Bukarest, 1940. november 20-án                             

Gyárfás Elemér

a Romániai Magyar Népközösség elnöke

 

Jelzet: MNL OL K-63-254-1940-27-822/ res. pol. 3-6. f. - Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztérium, Politikai osztály általános iratai - Eredeti, gépelt, aláírással.

 

3.
Dél-erdélyi menekültek memoranduma
Marosvásárhely, 1941. augusztus

 

Alulírottak az összes, Erdély vissza nem csatolt területéről menekült tanítók nevében kiáltunk utoljára a magyar testvéri közösséghez, hivatkozunk S. O. S. jelben a

.

Valamennyien megkínzott, román csendőri brutalitásokat végigélt vagy ügyészségi letartóztatásokat végigtortúrázott, és végül a bécsi döntés után a román hadsereg tortúrái elől menekült katonák és tanítók vagyunk. A vissza [nem] csatolt területen van a szülőföldünk, családunk, apáink sírja, minden kötöttségünk. Bűnünk, hogy 22 éves mérhetetlen nyomorúság és szenvedés után hazajöttünk, hogy gyerekeinknek kenyeret és jövőt biztosítsunk. Kergetett a fajunk szeretetéből folyó munkásságunk eredményeinek gyűlölete a románok részéről, űzött a vágyódás a mieink után, és ezért most bűnhődünk.

Menekülésünk magával hozta anyagi teljes leromlásunkat, amit feletteseinknek többször feltártunk.

A megszálló katonai parancsnokság alkalmazott 120 pengő havi fizetéssel. Polgári hatóság átvett, alkalmazásunkat hallgatólagosan tudomásul vette, munkáinkat kifogás nélkül elfogadta, és fizetett is érte 120 pengőt, tekintet nélkül arra, hogy valaki közülünk egymaga vagy 6-8-ad magával kénytelen élni belőle, és a jövő magyar közösségnek munkásembereket nevel belőle.

50%-os életszínvonal-drágulás, 50, 70, 80 pengős lakbér fedezésére a 120 pengő nem elég.

2-6 gyermek neveltetése, ruházása, élelmezése lehetetlen. A múlt évben gyermekeink tengernyi nélkülözéssel végezhették iskoláikat, adósok maradván a tandíjjal. Itt van szeptember, gyermekeinket beíratni, ruházni, élelmezni nem tudjuk tovább. Magunk lerongyolódva, megalázottan, elkínzottan, kétségbeesetten, a magyar társadalom számkivetetteinek érzésével maholnap szégyenei vagyunk a dicsőséges megújhodás felé haladó Magyarországnak, mikor a román megkínzóink a régi nagy fizetésüket élvezve a szemünk közé kacagnak, mert a Romániába menekültek az állam minden

. Ezeken keresztül hivatkozunk a magyar öntudatra, gyermekeink lelkének érzéseire, kik nem azt érzik, hogy itthon vannak, hanem hogy a becsületesen, önmegtagadással végzett munka bére a még nagyobb szenvedés, a kilátástalan jövendő vagy az elpusztulás.

Legtöbbünk katonai kötelezettségének is eleget tett. Akik pedig végigharcoltuk az 1914-es világháborút, szívesen vállaljuk a további harctéri szolgálatot is, csak gyermekeink további nyomorúságát ne lássuk. Kötelességünket 100%-ig hiánytalanul, feletteseink dicséretével végeztük és végezzük, s mindezért élnünk nem, csak meghalnunk lehet!

Hivatkozunk arra a keresztyéni indulatra, mely a keresztyén társadalom teljesüléséért munkál ma egész Európában. Mikor a jöttment zsidóság víkendezik és üdül, akkor a magyarság egyik legkeresztyénibb és legmunkásabb osztálya a kilátástalan jövő tudatával nyomorog.

Krisztusi mondás:

  Mi is épp úgy dolgoztunk, szenvedtünk, mint a visszacsatolt tanító testvéreink, éppen annyi a bűnünk, mint a protekció útján kinevezést és beosztást nyert tanítóknak. Az 1939/40-ik iskolai évben Kiss József csüdőtelki, Küküllő megyei tanító volt, beosztást nyert a marosvásárhelyi 3-as számú elemi iskolánál, a VII. fizetési osztályba. Bencze Gyula, aki renegát módon a makkfalvi és a magyarózdi református felekezeti iskolát majdnem román kézre játszotta, a református főhatóság felfüggesztette, unitárius kántor lett Ádámoson s 1939/40-ben még ott volt, ma Maroshévízen beosztást nyert. Többen mások, kik jobb anyagi körülmények között voltak s inkább nem vállaltak állást, semhogy a románok vegzatúrájának kitegyék magukat, épp úgy, mint mi, menekültek. Bűnük sokkal nagyobb, mert a jóból a jobbra jöttek, ma beosztást nyertek, bár férjeik is állásban vannak. Erre a kettős mérlegelésre hivatkozunk tisztelettel bár, de nyíltan, mert mi is olyan gyermekei vagyunk szeretett hazánknak és tagjai a magyar faji közösségnek, mint eme fentiek.

Mi, hogy tengessük a magunk és gyermekeink létét, minden, alig nélkülözhető dolgainkat zsibvásáron voltunk kénytelenek elkótyavetyélni. Sokunk foltos ruhában, rongyos cipővel, inggel, kiáltó szégyenei vagyunk nem csak a már kinevezett kollégáknak, de az egész magyar társadalomnak. Lélekgyilkolás a küzdve reménykedő társadalmi és honépítő munkásnak a nyomorgattatása!

Legtöbbünk 4-6 hónapi házbérrel tartozunk. Micsoda szégyene és gyengesége lesz az egész magyar társadalomnak, ha egy szép napon törvényeink értelmében az utcára tesznek, mert dolgozunk bár, de nem keresünk annyit, hogy élelemre elég legyen a magunk és családjaink számára.

Van olyan is, ki magát és gyermekét gyógyíttatni nem tudja. Kérdjük tisztelettel, lehetséges-e ez egy jobb és szebb jövőt remélő közösségben?

Mennyivel nagyobb a mi bűnünk, mint azoké, akik 1921-ben

? Ők csak a maguk magyarságát mentették, de mi az itt maradott, magával tehetetlen magyarok tömegét! Van talán pár közöttünk, kik megunva a sok tortúrát, kényelmesebb jövőt jöttek keresni, de a menekült tanítóság legnagyobb része életét mentette, mert a felekezeti tanítóság volt az, akinek a hátán minden ódium csattant, aki a nincstelenség mellett minden terrort elszenvedett, aki vértanúja volt az itt maradt magyarságnak: hiszen hányan verettünk meg, hányan kísértettünk csendőrszuronyok közt csak azért, mert hitet tettünk amellett, hogy vagyunk és élni akarunk, nem engedve elsikkasztani a magyar tömegeket!

A fentiekre hivatkozva kérjük ismételten a magyar testvéreink jobb, megértő belátását, kérjük a vezetőink nagylelkű felfigyelését és ügyünk gyors rendezését. Vagy, ha nincs kegyelem, kérjük, mondják meg nyíltan, hogy ki-ki közülünk igyekezzék megkeresni a kenyerét más téren, ahol talán nagyobb szükség van a munkáskézre, de ne engedjenek tovább nyomorogni!

Fenn az Isten, jó az Isten, talán minket is megsegít egy jobb jövőre!

A magyar haza vezetői és népe előtti mély hódolattal, alázattal és tisztelettel:

 

Marosvásárhely, 1941. augusztus havában

 

Hajdu Ferenc                                                            [olvashatatlan aláírás]          

Sinka Károly                                                             Kiss Lajos

Brásdilek Árpádné                                                    Székely Kálmán

Kovács Tamás                                                                       Kommáth Ferenc

Pap Árpád                                                                 [olvashatatlan aláírás]

Balázs András                                                                       Magyari Albert

Kissné Kiss Irma                                                       Vargha Sándor

Ambrusné Balla Mária

dr. Vitályos Gáborné

Kacsoh Béla

 

Jelzet: MNL OL K-28-193-346-1941-O-21620-118-120. - Eredeti, gépelt, aláírással.

 

4.
Feljegyzés a Dél-Erdélyből menekült magyar tanerők ügyében
[H. n.], 1941. szeptember

 

A második bécsi döntést közvetlenül követő napokban igen nagy számban menekültek át Dél-Erdélyből magyar tanítóink és tanáraink. Egy részüket a románok üldözték ki, másrészük pedig a jobb egzisztencia biztosításának reményében hagyta el munkahelyét. A tömeges menekülés legfőbb oka az volt, hogy a dél-erdélyi magyarság körében, amely 22 év megpróbáltatásaiba és küzdelmeibe belefáradt, valóságos szabadulási láz ütött ki, amelyet még fokozott a román terrortól való félelem. Ezekhez még az is hozzájárult, hogy az augusztus 30-át követő napokban jövőjüket és kötelességüket illetően a dél-erdélyi magyar tanerők is a teljes tájékozatlanság állapotában voltak, hiszen a magyar rádió csak jó néhány nap múlva figyelmeztette őket, hogy maradjanak a helyükön, és hogy kijövetelük esetén itt semmilyen elhelyezkedéshez sem

. A dél-erdélyi magyarság vezetőinek az új határokon túl maradtak megnyugtatására irányuló törekvései, körleveleiknek a román posta által való visszatartása következtében, szintén nem mutatkoztak hatásosnak.

A magyar tanerők tömeges

válságos helyzetbe sodorta a dél-erdélyi magyar iskolákat. Ezért mindent el kellett követnünk annak érdekében, hogy további kiözönlésüknek gátat vessünk. Ennek a leghatásosabb módja az volt, hogy a már átmenekült tanerőknek a kinevezési lehetőségtől való elzárásával elvegyük az ottmaradt tanerők kedvét a kijöveteltől. A katonai közigazgatás a román tanerők távozása következtében előállott hiány pótlására legnagyobb részüket (a kb. 450 menekült tanerőből kb. 410-et) alkalmazta ugyan, azonban hangsúlyozta előttük, hogy alkalmazásuk csak átmeneti jellegű.

A polgári közigazgatás az oktatás folytonosságának biztosítása érdekében szintén meghagyta a helyükön őket.

A menekült tanárok és tanítók alkalmazása kérdésében néhai gróf Teleki Pál miniszterelnök úr azt az utasítást adta, hogy a menekültek három osztályba csoportosíttassanak.

I. Azok, akiket feltétlenül át kell vennünk.

III. Azok, akik semmiképpen nem vehetők át, mert arra érdemtelenek.

A II. kategóriába sorozzák azokat, akik az I. és III. kategóriák között vannak, akik tehát méltányos

.

Az osztályozásra az illetékes dél-erdélyi politikai és egyházi vezetők bevonásával

kapott megbízást, akit főleg az a szempont vezetett, hogy csak azokat vegyük át, akik vagy egyházi felsőbbségük engedélyével, vagy elháríthatatlan kényszerítő körülmények miatt hagyták el iskolájukat. A felekezeti tanerők jórészének már megtörtént. A kb. 450 menekült tanerő közül (ennek kb. 60%-a felekezeti) idáig csak mintegy 10-12 nyert I. minősítése alapján ideiglenes kinevezést. Ezzel szemben a fennmaradó közel 400 tanerőt - akiknek nagy része ellen különben erkölcsi, politikai és pedagógiai szempontból nem jutott tudomásunkra semmi észrevétel -, csupán átmenetileg alkalmazta a kultuszkormány, és részükre - tekintet nélkül szolgálati idejükre, családi állapotukra s a román uralom alatt tanúsított magatartásukra - tanítóknál 120, tanároknál 150 pengő javadalmat állapított meg.

Természetesen ezek a menekült tanerők mindent megmozgattak, hogy kétségtelenül rendkívül nehéz helyzetük akként nyerjen rendezést, hogy ideiglenes kinevezésben részesüljenek, s ezzel megélhetésük biztosítva legyen. Helyzetük megjavítása érdekében több oldalról fordultak és fordulnak most is hozzánk, többek között az Erdélyi Párt is. Kedvező döntést sürgettek állandóan a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium illetékes referensei is, akik a menekült tanítók helyzetét legközvetlenebbül ismerik. Mind az érdekeltek, mind pártfogóik arra hivatkoztak és hivatkoznak, hogy

1. Az a fő szempont, amely a kormányt a kinevezések kérdésében szigorú állásfoglalásra késztette, t. i. a dél-erdélyi tanerők további kiözönlésének megakadályozása, lényegesen veszített eredeti fontosságából azon körülmény folytán, hogy a dél-erdélyi tanerők már tisztában vannak azzal, hogy nem jöhetnek át. (A tanerők további kijövetelét különben ez idő szerint tényleg módunkban van megakadályozni, tekintettel arra, hogy határközegeink Dél-Erdélyből senkit sem engednek be hazatérési igazolvány nélkül, a hazatérési igazolványok kiadásához pedig a miniszterelnökség hozzájárulása

.)

2. Arról, hogy a szóban forgó menekült tanerőket visszatérésre bírjuk, - ami a kormány intézkedéseinek szintén célja volt - nemigen lehet szó, mert nevezettek, az ottani embertelen bánásmódtól való félelmükben és az ismert dél-erdélyi viszonyokra való tekintettel, nem hajlandók erre, de különben ettől a szemponttól eltekintve, egyébként sincs kilátás arra, hogy a román kormány visszatérésükhöz hozzájáruljon anélkül, hogy mi a felszabadult területről Romániába távozott tanerők visszatérését meg ne engednők, ami pedig politikai szempontból a legkevésbé sem volna

.

3. A menekült tanerők nemcsak magyar, hanem román kollegáikkal szemben is igen hátrányos helyzetbe kerültek, akiket a kultuszkormány átvett, és ideiglenes kinevezésben részesítve őket, az anyaországi magyar tanerőkkel azonos illetményekben részesített. Ez a helyzet egyébként az erdélyi magyarság körében igen nagy visszatetszést szült.

4. Nagy méltánytalanságnak érzik a menekült tanerők azt is, hogy míg elhelyezkedési szempontból idegeneknek tekintődnek, katonáknak jók, és sorra hívják be őket átképzésre.

5. A létminimumot sem biztosító fizetés a menekült tanerők elproletarizálódására vezet, s ebben az állapotban több száz tanító és tanár könnyen a politikai szélsőségek áldozatául eshet. Ez a helyzet egyébként igen károsan befolyásolja a tanítás eredményét, és természetesen ki fog hatni a nyomorúságban tengődő tanerők keze alatt felnövő sok ezer gyermek nevelésére is, ami nemzeti szempontból nem közömbös.

6. Mindezeken kívül igen lényeges szempont az a nagymérvű tanerő-hiány is, ami arra kényszerítette a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot, hogy mintegy 1000 képesítés nélküli tanítót alkalmazzon a visszacsatolt területeken.

Ezeket a kétségkívül méltánylást érdemlő szempontokat honorálva, ME úr Őexcellenciája hozzájárult ahhoz, hogy a dél-erdélyi volt román állami tanítók ideiglenes minőségben kineveztessenek, ami által körülbelül 180 tanerő helyzete nyer kielégítő rendezést. Ezzel szemben a volt felekezeti tanerők továbbra is megmaradnak nyomorúságos helyzetükben, sőt, elkeseredésüket az a tény, hogy volt állami kollegáik kinevezéshez jutottak, igen nagy mértékben növelni fogja, annál is inkább, mert köztudomású, hogy a román uralom alatt a felekezeti iskoláknál működő magyar tanerők sokkal nehezebb körülmények között végezték missziós munkájukat, mint az

.

Az észak-erdélyi egyházi vezetők egyetértően azon az állásponton vannak, hogy ezeket a tanerőket visszaküldeni már nem lehet, nyomorban hagyni és lelküket állandó elégedetlenségben és izgalomban tartani sem pedagógiai, sem a társadalmi rend szempontjából nem kívánatos, viszont munkaerejükre is szükség van, alkalmazni kell [őket], mégpedig úgy, hogy illetményeiket a szolgálati idejükhöz számított megállapítással megkapják, azonban beosztásukat illetőleg viseljék lépésük következményét. Tehát vidéki és nem vezető állásokban helyeztessenek el, már azért is, hogy a délieknek ez példa legyen. Különben ez az álláspontja [az] osztálynak is, és tudomásunk szerint a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak is. Az egyházfők nézete szerint a déli egyházak fejeinek hozzájárulása e megoldáshoz szintén kikérendő lenne.

 
A menekült felekezeti tanerők helyzetét előbb-utóbb rendezni kell. Minél később történik ez meg, annál több sebet kell majd orvosolni, s a rendezés jótékony hatása annál kevésbé fog majd érvényesülni.

Miután arról, hogy a felekezeti tanerők ne jöhessenek ki Dél-Erdélyből, gondoskodni tudunk, mint ahogy gondoskodunk is, a kultuszminisztérium illetékes osztályával egyetértésben oly irányú javaslattal járulunk ME úr őexcellenciája elé, hogy mind a felekezeti, mind a volt román állami tanerők ideiglenes kinevezésben részesíttessenek.

Jelzet: MNL OL K-28-95-151-153-1941-B-20022-7-11. - Eredeti, gépelt, aláírással.

 

5.
Miniszterelnökségi átirat a Dél-Erdélyből menekült közszolgálati alkalmazottak
újból való alkalmaztatása [popup title="tárgyában" format="Default click" activate="click" close text="A dokumentum előlapjára utólag tollal rávezetve: „Miniszter Tanács 1941. október hó 8-iki ülésében hozzájárult. [olvashatatlan aláírás]”."]
Budapest, 1941. október 1.

 
Ismeretes, hogy a bécsi döntés után a román impérium alatt maradt területről nagyszámú közszolgálati alkalmazott jött javarészt Észak-Erdélybe, részben az anyaországba, ezeknek egy részénél a román hatóságok is közrehatottak olyan irányban, hogy hozzánk átmeneküljenek. E közszolgálati alkalmazottaknak újból való alkalmaztatása tárgyában a Teleki-kormány olyan intézkedéseket tett, melyeknek céljuk volt a további átözönlést megakadályozni. Különösen óhajtotta a Teleki-kormányzat állásukban megtartani a dél-erdélyi magyar tanárokat, tanítókat és lelkészeket.

A cél elérése érdekében egyénileg drasztikus rendszabályokhoz kellett folyamodni, elvileg arra az álláspontra kellett helyezkedni, hogy általánosságban ezek a menekült alkalmazottak nem alkalmazhatók, illetőleg, hogy közülük csak azok alkalmazhatók, akikre nézve a dél-erdélyi magyar vezetők felfogása szerint az átmenekülés feltétlenül indokolt volt.

Voltak azután olyan intézkedések, amelyek a mai Románia bizonyos területén alkalmazott magyar közszolgálati alkalmazottak újra alkalmaztatása tekintetében más kezelést írtak elő aszerint, hogy az illetők milyen területen voltak

.

A bécsi döntés óta huzamosabb idő telt már el. Azok a közszolgálati alkalmazottak, akik a fenti rendszabályok miatt kinevezést nem nyertek, segély nélkül vagy csak ideiglenes segéllyel tengették és tengetik életüket.

Ez a helyzet az illetők körében magától értetődően rendkívül nehéz lelki állapotot teremtett, és olyan jelenségeknek lett okozójává, amelyek a köznyugalom és a visszatért lakosság megelégedettsége szempontjából a kormányzat előtt nem hagyhatók teljesen figyelmen kívül. Fokozta ezen emberek elkeseredését az a körülmény is, hogy a magyar kormányzat más okokból kénytelen volt meglehetős számú román nemzetiségű közszolgálati alkalmazottat Észak-Erdélyben állásában

.

Mindezekre való tekintettel Bárdossy ME úr Őexcellenciája 1941. szeptember havában akképp rendelkezett, hogy a menekült tanárok és tanítók közül mindazok, akik ellen nemzeti, erkölcsi vagy pedagógiai szempontból kifogás nem merül fel, ideiglenes kinevezést nyerjenek.

Az egyenlő elbánás okáért ugyanezt az elvet kell természetesen alkalmazni a többi állami alkalmazottakra nézve is.

 

 
Miniszterelnök úr előadja, hogy a román impérium alatt álló magyarság számbeli erejének, kulturális, politikai és gazdasági súlyának lehető megtartása érdekében már az előző kormány akként rendelkezett, hogy a Dél-Erdélyből menekült vagy onnan most átjönni szándékozó közszolgálati alkalmazottak csak a legkivételesebb esetekben juthassanak kinevezéshez.

Ezt a rendelkezést a mostani kormány is mindez ideig fenntartotta, annak ellenére, hogy a már ide átmenekült magyar közszolgálati alkalmazottak körében a kormányzatnak ez az elzárkózó állásfoglalása nagy, és mindjobban fokozódó elkeseredést szült. Figyelemmel arra, hogy a bécsi döntés óta már egy év eltelt, s hogy a menekült említett kategóriájú alkalmazottak helyzete emberi szempontokból is nehezen volt tovább tartható, arra kértem a legjobban érdekelt Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter urat, hogy az 1940. évi december hó 30-ig Magyarországra átmenekült és itt

tanárok és tanítók közül juttasson kinevezéshez mindenkit, akinek újra való kinevezése ellen erkölcsi, nemzeti vagy szakszempontból kifogás nincsen.

Az egyöntetű elbánás érdekében kérem a minisztertanácsot, méltóztassék elhatározni, hogy a más tárcákhoz tartozó közszolgálati alkalmazottak kinevezése tekintetében is hasonló eljárás követendő. A kinevezés - mint a tanároknál és tanítóknál - a többi tárcák alkalmazottainál is csak ideiglenes jellegű, mert hiszen a visszacsatolt erdélyi és kelet-magyarországi területen a közszolgálati alkalmazottak - kivéve a Kormányzó Úr kinevezése alá eső alkalmazottakat - is valamennyien csak ideiglenes hatállyal nyertek kinevezést.

 

Budapest, 1941. október hó 1.                                             [olvashatatlan aláírás]

Jelzet: MNL OL K-28-193-346-1941-O-22159.-124-126. - Eredeti, gépelt, aláírással.