A Heves megyei kormányösszekötő 1956. november 22-ei jelentése

„A jelenlegi rendőrség és a 80-100 tisztből álló katonaság nem ért egyet a Munkás–Paraszt kormánnyal, […] Most a következő törekvés van kialakulóban. Alakítanak járási, városi és megyei forradalmi bizottságokat azzal a céllal, hogy küldötteket küldenek az országos parlamentbe, aki [!] majd meg fogja választani a kormányt. A megyei vezetőket máris el akarják bocsájtani, […] A kormányösszekötő felveti, hogy sürgősen kapjon segítséget karhatalmi vonalon, mert semmi erő a kezükben nincs, végeredményben a forradalmi bizottságok azt csinálnak amit akarnak.”

Bevezetés

A szövegközlés során szögletes zárójeleket alkalmaztunk a rövidítések feloldására. Kurziválva szedtük a gépelt szöveg olvasói által utólag kézzel írt, a lap különböző helyein tett tartalmi, illetve iratkezelési feljegyzéseket. Szögletes zárójelek között kérdőjellel jelöltük azon kézírásrészleteket, amelyeket nem sikerült megfejtenünk, és amelyekben bizonytalanok vagyunk. Mind a gépelt, mind a kéziratos részekben félkövérrel jelöltük a jelentés olvasóinak kiemelő aláhúzásait. (Az iraton tett említett feljegyzések és jelölések forrásértéke miatt a dokumentum szkennelt változatát is közreadjuk.)

1956. november 22-én a Heves megyei kormányösszekötő a most közreadott jelentést küldte a Kádár-kormány fegyveres erőinek legfelsőbb vezetéséhez, amelyben karhatalmi segítséget kért a rendteremtéshez.

1956. december 11-12-én Egerben a karhatalmi alakulatok két alkalommal is sortüzet adtak le, amelynek következtében összesen nyolc személy az életét vesztette, harmincnál többen pedig megsebesültek.

A jelentést megelőző és követő történések - a helyi szinten túlmutatva - jól tükrözik az 1956. november 4-e utáni hatalmi harcok változásait, illetve a kádári hatalomgyakorlás kezdeti döntési mechanizmusát.

A kormányösszekötői "intézmény" és az egri megbízott

A területi közigazgatás ideiglenes irányítását és felügyeletét ellátó kormányösszekötői hálózat létrehozásáról legelső, 1956. november 7-i ülésén határozott a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. A testület döntése értelmében a megyei tanácsok és a megyei jogú városi tanácsok végrehajtó bizottságai mellé kormányösszekötőket neveztek ki, akik fő feladatul a kormány intézkedéseinek helyi végrehajtását kapták. A területi közigazgatás élére helyezett "komisszárokról" rendelkező kormányhatározat nyilvánosan is megjelent.

A kormányon belül Apró Antal kapta feladatul az összekötők felügyeletét, akiknek 1956 novemberének végén és 1957 februárjában központi értekezleteken kellett beszámolniuk addigi tevékenységükről, és ekkor osztották ki új feladataikat is. A hálózat működéséről és a megbízottak tényleges tevékenységéről jelenleg még kevés információval rendelkezünk, azonban a közzétett dokumentum tanúsága szerint közvetlen és folyamatos kapcsolatban állhattak a központi kormányszervekkel.

Heves megyébe Bíró Józsefet nevezték ki kormányösszekötőnek. Bíró a Heves megyei Mátraballáról származott, ahol a háború után 1946 őszéig a kommunista párt helyi, majd körzeti szervezetét irányította. Ekkor innét elkerült, és felfelé ívelő pártfunkcionáriusi karrier után - a forradalom előtt közvetlenül a Magyar Dolgozók Pártja Békés Megyei Bizottságának az első titkára volt - 1956 novemberében a Kádár-kormány megbízottjaként került vissza a megyébe. Megbízásával páthuzamosan az MSZMP Heves Megyei Ideiglenes Intéző- és Végrehajtó Bizottságának második embere lett. Későbbiekben a párt megyei első titkári, majd a megyei tanács elnöki tisztségét töltötte be, ezt követően azonban életútja hirtelen megtört.

A jelentés címzettjei

Az eredetileg géptávírón vagy távbeszélőn 1956. november 22-én 15 órakor leadott, majd megszerkesztett jelentés pontos címzettjét nem ismerjük, de az valószínűleg közvetlenül a kormány részére, a Parlamentbe érkezhetett. Erre utalnak az iraton Tömpe István (1909-1988) tollal írt feljegyzései, aki ekkor a kormány tagjaival együtt még a Parlament épületében lakott és dolgozott. A kormány elnökhelyetteseként Münnich Ferenc (1886-1967) látta el a fegyveres erők irányítását és a közbiztonsági ügyek vitelét; Tömpe irányítása alá tartozott a Belügyminisztérium, december 8-tól a belügyminiszter első helyetteseként. A tárca élén 1957. március 1-ig - Biszku Béla (1921-) kinevezéséig - nem állt önálló miniszter, így addig Tömpe volt a minisztérium első számú vezetője. A tárca ügyeiben önállóan járt el, Münnich felé csak referálási kötelezettsége volt. Személyes bizalmi kapcsolatukról árulkodik visszaemlékezésének parlamenti "bentlakásos" időszakra vonatkozó része is.

A fegyveres testületek legfelső irányítását ellátó Münnich, Tömpe, Uszta Gyula (1914-) hármas minden tagja látta a beérkezett jelentést, miután azt Tömpe - az iraton tett feljegyzései szerint - "intézkedés céljából" november 23-án bemutatta Usztának, majd véglegesen átadta felettesének. Az Uszta részére tett feljegyzés nyomatékosítását szolgálhatták a szöveg utolsó sorában történt aláhúzások, így a "honvédségi vonalon" történő intézkedés kérését nyomatékosító kettős aláhúzás, amelyek megállapíthatóan Tömpe tollából származnak. Az írásbeli értekezésen túl ez idő tájt a miniszter két helyettese reggelente szóban is rendszeresen egyeztetett. Ekkor Uszta Gyula vezérőrnagy Münnich katonai helyetteseként tevékenykedett, november 13-tól hadseregparancsnokként, december 8-tól mint a honvédelmi miniszter első helyettese. Az iraton Tömpe írása alatt minden valószínűség szerint Uszta írása olvasható.

A novemberi egri közállapotok a jelentés tükrében

A forradalom eseményei Heves megyében viszonylag nyugodt körülmények között zajlottak, sem a megyeszékhelyen, sem a többi településen komolyabb - emberéletet is követelő - atrocitásra nem került sor. A november 4-ei szovjet katonai megszállás, s a Kádár-kormány megalakulásának híre Egerben is komoly válságot idézett elő. A forradalom alatt Eger város Forradalmi Nemzeti Tanácsa politikailag, s a helyi fegyveres erők (honvédség, rendőrség) támogatottságában oly mértékig szilárd és hiteles volt, hogy külső segítség nélkül más politikai erőnek nem volt esélye a városban.

Az MSZMP ideiglenes megyei vezető testülete kezében semmilyen hatalmi eszköz nem volt, bizalma a fegyveres testületek felé méltán megfogyatkozott. Ennek tudható be, hogy a jelentés első része is a helyi rendőrség és a katonaság megbízhatatlanságával és a karhatalom hiányával foglalkozik. Mind a katonai helyőrségnél, mind a városi rendőrségnél október végén megalakult a forradalmi tanács, amely együttműködött a városi forradalmi tanáccsal. November 4-e után a fegyveres testületeknél sem indult meg a kommunisták tömeges aktivizálódása, mint ahogy a legtöbb munkahelyen sem. A régi vezetők többsége vagy kompromittálta magát a forradalomban, vagy - bizonyos hatalmi szint fölött ez volt az általános - ugyanúgy, mint a forradalom ideje alatt, "lavírozott". Lényegében ez volt a helyzet a katonai helyőrség parancsnoka, Laskó László és a Belügyminisztérium Heves Megyei Főosztályának vezetője, Körmöczi József rendőr-alezredes személyével kapcsolatban is. (Érdemes megjegyezni, hogy 1957 legelején már egyikük sem volt az említett pozícióban.)

A helyzetet jellemzi, hogy nagy nehézségekbe ütközött a honvéd karhatalom megszervezése is. A sorállományú katonák nagy része november közepén megszökött, a bent maradtakat pedig - az őrség kivételével - szabadságolták.

A jelentés első részének a katonasággal és a rendőrséggel kapcsolatos megállapításai tehát helytállónak tekinthetők. Uszta 1. számú megjegyzéséhez írt lapalji kommentárja is ezt erősíti: Putnoki László, az MSZMP megyei vezetője hívására Laskó, a katonai helyőrség parancsnoka "meg sem jelent."

Megjegyzendő, hogy a jelentés után, november 25-én az Egri Járási Kiegészítő Parancsnokság két tisztje Budapestre utazott, hogy az egri karhatalom megalakításáról tárgyaljon, majd november 27-én Heves megye területén Bérczes Emil alezredes kapott Usztától megbízást a karhatalom szervezésére. A tömeges belépésekre is ez idő tájt, november 26-a és 30-a között került sor. Az ekkoriban létrejött, illetve megerősödött egri és füzesabonyi karhatalmi alakulatok hajtják majd végre a decemberi egri sortüzeket.

A jelentés a továbbiakban a forradalmi bizottságokkal foglalkozik.

A Kádár-kormány november 7-i első ülésén hozott intézkedései közé tartozott az október 23-a előtti államigazgatási szervek (többek között a tanácsok) visszaállítása, illetve a forradalmi bizottságok megfosztása munkáltatói intézkedési joguktól, majd pár nappal később működésüket jogszabályban is rendezte. Ezáltal a jogkörük - az eléggé körül nem határolt - tanácskozó testületként működő tanácsadói szerepre korlátozódott.

A kormány november 13-i ülésén a munkástanácsok működéséről is rendeletet hozott, amelyben a munkásönkormányzat szerveiként engedélyezte a munkástanácsok működését, és elrendelte újbóli megválasztásukat a munka felvétele után. A másnap megalakult Nagy-budapesti Központi Munkástanács a kormány ellenzékeként kezdett tevékenykedni, erősítve a kettős hatalom fennmaradásának a lehetőségét.

Ebben a helyzetben érthető, hogy Egerben is igen kaotikus állapotok uralkodtak a közigazgatás területén. Teljes bizonytalanság jellemezte a "régi-új", "forradalmi" tanácsok személyi összetételét, hatáskörét. A jelentésben említett Lendvai Vilmos személye körül, aki a forradalom előtt a megyei tanács vb-elnöke volt, még pártkörökben is igen nagy bizonytalanság uralkodott. Az MSZMP ideiglenes megyei elnöksége november 7-i ülésén felmentette funkciójából, s a megyei tanács ideiglenes vezetésével

bízta meg. Korompai a Heves Megyei Tanács apparátusából október 26-án létrejött ún. 8-as bizottság (lényegében a megyei tanács forradalmi bizottsága) elnöke volt. A koalíciós időkben Eger város polgármestereként tevékenykedett, így a jelentésben erre utaló - aláhúzás mellett felkiáltó jellel is megerősített - kiemelés Korompaira vonatkozik.

A forradalom intézményeihez legkövetkezetesebben az Egri Járás Forradalmi Intézőbizottsága, illetve a já rás községeinek forradalmi tanácsai ragaszkodtak. Az október 31-én feltétlen bizalommal megválasztott intéző bizottsági elnök,

személye mellett a november 7-i kormányfelhívás után is kitartottak. Szombathy átadta ugyan hivatalát a volt vb-elnöknek, a járásból azonban többen is kifogásolták, hogy miért nem tevékenykedhet tovább az általuk törvényesen megválasztott intézőbizottság. Ezt követően a "Szabad Ózd" című lap nyomán több röplap is készült a járásban. Ezekre szintén találunk utalást a jelentésben.

Az Egri Járási Tanács vezetését november 20-án újra átvette Szombathy. E napon ugyanis adminisztratív ügyek intézésére összeült a járási forradalmi intézőbizottság, ahol a megyei tanács (dr. Korompaiék) küldöttei is megjelentek, s kijelentették, hogy a munkástanácsok kezében van újra a hatalom és a régi tanács vezetőit nem szabad hatalmi pozícióba engedni. Kijelentésüket azzal támasztották alá, hogy mindezt megbeszélték a kormányösszekötővel is. A volt apparátusbeliek viszont Lendvai Vilmostól, a Heves Megyei Tanács forradalom előtti elnökétől, azt a hírt hozták, hogy mindez nem igaz. A korántsem egyértelmű helyzetben végül is várakozó álláspontra helyezkedtek.

Ezt követően, valószínűleg ennek az értekezletnek a hatására született a kormányösszekötői jelentés. A földrajzi adottságok miatt Bíró József a megyeszékhely és a környező járás viszonyait ismerte leginkább és abból vont le az egész megyére vonatkozó általánosítást. A jelentés szövegében és a lapalji feljegyzésben szereplő, a bizottságok jogaival kapcsolatos utalások az általunk is említett jogszabályokra vonatkoznak, vagyis hogy a forradalmi tanácsok csupán tanácskozó-tanácsadó testületként tevékenykedhettek volna. Felszámolásukra jogilag egyelőre nem kerülhetett sor. Talán ennek is köszönhető, hogy az egri járási forradalmi intézőbizottság még december 4-én is ülésezett, ahol a községek küldöttei újra kiálltak Szombathy mellett.

A korabeli politikai helyzet kulcsproblémája volt, hogy a legtöbb településen a régi tanácsi funkcionáriusokat nem fogadták el a helyiek, azokat automatikusan nem lehetett visszahelyezni korábbi pozíciójukba. A forradalmi tanácsok legitim helyi önkormányzati szervek voltak, amelyekhez ragaszkodtak az emberek. A helyzet megváltoztatását csak erőszakkal lehetett elérni. Münnich Ferenc december 8-án rendelkezett a forradalmi bizottságok megszüntetéséről, s ahol ez sem bizonyult elegendőnek, a nyílt fegyveres erőszak következett. Az említett járás legtöbb településén a karhatalom segítségével állították vissza a régi tanácsokat.

Sortüzek Egerben

Az ominózus jelentés "ügyintézője" Uszta Gyula irányította azt Katonai Tanácsot, amely 1956. december 4-én, a budapesti nőtüntetést követően összeült és elhatározta a riadókészültség életbe léptetését és a karhatalmi ezredek előkészítését "az ellenséggel" szembeni határozott fellépésre. "Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük" - szólt Uszta Gyula feladatmeghatározó utasítása. A feladat végrehajtásáról csak szóbeli parancsokban rendelkezett.

Uszta helyettese, Gyurkó Lajos (1912-1979) vezérőrnagy, hadseregparancsnok helyettes irányítása alá tartozott a vidéki katonai karhatalom. Egri megjelenésének közvetlen indítékául a Nagy-budapesti Központi Munkástanács december 8-i összejövetele nyomán kiéleződő helyzet szolgált. Az értekezleten résztvevő egri munkástanácsok küldöttei is elfogadták a kétnapos országos sztrájkra szóló felhívást, amelynek következményeként már az előző este, december 10-én tüntetést rendeztek a városban, amit másnap újabb megmozdulások követtek. Ezen a napon - az Egri Kiegészítő Parancsnokság politikai helyettesének hívására, a parancsnokság két tisztjének budapesti személyes megkeresésére, valószínűleg azonban feletteseinek tudtával - érkezett Egerbe Gyurkó Lajos vezérőrnagy. A forradalom ideje alatt kemény és véreskezű, elvakult kommunista katonatisztként elhíresült Gyurkó Heves megyében egyébként is ismerősen mozgott: katonai karrierjét megelőzően az öt elemit végzett péklegény 1945 elejétől 1948 végéig a kommunista párt gyöngyösi bizottságának volt a titkára. A tüntetések időpontjában már a városban tartózkodó katonatiszt rögtön cselekvésre szánta el magát. Ennek következményei lettek a december 11-12-i egri sortüzek.

Pár nappal az eset után az egri orvosok egy tiltakozó memorandumot készítettek a véres eseménnyel kapcsolatban, amelyet, többek között, az orosz városparancsnoksághoz, a városi ügyészséghez, a megyei tanácshoz, illetve az ideiglenes megyei pártbizottsághoz kívántak eljuttatni. A megyei tanácsnál a tanácselnök (aki ekkor már újra Lendvai Vilmos) és Bíró József fogadta őket. Az elmúlt években zajlott egri sortűzper tárgyalásain az orvosküldöttség tagjai elmondták, hogy a kormányösszekötő "keményen megleckéztetett bennünket, a legdurvább és a legprimitívebb hangnemben", továbbá "nagyon kioktattak, azt mondták, hogy ideje volt már lépni, a lövöldözés szükségszerű volt".

Összegzés

A közreadott, sürgős karhatalmi segítséget, rendőrségi és honvédségi intézkedést kérő kormányösszekötői jelentés és a sortüzek közötti közvetlen kapcsolat annak ellenére sem bizonyítható, hogy annak irattárba helyezési dátuma megegyezik az első sortűz időpontjával. Joggal feltételezhetjük azonban, hogy a dokumentumnak valamilyen módon szerepe lehetett a tragédia bekövetkeztében. Bíró József jelentésével mindenképp felhívta a kormányzat és a fegyveres erőszakszervezetek vezetőinek a figyelmét a megyére és a városra. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a helyzet decemberi súlyosbodása idején, amikor a kormányzat már a nyílt erőszaktól sem riadt vissza - feltételezhetően felső jóváhagyással -, Egerben is eldördültek a karhatalmisták fegyverei.

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.Tovább

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.Tovább

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő