A Párkányi-híd

„Az esztergomi híd újjáépítéséhez egyébként a jelenlegi viszonyok között magyar részről úgyszólván semmi érdek nem fűződik. E munkát nem tartom sürgősnek, ennélfogva arra az időre kívánom elhalasztani, amikor a kedvezőbb gazdasági viszonyok a híd újjáépítését szükségessé és az építési költségek előteremtését lehetővé teszik. Annak idején nem fogok elzárkózni az érdekelt két állam közötti tárgyalások megindítása elől, de már most leszögezni kívánom, hogy a híd újjáépítése költségeiből legfeljebb a felét vállalhatom.”

Bevezetés 

"Az esztergomi híd újjáépítéséhez egyébként a jelen viszonyok között magyar részről úgyszólván semmi érdek sem fűződik" - kísérlet a párkányi híd újjáépítésére 1946-ban

A 2001-ben több évtized után újjáépített, majd ünnepélyes keretek között a forgalomnak ismét átadott, Esztergom és Párkány (Sturovo) között a Dunán átívelő Mária Valéria híd még a második világháború harcaiban szenvedett olyan sérüléseket, amelyek használhatatlanná tették. A csonkává vált híd sorsa a múlt évben Szlovákia és Magyarország közös erőfeszítéseinek köszönhetően végre rendeződött és azóta nem csupán a háború és az elszakítottság szomorú mementójaként létezik, hanem ismét a két part (két ország) közlekedést szolgálja. Erre azonban nem kellett volna feltétlenül évtizedeket várni. Ugyanis már rögtön a második világháború vége után kezdeményezte a csehszlovák állam, hogy a lehető legrövidebb időn belül kezdjék meg a híd felújításának munkálatait és adják át a hidat a forgalomnak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellett működő ún. Csehszlovák Köztársaság Delegátusa már 1946. november 7-én jegyzékben fordult a magyar külügyminisztériumhoz a párkányi híd tárgyában. Ebben hivatkoztak két, ugyancsak lerombolt, de már újjáépített dunai magyar-csehszlovák határhídra: a komáromira (Komárno), amelyet a csehszlovák állam, és a Medve (Medved'ov) mellettire, amelyet viszont a magyar állam költségén tettek ismét használhatóvá a háborús sérüléseket követően. A jegyzék kiemelte a Párkány és Esztergom közötti híd fontosságát, majd felhívta a magyar diplomácia figyelmét arra, hogy tegyen lépéseket a híd újjáépítése ügyében. A csehszlovákok - bár hivatkoztak arra, hogy a komáromi híd felújítása több költséggel járt számukra, mint a medvei hídé Magyarország számára -, ezt a két állam közös munkájaként, megosztott költségvetéssel akarták megvalósítani, mivel "a harmadik hídnak az újjáépítése mindkét állam részére fontos". (Érdekesség: a jegyzék magyar fordításában a Csehszlovákiához tartozó Párkány neve nem Sturovóként szerepelt, ám a Magyarországhoz tartozó Esztergom neve következetesen szlovák nevén, Osztrihámként olvasható az iratban, mi több, a nem tisztázott szövegben még ez is helytelenül, Osztrikám (sic!) változatban.)

Az adott korszak személyi hatalmi viszonyait, illetve a külügy teljes önállótlanságát tökéletesen tükrözi, hogy a külügyminisztérium a jegyzéket 1946. november 20-án átküldte a közlekedési tárcához amelynek élén ekkor a kommunista párt erős embere, Gerő Ernő állott. "Kérem Miniszter Urat, hogy engem álláspontjáról és intézkedéseiről mielőbb tájékoztasson a Delegációnak adandó válasz céljából" - olvashatjuk a külügy Gerőhöz írt hivatalos levelében. Már pusztán ez az egy mondat is jelzi adott helyzetben a külügyi és a közlekedésügyi tárca egymáshoz való viszonyában a fölé- és alárendeltségi viszonyokat.

Gerő, "a hídverő" a párkányi híd ügyében nem bizonyult méltónak közismert elnevezéséhez. A hozzá intézett levélre a rá annyira jellemző módon (az irat szövegén keresztbe, nagy betűkkel, ceruzával, sorait egyszerűen mint "Gerő" szignálva) vezette rá egyértelmű döntését 1946. november 26-án: "Nincs rá pénzünk, nem is halaszthatatlanul sürgős."

Gerő személyi erőterét ugyancsak kiválóan példázza az, hogy a külügy a párkányi híd felújításáról szóló jegyzéket megküldte az újjáépítési minisztériumnak is, de az erről szóló kísérőlevél csupán 1946. november 30-án, tehát napokkal azután kelt, hogy a közlekedési tárcának is megküldték a jegyzéket, sőt Gerő - mint láthattuk - ekkor már meg is hozta döntését! Ugyancsak jelzésértékű, hogy míg Gerőnek azt írta a külügy, hogy álláspontjáról és intézkedéseiről adjon tájékoztatást, az újjáépítési tárcától udvariaskodó hangnemben és géphibákkal tarkított levélben ("nagybecsű álláspontjáról mielőbb tájékoztatni szíveskedjen") csak állásfoglalást vártak.

A döntés tehát megszületett, már csak az volt hátra, hogy mindezt hivatalosan is a külügy tudomására hozzák. Gerő sorai nyomán a közlekedési tárca 66771/1946 sz. aktáján a hivatalos levéltervezetet (a levél másolata nincs az aktában) is megszövegezték. Ebben leírták, hogy valóban felépült a komáromi, illetve medvei híd, de arról soha nem született megállapodás, hogy a párkányi hidat mikor, milyen feltételekkel állítsák helyre, így azt nem is lehet összefüggésbe hozni a két másik híd esetével. Az ezt követő sorok önmagukért beszélnek: "Az esztergomi híd újjáépítéséhez egyébként a jelen viszonyok között magyar részről ugyszólván semmi érdek sem fűződik. E munkát nem tartom sürgősnek."

A végleges szövegben, amely eredetileg többes szám első személyben íródott, egy gondos kéz következetesen javította az igéket: "tartjuk" helyett "tartom", kívánjuk" helyett kívánom" stb. A válasz végül azzal a megjegyzéssel zárult, hogy a magyar fél a jövőben nem zárkózik el a híd újjáépítésétől, de a költségeknek akkor is legfeljebb csak a felét fogja vállalni Magyarország.

Rövid idő elteltével a külügy valami oknál fogva még egy kísérletet tett, hogy válaszra bírja a közlekedési tárcát (e mögött talán az a szándék is meghúzódott, hogy pozitívabb választ csikarjanak ki, de meglehet, csak a bürokrácia útvesztőiben akadt el Gerő értesítése) és 1946. december 9-én ismét állásfoglalásra kérték Gerőt (6. forrás). E levél hangvétele is érzékelteti a hatalmi viszonyokat, mivel már egyértelműen leszögezi, hogy az átiratot "saját hatáskörében való szíves intézkedés végett" küldik meg hozzá. Az újabb válasz pedig már-már megalázó, lényege, hogy a döntésről a külügy már értesült, az ügyet "ad acta" kell tenni.

Összességében a döntési mechanizmus érdekes példáját kínálja a párkányi hídra vonatkozó néhány forrás. Az élénk aktaforgalom ellenére a lényeg Gerő ceruzával sebtében odavetett néhány sorában rejlett, amely kellő időben és helyen hivatalos formát is kapott ( talán lényegtelennek ható, de jellemző apróság: még csak nem is az irat szélére, hanem a szövegen keresztbe írta le sorait a nagyhatalmú miniszter). A külügynek írt hivatalos válasz néhány sora azonban mintha csakugyan a jövőt sejtette volna, amikor a híd újjáépítésének várható idejéről szólt: "Arra az időre kívánom halasztani, amikor a kedvezőbb gazdasági viszonyok a híd újjáépítését szükségessé és az építési költségek előteremtését lehetővé teszik. Annakidején nem fogok elzárkózni az érdekelt két állam közötti tárgyalások megindítása elől."

Ezen a napon történt február 02.

1907

Dmitrij Ivanovics Mengyelejev orosz kémikus (*1834)Tovább

1920

Szinyei Merse Pál magyar festőművész (*1845)Tovább

1933

Adolf Hitler feloszlatja a német parlamentet.Tovább

1943

Véget ér a sztálingrádi csata, a 6. német hadsereg megadja magát.Tovább

1957

Kádár János salgótarjáni beszédében Nagy Imrét ellenforradalmi felkelés szításával vádolja és árulónak nevezi.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő