Bevezetés

A szövetkezetek elszakadására a kereskedelmi társaságoktól és az önálló jogi szabályozásukra csak 1945 után került sor. Az 1947. évi XI. tc. volt az első átfogó, minden szövetkezeti típusra általánosan alkalmazandó jogszabály, amely gazdasági társaságként szabályozta a szövetkezetet, de elismerte társadalmi, szervezeti és érdekképviseleti jellegét is. Kimondta, hogy a szövetkezet kereskedelmi, de egyben társadalmi, gazdasági és mozgalmi szervezet is. Az egyes szövetkezeti formákat viszont külön kormányrendeletek szabályozták, így magának a törvénynek nem volt jelentősége. A szabályozást megelőzte az 1945-ben végrehajtott földreform, amelynek eredményeként alapvetően megváltozott a magyarországi birtokszerkezet, valamint a mezőgazdaság termelési, szerkezeti feltételei. Mindez együtt járt a társadalom szerkezetének és a tulajdonviszonyoknak a teljes átalakulásával. A nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhözjuttatásáról szóló 600/1945. sz. ME rendelet értelmében elkobozták az 1000 kat. holdon felüli birtokokat, a nagyvállalatok birtokait, illetve a háborús bűnösök, a nyilas és a szélsőjobboldali vezetők földbirtokait. Megváltás ellenében kisajátították a paraszti birtokok 200 kat. hold feletti és a nem paraszti birtokok 100 kat. hold feletti részét. Az elkobzott és a megváltás alá kerülő birtokokhoz tartozó gazdasági felszerelések, berendezések, épületek, állatállomány a földhöz juttatottak által alakított földműves-szövetkezetek tulajdonába kerültek. A földreform eredményeként a közép- és nagybirtokos réteg megszűnt, a kis- és törpebirtokos réteg pedig jelentősen megnőtt.
A földreform felülvizsgálatát követelő volt birtokosok törekvéseivel, illetve a jogtalan túlkapásokkal szemben az új földtulajdonosoknak is össze kellett hangolniuk a fellépésüket. A földosztások során, országos szinten két érdekvédelmi szervezet működött. A Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetsége (FÉKOSZ), valamint az új birtokosok által létrehozott szervezet, az Újbirtokosok és Földhözjuttatottak Országos Szövetsége (UFOSZ).

A földreform által az ország mezőgazdaságilag hasznosítható területének 34,5 százalékát (5,6 millió kat. hold) osztották szét. Ennek 60 százalékát kapták meg az igényjogosultak, 40 százaléka (erdők, legelők) pedig állami, községi és szövetkezeti tulajdonba került. 1948 elejére az ország művelésre alkalmas területének 30 százaléka a földműves-szövetkezetek tagságának a tulajdonába került, továbbá több száz szeszgyár, malom, mezőgazdasági üzem, kovács- és bognárműhely, több ezer traktor és cséplőgép. A földműves-szövetkezetek működését a 8000/1948.(VIII.13.) sz. Korm. rendelet szabályozta. Az 1947. évi szövetkezeti törvénynek nem volt jelentősége, hiszen 1948-tól megkezdődött a Szovjetunió által a szövetkezeti rendszerre rákényszeríttet szövetkezetpolitika, a szovjet típusú termelőszövetkezetek létrehozása, a kollektivizálás megvalósítása. A földműves-szövetkezeteket átszervezték, az 1945 előtt alakult mezőgazdasági jellegű szövetkezeteket (Hangya, tejszövetkezetek stb.) megszüntették, ingatlanjaikat, ingóságaikat kisajátították, illetve a földműves-szövetkezetekbe olvasztották be. A mezőgazdasági szövetkezés általános formája a földműves-szövetkezet lett. Még 1948-ban megindult a felülről kezdeményezett erőszakos termelőszövetkezeti szervezés. A termelőszövetkezetek a 14.000/1948. sz. Korm. rendelet szerint alakultak meg. A termelőszövetkezetek jogszabályban (8000/1948.(VIII.13.) sz. Korm. r.) meghatározott alapszabálya gyakorlatilag semmi önállóságot nem hagyott sem a szövetkezet, sem a tagok részére. Az állami és pártszervek a gazdálkodás részletkérdéseibe is beleszóltak. Az állam számára adandó kötelezettségek után pedig a tsz-tagságának alig maradt jövedelme, és az is bizonytalan volt. Egyre többen léptek ki a termelőszövetkezetből, sok szövetkezet megszűnt. Az állam 1951-től még szigorított a tsz-ek és minden gazdálkodó beszolgáltatási kötelezettségén, valamint erőszakkal kényszerítették a parasztokat, hogy lépjenek be a szövetkezetekbe. A tsz-ek egyre nagyobb részében azonban a munkafegyelem és a megfelelő szervezettség, szaktudás, illetve gépek hiányában szinte egyáltalán nem folyt termelés. Az 1953-ban megalakult Nagy Imre-kormány megpróbált könnyíteni a tsz-ek terhein, lehetővé tették a kilépést a szövetkezetből, de az 1955-ös visszarendeződés után újra életbe léptették a tsz-ek működését korlátozó intézkedések egy részét, növelték a beszolgáltatási- és adóterheket.

Az 1956-os forradalom után ismét több engedményt tett az állam: engedélyezték a kilépést a tsz-ből, a föld korlátozott adásvételét, megszüntették a beszolgáltatási rendszert stb. Az intézkedések következtében a termelőszövetkezeteknek több mint a fele megszűnt. Az MSZMP 1957 nyarán közzétette Agrárpolitikai Téziseit, amelyben új agrár- és szövetkezetpolitikát hirdetett meg. Eszerint a mezőgazdasági termelés fejlesztése érdekében a termelőszövetkezetek államilag támogatandók. 1959-ben ismét megindult a kollektivizálás, a mezőgazdaság úgynevezett szocialista átszervezése. 1961-re az ország mezőgazdaságilag hasznosítható területének 80 százaléka került a tsz-ek használatába.

Az 1960-as évek elején megkezdődött az Új Gazdasági Mechanizmus előkészítése a mezőgazdaságban is. A reform a gazdaság irányításában az igen erős állami beleszólás csökkentését célozta meg. Az 1967. évi III. törvény a mezőgazdasági termelőszövetkezetekről és az 1967. évi IV. törvény a földtulajdon és földhasználat továbbfejlesztéséről teljesen új működési elvek szerint szabályozta a termelőszövetkezeteket. A szövetkezetek közvetlen állami irányítása megszűnt, helyette törvényességi felügyeletet gyakorolt az állam felettük. Erre csak törvénysértő intézkedés esetén volt lehetőség. A termelőszövetkezet a termelésre, a gazdálkodásra, a jövedelemelosztásra vonatkozóan önállóan döntött. Köteles volt tervet készíteni és a terv szerint gazdálkodni, de vonatkozó határozatait nem kellett a hatóságnak jóváhagynia. A szövetkezetek a mezőgazdasági termelésen kívül foglalkozhattak feldolgozó, beszerző, értékesítő és szolgáltató tevékenységgel is. Szintén önállóan hasznosíthatták termelőeszközeit és értékesíthették termékeit. Az új szabályozás a tsz-ek tulajdonába adta a már addig is szövetkezeti (állami) kezelésben lévő földet. A gyakorlatban ez ideig is tulajdonosként rendelkeztek vele, hiszen a szövetkezeti tagok tulajdonjogát erősen korlátozták (nem adhatta el, nem birtokolhatta önállóan, nem használhatta, ahogy ő akarta stb.). A tsz végül minimális kártalanításért cserébe szerezte meg a földek tulajdonjogát.

A hatvanas években a tsz-ek megpróbálták érdekvédelmi tevékenységüket összehangolni. Létrehozták a területi szövetségeket, és 1967-ben a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsát (TOT) is. A tsz-ek a területi szövetséghez önként csatlakozhattak, az erről szóló határozatot a közgyűlés mondta ki. A TOT a szövetkezeteket és tagságukat minden országos szintű állami szerv előtt jogosult volt képviselni. A termelőszövetkezetek gazdálkodását és szervezetét érintő jogszabályok beterjesztése előtt a TOT-nak vétójoga volt. Ha a miniszteri szintű egyeztetésekben a TOT véleménye eltért, az illetékes miniszter köteles volt a kormány elé terjeszteni a kérdést.
1971-ben megszületett az összes szövetkezeti típusra irányadó törvény: a szövetkezetekről szóló 1971. évi III. törvény. A mezőgazdasági termelőszövetkezetekről szóló 1967. évi III. törvényt módosították (1971. évi 34. tvr.), törvényi és minisztertanácsi rendeleti szinten létrehozták a különböző típusú szövetkezetekre vonatkozó szabályozásokat. Ezt követően, egészen 1989-ig a szabályozás terén alapvető változások nem történtek.

***

Az alábbi dokumentumok a tsz-szervezések 1960-as évek eleji, második hullámának korából származnak, és jól jellemzik a szervezések módszereit, illetve a hatóságok hozzáállását a panaszok elbírásánál.

A központi vezetés a tsz-szervezésekre vonatkozó elképzeléseit mindenáron meg akarta valósítani. Ennek érdekében a jogtalan módszerektől sem riadt vissza. A propaganda és a sajtó a demokratikus módszerek, valamint az önkéntesség elvét hangoztatta, és ügyelt arra, hogy ez a látszat fennmaradjon. Az önkéntesség elve azonban gyakran csak papíron valósult meg: Hiába próbáltam megértetni a lakásomon megjelent szervezővel, hogy betegségem teljesen képtelenné tesz arra, hogy akár én, akár férjem tsz-tagok lehessünk, az illető azonban hajthatatlan maradt, és arra kényszerített, hogy akkor csak pártolótagként lépjek be, ez semmi kötelezettséggel nem jár, és ha akar dolgozni, akkor dolgozik, ha nem akar, akkor nem dolgozik, és kijelentette, hogy addig el nem hagyja a lakásomat, amíg legalább pártoló tagként be nem lépek.
A minisztertől segítséget váró panaszos levél írójának szélmalomharca a tsz és a járási tanács között, jól jellemzi, hogy a tsz-tag és a szövetkezet között keletkezett vitás ügyekben a tagok milyen eséllyel várhattak megoldást, és egyáltalán milyen lehetőségekkel rendelkeztek. Leveléből kiderül, hogy három esetben kérte a tsz vezetőségétől pártolótagságának megszüntetését. Mivel ez nem járt eredménnyel, a Járási Tanács VB Mezőgazdasági osztályához fordult, amely a termelőszövetkezetet utasította a vita rendezésére. Ez újra eredménytelen maradt, így végső kétségbeesésében a földművelésügyi minisztertől várt megoldást. A minisztérium válaszából kiderül, hogy a kör már a Járási Tanács Mezőgazdasági osztályán bezárult, mivel a minisztérium is a tanács intézkedését kérte az ügyben, ami pedig újra a tsz-t szólította az ügy rendezésére. Ezek után valószínűsíthetjük, hogy a panaszos szövetkezeti pártolótagsága akarata ellenére élete végéig fennállt, betagosított földjeit nem kapta vissza, és a tsz-nek kölcsönadott terményei és állatai ellenértékét nem kapta meg.