Bevezető

A második világháború alatt jelentősen csökkent a születések száma, a háború befejezése utáni néhány évben, ha csekély mértékben is, de emelkedett és elérte a háború előtti szintet. Az 1945-1948 közötti koalíciós időszakban nem foglalkoztak érdemben a kérdéssel, az ötvenes évek elején azonban, a legtöbb európai országban tapasztalható születésszám növekedés (baby-boom) Magyarországon nem jelentkezett, üteme elmaradt a többi szocialista országé mögött. A politikai vezetés joggal tartott Moszkva rosszallásától, ha nem teljesíti a szocializmus népesedési törvényében lefektetett célokat. Ez pedig elfogadhatatlan volt a Rákosi-rendszer számára, amely a születések számának emelését irányozta elő oly módon, hogy az anyaság és gyermekvédelem kérdését a pártpolitika középpontjába helyezte.

A megvalósításban a szovjet példa, az 1936-ban, a Szovjetunióban kiadott abortuszrendelet is szerepet játszott, amely az életszínvonal emelése, a halandóság csökkentése és a teljes foglalkoztatás biztosítása mellett a születések számának a növelését is előírta. A gyorsított iparosítás érdekében „emberanyagra" volt szükség. A döntést ideológiai célok is motiválták, mivel a „dolgozó nép" ideálját össze lehetett kapcsolni a „több gyermeket vállaló anya" képével. Feltételezhetően ez a tény, valamint a harmadik világháborúra való felkészülés - melynek „főpróbája" a koreai háború volt - is szerepet játszott a Minisztertanács 1953. februárban meghozott határozatában, melyet Magyarország első női minisztere,

egészségügyi miniszter vezényelt le.

 Ratkó Anna

Ratkó Anna neve szorosan összefonódik az 1953. február 8-án kiadott túlzó és népszerűtlen népességszabályozási rendelettel, bár ő „csupán" az elsődleges döntéshozó szerv, a Magyar Dolgozók Pártja Titkárságának és Politikai Bizottságának határozatait hajtotta végre.

 
Az „abortusztörvény" előkészítése

A Rákosi-korszakban az első büntető törvénykönyv, az 1878. évi V. törvénycikk a bűntettekről és vétségekről, az ún.

joggyakorlata érvényesült. A kódex rendelkezései a magzatelhajtást bűncselekménynek, emberölésnek minősítette, és erkölcsi alapon tiltotta. A 285. § szerint: „A teherben lévő nő, a ki méhmagzatát szándékosan elhajtja, megöli vagy azt más által eszközölteti, ha házasságon kívül esett teherbe: két évig terjedhető börtönnel, ellenkező esetben pedig három évig terjedhető börtönnel büntetendő." Az abortuszt végzőt öt évi, a terhes nő halálát okozót pedig tíztől 15 évig terjedő fegyházzal sújtotta. A Csemegi-kódex lényegét tekintve megegyezett az akkori európai normákkal. A Rákosi-korszakban, kisebb módosításokkal ugyan, de e törvény joggyakorlata volt érvényben, egészen 1956 júniusáig. Egyetlen alkalommal, 1945. február 14-én, a Budapesti Nemzeti Bizottság függesztette fel a büntető törvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését, amikor kimondta, hogy „". Az abortusz tilalmának átmeneti felfüggesztését a szovjet katonák által megerőszakolt nők helyzete indokolta. A beavatkozást kizárólag szülészeti és anyavédelmi intézetben, szakorvos közreműködésével lehetett elvégezni. A rendelkezés hivatalos lapban nem jelent meg, csak bizalmas utasítás formájában. A büntetőjogi szabályozás érintetlenül maradt, de eljárást magzatelhajtás miatt nem lehetett .

1945 után a nők egyre nagyobb számban jelentek meg a politikai élet porondján, egyre több szó esett a nők helyzetéről, az anya- és gyermekvédelemről. A dolgozó nő követendő példaként jelent meg a sajtóban és a propaganda kiadványokban. Gyakran jelentek meg tudósítások szovjet nőkről, akiknek személyét követendő példaként állították a magyar nők elé.

Már a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején számos központi intézkedés született a nők és anyák terheinek csökkentésére. 1949-ben bevezették a terhességi és

, többször bővült a jogosultak köre és magasabb lett a jogosultsági korhatár. Törvények születtek a nők jogi és foglalkoztatási emancipációjának elősegítésére, a hivatalos propaganda síkra szállt az egyenlő bérekért, megszüntették a leányanyák megbélyegzését, a házasságon kívül született gyermekek jogfosztottságát.

Nem volt tehát előzmények nélküli az a jelenség, hogy az 1950-es években az anyaság, a gyermekvállalás és -nevelés méltatása központi helyre került a pártpolitikában. A hatályba léptetett törvények és rendeletek, a sajtóban megjelent cikkek, a rádióból és a plakátokról áradó propaganda az anyaság szépségére és a gyermekvállalásra buzdítottak. Nem tűnt el, sőt új, differenciált formában tovább élt az 1951-ben létrehozott

, valamint a sokgyermekes anyák .

1951. május 19-én jelent meg a Minisztertanács 1011/1951. számú határozata a női munkaerő fokozott ütemű munkába állításáról. A nők egyenjogúságának, tanuláshoz, munkához való jogának törvénybe iktatásával biztosították „a dolgozó nők anyasághoz való jogát, a nemzet fennmaradását". A születendő gyermekek gondozásának, nevelésének egy részét az állam vállalta magára. Ez a gondozás-nevelés államilag fenntartott intézményekben, képzett szakemberek segítségével történt, de a bölcsődék, óvodák, napközi otthonok, a készételek, a készruhák és a háztartási gépek vajmi keveset változtattak a nők terhein.

1952-ben a

a gyermeknevelés ügyét összekapcsolták a „békeharccal", s azt az anyák, a nők feladatává tették.

miniszterhelyettes már 1952. július 29-én kidolgozta Az élveszülések arányainak megjavítása, illetőleg az anya-csecsemő és gyermekvédelem megjavításán keresztül a csecsemő és gyermek halálozás csökkentése című tervezetét. A miniszterhelyettes a tervezetben megjelölte a csecsemőhalandóság csökkentésére irányuló feladatokat. Kiemelte, hogy az újszülöttek védelme érdekében növelni kell az arányát, a koraszülöttek érdekében Budapesten és az ország más területein, a megyei kórházakban „koraszülő-koraszülött osztály"-okat kell létrehozni. Javasolta a csecsemő- és gyermekágyak számának felemelését, s ahol a kórházakban nincs gyermekosztály (pl. Zala megye), ott átalakítással vagy belső átszervezéssel alakítsák ki, és „boxosítsák" azokat. Javasolta, hogy a gyermekvédő intézetekről válasszák le az egészséges, kórházi ápolást nem igénylő állami gondozotti ellátást, s számukra csecsemőotthonokat hozzanak létre. Az I. ötéves tervben az alábbi feladatok ellátását helyezte előtérbe: körzeti gyermekorvosi állások szervezése, a védőnői létszám emelése, anya-, csecsemő- és gyermekvédelmi tudományos intézet felállítása, a gyermek és szülész szakorvosi ellátás kiterjesztése a falvakban, a csecsemők és kisgyermekek tejellátása, az anyatej gyűjtése, a csecsemőhalálozás anyakönyvi bejegyzése egységes gyakorlatának kialakítása, a terhes nők és anyák fokozott védelme, a szülésznők fizetésének rendezése, bölcsődék, csecsemőotthonok, gyermekotthonok fejlesztése, a beteg, kórházi ápolást nem igénylő gyermekek otthoni gondozása, az egészségügyi felvilágosító munka, valamint a vetélés elleni . (Lásd a III/4. számú dokumentumot!)

 

1953-ban módosították az 1951-ben kiadott

, melynek 9. fejezete foglalkozott a dolgozó nők és a fiatalkorúak védelmével. Ebben szó esett a terhes nők egészségvédelméről is (94. §). A szülési szabadság ekkor 12 hét volt, amit a szülés előtt és utána két részletben kellett kiadni, vagy szülés után egyszerre kivenni. A fizetett szoptatási idő időtartama a gyermek kilenc hónapos koráig járt.

A kormányzat nők érdekében tett intézkedései, fokozott figyelme a nők többségének megnyerésére nem volt véletlen, hiszen ezen intézkedések készítették elő a demográfiai viszonyok megváltoztatását, mely a születéskorlátozáson belül elsősorban a művi vetélések számának megakadályozására irányult. 1948 és 1952 között a születések száma évi 185 ezer és 195 ezer között ingadozott.

 
Az „abortusztörvény" megjelentetése

A Minisztertanács 1953. február 8-án adta ki a 1004/1953. (II. 8.) számú határozatát „az anya- és gyermekvédelem továbbfejlesztéséről". A határozat szerint „

".

A határozat az említett szovjet családjogi törvény abortuszrendeletén is túltett, mivel nemcsak az abortuszt tiltotta be, hanem harcot hirdetett a magzatelhajtás ellen, kijelentve, hogy az „súlyosan veszélyezteti az egész nép egészségét, rombolóan hat az erkölcsi, a családi életre".

A határozat jóléti intézkedések bevezetésével kezdődött: meghosszabbították a szülési szabadságot, felemelték a családi pótlék

, ingyenes babakelengyét adtak a gyermeket , emelték a gyermekek és az anyák bírói , társadalombiztosítási juttatást adtak (terhességi és gyermekágyi segély, anyasági segély), biztosítottak. A terhes nő munkára való felvételét várandóssága miatt nem lehetett megtagadni, szülés utáni 3. hónapig a szoptatós anyát csak fegyelmivel lehetett elbocsátani. A hét vagy több élő gyermek után pénzjutalom járt. Elrendelték a férőhelyek számának növelését, szükség esetén vándor- és idény bölcsődéket . A bölcsődék és gyermekintézmények nyitva tartását a dolgozók műszakbeosztásához igazították. Egyedülálló anyák ellátására terhes otthonok létesítését határozták el Budapesten, és Miskolcon.

A rendelet a gyermekvállalás számára igyekezett kedvező körülményeket biztosítani. A minisztertanácsi határozat VI. fejezete a Küzdelem a magzatelhajtás ellen címet viselte, és annak 5. és 6. pontja tért ki a lényegre, a határozat sarkalatos pontjára, az ún. agglegényadóra, vagyis a gyermektelenek adójának bevezetésére, illetve a magzatelhajtás elleni küzdelem meghirdetésére.

Az anya- és gyermekvédelmi program adminisztratív intézkedéseinek meghirdetése pozitív visszhangra talált a nők körében, bár ekkor még nem érzékelték vagy talán többen nem is fogták fel, hogy mit is jelent a magzatelhajtás teljes tilalma. Ennek felismerése csak később tudatosult az emberekben.

A nők érdekében, a nőkért hozott intézkedések valóban elősegítették a nők helyzetének, életkörülményeinek javítását, ennek azonban ára volt. Az 1947-es választások után kiépülő kommunista diktatúra a program meghirdetésével jogot formált az emberek legintimebb magánéletébe való beleszólásra. Úgy gondolták, a felvilágosítással, az egészségügyi intézmények fejlesztésével és a hathatós szociális támogatási rendszer kiépítésével csökkenthető a szülés és a gyermekvállalás egészségügyi és anyagi kockázata, így végső soron fölöslegessé tehető a születésszabályozás legdurvább formája, az abortusz. A 1004/1953. évi kormányhatározat megjelenése harcot hirdetett a magzatelhajtás ellen, és felhívta a figyelmet arra, hogy a terhességét megszakító nőre büntetés vár. A határozat végrehajtására az egészségügyi miniszter utasításokat adott ki.

 
Az abortusz elleni propagandamunka megindítása

A népesség számának emelkedését a Magyar Dolgozók Pártja elsősorban adminisztratív és propagandaeszközökkel igyekezett elérni. A kommunista propaganda szövevényét idézte a megjelent sajtótermékek és propagandaanyagok, szórólapok, kiadványok, a kiadott határozatok és rendeletek sorozata, értekezletek és előadások sokasága, körlevelek kiadása, melyek mindegyike gyermekvállalásra buzdított.

Az angyalcsinálás, az eltétetés, elhajtatás, az abortusz, a vetélés, a magzatelhajtás, a méhkaparás és a terhesség művi megszakítására utaló szavak megosztották az embereket és vegyes érzelmeket, indulatokat váltottak ki, hiszen a kérdéskör rendkívül összetett orvosi, jogi, egészségügyi, vallási, erkölcsi, sőt politikai viták kiváltására is alkalmas volt. A művi abortusz legalizálása évszázadok óta a viták kereszttüzében állt, s a határozat kiadásával aligha lehetett volna ennél jobban felkorbácsolni az abortusz ellenzőinek kedélyét, a nőket pedig felbőszítette, hogy megtagadták tőlük véleményük meghallgatását. Éppen ezért a nem kívánt gyermek megszületése ellen a nők többsége módot és lehetőséget talált a terhességmegszakítás rendkívül változatos, akár illegális módjának alkalmazására, és nem törődtek a szigorú szabályozással, a rájuk váró büntetéssel.

Az abortusz elleni propaganda megindítását az Egészségügyi Minisztérium Felvilágosítási osztályának 1952. február 15-én kiadott körlevele indította el. A körlevélhez „vezérfonalakat" adtak ki brosúra formájában, amelyek az egyes előadások alapjául szolgáltak. (Lásd az I/5. számú dokumentumot!)

Az abortusz elleni fellépést Ratkó Anna egészségügyi miniszter 1952. április 11-én az I. sz. Női Klinikán megtartott országos aktíva értekezlete folytatta, melyen az abortusz elleni küzdelem rendszeres és szervezett megindítását tűzte feladatul. Az értekezleten részt vettek a budapesti városi tanács egészségügyi osztálya, a megyei tanácsok egészségügyi osztályvezetői, a megyei szülész főorvosok és szülész professzorok, a budapesti törvényszék orvos szakértői, a szülésznők és a védőnők. Jelen voltak a budapesti Pártbizottság, az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet képviselői is. Ezen az értekezleten jelentette be Ratkó Anna egészségügyi miniszter, hogy „aki ettől a naptól fogva abortuszt hajt végre, azt a legkeményebben büntetjük". Meghatározta az elkövetkező időszak feladatait úgy a felvilágosító munka, mint a közigazgatás területén. Az abortusz elleni küzdelem tervszerű, rendszeres harcát ettől az időtől számítjuk. Az erről közölt dokumentumra kézírással széljegyzetet írtak a következő szöveggel: „Új időszámítás!" (Lásd az I/5. számú dokumentumot!)

A szülész-nőgyógyász szakcsoport kommunista orvosok részére a minisztérium kiküldötteinek részvételével országos megbeszélést tartott, melyen rámutattak „a kommunista orvosok feladataira és példamutatásuk szükségességére az abortusz elleni küzdelemben".

Ratkó Anna egészségügyi miniszter 1952. május 29-én adta ki a 81/34/1952. EüM számú rendeletét, mely a terhesség művi megszakítását szabályozta. Az utasítás értelmében a terhességet csak a terhesség első 28 hetében lehetett megszakítani akkor, ha a terhesség megszakítása a terhes nő életének megmentése volt, illetve, ha a születendő gyermek életét súlyos károsodás fenyegette. Intézkedtek az I. és II. fokú bizottságok létrehozásáról és azok összetételének meghatározásáról. A bizottságok feladata a terhesség művi megszakítása iránti kérelmek orvosi elbírálása volt. Kijelölték azokat az intézményeket, melyekben az abortusz megszakítása elvégezhető volt, és megállapították azon betegségek körét, melyeknek fennállása esetén a művi terhesség megszakítását

. Intézkedtek a már megindult vetélések kötelező kórházba szállításáról, a feltételezhető „bűnös vetélés" rendőrség felé történő bejelentéséről. A gyógyintézetekben abortusznapló vezetését írták elő. (Lásd az I/1. számú dokumentumot és mellékletét!)

A 8100-1/1953. EüM számú végrehajtási utasítás a terhességek kötelező bejelentését írta elő, az 1952. június 29-én megjelent 8100-2/1953. számú utasítás a szülészeti rendtartást módosította, és a megyei szülész főorvos feladataként jelölte meg a vetélés elleni küzdelem szakmai irányítását.

Az 1952. június 11-én kiadott 81/32/1952. EüM számú utasítással az abortusz elleni felvilágosító munkát rendszerezték. A megyei tanácsok egészségügyi osztályának vezetőit tették felelőssé a felvilágosító munka tervszerű irányításáért. Elrendelték, hogy a felvilágosító munkát „állandóan felszínen tartva" a párt- és tömegszervezetek segítségével végezzék. Az ügyosztályvezetők három havonként kötelesek voltak jelentést küldeni az elvégzett munkáról, az előadások számszerűségéről és a hangulatról. A felvilágosító munkát üzemekben, területen, egészségügyi intézményekben szakorvosok, orvosok, egészségügyi középkáderek bevonásával végezték. A tanácsokon belül az egészségügyi állandó bizottságok feladatkörébe tartozott az abortusz elleni küzdelem. Brosúrákat adtak ki (az „Abortuszról", a „Művi vetélések káros következményei" és a „Néhány szó az abortuszról"), amelyek felhasználásáról ugyanebben a rendeletben intézkedtek. A

vetítése előtt kötelezővé tették 5-10 perces előadás megtartását. A falusi szakorvosi és terhes tanácsadások rendelésein is 5-10 perces felvilágosító előadást kellett tartani a minisztérium által megadott szempontok alapján. Megszervezték a leleplezett abortőrök nyilvános tárgyalását, melyek belépő jegyeit szétosztották az üzemek dolgozói, az orvosok és az egészségügyi középkáderek között.

 Részlet a Semmelweis című filmből

Ezt a propaganda folyamot támasztotta alá Merényi Sándor, a salgótarjáni megyei kórház szülész főorvosának 1952. augusztus 29-én, a bábák és védőnők részére készített vezérfonala, melyben leszögezte: az asszonyok elaltatják lelkiismeretüket, egyszerűen csak „eltétetik vagy elhajtatják a magzatjukat". A főorvos szerint amit csinálnak, az közönséges gyilkosság" és azok az emberek, akik ebben közreműködnek, legyen az orvos, javasasszony, bába, „közönséges gyilkosok". Akik magzatelhajtással foglalkoznak, „lelkiismeret, gátlás nélküli és pénzéhes emberek", akik nem azért csinálják, hogy a bajba jutott asszonyokon, lányokon segítsenek, hanem pénzért, pontosabban kifejezve „pénzért gyilkolnak". A főorvos megállapítja: a népi demokrácia törvényeiben visszatükröződik a „Legfőbb érték az ember" jelszava, és az ilyen asszonyoknak hivatalosan is segítségére siet.

Merényi főorvos véleménye szerint az asszonyok nincsenek tisztában azzal, hogy a társadalom az abortusz bűncselekményének okait alapjaiban változtatta meg. „Ma nincs munkanélküliség, a mai társadalom az asszonynak munkát, a gyermeknek kenyeret tud adni. Megváltozott a dolgozó nő helyzete. A nő a férfivel egyenlő munkabért kap. A munkatörvény védi a dolgozót, különös[en] a terhes anyát." A gyermekekről bölcsődékben, napközi otthonokban gondoskodnak, ezért kéri, hogy „hadjuk megszületni őket". (Lásd a III/5. számú dokumentumot!)

A

című lap 1953. márciusi száma teljes egészében az anya- és csecsemővédelem továbbfejlesztésével, az abortusz elleni harccal foglalkozott. A heti és napilapok közleményeket adtak ki, melyben ecsetelték az anya-, csecsemő- és gyermekvédelem jelentőségét. Anya-, csecsemő- és gyermekvédelmi tárgyú színház, film és rádió előadásokat szerveztek, megkezdték a szovjet abortusz elleni filmek behozatalát, sokszorosítását, és vándorkiállítást rendeztek. Agitatív plakátokat, leporellókat, brosúrákat, egészségügyi kiadványokat adtak ki, valamint tömegelőadásokat szerveztek és egyéni agitációt folytattak az egészségügyi dolgozókon keresztül, melyekre kb. 450 ezer forintot irányoztak elő. (Lásd az I/5. számú dokumentumot!)

Az Egészségügyi Minisztérium irányításával bizottságot alakítottak, amely a tömegszervezetek képviselőiből, így a Vöröskereszt, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, a Magyar-Szovjet Társaság (MSZT), a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ), az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet, az Egészségügyi Minisztérium Felvilágosító osztálya, a budapesti városi tanács felvilágosító csoportja, az

a , a Rádió, valamint a Népművelési és Közoktatásügyi Minisztérium, az Egészségügyi Minisztérium sajtó- és szakoktatási osztálya képviselőiből állt. A bizottság 1952. augusztusban ült össze először, majd több hónapos szünet után, 1952. december 17-én hívták össze ismét. A decemberi értekezleten elhatározták, hogy három havonként rendszeres értekezleteket tartanak és értékelik az elvégzett munkát és megbeszélik a következő negyedév feladatait. A harmadik megbeszélésre 1953. február 21-én került sor, ahol a minisztertanácsi határozat népszerűsítésével kapcsolatos feladatok kerültek napirendre.

1952. október 29-én Ratkó Anna egészségügyi miniszter az abortusz elleni küzdelemben érdekelt szervek együttműködésének biztosítása érdekében értekezletet tartott, ahol elvi határozatot hoztak az abortusz eredményességének biztosítása érdekében. Az értekezletre meghívták a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége Adminisztratív osztályának, az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet, az Igazságügy-minisztérium és a Belügyminisztérium képviselőit. Az értekezlet célja az egészségügyi szervek és hatóságok munkájának összehangolása volt.

Az értekezleten döntöttek a vetélések bejelentési és nyilvántartási kötelezettségéről, és új bejelentőlapok rendszeresítéséről. Az Egészségügyi Minisztériumnak országos nyilvántartást kellett vezetnie a vetélések ellenőrzéséről, és a nyilvántartó lapok alapján gondoskodnia kellett arról, hogy az egyes területek „gócai" felkutathatók legyenek. Kimondták, hogy minden egészségügyi intézmény, szerv, orvos, szülésznő bejelentésre kötelezett, bármilyen vetélésről szerez tudomást vagy vetélés gyanúját észleli. A bejelentési kötelezettség nem teljesítését szigorú szankciókhoz kötötték (pl. hivatali kötelezettség megszegése). A vetélés anyagát tilos volt megsemmisíteni, azt minden esetben meg kellett küldeni a kórbonctani intézetnek feldolgozás céljából.

Utasítást dolgoztak ki arra vonatkozóan is, hogy a méhkaparás csak egészségügyi intézetben végezhető, lakáson vagy magánrendelőben tilos, a beavatkozást csak életveszély esetén szabad elvégezni, melyről minden esetben jelentést kell tenni.

Az egészségügyi intézményeknek, szerveknek és orvosoknak a rendes bejelentésen kívül a tiltott művi beavatkozás gyanúját a területileg illetékes rendőrkapitányságon is be kellett jelenteniük, amit azonnal ki kellett vizsgálni. A bejelentés nem érintette az orvosi titoktartást.

Az értekezlet előkészítő bizottsága javaslatot dolgozott ki az abortuszok felderítésének módjára és arra, hogy mikor kell az abortusz eseteket bejelenteni a rendőrségnek.

Az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet feladata volt tudatosítani, hogy aki abortusznál tiltott módon közreműködik vagy akármilyen formában a terhesség tiltott megszakításában részt vesz, „nemcsak népi demokráciánk államának törvényét szegi meg szándékosan, hanem gátolja fejlődésünket is", hiszen „minden egészségügyi dolgozónak becsületbeli kötelessége közreműködni az ilyen személyek leleplezésében".

Az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet további feladata volt az orvosok körében annak hangsúlyozása, hogy a dokumentáció, az adatfelvételezés, a kórtörténeti lapok pontos és becsületes kitöltésének elmulasztása „hivatali kötelességszegés". Az orvosok „helytelenül értelmezett szolidaritásból" a kórtörténeti lapokra nem jegyezhettek be valótlan adatokat, és nem hallgathattak el lényeges információkat.

Felülvizsgálták a korábbi abortusz bizottságok működését is, és gondoskodtak a másodfokú bizottságok elnökeinek továbbképzéséről, konferenciák tartásáról.

Állást foglaltak az abortusz bizottságok működési irányelveinek kérdésében. Szükségesnek tartották, hogy a működő abortusz bizottságok „méltányos álláspontot képviseljenek", hiszen ily módon a bizottságok „népszerűbbekké válnának, ami eszköz volna az illegális abortuszok elleni küzdelem eredményességéhez". A rendeletet a nyilvánosság elé tárták és szabályozták az ellenőrző orvos szakértők működését, akiknek feladata „az objektív tények és az igazság felderítése" volt.

Az Egészségügyi Minisztérium utasításban eltiltotta a közszolgálatban nem álló szülésznőket tevékenységük folytatásától. A szülésznők nem tarthattak műszert maguknál, azokat megvételre fel kellett ajánlani az erre kijelölt szervnek, vagy meg kellett semmisíteniük. Az értekezleten megbízták Drexler Miklós miniszterhelyettest, Kelemen Endre bírósági szakértőt,

főorvost, Békés Imréné osztályvezetőt és , az Egészségügyi Minisztérium titkárságának vezetőjét az értekezlet által hozott határozatok írásba foglalásával és meghatározták a legközelebbi értekezlet időpontját.

Az abortusz elleni küzdelem biztosítása érdekében a szülész-nőgyógyász szakcsoport is összehangolta munkatervét a minisztériummal. A Szakszervezetnek pedig olyan légkört kellett kialakítania, hogy „minden egészségügyi dolgozó kötelességének érezze az abortusz elleni küzdelem aktív támogatását". (Lásd az I/4. számú dokumentumot!)

1952. október 29-én a miniszter vezetésével az Egészségügyi Minisztériumban szűk körű akcióbizottság kezdte meg működését. A bizottság tagjai voltak az MDP Központi Vezetőségének Adminisztratív osztálya, az Igazságügy-minisztérium, a Belügyminisztérium, az Egészségügyi Minisztérium miniszterhelyettesei, az illetékes főosztály és osztály vezetője és az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet képviselője. A bizottság elvi jelentőségű határozatokat hozott, melynek eredményeként jelent meg 1953. január 15-én a 8100-1/1953. EüM számú utasítás a méhűri beavatkozás, valamint az elvetélések bejelentésének és nyilvántartásának szabályozásáról. A bizottság határozata alapján felülvizsgálták az I. és II. fokú abortusz bizottságok munkáját. 1952. december végén ült össze ismételten a bizottság, ahol elhatározták, hogy a Belügyminisztérium, az Igazságügy-minisztérium és az Egészségügyi Minisztérium együttes helyszíni kiszállásaival megvizsgálják az egészségügyi szervek és hatóságok közös munkáját az abortőrök leleplezésében az egyes megyékben majd ennek alapján tesznek javaslatot a közös munka megjavítására. A hármas bizottság 1953. február 16-18. között Baranya megyében végzett kiszállást. A kiszálló bizottság munkájáról nincs adatunk, annak feltárása további kutatómunkát igényel.

1952 decemberében a megyei ügyosztályvezetők is értekezletet tartottak, amelyen Drexler Miklós miniszterhelyettes ismertette az abortusz elleni küzdelem feladatait és az I. és II. fokú abortusz bizottság munkájával kapcsolatos további teendőket. (Lásd az I/5. számú dokumentumot!)

 
Beszámolók, jelentések az abortusz elleni propagandamunkáról

1953-ban, a felvilágosító munka terén szerzett tapasztalatok, jelentések és ellenőrzések alapján az emberek tudomást szereztek arról, hogy a terhesség illegális, „bűnös" megszakítása gyilkosságnak minősül, amit a kormány szigorúan büntet. A propaganda azt is tudatosította, hogy az abortusz nem magánügy, hanem „az anya, a család és a nép fontos egészségügyi kérdése". Mindezt segítette a „leleplezett abortőrök és kuruzslók" nyilvános tárgyalása és az ítéletek nyilvánosságra hozatala .

A központi kormányzati intézkedések után az abortusz elleni felvilágosító munkát az egész ország területére kiterjesztették. Az Egészségügyi Minisztérium rendeletét minden megyébe, járásba és városba eljuttatták azzal a céllal, hogy működési területükön a rendeletben megadott irányelveknek megfelelően „azonnal" indítsák meg az abortusz elleni munkát és szakorvosok bevonásával kezdjék meg a felvilágosító előadások megtartását az üzemekben, a területen és a kórházakban. A rendeleteket munkaértekezleteken ismertették a tisztiorvosokkal, a kórházigazgatókkal, a körorvosokkal

A megyei tanácsok egészségügyi osztályai intézkedtek a felvilágosító és nevelőmunka megszervezéséről és részletes beszámolót készítettek az Egészségügyi Minisztérium számára. A helyi szintű értekezleteken ismertették az Egészségügyi Minisztérium rendeleteit, az abortusz elleni küzdelem jelentőségét, megbeszélték az elvégzendő felvilágosító, nevelőmunka megszervezésének irányelveit és a végrehajtandó feladatokat. A megyei kórház szülész főorvosa által vezetett értekezletekre meghívták a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT), a Vöröskereszt, az MNDSZ helyi szervezeteinek vezetőit, a megyei népművelési és oktatási állandó bizottság elnökét. Az értekezleteket általában a megyei kórház szülész főorvosa tartotta.

A propaganda előadásokat az előre elkészített ütemterv és az Egészségügyi Minisztérium által kiadott irányelvek szerint szervezték meg. A munkába bevonták a tömegszervezetek helyi szerveit, a megye „valamennyi arra alkalmas egészségügyi dolgozóját", a szakorvosokat, de mozgósították a körzeti orvosokat és a védőnőket is, akik néhány perces felvilágosító előadást tartottak minden nap más és más kórteremben. Az osztályok „középkáderei" egyéni beszélgetések, felolvasások formájában végezték a felvilágosító munkát a betegek között. A kórházak, klinikák szülészeti- és nőgyógyászati osztályain a röplapok szétosztását az ápolószemélyzet végezte.

A szervezésben és az agitációs munkában a MDP helyi szervei is részt vettek, mivel „ahol a Párt veszi kezébe az irányítást, az előadások jól sikerültek, az érdeklődés nagy, hozzászólások is vannak". A Magyar Nők Demokratikus Szövetsége és az egészségügyi állandó bizottságok is bekapcsolódtak a munkába és figyelemmel kísérték azok alakulását. (Lásd a III/3. számú dokumentumot!)

A bizottságok részt vettek a hallgatóság megszervezésében, a propagandamunka céljaira igénybe vették az Egészségügyi Minisztérium Felvilágosító osztályától kapott brosúrákat, röplapokat, de felhasználták a községek és városok „hangos híradóit" és az agitáció egyéni módszerét. Komárom megyében a tatabányai kórházban propagandaszöveget mondtak be a hangszóróba, a Dolgozók Lapja és a Harc a szénért című lapok pedig bírósági ítéleteket közöltek. „Az abortuszról", a „Művi vetélések káros következményei"-ről, az Egészséges anyát, egészséges gyermeket" című brosúrákat szétosztották és elolvastatták a betegekkel. Figyelemmel kísérték a folyóiratokban, napilapokban, szaklapokban megjelent írásokat. Cikkeket jelentettek meg különböző lapokban, ahol neves orvosprofesszorok írásait közölték, szovjet dokumentációs anyagot kutattak fel a felvilágosító munka „kiszélesítésére", a MOKÉP külföldi filmszolgálatától abortusz elleni propagandafilmet kértek a

. Színdarab készült az Egészségügyi Minisztérium Felvilágosító osztályán, melyet elbírálásra a Népművelési Minisztériumba küldtek. A színdarabot a faluszínház tűzte volna . A Népművelési Minisztérium Téli Esték című anyagában az abortusz elleni propagandát állították. (Lásd a III/2. számú dokumentumot!)

A már kiadott és megküldött propagandafüzetek közül Az abortuszról címűt az előadásokhoz vezérfonalként használták fel , a többit (Néhány őszinte szó az abortuszról, Művi vetélések káros következményei, A terhes nő életmódja) kórházakban, üzemekben, területen, terhes tanácsadásokon a női betegek, illetve női dolgozók között osztogatták azzal a tanáccsal, hogy „azokat saját érdekükben olvassák el".

 
Az előadások megszervezése

Az előadások tartására először a városokat, a nagyobb bányavidékeket, a községeket, végül a tanyákat jelölték ki. A felvilágosító előadásokat a megadott „vezérfonal" alapján tartották, először a legtöbb női dolgozót foglalkoztató budapesti nagyüzemekben, így a

, az , a és a . Az előadók mindenütt neves professzorok, főorvosok és szakorvosok voltak. Az előadások után levetítették a Legdrágább kincsünk a gyermek című filmet, majd színésznő szavalatát hallgatták meg. Az üzemekben a Munka Törvénykönyvében előírt nővédelmi rendelkezések betartását rendszeresen ellenőrizték. (Lásd az I/2. számú dokumentumot!)

A nagyüzemek után a közép- és kisüzemekben szerveztek előadásokat, majd az állami gazdaságokban, termelőszövetkezetekben, tömegszervezetek székházaiban, szülői munkaközösségek részére az iskolákban, egészségvédelmi tanácsadókban. Az előadók többsége „jó szakmai felkészültséggel és jó előadóképességgel" rendelkezett. Az üzemorvosokat felszólították, hogy vegyék fel a kapcsolatot a kórház szülész főorvosával. A védőnők családlátogatásaik és a terhesvédelmi tanácsadások alkalmával elbeszélgettek az asszonyokkal, és felhívták figyelmüket a „bűnös" vetélések okozta súlyos károsodásokra. A védőnők és szülésznők fokozott gonddal végezték a terhesek felkutatását, a nők terhes védelmi tanácsadókba irányítását és különös gondot fordítottak a terhességükkel szemben negatív magatartást tanúsító terhes nőkkel való foglalkozásra.

A vidéki nagyvárosokban tartott előadások közül kiemelkedett Miskolc háromezer fős hallgatóságával.

A felvilágosító munkát segítette a propaganda autó, a filmek vetítése és a brosúrák szétosztása.

Az egészségügyi dolgozóknak kiadták a jelszót: „Jó propagandamunkával az Egészségesebb Anyákért és Gyermekekért!"

A kórházak, klinikák szülészeti, nőgyógyászati osztályain az előre elkészített propagandaanyag alapján szervezték meg a felvilágosító munkát, ahol röplapokat szórtak szét, előadásokat tartottak a terhes nők életmódjáról, az abortusz káros hatásáról. Az üzemorvosokat és az elsősegélynyújtó tanfolyamokon résztvevő nőket is bevonták a munkába. A Falusi Szakorvosi Külszolgálat (JESZ) rendelésein a nőgyógyász-szülész szakorvosok kiselőadásokat tartottak, melyet a falusi asszonyok „nagy érdeklődéssel" fogadtak.

Az abortusz elleni propaganda érdekében az egészségügyi dolgozók, így az orvosok, védőnők, bábák, népegészségőrök is „akcióba léptek", és megszervezték az abortusz elleni kérdés „állandó ébrentartását", amit a járási és városi tanácsok egészségügyi csoportjainak, osztályainak vezetői, a kórházigazgatók, a kórházi szülész és nőgyógyász főorvosok, a Vöröskereszt, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége vezetőinek bevonásával végeztek. A terhesek korai felkutatásában a védőnők, a bábák elöl jártak. A munkába a gyanús eseteknél a rendőrség is bekapcsolódott. (Lásd a III/2. számú dokumentumot!)

A Bács-Kiskun megyében található csátaljai községi orvos olyan faliújságot szerkesztett, melyben szemléltető módon tárta fel az abortusz egészségügyre és nemzetgazdaságra káros hatását. Az újságot állandóan új anyaggal bővítették, így az egészségügyi osztály a felvilágosításnak ezt a módszerét, mint követendő példát tárta a megyei munkaértekezlet elé. A megyék többségében ott tartották a legtöbb előadást, ahol aránytalanul sok vetélés fordult elő. (Lásd a III/7. e. számú dokumentumot!)

Az előadások megszervezése a megyék túlnyomó többségében a nyári mezőgazdasági munkák, az aratási, a cséplési és a betakarítási munkák idejére esett. Ez nem bizonyult eredményesnek, mivel a nyári idénymunkák idején az embereket a munka foglalta le. Sok helyen abban reménykedtek, hogy a nyár elmúltával „fokozottabb lendülettel" indulnak meg a felvilágosító előadások.

Az előadások hallgatói főként a nők közül kerültek ki, akik „nagy érdeklődést tanúsítottak". A fiatal anyáknak és terheseknek ismertették az abortusz egyénre, a társadalomra és a gazdasági életre káros és veszélyes hatását. A férfiakról sem feledkeztek meg, őket is tájékoztatták arról, hogy „milyen gyászos következménye lehet a bűnös abortusznak" a nő egész életére. Az előadások során hangsúlyozták, hogy csak „tervszerű, kitartó, nem kampányszerű munkától várhatók jó eredmények, s ebben mindenkinek részt venni kötelessége".

Az előadások többségét filmbemutatókkal tették színesebbé, Bemutatták a magyar Legdrágább kincsünk a gyermek és a szovjet Mamám kedvence című filmeket. (Lásd a III/6. számú dokumentumot!)

 
Hiányosságok, problémák, kritikák

A felvilágosító kampány természetesen nem érte el az elvárt eredményt, amit utóbb azzal magyaráztak, hogy az Egészségügyi Minisztérium nem adott kellő segítséget a megyei egészségügyi osztályok vezetőinek a felvilágosító munka megindulásakor, és csak később, a rendelet kibocsátásakor adott iránymutatást. A minisztérium nem ellenőrizte következetesen a rendeletek végrehajtását, és nem vette fel időben a kapcsolatot az egészségügyi szakszervezettel és a vidéki területi bizottságokkal. A rendőrség a gyanús esetek bejelentése után lassan indította meg a nyomozást. A megyei ellenőrzéseket nehezítette, hogy a szülész főorvosoknak nem állt kellő „fuvar" a rendelkezésükre, és a falusi szakorvosi külszolgálat (JESZ) kocsiját csak saját járásuk területén vehették igénybe.  Több megye az abortusz elleni küzdelmet nem vette fel intézkedési tervébe. A budapesti városi tanács egészségügyi osztálya negyedévi jelentését többszöri felszólítás ellenére sem küldte be „megfelelő módon". Hibaként könyvelték el, hogy ezért senkit nem vontak felelősségre. (Lásd az I/5. számú dokumentumot!)

A városok és járások visszatérően, többször jelentették az Egészségügyi Minisztériumnak, hogy kevés propagandaanyagot kaptak és nagyobb készlet megküldését kérik. Zalaegerszegen járműhiányról panaszkodtak, nehézségbe ütközött a főorvosok és szakorvosok vidéki kiszállása, mivel „sem útiköltséget, sem napidíjat, sem egészségügyi járművet rendszeresen" nem tudtak rendelkezésükre bocsátani. „Kiküldetési fedezetre lenne szükség", melyhez a minisztérium segítségét kérték. (Lásd a III/7. c. számú dokumentumot!)

Kecskeméten a hatósági orvosok „nem vették ki részüket a kötelességszerű munkából", emiatt az egészségügyi osztály igazolásra szólította fel a városi tanács egészségügyi osztályát. (Lásd a III/27. e. számú dokumentumot!) Pécsett olyan kisfilmek „leküldését" kérték az Egészségügyi Minisztériumtól, amelyeket szabványos keskenyfilmvetítő gépeken le lehet adni. Csongrád megye a propagandafüzetekkel volt elégedetlen, ezért javasolta az Egészségügyi Minisztériumnak, hogy azokat nagyobb számban, sőt „egyik-másika" módosításban kerüljön kiadásra.

Budapesten feljegyezték, hogy a hallgatóság többsége „magasabb korú nőkből állt, így a propaganda hatása csak közvetett lehetett". Az V. kerületben az Egészségügyi Minisztérium rendeletei komoly izgalmat váltottak ki, mivel a szokottnál többen keresték fel a nőgyógyászati szakrendeléseket. A terhességtől való félelem miatt olyan kijelentések is elhangzottak, hogy „a feleségek megtagadják a házasélet folytatását és inkább elválnak". Sok helyütt a kerületek mechanikusan folytatták az abortusz elleni felvilágosító munkát, és a rendeletek kiadásával, jelentések bekérésével elintézettnek vélték a feladatot. A legtöbb helyen nem vették fel a kapcsolatot a kerületi pártbizottsággal és a kerületi végrehajtó bizottság sem tűzte napirendre a kérdés tárgyalását. (Lásd a III/2. számú dokumentumot!)

Kritikaként fogalmazták meg, hogy sok orvos elmulasztja a művi abortusz utáni preventív kioktatást, ami, ha meg is történt, nem mindig eredményes. Többen jelezték, hogy óvszerek kaphatók ugyan, de a hatékony fogamzásgátló eszközök hiánya miatt a terhességmegszakítás a családtervezés elfogadott eszközévé vált. A „legfeljebb megszakíttatom" magatartás terjedéséhez az is hozzájárult, hogy ideológiai okok miatt alig esett szó a terhességmegszakítás lényegéről, egy születendő élet elpusztításának tényéről, legfeljebb a művi beavatkozás káros egészségügyi és pszichés következményeiről beszéltek.

 
Abortőrök felkutatása, leleplezése, magzatelhajtás bűntette miatt indított büntető eljárások

Az egészségügyi miniszter által kiadott utasítások nemcsak az egészségügyben dolgozók, hanem mindenki „kötelességévé" tette a tiltott abortuszt végzők leleplezését és feljelentését. A hatóságok munkáját segítendő alig volt megye, járás vagy város, ahol az egészségügyi szervek és a rendőrség ne leplezett volna le illegális abortuszt végrehajtókat. A tiltott abortuszokat végrehajtó személyek többnyire csak akkor kerültek a rendőrség látókörébe, ha valamelyik páciensük a szakszerűtlen beavatkozás miatt kórházi utókezelést

.

A Nógrád megyei Zagyvarónán a védőnő és a szülésznő közreműködésével „ártalmatlanná" tettek egy salgótarjáni abortőrt, akire négy esetet bizonyítottak. Az abortőr, leleplezése után vizsgálati fogságba helyezve várta a bíróság ítéletét.

Hajdú-Bihar megyében található Biharkeresztes és Ártánd községekben felkeresték a megyei rendőrkapitányt, és az összegyűjtött adatokat rendelkezésükre bocsátották azzal, hogy „sürgős és szigorú vizsgálat lefolytatását" kérték az abortőrök leleplezésére. Ugyanezt tették Szekszárdon is, ahol „hathatós támogatást" kértek egy többszörös „angyalcsináló" felkutatására.

Csongrád megyében a „gyanús vetélést" közölték a rendőrséggel, és a vetélési esetek elszaporodására hívták fel a figyelmet. Kérelmezték, hogy a rendőrség kapjon olyan felhívást, hogy a bejelentésekre „hamarabb és nagyobb eréllyel folytasson nyomozást". Egyesek szerint a megnövekedett vetélési esetek számának oka, hogy a „hivatásos" abortőrök az ítéletek hatására visszahúzódtak, és a „laikusabb" magzatelhajtók kerültek előtérbe.

A magzatelhajtók megrendszabályozására és a lakosság elrettentésére az Igazságügy-minisztérium elrendelte az ügyészi eljárások fokozását, egyes esetek nyilvános tárgyalását és nyilvánosságra hozatalát. A rendelkezés hatására több megye kérte a megyei bíróságokat, tegyék lehetővé a tárgyalásokon az egészségügyi dolgozók részvételét, a megyei ügyészséget pedig arra kérték fel, hogy egészségügyi dolgozó bűnvádi eljárás alá helyezésekor értesítsék az egészségügyi osztályt. Véleményük szerint az abortusz elleni felvilágosító munkában „nagy segítséget és komoly előrehaladást jelentett" a leleplezett abortőrök, kuruzslók nyilvános bírósági tárgyalásai. (Lásd az I/5. számú dokumentumot!)

Budapest és a megyék többsége egészségügyi dolgozókat delegált a nyilvános tárgyalásokra, majd az ott szerzett tapasztalatokat „segítő fegyverként" használták propaganda előadásaikban, a lezajlott peres ügyek ítéleteit pedig „elrettendő példaként" állították a hallgatóság elé.

Egy 1954. október 18-án keltezett igazságügy-minisztériumi jelentés szerint 1952. első félévében 400, 1952. második felében 494 személy ellen folyt magzatelhajtás bűntette miatt büntető eljárás. 1953. első félévében 1387 személy ellen indítottak eljárást, és 965 személy bűnösségét állapították meg. Az év második felében az elítélések száma 342 főre csökkent. 1954. első felében 263 megvádolt személy ügyében hoztak ítéletet, az elítéltek száma 221 fő volt. A fenti adatokból megállapíthatjuk, hogy 1954-re nagymértékben csökkent a magzatelhajtás bűntette miatt indított büntető eljárások száma. Kétségtelen, hogy ebben a hatalomra kerülő Nagy Imre-kormánynak és az erélyes bűnüldözésnek is szerepe lehetett, valójában azonban a felderítő szervek tevékenységének csökkenése idézte elő a jelentős mértékű csökkenést.

További információkat szűrhetünk le a közölt források adataiból arra vonatkozóan, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntéseinek eredményeként megszűnt a mechanikus büntetéskiszabás, amely az abortőrökkel szemben a maximális börtönbüntetést alkalmazta vagy közelítette meg. A gyakorlat enyhébbé válását mutatja, hogy 1954 első negyedévében megnövekedett a pénzbüntetésre ítéltek aránya, ugyanakkor csökkent az egy évet meghaladó, és megnőtt a felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek száma. Csekély számban „megengedhetetlenül" enyhe ítéleteket hoztak, például egy nyereségvágyból elkövetett magzatelhajtás miatt felfüggesztett szabadságvesztés büntetést szabtak ki.

Budapesten, 1953-ban 14 127 vetélést jelentettek be, ebből 1513 volt a művi vetélés, 1954 első nyolc hónapjában pedig 13 835 bejelentett vetélésből 6577-et a bizottság engedélyezett. A fenti adatok alapján Budapesten is csökkent az illegális abortuszok száma. (Lásd a II/5. és a II/6. számú dokumentumot!)

A bíróság ítéletet orvosokkal, szülésznőkkel, kuruzslókkal, felbujtókkal, bűnsegédekkel, „önelhajtókkal" és a terhes nő hozzátartozóival szemben hozott. A magzatelhajtás gyanújába keveredett orvosok ellen indított eljárás során az orvosokat előzetes letartóztatásba helyezték, majd fegyelmi és bűnvádi eljárás után szigorúan felelősségre vonták. A magzatjukat elhajtók, illetve elhajtató nők büntetése általában 2-8 hónapig terjedő börtönbüntetés között mozgott. A közvetítők (felbujtók és bűnsegédek) büntetése három hónaptól egy évig terjedt. (Lásd az I/5. és a II/5. számú dokumentumot!)

Az 1952. április 11-e előtt a terhesség tiltott megszakítása miatt elítéltek ügyében felmerülő kérdéseket egyénileg bírálták el. Méltányos elbírálást csak abban az esetben alkalmaztak, ha nyilvánvaló volt, hogy a „közismert abortőrök" 1952. április 11-ét követően nem követtek el magzatelhajtást. Ha valaki 1952. április 11-e után követett el magzatelhajtást, a határidő előtt elkövetett és nyilvánosságra került esetekért is felelősségre kellett vonni. A határesetek elbírálása egyénileg történt. (Lásd a II/4. számú dokumentumot!)

 
Az abortusz bizottságok megszervezése és működése

Ratkó Anna egészségügyi miniszter 1952. május 29-én kelt 81/34/1952. EüM sz. utasítása rendelkezett a terhesség megszakításának menetéről, az első és másodfokú bizottságok létrehozásáról és működésük rendjéről. Drexler Miklós miniszterhelyettes két hónappal később készült, az egészségügyi felvilágosító munkáról írott jelentésében azt írta, hogy a bizottságokat „az elbírálás lazaságainak felszámolása céljából" hozták létre megbízható szakemberekből, és az ellenőrzés szigorítása céljából a művi vetélés elvégzését csak kijelölt intézetben engedélyezték. Szükségesnek tartották, hogy a működő abortusz bizottságok „méltányos" álláspontot képviseljenek, hiszen ily módon a bizottságok „népszerűbbekké válnának, ami eszköz volna az illegális abortuszok elleni küzdelem eredményességéhez". (Lásd az I/1. számú dokumentumot!)

Drexler Miklós 1952. november 15-én jelentést kért a budapesti városi és megyei tanácsok egészségügyi osztályaitól a 81/34/1952. EüM számú utasítás végrehajtásának állásáról. A körlevél arról tudakozódott, hogy az egyes megyék területén mikor alakultak meg az első- és másodfokú bizottságok, mióta működnek, hány esetben engedélyezték a terhesség megszakítását, hány esetben utasították el a kérelmet, az engedélyezések milyen javallatok alapján történtek, hány esetet és milyen kórisme alapján terjesztettek elbírálásra a másodfokú bizottság elé. 1952. december 30-án értékelték az I. és II. fokú Bizottságok munkájáról szóló jelentéseket. Az I. és II. fokú Bizottságok a legtöbb helyen 1952. június 10. és július 10. között alakultak meg. Egyes helyeken nagyobb késéssel tettek eleget az utasításnak, ennek az lett a következménye, hogy az utasítással kapcsolatos felvilágosító munka nem jutott el a dolgozókig, és a Bizottságok munkájáról az került a köztudatba, hogy „nem érdemes odafordulni, mert úgy is elutasítják az arra rászorultakat". Az I. és II. fokú Bizottságok működésüket már az „abortusztörvény" kiadása előtt

. 1952-ben 1687 terhességet szakítottak meg, az I. fokú Bizottsághoz benyújtott kérelmek 72,3%-ában engedélyezték a művi terhességmegszakítást, 27,7%-ban pedig elutasították. Kiemelkedően magas volt az elutasított kérelmek száma Gyulán, ahol 21 esetből 19-et nem engedélyeztek. Fenti adatok igazolják azt a feltevést, hogy egyes helyeken túlzottan engedékenyek voltak, másutt pedig elriasztották a nőket attól, hogy „jogos kérelmükkel" a Bizottsághoz forduljanak. Ez a módszer is „hozzájárulhat a laikus bűnös beavatkozások szaporodásához". Előfordult, hogy az elsőfokú bizottságok nem mondták meg a kérelmezőnek, hogy joga van a fellebbezésre, illetve olyan tájékoztatást adtak, hogy „a fellebbezésnek nem sok értelme van". Nógrád megye például helyeselte a Bizottságok felállítását, mivel azok „ellen tudnak állni a művi megszakítást követelő, sokszor erőszakos fellépéseknek". (Lásd a II/2., a II/3. és a II/4. számú dokumentumot!)

A 81/34/1953. EüM határozat ügymenetének értelmében a terhesség megszakítására csak a terhesség első 28 hetében volt lehetőség akkor, ha a terhesség megszakítása a terhes nő életének megmentése volt, illetve, ha a születendő gyermek életét súlyos károsodás fenyegette. A terhességet csak a terhes nő beleegyezésével és az utasítás mellékletében felsorolt egészségügyi intézetben lehetett elvégezni az erre a célra szervezett első-, illetve másodfokú bizottság engedélyével. Ezen intézetek listáját forrásközlésünk megyénkénti bontásban

. Az intézetek kijelölése mellett az utasítás meghatározta mindazon betegségcsoportokat, amelyeket a terhesség megszakításának engedélyezésénél figyelembe lehetett venni. E betegségek közé tartoztak azok, amelyek a terhesség következtében súlyosbodnak, a terhes nő egészségét veszélyeztetik, illetve halálát . (Lásd az I/1. számú dokumentumot és mellékletét!)

A terhesség megszakítását az e célra szervezett első- és másodfokú bizottság engedélyezte. Az elsőfokú bizottság egy vezetőből, egy állandó és egy meghívott tagból állt. A bizottság tagjait a szülész-nőgyógyász szakorvosok közül választották, állandó tagját a belgyógyász szakorvosok közül háromévi időtartamra a budapesti városi tanács, illetve a megyei tanács végrehajtó bizottsága egészségügyi osztályának vezetője nevezte ki. A bizottság harmadik tagját a terhes nő betegségének megfelelő szakorvosok közül a bizottság vezetője hívta meg. (Lásd az I/1. számú dokumentumot!)

Az elsőfokú bizottság feladata a terhesség meghatározott feltételei fennállásának megállapítása és a terhesség megszakításának engedélyezése volt. A terhesség megszakítása iránti kérelmet az illetékes elsőfokú bizottság vezetőjénél kellett előterjeszteni írásban vagy szóban, melyről iktatókönyvet vezettek. Szóbeli előterjesztéskor jegyzőkönyvet vettek fel, és ha a terhes nő orvosi vagy kórházi gyógykezelés alatt állt, a jegyzőkönyvhöz csatolták a kezelőorvos által kiállított lelete(ke)t. Az elsőfokú bizottság a kérelem előterjesztésétől számított öt nap alatt a benyújtott leletek és a szükséges vizsgálatok alapján döntött. Ha a terhesség nem volt kétséget kizáróan megállapítható, akkor a bizottság a terhes nőt legfeljebb nyolc napi időtartamra kórházba utalhatta, és a bizottság a vizsgálatok megtörténte után, a kórház által kiállított lelet alapján döntött. A bizottság az eljárásról jegyzőkönyvet készített, melyben a terhes nőre vonatkozó személyi adatokon kívül a kórelőzményt, a vizsgálati eredményt, a diagnózist és a javallatokat rögzítették. A bizottság mindezen információk alapján mérlegelte a terhesség megszakításának engedélyezését vagy elutasítását.

Ha az elsőfokú bizottság a terhesség megszakítását engedélyezte, a jegyzőkönyvet a vizsgálati leletekkel együtt megküldte a kijelölt kórháznak és a terhes nőt is oda utalta. A kórház köteles volt a terhes nő jelentkezése után a terhesség megszakítását haladéktalanul elvégezni, a beteget legalább három napig kórházi ápolásban részesíteni, majd a megszakítást a szülészkerületi főorvosnak jelenteni. A bizottság által megküldött jegyzőkönyvet és leleteket a kórház irattárában kellett elhelyezni és megőrizni.

Ha a bizottság nem engedélyezte a terhesség megszakítását, azt azonnal közölte a kérelmezővel, aki, ha a bizottság döntését sérelmesnek találta, fellebbezhetett, és kérését a másodfokú bizottság elé terjeszthette. A bizottságnak a jegyzőkönyvet a vizsgálati leletekkel együtt 24 órán belül megküldte a másodfokú bizottság vezetőjének, majd a tényállás megismerése után döntöttek a terhesség megszakításáról. Akinek kérelmét elutasították, azt a terhes nő lakóhelye szerint illetékes anyavédelmi tanácsadó „fokozott védelembe[n] részesítette". Az elutasítást a terhes nő törzslapjára és a terhességi könyvecskébe is be kellett jegyezni. Az ilyen terheseket a körzeti védőnő legalább hat alkalommal köteles volt meglátogatni. A terhesség akár szüléssel, akár vetéléssel végződött, jelenteni kellett a tanács egészségügyi osztályának és a megszületett gyermek státuszáról is információkat kellett adni. (Lásd a III/1. és a III/3. számú dokumentumot!)

A miniszteri utasítás 8. pontja külön rendelkezett a kórházon kívül megindult, de a kórházban befejezett vetélések bejelentéséről és kivizsgálásáról, valamint 24 órán belül a rendőrség értesítéséről. A nyilvántartás adatait a

7. sz. nyomtatványán meg kellett küldeni a Szülész Főorvosi Hivatalnak is. (Lásd a III/1. számú dokumentumot!)

Ratkó Anna minisztersége, egy korszak és egy 1953-as törvény: "lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség"

Az abortusztörvény eltörlése

Az abortusztörvény ügyében akkor következett be fordulat, amikor az 1047/1956. (VI. 3.) számú minisztertanácsi határozatban a betegségi és szociális indokok mellé felvették a „

". Az 1956-os forradalom és szabadságharc után, ismét szovjet példát követve, ugyancsak minisztertanácsi rendelettel megszüntették az abortusz tilalmát, liberalizálták az abortuszt. Román József akkori egészségügyi miniszter a döntést így vezette be: „"

 
Befejezés

Az 1953-ban megjelent abortusztörvény még ma is élénken él az emberek emlékezetében. A híres, hírhedt népességszabályozási rendelet népszerűtlen intézkedései összefonódtak a Rákosi-korszak egyetlen női miniszterének nevével, Ratkó Annával. Neki tulajdonították a sok nem kívánt gyermek megszületését, az ország vele azonosította a „törvényt". Ez azonban így nem helytálló, mivel Ratkó Anna csak rövid ideig, 1951. és 1953. április 18. között volt egészségügyi miniszter. A Sztálin halála után megváltozott belpolitikai helyzetben kegyvesztett lett, leváltották, és helyét Zsoldos Sándor vette át, akinek minisztersége idején tombolt igazából az abortusztilalom. Ratkó Anna nem tiltotta be az abortuszt, mivel a magzatelhajtás addig is tilos volt, kivéve, ha a terhesség kihordása veszélyeztette az anya életét vagy egészségét. Minisztersége idején éppen hogy engedélyezték az abortuszt, de jogszabályba foglalták a feltételeket, megszüntették az elévült joggyakorlatot és egészségügyi szempontokat érvényesítettek.

Az abortusztörvényt a Magyar Dolgozók Pártja felső vezetése támogatta és fogadtatta el, melynek rendelkezései rendkívüli mértékben megosztották a társadalmat. A művi terhességmegszakítás drasztikus visszaszorítása politikai, rendőrségi kérdéssé vált, mivel a rendőrség „rászállt' az ismertebb illegális abortőrökre, majd azok „lefülelése" után az addig abortuszt végző orvosok, szülésznők helyére képzetlen „angyalcsinálók" léptek, akik csak növelték a halottak számát. Ez pedig már valóban indokolttá tette az illegális magzatelhajtás elleni harcot.

Az I. ötéves tervben meghirdetett népjóléti intézkedések többsége nem valósult meg, bár ekkor jöttek létre azok a nagyhírű, országos hatáskörű egészségügyi intézetek (Egészségügyi Tudományos Tanács (1951), Országos Ideg- és Elmegyógyintézet (1952), Országos Élelmezéstudományi Intézet (1952), amelyek ma is működnek.

A Ratkó „korszak" látványosan emelt szociális juttatásai sok esetben szemfényvesztésnek minősültek, mivel a társadalom egyes csoportjait, rétegeit (kulákok, kitelepítettek, internáltak, osztályellenségek, stb.) kizárták a jogosultak köréből. Az egészségügy fejlesztése a terhességek nyilvántartásba vételére és ellenőrzésére korlátozódott. Az orvosokat, szülésznőket, bábákat, egészségügyi alkalmazottakat megfélemlítették, nagy propagandával kísért kirakatpereket rendeztek az egész országban, meghurcolva nemcsak a terhesség megszakításában közreműködőket, de magukat a terhes nőket, sok esetben többgyermekes anyákat is. A „nyerészkedő", lelkiismeretlen orvosokat hivatásuktól eltiltották, az abortuszt vállaló nőket megszégyenítették, pellengérre állították. Mindenki félt, nehogy gyanú árnyéka vetődjön rá. Az abortusz politikai üggyé, az egész ország ügyévé vált. Ezek az évek a félelem, a megfélemlítés évei voltak, a mindent regisztráló, mindenről tudni akaró, a családi életbe is behatoló hatalom évei, amit csak fokozott az 1/1954. (II. 9.) minisztertanácsi rendelet és annak végrehajtására kiadott 1/1954. belügyminiszteri rendelettel bevezetett, az állampolgárok nyilvántartását szolgáló személyazonossági igazolvány kötelezővé tétele.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az 1950-es évek első felében, az ún. Ratkó-korszak mintegy 2 és fél 3 éve alatt hozott népszerűtlen központi intézkedések, a nők és gyermekek helyzetével kapcsolatos kiemelt figyelem, az 1956-ig fennálló abortusztilalom, a bölcsődei, óvodai intézményhálózat kialakítása, valamint a sajtóból, a rádióból és a plakátokról áradó propaganda együttes eredményeként az 1950-es évek első felében valóban nőtt a születések száma, körülbelül 80 ezer fővel.

 ***

 A forrásközlésünkben bemutatott dokumentumokat a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Magyar Dolgozók Pártja központi szervei Adminisztratív osztályának, valamint az Egészségügyi Minisztérium Anya-, csecsemő- és gyermekvédelmi főosztályának irataiból válogattuk. A szövegközlésben az értelemzavaró hibákat [!] jellel jelöltük, a forrásokat a mai helyesírás és központozás szabályainak megfelelően, a korabeli szóhasználat megőrzésével közöljük.