Források

Visszaemlékezés

Kis János
Az világosan látható volt a számunkra, hogy ahhoz hasonló méretű tömegmozgalom, munkásmozgalom, amilyen Lengyelországban kibontakozott, Magyarországon igazán nem volt várható. De mégis, a lengyel fejlődés mintát mutatott, amiről - a különbségeket is figyelembe véve - úgy gondoltuk, hogy Magyarországon is ki lehet próbálni. Ennek az volt a lényege, hogy nem a hatalmon lévőket kell megpróbálni rábeszélni mindenféle reformokra, hanem létre kell hozni az állam körein kívül - Bibó István kifejezését idézve - a szabadság kis köreit, a civil társadalom önálló, embrionális intézményeit, ezeket meg kell védeni, és aztán lassan, lépésről lépésre kiterjeszteni őket. Ez olyan gondolat volt, amely a lengyel ellenzéktől eredt, az 1970-es évek közepén Adam Michnik fogalmazta meg először, és mi úgy véltük, hogy ez Magyarországon is megpróbálható, és azt gondolom, hogy ebben nem tévedtünk.

Bába Iván
1978-ban találkoztam először Adam Michnikkel, üzenetet vittem neki Magyarországról. Akkor már javában működött Lengyelországban a KOR, a Munkásvédő Bizottság, aminek ő volt az egyik vezéralakja. November volt, Lengyelországban ez az őszutó-télelő nagyon kellemetlen, különösen Varsóban. Fújt a szél, szakadt az eső, ráadásul havas eső, hideg volt. Megtudtam a címét, és keserves keresgélés után, mert kérdezősködni nem akartam, megtaláltam azt a lakást, ahol lakott. Bekopogtam, ajtót nyitottak, és egyszer csak bent találtam magam a XIX. századi orosz irodalomból ismert konspiratív csoportban. Vágni lehetett a füstöt a szobában, mindenki elszánt volt, látszott, hogy ez most valami egészen rendkívüli, és ők is tudják magukról, hogy egészen rendkívüliek, és hogy most forradalom készül. Mindez pontosan olyan volt, ahogyan az ember olvasta ezekben az orosz regényekben, hogy miként készül a forradalom, hogyan tevékenykednek a hivatásos forradalmárok. Ott nem tudtunk leülni beszélgetni, rögtön mutogatta a plafont, hogy fogjam be a számat, meg ne nyikkanjak. Elmentünk sétálni. Akkor már valamennyire tudtam lengyelül, amikor azonban elfáradtam, akkor lengyel-szlovák keveréknyelven beszéltem. Csaknem négy órát sétálgattunk a Visztula partján abban a szakadó esőben, november végén, a borzalmas hidegben. Viszont a beszélgetésünk rendkívül jó, nagyon biztató volt, igényes, és sok-sok mindent megbeszéltünk, amit azután többé-kevésbé meg is tudtunk valósítani a magyar-lengyel kapcsolatokban.

Csoóri Sándor
Ha a magyarok nem féltek volna 1956 emlékétől, bizonyos, hogy ráismertek volna az 1981-es lengyel eseményekre, ugyanarra, amit 1956 jelentett. De ezt a népet annyira megfélemlítették, hogy még azt sem merte bevallani magának, ami az övé volt. Lélekben eltávolodott tehát 1956-tól, ami olyan lett számára, mintha nem is mi csináltuk volna. Így élni meg a történelmet: ez félig-élet, és ilyenkor nem lehet azt sem észrevenni, hogy másutt, egészen más lelki és akarati feltételek között mi történik.

Konrád György
Köreinkben nagyon odafigyeltek arra, mi történik Lengyelországban. Jöttek-mentek az emberek, a nyugati újságírók is, és elmesélték, mit láttak. Ez utóbbiak között volt Bernard Guetta, a Le Monde kelet-európai tudósítója. Fiatal, kezdő, nagyon dinamikus újságíró volt, elment Varsóba, és gyakorlatilag egész idő alatt ott volt, amíg a Szolidaritás eseményei zajlottak. Egy alkalommal megkérdezte tőlem, hogy Magyarországon miként reagálnak a lengyel eseményekre. Azt válaszoltam, hogy mi azért óvatosabban csináljuk mindezt, mert nem látjuk, hogy mi lesz a végkifejlete. Hozzátettem, hogy 1968-ban Magyarországon egyszerre volt jelen a reménykedés és a szkepticizmus, mert mi tudtuk, hogy mi történt 1956. november 4-én, de a csehek még nem tudták, mi fog történni Csehszlovákiában augusztus 21-én.

Nyers Rezső
Az 1980-as esztendő tulajdonképpen folytatása annak a lappangó válságnak, ami Wladyslaw Gomulka 1970-ben történt eltávolítása óta - természetesen nem azonos mértékben - mindvégig jellemezte a lengyelországi viszonyokat. 1980-ra sem sikerült Gierek ambiciózus terve, hogy a lengyel gazdaságot fellendítse, amely nem ment keresztül azokon a változásokon, belső reformokon, amelyeket sikerült megvalósítani Magyarországon. Gomulka egyetlen nagy politikai reformot hajtott végre: 1956 után nem kollektivizálta újra az ország életében kiemelkedő szerepet játszó mezőgazdaságot. Ez nem kis tett volt, de egyúttal nagy belső feszültséget is okozott, mivel ezt a kistermelői mezőgazdaságot nem sikerült annyira fellendíteni, amennyi egy komoly gazdasági növekedéshez kellett volna. Azt hiszem, hogy a kollektivizálás elmaradása miatt Gomulkának és a lengyel vezetésnek bizonyos bűntudata volt a szovjetek felé, és ez elegendő volt arra, hogy púpot érezve a hátukon elvágjanak mindenféle szélesebb belső gazdasági reformot. Ez jellemző volt 1969-70-től, tehát már Gomulka idejében, majd 1970 után, Edward Gierek alatt is.

Berecz János
Kádár János különösen azért becsülte Wojciech Jaruzelskit, mert amikor honvédelmi miniszterként itt volt egy Varsói Szerződés-hadgyakorlaton, és Kádár mindegyik minisztert külön-külön fogadta - mivel ők a legfelsőbb vezetéshez tartoztak -, akkor Jaruzelskinek, az ízig-vérig katonának, szinte egyetlen kérdése volt, mégpedig a következő: "hogyan csináltak maguk ilyen jó mezőgazdaságot, Kádár elvtárs"? Lengyelországnak ugyanis kulcskérdése volt a mezőgazdaság. Érthető, hogy abban a pillanatban Jaruzelski nagyon szimpatikussá vált Kádár szemében, mert nem arról beszélt, hogy ilyen és ilyen fegyverekkel kell a hadsereget fejleszteni, és erre újabb és újabb pénzeket kell kiadni. Másrészt az is természetes, hogy amint a lengyel vezetők szembe találták magukat a válsággal, akkor Magyarországra is gondoltak.

Kárpáti Ferenc
Emlékszem, amikor Jaruzelski honvédelmi miniszterként egy hivatalos delegációval többek között Hajdú-Bihar megyében járt, elvitték őt Nádudvarra, ahol megmutatták neki a helyi Vörös Csillag Termelőszövetkezetet. Elmondták azt is, hogy Debrecenben van egy mintaboltjuk, mire ő azt válaszolta, hogy szeretné azt is megnézni. Elvitték őt ebbe a mintaboltba, ahol Jaruzelski megkérdezte, hogy megnézhetné-e hátul a raktárat és a hűtőszekrényeket. Nem akarta elhinni, hogy azok is tele vannak hússal. Felajánlották neki, hogy bárhol, ahol óhajtja, akár a legkisebb faluban is, megállnak az üzletnél, és bemennek. Egyszerűen hihetetlennek tűnt a lengyelek számára, hogy Magyarországon ilyen az élelmiszer- és a húsellátás.

Berecz János
1970 decemberében már lezajlott egy kemény válság Lengyelországban. Én akkor éppen Varsóban tartózkodtam egy kétoldalú konferencián. A lengyel ifjúsági mozgalom régi vezetőit jól ismertem, akkor ők már feljebb léptek, többen a Politikai Bizottság tagjai voltak. Elmondták nekem, hogy politikai válság van, aminek a lényege a párt és a munkásság közötti bizalom hiánya, és a megoldás csak egy teljes vezetéscsere lehet. 1980 nyarán úgy éreztem, hogy a tíz évvel azelőttihez hasonló helyzet alakult ki, vagyis újra politikai-bizalmi válság lépett fel a munkások &eacu te;s a párt között, és a megoldás megint csak egy jelentős személycsere vagy ehhez hasonló súlyú intézkedéssorozat lehet. Ebben a helyzetben robbant ki a lengyel válság, ami azután legalább jó két éven keresztül állandóan foglalkoztatott bennünket. A lengyel események óhatatlanul hatással voltak a magyar közvéleményre is, amely nagyon érzékeny volt Lengyelországra, mint ahogy Lengyelországban is érzékenyek voltak minden magyar megmozdulásra. Így az első reagálásunk egy védekezési reflex volt itthon, a második, hogy miként tudjuk megérteni és segíteni a lengyel válság megoldását, a harmadik pedig az - és ezt hangsúlyozni kívánom -, hogy lehetőleg nemzetközi beavatkozás nélkül kell megúszni az egészet.

Bába Iván
A Nagyvilág című folyóirat rovatvezetője voltam, többek között a lengyel rovatot is vezettem, és 1979-ben egyhónapos ösztöndíjat kaptam Varsóba és Krakkóba. Akkor mentem ki, amikor éppen a pápa megválasztásának első évfordulóját ünnepelték. Emlékszem, hogy Krakkóban volt egy hatalmas diáktüntetés, "Polska z papiezem"-feliratokkal, a fiatalok a Mickiewicz-szobornál énekelték a pápai himnuszt, a lengyel himnuszt, különféle katolikus dalokat, és akkor lehetett először érezni, hogy Lengyelországban valami lesz. Akkoriban naplót vezettem, és azt a címet adtam ennek a fejezetnek, hogy Tájkép csata előtt, ami parafrázis Andrzej Wajda filmjére. A csata egy év múlva be is következett, de ennek előszelét már 1979-ben nagyon érezni lehetett. Szemtanúja voltam például annak, ahogy Varsó aluljáróiban a rendőrök verték a tüntetőket, vagy egy éjszaka a hangoskodókat. Ez azt jelezte, hogy hatalmas feszültség van a lengyel társadalomban, illetve a köznép ellenállása és gyűlölete a rezsimmel szemben sokkal erősebb, és sokkal közvetlenebbül manifesztálódik, mint Magyarországon. Itthon is voltak már ellenzéki csoportosulások az 1970-es évek második felétől kezdve, de ezek létszámát tucatban lehetett mérni, míg Lengyelországban ezrével voltak azok, akik megütköztek az akkori rezsimmel, és ennek egészen primer megnyilatkozási formái is voltak. Ott az utcán is láthatta az ember, hogy valami hamarosan robbanni fog.

Pozsgay Imre
Én 1979 decemberében voltam hivatalos látogatáson, miniszterpartnerem meghívására Varsóban. Az ott tapasztalt közállapotok és az akkor látott események - rosszul működő államgépezet, társadalmi elégedetlenség, amelynek híre eljutott a fülemhez, mivel olyan kapcsolatokkal is rendelkeztem -, arra a következtetésre juttattak engem, hogy fél éven belül nyílt társadalmi válság lesz. Én ugyan írtam egy formális hivatalos jelentést az utamról, amit minden kormánytagnak meg kellett ilyenkor tennie, de egy külön feljegyzést is készítettem Kádár Jánosnak és Lázár Györgynek, amelyben leírtam, hogy Lengyelországban ilyesmire kell számítani. Utánam két héttel járt ugyanott Puja Frigyes külügyminiszter, ő viszont azt mondta, hogy Lengyelországban minden rendben van, a szocializmust építik, és boldogan teszik a dolgukat. Nem akarom karikírozni, de homlokegyenest ellenkező dolgokat állított, mint én. Tehát volt bennem egy ilyenfajta előérzet, amely nem csupán érzésekre, hanem bizonyos információkra, tapasztalatokra épült, és emiatt aggódva, de leírtam mindezt Kádárnak és Lázárnak, hogy legalább ők tudjanak arról, miként láttam Varsót, Lengyelországot 1979 decemberében.

Szalai Attila
1980 tavaszán egy magyar küldöttség járt Lengyelországban. Ennek a kalandnak a kapcsán tudom felidézni az előzetes hangulatot, hogy mennyire nem volt váratlan, ami később történt. Nem tudtuk, hogy mi jön, de hogy valami jön, azt még ennek a magyar küldöttségnek a vezetője is érzékelte. A Lapkiadó Vállalattól érkezett ez a delegáció egy kisfőnök vezetésével, az RSW Prasa-Ksiazka-Ruch, a hatalmas lengyel lap- és könyvkiadó, könyv- és zsilettpengeterjesztő, trafikos konszern meghívására, az ún. devizamentes csere keretében. Én tolmácsként dolgoztam a delegáció mellett, majdnem két hétig tekeregtem velük az országban. Különböző vajdaságokat jártunk végig, köztük a gdanskit, s ellátogattunk Torunba, Poznanba és Olsztynba is. Mindezeken a helyeken természetesen a megyei-járási pártbizottságok vezetői fogadtak bennünket.
A Toruntól nem messze lévő Golub-Dobrzyn várában nagyon sajátos esemény történt velünk. A magas rangúnak számító magyar delegáció tagjait három vajdaság pártvezetése látta vendégül, a delegáció látogatásának a tényét használták fel arra, hogy egy jót bulizzanak. A várban középkori öltözetekbe bújtatott embereket helyeztek el, s már a küldöttség megérkezése előtt megkezdődött a 72 órán keresztül tartó ökörsütés az udvaron. Terülj asztalkám, az égvilágon minden volt, az asztalok roskadoztak az ételektől. S mindez akkor, amikor ha egy átlagember bement egy boltba Lengyelországban, legfeljebb olyan kérd&ea cute;seket tudott feltenni, hogy van-e hús, s nem azt, hogy milyen hús van, vagy van-e kávé, s nem azt, hogy milyen kávé van, van-e sör, és így tovább. A leggyakoribb válasz pedig az volt, hogy nincs, holnap lesz, tegnap volt, az ördög tudja, mikor "dobnak". Ez a "dobnak" tükörfordítás, s valami olyan hangulatot keltett, hogy mint a kutyának dobnak oda valamit a boltba, te meg állj sorba érte hajnali háromtól.
Visszatérve a küldöttségre, amikor a magyar elvtársak beköltöztek ebbe a várkastélyba, akkor a felvonóhídat felhúzták, a kapu hatalmas döndüléssel becsapódott - azt hittük, hogy ránk zárják örökre. De nem így történt, hanem azért tették mindezt, hogy senki ne lássa, aki nem avatott, hogy mi történik odabent. Az ökörsütésen kívül volt népi együttes is, amelynek a férfitagjait olyan 11 óra magasságában eltávolították, majd felkínálták a magyar delegációnak, hogy a hölgyek közül lehet válogatni éjszakára. Nem részletezem, valami elképesztően feudális stílusban indult volna a mulatozás, de becsületére váljék a magyaroknak, hogy nem voltak hajlandók részt venni ebben, hanem követelték, hogy vigyék vissza őket Torunba, a szállodába. Holott, baldachinos franciaágyban lehetett volna aludni a várban. Ekkorra a magyar delegáció tagjai már sok mindent tapasztaltak, én például üzletekbe is bevittem őket, hadd lássák a valós helyzetet, és ők emésztették ezeket a jelenségeket. S noha hasonló élmények már érték őket, kétségtelenül a várbeli epizód volt mindennek a betetőzése. Még azon az éjjelen, miután megittunk egy fél üveg konyakot a szállodában, a küldöttség vezetője azt mondta nekem: "Te, itt valami elképesztő balhé lesz, de nagyon hamar!"

Berecz János
1980 nyarán nálunk pihent családjával együtt Edward Gierek, és az volt a benyomásunk, hogy rettentően magabiztos, elbizakodott, és eléggé nagyúri allűrökkel rendelkezik. Ez Kádár Jánostól teljesen idegen volt, úgyhogy nagyon meg is lepődött ezen. Beszélgettünk is arról, hogy Gierek 1970 decemberében elismert bányászvezérként került a párt élére, és tíz év alatt teljesen összeomlott, egészen más életmódja van, messze került a munkásoktól. Az még külön is foglalkoztatott minket, hogy megérti-e egyáltalán ennek a válságnak a természetét és a lényegét, és tud-e intézkedéseket tenni egy ilyen válság levezetésére. Ily módon objektív és szubjektív tényezők együttesen hatottak, és foglalkoztatták a magyar pártvezetést.

Kovács István
1980. augusztus 20. körül érkeztek az első hírek a lengyelországi eseményekről, arról, ami Gdanskban történik, és nagy szenzációnak számított, hogy megérkeztek Gdanskba a sziléziaiak. Ezzel Szilézia is csatlakozott a tengerparti sztrájkhullámhoz, és akkor lehetett érezni, hogy áttörés készül. S valóban, a hónap végére a lengyel pártvezetők megegyezésre kényszerültek egy olyan fiatalemberrel, akit a világ addig tulajdonképpen nem ismert - Lech Walesával.

Kiss Gy. Csaba
Az, hogy a sztrájkok megegyezéssel végződtek, és mint lengyel a lengyellel tárgyaltak egymással annak idején, óriási hatással volt rám, mert a kommunista hatalom nem fegyveres harcok következtében engedett, mint nálunk 1956-ban, és nem egy felülről indított reformfolyamat eredményeképpen, mint 1968-ban Csehszlovákiában, hanem szubjektumnak, tárgyalófélnek ismerte el a másik felet, és nagyon fontos területeken tett engedményeket. Az első napok és hetek izgalmaiban is úgy gondoltam, hogy ez akkor is jelentős esemény történelmileg, ha ezt visszaszorítják, mint ahogy 1956 után Gomulkának egy éven belül sikerült az akkori reformfolyamatokat megállítania. Mindenképpen fontos dolognak éreztem a Szolidaritás megalakítását, és ha ehhez hozzáadjuk a szovjet birodalom agresszióját Afganisztánnal szemben, akkor volt az embernek egy olyan halvány megérzése, hogy a Szolidaritás megalakulásával és az afgán beavatkozással a Szovjetunió eljutott a hatalom ama apogeumára, mint a törökök, amikor 1683-ban megostromolták Bécset.

Pozsgay Imre
Én utáltam ugyan a külön üdülőket, családom nem is szívesen követett ilyen helyekre, de éppen 1980 augusztusában, a lublini sztrájkok utáni időben voltam Balatonaligán nyaralni. Akkor már ömlesztve jöttek a hírek a Szolidaritás megalakulásáról, a párton belüli válságról, ilyen-olyan reakciókról. Egy strandolós, napozós délutánon, valószínűleg sziesztája után, odajött hozzám Kádár - vele mindig csak feszengve lehetett beszélgetni -, és valahogy rátért a lengyelországi ügyre. A véleményemet tudakolta. Én kellő óvatossággal ugyan, de megmondtam, hogy nagyon-nagyon vigyázni kell, és le kell vonni a tanulságokat, és akkor különös kijelentést tett - ezt jóval később Walesának el is mondtam -, miszerint: "tudja, ebben az a legrosszabb, hogy munkások csinálják, és még a vezérük is munk&a acute;s". Nem mondta ki Walesa nevét, de nyilván rá gondolt. Kádár gyötrelmét meg szorongását a saját babonája adta, hiszen ő a munkásosztályról csak fennkölten tudott beszélni, és megriasztotta, hogy Lengyelországban végül is egy nagy munkásmozgalom alakult ki 1980 nyarán, s ez a sodró erejű, tízmillió embert szervezetbe tömörítő mozgalom nem akármi volt Kelet-Európában - és éppen a szovjet befolyási övezetben.

Berecz János
Én 1981 áprilisában vagy májusában jártam egy küldöttség vezetőjeként a nyugatnémet szociáldemokrata pártnál. A németeket mindvégig a lengyel válság foglalkoztatta, és az, hogy mi mit szándékozunk tenni. Egon Bahr egészen odáig elment, hogy azt mondta: "Menjetek már oda, és csináljatok egy olyan pártot, mint a tiétek, mert ha ott válság lesz, ha ott robban, akkor az nagyon nagyot fog szólni!". Másrészt pedig tudta, mert el is mondtam neki, hogy a mi álláspontunk az, hogy ha lehet, akkor szovjet beavatkozás nélkül, sőt bármiféle külső beavatkozás nélkül kell megoldani a kérdést, mert az polgárháborús helyzetet idézhet elő. Tudtuk, hogy a cseh és a keletnémet beavatkozás a szovjet intervencióhoz hasonlóan kemény következményekkel járt volna. Ez a tudat határozta meg egyrészt Kádár János véleményét, másrészt pedig az egész Politikai Bizottságét, vagyis a magyar pártvezetését, ugyanis ez utóbbinak nyilvánosan nemigen tért el a véleménye Kádár Jánosétól.

Engelmayer Ákos
Elsők között voltam, aki belépett az akkor még nem bejegyzett Szolidaritásba, és azután végigcsináltam az egész legális időszakot, majd 1981 decembere után az egész illegális időszakot. Én 1974 januárjától a Magyar Népköztársaság varsói nagykövetségén sajtószemléket készítettem, illetve - természetesen nem a legmagasabb szinten - tolmácsként működtem az egymást követő nagykövetek mellett. Mindez azt jelenti, hogy volt valami rálátásom az 1980-81-es magyar politikára is, vagy azt legalábbis tudom, hogy milyen hangulat uralkodott a nagykövetségen, milyen reakciót váltottak ki bizonyos események a magyar diplomaták között. Halvány fogalmuk sem volt, hogy valójában mi történik, mindennemű kapaszkodó nélkül próbáltak belefolyni az eseményekbe. Azt is meg kell mondanom, hogy a többség ellenségesen és értetlenül szemlélt mindent, s voltak néhányan, akik legszívesebben lövettek volna.
A nagykövetségen belül volt egy liberálisabb társaság, amelyik a Rakowski-Jaruzelski-féle enyhébb vonalat próbálta támogatni. Nota bene, amikor én nagykövetként átadtam a megbízólevelemet Jaruzelskinek mint köztársasági elnöknek 1990 októberében, akkor ő nagyon meleg szavakkal beszélt arról, hogy a magyar elvtársak mennyit segítették és támogatták őt annak idején. Ugyanakkor volt a követségen egy társaság - hangúlyozni kívánom, hogy én ezt dokumentumokkal bizonyítani nem tudom -, amelyik a legszélsőségesebb lengyel "bolsevista betont" támogatta, és ahogy én hallottam, voltak olyan próbálkozások, hogy az "igazi lengyel kommunista párt" vagy az "igazi lengyel kommunista ifjúsági szövetség" a varsói magyar nagykövetségen alakuljon meg.

Juhász Pál
Nagyon kiváltságos helyzetben voltam 1979-80-ban, mert azt kell mondanom, hogy a pártközpont állandó reklámot csinált nekem azzal, hogy 1973-ban kikiáltott a rendszer megátalkodott ellenségének, és a tiltások miatt sehová sem tehettem be a lábam. Ennek köszönhettem, hogy nagyon sok fiatalember akart velem kapcsolatba kerülni, többek között Magyar Bálint is, aki azt javasolta, hogy használjuk ki, hogy az én munkahelyem, a Szövetkezeti Kutatóintézet és a lengyel Szövetkezeti Kutatóintézet között állandó testvérkapcsolat van, menjünk el oda, nézzünk ott körül, és beszéljünk, akivel lehet. Így aztán 1981 kora tavaszán Karics András, Magyar Bálint és én elmentünk meglátogatni a lengyel Szövetkezeti Kutatóintézetet. Ott nagyon nem örültek nekünk, de ki nem dobhattak minket, hiszen ők a kapcsolat alapján nagyon gyakran jártak addig Magyarországra. Ezt az utat arra használtuk ki, hogy az akkori összes friss politikai szereplőnek a gazdasági elképzeléseit megismerjük, hiszen nekem a gazdaságpolitika a szakmám, és erre voltam kíváncsi.
Fő támaszunk a Szolidaritás mazóviai szervezete volt, amelynek liberális értelmiségiek voltak a vezetői. Ezen túl azonban nagyon intenzív kapcsolatunk alakult ki a refomkommunistákat képviselő mezőgazdasági miniszterhelyettessel, a frissen megalakult, agrárius-önsajnáló Paraszt Szolidaritással, valamint az ottani Bauer Tamással, a lengyel Közgazdaságtudományi Intézet ifjú titánjával, Leszek Balcerowiczcsal, aki összegyűjtötte maga köré azt a csapatot, amelyik azután 1989-90-ben Lengyelország gazdasági vezetését átvette, és ezen kívül az ottani Mezőgazdasági Szövetkezeti Szövetség vezetőivel. Az érdekes az volt, hogy mindenki ugyanabban az eufóriában volt, hogy végre Gierek meghátrált, egy új vilá g jön, és most igazán jó dolgokat lehet csinálni.
A látogatás pikantériáját az adta, hogy a pincérek - akik szintén mind Szolidaritás-tagok voltak - figyelmeztettek, hogy erősen követnek bennünket. Valóban, bárhová mentünk, felváltva mindig két ember járt a nyomunkban. Igazából nem is titkolták, hogy követnek bennünket, valószínűleg zavarba akartak hozni minket ezzel a követéssel. Azonban valószínű, hogy őket az hozta zavarba, hogy mi minden csoporttal jó haverságban voltunk. Havas-esős idő volt, sokat jártunk az utcán, sokat találkoztunk presszókban, olyankor ők mindig kint maradtak és áztak. Örökös részvét volt bennem, hogy be kellene hívni őket teázni, mert így is jól kiszúrtunk szegény rendőrökkel, ázniuk-fázniuk kellett három ilyen kedélyes fiú miatt, mint mi voltunk. Az ötödik napra megsokallták, hogy mi annyi helyre járunk és annyiféle csoporttal vagyunk kapcsolatban, odajöttek hozzánk, mutatták, hogy adjuk oda az útlevelünket, és beütötték, hogy lejárt a vízumunk - tudnivaló, hogy a magyaroknak nem kellett vízum Lengyelországba. Karicsot és engem azonnal kivittek a repülőtérre, Bálint éppen nem volt ott, így ő körülményes úton, vonattal jött haza, viszont megúszta, hogy rendőri kísérettel kelljen kimennie a repülőtérre.
Itthon a megfelelő szervek azonnal leszedtek minket a gépről. Végül Bálint és én abban a kitüntetésben részesültünk, hogy attól kezdve keleti útlevelünk sem volt, Bálintot még az állásából is kirúgták. Ami engem illet, 1973 óta akkor immár ötödször szólították fel az igazgatómat, hogy rúgjon ki, de az én igazgatóm valamikor illegális kommunista volt, a háború alatt meg a Rákosi-időkben is őt magát rúgták ki az állásából, és nem lett volna bőr a képén, hogy politikai okból eltávolítson valakit, így én maradhattam. Igaz, továbbra is névtelen munkatársként, de ott voltam a Szövetkezeti Kutatóintézetben. Sőt, miután Bálintot kirúgták a Világgazdasági Intézetből, és egy nagy közgazdász tiltakozómozgalom indult az ő védelmében, annak az lett a hatása, hogy az akadémia akkori főtitkára, Szentágothai János megegyezett az én igazgatómmal, hogy Bálint a mi intézetünkbe jöjjön, és ily módon érjen már véget ez a felháborodás, amiért ő munka nélkül van. Így aztán Bálint odakerült mellém dolgozni. Gyenes Antalnak hívták a mi igazgatónkat, és nagyon mellette állt az ugyancsak illegális múltú párttitkárunk. Félreértés ne essék, nem értett velünk egyet, ellenfelének tekintett bennünket, de nagyon tisztességtelennek tartotta volna, ha valakit politikai okból munkanélkülivé tesznek.

Bába Iván
Nem egyszer tapasztaltam, például Varsóban, hogy megtiszteltek a figyelmükkel, és követtek. Emlékszem, egyszer Wojtek Maziarskival találkoztam, aki elég harcos aktivistája és szervezője volt a lengyel ellenzéknek, és ő meghívott ebédelni. Lehet, hogy meggondolatlanok voltunk, de elképzelhető, hogyha óvatosabbak vagyunk, akkor sem tudtuk volna kijátszani őket. Ezután három napig jöttek utánam, gyakorlatilag mindenhová. Nyilvánvalóan Maziarskit figyelték, és a velem való beszélgetése után úgy gondolták, hogy engem is érdemes. Furcsa dolog volt, mert a szállodai szobám előtt ott ácsorgott egy ember, a szálloda bejáratánál ott ácsorgott egy másik, s minden találkozómra elkísért valaki. Még csak nem is nagyon leplezték, hogy a nyomomban vannak, ha úgy tetszik, ez provokatív követés volt, hogy megfélemlítsenek.

Engelmayer Ákos
Amikor 1981 márciusában úgy nézett ki, hogy országos sztrájk lesz, akkor én a nagykövetünknek elmondtam, hogy miután minden bizonnyal konfrontációra kerül sor, és nem tudni mi lesz ennek a vége, én bejelentem, hogy Szolidaritás-tag vagyok. Erre dührohamot kapott, kijelentette, hogy megőrültem, meg miért, meg egyáltalán. Ugyanakkor - bár lehet, hogy eltúlzom a szerepemet - nagyon kényelmes volt a nagykövetség számára, hogy az összes illegálisan, tehát a cenzúra engedélye nélkül megjelent kiadványokat behordtam a követségre 1981. december 13-ig, amikor is nem engedtek be többet. Egészen addig, míg 1990-ben át nem vettem a nagykövetség vezetését, azt hiszem, mindössze kétszer jártam az épületben.

Demszky Gábor
Én 1981 májusában utazhattam ki Lengyelországba, s nem tapasztaltam, hogy figyelnének, egészen nyugodtan közlekedtem. Majdnem egy hónapot töltöttem odakint, s megtanultam nyomtatni Varsóban. Annak ellenére, hogy akkoriban a könyvkiadás meg a sajtó sokkal szabadabb volt, mint korábban, voltak olyanok - köztük a barátaim is -, akik továbbra is a régi technikával és a régi módszerekkel dolgoztak, mert nem hittek abban, hogy ez a Szolidaritás-időszak örökké fog tartani, s mintha előre látták volna a szükségállapotot, továbbra is konspiráltak. Tehát lehet itt mindenféle reform meg átalakulás, ők azt gondolták, hogy lesznek még rosszabb idők, s erre készülve továbbra is teljes il legalitásban nyomtatták a könyveket és a különböző kiadványokat. Engem nagyon érdekelt, hogyan zajlik mindez, milyen technikával, milyen eszközökkel, milyen módszerekkel dolgoznak, hogyan lehet a papírt beszerezni, s hogyan lehet az elosztóhálózatot megszervezni. Megtanítottak engem a különböző technikákra, és meggyőződésemmé vált, hogy ez Magyarországon is folytatható, mivel a körülmények itt is adottak, s végül is ezért nem csukják be az embert. Nyilván, ha nagyon kemény a represszió, akkor nincs tovább, de feltételeztem, hogy idáig a magyar hatóságok nem fognak elmenni, s ez a feltételezésem be is igazolódott.
Miután hazajöttem, vettem egy tonna papírt, egy hónap múlva kirúgtak az állásomból, és akkor elkezdtem hivatásszerűen könyvkiadással és folyóiratkiadással foglalkozni, amiből egyébként meg is éltem. Nagyon fontos dolog, hogy nem kell állami állás, ezt úgy ki lehet építeni, hogy ebből megél néhány tucat ember - mindenféle kegyelemkenyér és intézeti megbízás vagy feketemunka nélkül. Azt követően, hogy hazajöttem, és egy előadást - vagy mondjuk így: politikai élménybeszámolót - tartottam a lengyel átalakulásról Ad Nova címen a szabadegyetem keretében, elvették az útlevelemet, és ezután majdnem egy évtizeden keresztül nem utazhattam sehová, tehát a szocialista országokba sem.
Ez egyébként úgy működött, hogy behívták az embert az útlevelével együtt valami Akadémia utcai épületbe, és ott elvették az útlevelet. Én az egyik útlevelet vittem magammal, ekkor elvették a személyimet, és nem adták vissza, míg a másikat is be nem hoztam. Nagyon dühös voltam, ugyanakkor arra gondoltam, hogy velem törököt fognak, mert ezzel hivatásos ellenzékit csináltak belőlem. Az útlevél bevonását hamarosan követte az állástilalom is, és ez így együtt tulajdonképpen meghatározta azt az életpályát, amit befutottam.

Kovács István
1981 júniusában Zelnik Józseffel és Csoóri Sándorral ismét kiutaztam Lengyelországba. Egy barátunk, Waclaw Felczak professzor úr volt a házigazdánk és kísérőnk. Amikor megérkeztünk Krakkóba, a városban éppen Walesa fogadására készültek. Felczak az egyetemen tanított, és meglepett bennünket, hogy az egyetem professzorai, de még az ott dolgozó takarítónők is milyen egyforma, feszült figyelemmel és várakozással néztek a Walesa-látogatás elébe. Walesa egy fenomén, azon kevés politikus vezéregyéniségek közé tartozik, akik valóban a munkásság soraiból küzdötték fel magukat. Kiváló tanácsadói voltak Tadeusz Mazowiecki vagy Bronislaw Geremek személyében, de amikor szemtől-szembe kellett tárgyalnia Jagielskiékkel, Barcikowskiékkal vagy Jaruzelskivel, akkor nem ültek mögötte tanácsadók, neki magának kellett érvelnie.

Csoóri Sándor
Éppen akkor jártunk Krakkóban, amikor a már győztes Szolidaritás vezére, Walesa nagygyűlést tartott a városban. Olyasféle sereglést, olyan izgalmat, amely egy várost teljesen felgyújtott, ritkán láttam. 1956-os élményeim ugyan voltak, de az annyira önkéntelen volt, ez pedig már megszervezett nagygyűlés volt, csak a bénák, a betegek és a csecsszopók nem jöttek el, mindenki más, körülbelül százegynéhányezer ember ott volt a téren. Ez a fiatal villanyszerelő, a Szolidaritás első embere hihetetlenül tudott bánni a közönséggel, nagyon okosan és szellemesen beszélt, utána pedig az egész tér kérdezz-felelekké alakult át. Ott volt a színpad, és a színpad két oldalán állt két ember, akik a beérkező cédulákat nézték, hogy ez fontos, ez nem fontos, aztán odaadták a kiválasztott cédulákat Walesának, hogy ezekre válaszoljon, ő pedig válaszolt.
Hirtelen megéreztem, hogy tudatni kell a tömeggel, hogy ott vannak magyarok is. Igen ám, de ez nem volt kockázat nélküli, mert bár nekem nem volt veszítenivalóm, de mondjuk Kovács Istvántól azonnal elvehették volna az útlevelét, ha megtudják, hogy ő ezen a nagygyűlésen fordítóként szerepelt. Én ennek ellenére azt mondtam, hogy még egy ilyen alkalom nem lesz, nem tudom, mikor jövünk olyan nagygyűlésre, ahol Walesa beszél, és azt mondtam Istvánnak, hogy mi is kérdezünk. Megkérdezzük, hogy mi a véleménye a magyarokról, Magyarországról. Ez sugallta azt is, hogy mit gondol az 1956-os és 1956 utáni Magyarországról, s általában a történelmi kapcsolatokról. Megértettem Pista szorongását, először nem is akart kötélnek állni, mert világos volt, hogy őróla tudták, hogy kint van, s így csakis ő lehet az, aki ezt a kérdést megfogalmazza, és akkor számon kérik rajta, mint ahogy egyszer-kétszer már számon kértek tőle jónéhány dolgot. Én viszont szívóskodtam, és ő megértette, hogy itt most nem lehet visszavonulni, s felküldtük a cédulát.
Amikor az egyik segéd felolvasta a kérdést, amit mi feltettünk, óriási taps tört ki, az ottlévő százegynéhányezer ember megtudta, hogy magyarok is vannak a tömegben, akik szolidárisak velük. Csak magától a kérdésfeltevéstől hosszasan tapsoltak. Ritkán érez az ember ilyen különleges rokonszenvet. Walesa néhány mondatban válaszolt, a magyar helyzetről némileg fanyar dolgokat mondott, amiket én helyeseltem, az érződött ki, hogy az 1956 utáni Magyarország olyan képet mutat, mintha valami történne, de ez kevés, ők ennél többet akarnak. Amikor rátért arra, hogy egyébként pedig a magyarokkal és 1956-tal mennyire egyetértünk, akkor még nagyobb taps tört ki. Ezt én sohasem fogom elfelejteni, akkor éreztem meg, hogy a lengyelek sokkal komolyabban őrzik a századokon át kialakult, mély történelmi rokonszenvet, mint a magyarok.

Kovács István
Három vagy négy napot töltöttünk Krakkóban, s amikor elhagytuk az országot, akkor érzékeltük, hogy Lengyelország mennyire gyűrűbe van fogva. A duklai határátkelőhelynél a csehszlovák vámosok mindent elkoboztak tőlünk, még a központi pártsajtót, a Trybuna Ludut is, amit csalétkül tettünk a kocsi hátsó ablaka alá. Még ezt is ugyanolyan dühvel kobozták el tőlünk, mint a teljesen ártalmatlan tarnówi kulturális havilapot. Így a magyar határon a magyar vámosoknak már nem volt mit elkobozniuk. Igaz, én eleve azt gondoltam, a magyar kormánynak, a magyar pártvezetésnek ez a többi szocialista országtól kicsit elütő, tehát kevésbé lengyelellenes politikája a határőri szerveket is átitatja, később aztán saját bőrömön is tapasztalhattam, hogy ez nem így van. A BM-nek nagyon jó gyakorlóterepe és gyakorló időszaka volt ez a közel másfél év, amikor a Szolidaritás legálisan létezett, a neves és kevésbé neves magyar polonistákat egymás után vették nagyítólencse alá. Főleg a vidéken élő polonisták voltak nehéz helyzetben, mert az ő személyük a helyi BM-esek számára előmeneteli lehetőséget biztosított. Viszont az egyetemen a diákjaink eközben tényleg zsákszámra hordták át a Szolidaritás-kiadványokat, hangszalagokat, fotókat, és nagyon megszaporodott a pesti bölcsészkarra járó lengyel szakosok száma.

Kiss Gy. Csaba
1980 őszén úgy éreztük - Kovács István és jómagam -, hogy meg kell próbálni összeállítani egy lengyel számot. A Tiszatáj 1971 óta időről-időre közölt Most-Punte-Híd címen - ami Németh Lászlóra utalt - egy-egy összeállítást a kelet-közép-európai irodalmakról, ráadásul már régen volt lengyel szám, legutóbb 1976-ban. A szerkesztőség részéről pozitív választ kaptunk, és Istvánnal készítettünk egy tematikus összeállítást a lengyel irodalomról. Amikor 1981 elején és márciusában komoly konfliktusok törtek ki a hatalom és a Szolidaritás között, a szerkesztők mondták, hogy ne Lengyel Összeállítás legyen a cím. Így a Krakkói körkép címet adtuk, s azért igyekeztünk finom üzeneteket is elrejteni benne, de semmi direkt politika nem volt, csak lengyel történelem, kultúra, kétoldalú kapcsolatok, jelenkori irodalom, s mindez Krakkó köré építve. A szám meg is jelent, és örömmel láttam, hogy gyorsan elkelt. Ellenben a szerkesztőség fegyelmit kapott, s úgy, hogy meg sem tudták indokolni, miért. Amikor a minisztériumból Tóth Dezső miniszterhelyettes kiosztotta a fegyelmit, nem tudott konkrét okot mondani, csak azt, hogy a lap közléspolitikai hibát követett el, mert sok, túl sok a lengyel anyag, elvtársak. Mikor végül a szerkesztőségben rákérdeztek, hogy mondja meg, melyik írásról van szó, megismételte, hogy nincs ilyen cikk, csak sok a lengyel anyag.

Pákh Tibor
Még 1980 augusztusa előtt értesültem arról, hogy lengyel ellenzékiek a Varsó melletti Podkowa Lesnában éhségsztrájkot szerveztek a Nowa nevű illegális kiadó szerkesztőjének, Miroslaw Chojeckinek a szabadonbocsátásáért. Én ezt a pillanatot találtam alkalmasnak arra, hogy csatlakozzam hozzájuk. Felültem a vonatra, Varsón keresztül elmentem Podkowába. Ott a templomban jelentkeztem Leon Kantorski plébános úrnál, és nyilatkozatot tettem, hogy én, dr. Pákh Tibor magyar állampolgár Szent Adalbert szellemében csatlakozom hozzájuk. A lengyelek nagy örömmel fogadtak. Igen nagy élményben volt részem, naponta kétszer tartottak szentmisét, óriási tömeg jött be, az egész templomkert tele volt, s nemcsak hívőkkel.

Szalai Attila
Próbáltam annyira józan maradni, nehogy persona non gratává váljak, és kiutasítsanak Lengyelországból. Igyekeztem tehát betartani a konspiráció összes szabályát, amit gondosan eltanulgattam lengyel barátaimtól. Az akkori lengyel demokratikus ellenzék köreibe bekerülve, volt már némi tapasztalatom. Természetesen amint lehetett, jelentkeztem a Szolidaritás mazóviai szervezeténél, hordtam a röplapot, tekertem a stencilgépet, egyszóval ott voltam.
A magyar összekötő szerep mindkettőnknek, Engelmayer Ákosnak és jómagamnak is kijutott. 1980 novemberében, néhány nappal azután, hogy az illetékes lengyel bíróság hivatalosan bejegyezte a szabad és független Szolidaritást, mint legálisan működő szakszervezetet, megjelent Va rsóban a Magyar Rádió Irodalmi Osztályán dolgozó Liptay Katalin és Bába Iván, akik régi ismerőseim voltak. Nem magánútra érkeztek, s emlékszem, hogy a repülőtéri VIP-várón keresztül jöttek, mert a pártállami rádió munkatársainak akkor ez még kijárt, és azokban a hónapokban még nem feltételezték róluk, hogy mindenféle ronda felforgató lengyel anyagot fognak hazavinni. Látogatásuk hivatalos részét röviden elintézték lengyel partnerükkel. Ez utóbbi éppen Krzysztof Karasek költő volt, a barátunk, aki már akkor is nyakig ült a Szolidaritásban. Szép kalandokat szerveztünk nekik, igyekeztünk felvilágosítani őket arról, hogy igazából mi is történik Lengyelországban, hogy minél több hiteles információval felvértezve térjenek vissza Magyarországra.
Másfelől, az akkor még tényleg nagyon csírájában létező magyar demokratikus ellenzék köreivel is volt kapcsolat, jöttek-mentek az információk a két ország között. Később elkövettünk olyanokat is, de ez már inkább az 1980-as évek közepe, hogy mikrofilmen vittünk át az anyagokat, amit az autó ülésébe rejtettünk. Ehhez viszont tudni kell, hogy a hadiállapot 1981. december 13-i bevezetése után azt a rendeletet hozták, hogy ha a kocsiban találtak akárcsak egy darab röplapot is, akkor a gépjárművet, mint az elkövetés eszközét el lehetett kobozni annak tulajdonosától. Tehát ilyen kockázata is volt a dolognak.

Bába Iván
1980-81-ben Lengyelországban az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a Szolidaritás rendkívül erős volt, de azért mégiscsak kommunista hatalom volt ott, tehát a rendőrség, a vámőrség, a határőrség mind kommunista irányítás alatt állt. Mi boldogan - és a lengyelországi eufóriát átvéve - megraktuk a bőröndünket Szolidaritás-irodalommal, és elindultunk a repülőtérre, hogy hazautazzunk. Nyilvánvaló volt, hogy figyeltek bennünket és minden lépésünket, hiszen olyan politikusokkal és vezető értelmiségiekkel találkoztunk, akiket megfigyelés alatt tartottak. A repülőtéren visszahozták a már a vámvizsgálaton átjutott csomagjainkat, és még egyszer átvizsgálták őket. Elszedtek mindent, de érdekes módon egyetlenegy kötetet sikerült áthoznunk, ez az akkor megjelent Tanúságtétel és jövő című, közel ötszáz oldalas összefoglaló kiadvány volt. Egy ötszáz oldalas könyvet nem olyan könnyű elrejteni, emlékszem, hogy kettétéptük, és henger alakban belegyömöszöltük a feleségem cipőjébe, s ezt valahogy nem vették észre. Tehát a legfontosabbat, amit át akartunk hozni, azt áthoztuk.
A másik hasonló élményem már a hadiállapot idején történt, amikor ugyanígy visszahozták a bőröndömet, és akkor bevittek egy sötét cellába a repülőtéren, szabályosan meztelenre vetkőztettek, és megmotoztak. Úgy motoztak meg, amilyet én még életemben nem tapasztaltam. Végigtapogatták az ing mandzsettáját, a nadrág hajtókáját, miközben rendkívül hűvös előzékenységgel dicsérték, hogy milyen jól tudok lengyelül. De azért a bőröndöm és a ruházatom minden szegletét végigvizsgálták, majd egy szuronyos katona kíséretében egyedül végigkísértek a repülőtér betonján a géphez, ahol 130 magyar utas megdöbbenve nézte, hogy ki ez az ember, akit szuronyos katona kísér fel a repülőre.

Kiss Gy. Csaba
Tudjuk, hogy a lengyel föld alatti irodalomban milyen sok publikáció jelent meg a magyar forradalomról, aminek emlékezete 1956 után is folyamatos volt Lengyelországban. Ez sokkal meghatározóbb volt, mint Magyarországon, egyfajta mítosza volt a magyar forradalomnak, amelyet a lengyelek beillesztettek saját felkeléseik sorába. Hadd említsek egy történetet. 1981-ben egy krakkói író barátunknál, Szymanskinál ültünk, akinek két gimnazista leánya volt. Valahogy a magyar irodalomra került a szó, és én megkérdeztem őket, hogy mit ismernek ebből. "Kopácsi Sándor" - mondta az egyik kislány, mert megjelent lengyelül egy rész Kopácsi visszaemlékezéséből, és ezt lelkesen olvasták.

Pákh Tibor
1981 őszén ismét el akartam utazni Lengyelországba. Két aktatáskával a kezemben, panyókára vetett kabáttal elmentem a Keleti pályaudvarra, és felültem a vonatra. Alighogy elindultunk, mindjárt bejött hozzám két férfiú meg egy határőr és egy vámos, és átvittek egy üres fülkébe, ahol közölték velem, hogy nem utazhatom tovább. Mindjárt arra hivatkoztam, hogy érvényes útiokmányom van, az égvilágon semmi olyasmit nem tudok, ami miatt nem utazhatnék, és magyarázatot kértem. Mondták, hogy márpedig nekem Komáromban le kell szállnom a vonatról. Én a leghatározottabban tiltakoztam. Átkutattak mindent, tetőtől-talpig átvizsgáltak, de nem találtak semmi olyat, amit kifogásolhattak volna. Ennek ellenére Komáromban leszállítottak. Mondtam, hogy amennyiben nem engednek tovább, én a komáromi állomáson éhségsztrájkba kezdek ez ellen a durva jogsértés ell en. Ez nem befolyásolta ez őket, ott kellett eltöltenem az éjszakát szülővárosom várótermében - abban az időben az ember személyi igazolványt nem vihetett magával, ha külföldre utazott, az útlevelemet pedig elvették, tehát semmi személyi okmány nem volt nálam. Másnap reggel arra kényszerítettek, hogy az első vonattal utazzam vissza Budapestre.
Panaszt tettem a legfőbb ügyésznél, amiben leírtam az egész eseményt, és bejelentettem, hogy tiltakozom a durva beavatkozás ellen, és amíg panaszomat nem orvosolják, éhségsztrájkot tartok a budapesti Egyetemi templomban. Mivel nálunk éjszakára nem lehet a templomban maradni, én reggel hétkor mentem el oda, ott voltam este nyolcig, amikor bezárták, és ez így folytatódott négy vagy öt napig.
Egyszer későn este ápoló kinézetű személyek jöttek be a lakásomba, és azt mondták, hogy be akarnak vinni a Hárs-hegyi bolondokházába, mert nagyon leromlott állapotban vagyok, és úgy tapasztalják, hogy be kell avatkozni. Én a leghatározottabban tiltakoztam, mondtam, hogy ők nem jogosultak arra, hogy elhurcoljanak engem. Akkor rendőröket hívtak, és közös erővel, erőszakkal, ahogy a gólya viszi a fiát, fogtak és cipeltek. Én közben kiabáltam, hogy segítség, emberrablók. Betettek egy mentőkocsiba, s rendőri kísérettel bevittek a Hárs-hegyi elmegyógyintézetbe. Az egyik főorvos osztályára kerültem. Ott is tiltakoztam, mondván, hogy ilyen és ilyen jogsérelmek értek, és kijelentettem, hogy az éhségsztrájkot folytatni fogom. Akkor rendelték el, hogy be kell avatkozni. Ez úgy zajlott le, hogy felfektettek egy kezelőasztalra, és infúziót vezettek be. Olyan nagy adagot kaptam, hogy öt perc múlva delíriumba estem, s ott feküdtem vagy huszonnégy órát.
Közben kiderült, hogy ennek a beavatkozásnak valamilyen módon híre ment, mert az elmegyógyintézetet az akkor már hazánkban is aktívan működő különböző ellenzéki csoportok keresték fel, sőt bejött egy külföldi újságíró is, hogy lefényképezzen, ahogy ki vagyok terítve. Mindennek híre ment, és nemcsak a hazai ellenzék állt ki mellettem egy felhívással, hanem a lengyelek is. Különböző illegális lapjaikban rokonszenv-nyilatkozatok jelentek meg, az egyiknek Budapesti felhívás volt a címe, amiben leírták, hogy mi volt mindennek az előzménye, hogy én mellettük kardoskodtam, minduntalan kifejeztem a szimpátiámat irántuk, sőt, ami első alkalommal fordult elő, idegen állampolgárként részt vettem egy éhségsztrájk-akciójukban is. Ezért a világ nyilvánosságához fordulnak, hogy bocsássanak engem szabadon. Ezek a tiltakozások végül is eredményesnek bizonyultak, három vagy négy hét múlva kiengedtek az elmegyógyintézetből.

Kiss Gy. Csaba
Még a naplómba se mertem beírni, hogy Demszkyéknek a Máshonnan Beszélőbe fordítottam lengyel anyagot, mert ha kiderül, kellemetlen lehet. Mi 1981. szeptember 8-án költöztünk az elkészült társasházi lakásunkba, és körülbelül másfél hónap múltán megjelent a házban a körzeti rendőr. Hozzánk csöngetett be, mert mi vagyunk a legközelebb a bejárathoz. A nejem felgyújtotta a villanyt, és a rendőr meglátta, hogy oda van írva: Kiss Gy. Csaba. Akkor elnézést kért, és azt kérdezte, hol van a lakónyilvántartó. Volt egy barátunk, aki ügyvezetőként a ház dolgait kezelte, a rendőr végül ővele beszélt, és irántam érdeklődött, hogy mi ott lakunk-e, s mióta, és milyen tevékenységet folytatok. Ez a szomszédunk nagyon kedves volt, üzenetet hagyott nekem, hogy másnap utcai fülkéből hívjam fel a munkahelyén - tehát működött egy ilyen kis magyar szolidaritás - és akkor mondta: "Öregem, hogyha olyan dolgaid vannak, akkor vigyázz, mert érdeklődött utánad a rendőrség!" Ez volt az, amit konkrétan megtapasztaltam, és figyelmeztetésszámba vettem.

Engelmayer Ákos
Én egy sajtóügynökségnél dolgoztam egészen 1981-ig, a Lengyelország című, több nyelven megjelenő havilap magyar szerkesztőségének voltam a vezetője. A Magyar Posta 1980 decemberétől kezdve úgy, ahogy volt, elsüllyesztette a teljes példányszámot, annak ellenére, hogy a lengyel fél semmi különöset nem írt arról, mi történik Lengyelországban. Így értelmetlenné vált továbbra is kiadni a lapot. Ezután egy sajtófigyelő szolgálathoz kerültem, jómagam a magyar sajtót szemléztem, illetve onnan szedtünk ki híreket, és küldtük le a vidéki szerkesztőségekhez. Én eme több száz embert foglalkoztató sajtóügynökség üzemi Szolidaritás-bizottságának voltam a tagja, mint akinek bizalmat szavazott a lengyel társaság. Az 1981. március-áprilisi országos sztrájkkészültség alatt kapuőrséget álltunk, és meg kell mondjam, hogy a lengyel nemzetiszínű karszalag mellett ott volt a piros-fehér-zöld is.

Szalai Attila
Varsóban voltunk talán öten, ott élő magyarok, s 1980-81-ben mi is nemegyszer éreztük, hogy bejöhetnek az oroszok, hogy egy óra múlva elkezdődhet. Az viszont, a lengyeleket ismerve, nem a lengyel 1956, hanem legalább 1944, a Varsói Felkelés méreteit öltött e volna. Egy korabeli viccet hadd idézzek, ami ezt nagyon pontosan visszaadja: Jacek és Wacek ülnek a padon, zacskóba rejtve isszák a vodkát, és csuklások közepette méláznak azon, hogy "kivel vesszük fel a harcot, haver, ha bejönnek ide egyszerre a németek meg az oroszok"? Mire a válasz: - Hát nyilvánvalóan a némettel. - Na, de miért, haver? - Hát azért, mert először a hazafias kötelesség, azután az élvezet. Persze ez vérfürdő lett volna, semmint élvezet.
Egyszóval mi, Varsóban élő magyarok összedugtuk a fejünket, és elhatároztuk, hogyha többen nem is leszünk, csak öten, vagy akár csak hárman, vagy ketten, akkor is mi leszünk az a magyar "légió", amelyik folytatja a Bem tábornok nevével is fémjelzett hagyományokat, amelyek sorába illik például Nyáry Edvárd, aki az 1863-64-es felkelés idején ötszáz magyar huszárt vitt ki a lengyelek megsegítésére, vagy vegyük 1956-ot, amikor a lengyelek segítettek nekünk. Tehát ebbe a folyamatba igyekeztünk volna szimbolikusan beleilleszkedni, nem feltűnési viszketegségből, hanem tényleg mély lélekbeli meggyőződésből. Feleségeink varrtak is nekünk lengyel-magyar karszalagokat. Azt hiszem, ezt az elszántságot nem lehetett nem észrevenni rajtunk, és a lengyelek ezt nagyra értékelték. Azok, akik annak idején ezt tudták, a mai napig is valami megható módon kezelnek bennünket emiatt.

Engelmayer Ákos
Én egy ideig biztos voltam a szovjet intervencióban, később már nem, viszont rettegtem attól, hogy a szovjetek mellett bevonulnak a magyar csapatok is. 1980 decemberében és 1981 első negyedében jártam a varsói és nemcsak a varsói közép- és általános iskolákat, előadásokat tartottam a magyar-lengyel szabadságharcos hagyományokról, és mindig azzal fejeztem be, hogy ha a magyarok jönnek, akkor az nem a magyar nemzet, a nép, a társadalom, hanem az MSZMP Központi Bizottsága.