Bevezetés

Az egyházak, felekezetek és szekták ellenőrzésére, korlátozására 1951-ben felállított Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) iratanyaga a rendszerváltoztatás után lényegében maradéktalanul a levéltárakba került. A megyei egyházügyi előadók által keletkeztetett iratokat a megyei levéltárak vették át, míg a központ irattárát a Magyar Országos Levéltár. Az iratoknak csak a központra jellemző speciális része az „Adattár", vagy „Archívum". Itt helyezték el azokat a könyveket, folyóiratokat és egyéb kiadványokat, valamint olyan iratokat, amelyek segítették a hivatal munkatársainak napi munkáját. A dokumentációs anyag rendkívüli gazdagsága mellett adalékot szolgáltat az elsődlegesen politikai feladatokat végző Hivatal dolgozóinak egyházi, vallási ismereteiről, „szakmai" felkészültségéről. Az Állami Egyházügyi Hivatal megalakulásától kezdve gyűjtötte azokat a dokumentumokat, amelyek a napi munkavégzéshez elengedhetetlenül szükségesek voltak, ugyanis egyes kérdések megválaszolásához fontos támpontot nyújtottak. Ezeket a dokumentumokat az általuk Archívumnak nevezett szervezeti egységben őrizték, amely a könyvtárat is magában foglalta. A Hivatal első Archívuma a feljegyzések szerint 1956-ban megsemmisült, illetve szétszóródott. A forradalom leverését követően továbbra is gyűjtötték az Archívum anyagát, és igyekeztek felkutatni minden olyan dokumentumot, amely a Hivatal szakmai és politikai munkájához segítséget adott, ezzel fokozatosan bővítve az állomány profilját. Az Adattárban őrzött különböző egyházi, vallási, filozófiai, politikai kiadványok mellett jelentős mennyiségű iratot is elhelyeztek. Közülük kiemelkednek a különféle összefoglaló jelentések, helyzetértékelések. Az alábbiakban egy feltehetően 1958-ból származó, Miklós Imre részére készített dokumentumot adunk közre, amely az egyházak 1956 utáni helyzetéről, az egyházpolitikában kialakult körülményekről tájékoztatja a Hivatal elnökhelyettes.

***

1. A katolikus egyház

A magyar katolikus püspökök közül többen már Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros 1956. október 30-ai kiszabadulása előtt, a forradalom napjaiban megbízható vikáriusokkal, irodaigazgatókkal cserélték le az Állami Egyházügyi Hivatal által a püspöki aulákba helyezett ún. békepapokat. Mindszenty József miután az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékjogot kapott, november 5-én az esztergomi érseki hivatalhoz küldött leveleiben a magyar békepapi mozgalom 11 prominens személyiségét tiltotta el minden egyházi és közéleti tevékenységtől. Az érsek és a főpapok intézkedéseivel a magyar katolikus békepapi mozgalmat lényegében sikerült lefejezni, egy időre lehetetlen helyzetbe hozni. A pártállam, illetve az Egyházügyi Hivatal tevékenységét nehezítették a Zsinati Szent Kongregáció 1957. január 21-én a magyar főpapok rendelkezésével összhangban kiadott dekrétumai is. Horváth Richárdnak, a békepapi mozgalom egyik vezetőjének név szerinti kiközösítése mellett a Kongregáció felfüggesztést helyezett kilátásba azon papok számára is, akik nem a kánonok alapján kerültek hivatalukba. Kivétel nélkül felsorolta az ÁEH által az egyes egyházmegyékbe vikáriusnak, illetve irodaigazgatónak kinevezett papokat, és őket a pápa parancsára tisztségükből elmozdította, ellenkezésük esetén kiközösítésüket helyezte kilátásba. Ugyanakkor a dekrétumban felsorolt személyeket a Kongregáció alkalmatlannak minősítette egyházmegyei hivatali tisztségek, kanonokságok, székesegyházi, szemináriumi tisztségek és budapesti, valamint püspöki székhelyeken levő plébániák betöltésére. 1957 nyarán minden katolikus papot felszólított, hogy egy hónapon belül a politikai tevékenységtől teljesen vonuljon vissza, különben kiközösítés vár rájuk. A felszólításnak Beresztóczy Miklós, Horváth Richárd és Máté János nem engedelmeskedett, ezért a Sacra Congregatio Concilii 1958. február 2-án parlamenti képviselőségük és a békemozgalomban vállalt szerepük miatt kiátkozással sújtotta őket.

A forradalom leverését követően az Állami Egyházügyi Hivatalban lassan indult meg a munka. Horváth János, az ÁEH elnöke 1956 decemberében három alkalommal is kérte Grősz József kalocsai érseket, hogy keresse fel Budapesten. Mivel az érsek a meghívásoknak nem tett eleget, Horváth személyesen utazott Kalocsára december 18-án. A megbeszélésről Grősz József másnap levélben értesítette püspöktársait.

Az Elnöki Tanács 1956. évi 33. törvényerejű rendelete 1956. december 31-ével szüntette meg az Állami Egyházügyi Hivatalt, és azt a Művelődési Minisztérium Egyházügyi Hivatalaként alakította újjá. Három év múlva az Elnöki Tanács 1959. évi 25. törvényerejű rendelete 1959. június 2-tól ismét a Minisztertanács felügyelete alá helyezve állította vissza az Állami Egyházügyi Hivatal önállóságát. Az egyházügyi megbízottakat minden egyházmegyéből visszavonták, tevékenységüket a megyei tanácsok munkatársai folytatták. Az ÁEH-t látszólag a második vonalba helyezték azzal, hogy alárendelték a Művelődési Minisztériumnak, de sem személyi állományában, sem pedig módszereiben, feladataiban nem történt változás, az Egyházügyi Hivatal továbbra is az egyházak ellenőrzésére hivatott csúcsszerv maradt. A püspöki aulákból visszarendelt személyek tulajdonképpen olyannyira kompromittálódtak, népszerűtlenné váltak, hogy visszahívásuk lényegében szükségszerű lépésnek is tekinthető. Egyébként már 1957 januárjában újabb „ellenőröket" kaptak az egyházmegyék, ezúttal miniszteri biztosnak nevezték őket, de feladataik megegyeztek a korábbi egyházügyi hivatali megbízottakéval.

Az MSZMP IKB Ideiglenes Intéző Bizottsága 1957. március 5-én tárgyalta a Horváth János egyházügyi hivatali elnök által előterjesztett egyházpolitikai kérdéseket.

Az elnök szerint az egyházak és az állam kapcsolatát az ellenforradalom előtt a normális, jó viszony jellemezte. Csak az ellenforradalom idején sikerült az egyházaknak, elsősorban a katolikus egyház reakciós elemeinek magukhoz ragadniuk a vezetést. Horváth János azt javasolta, hogy azokat a reakciós, megbízhatatlan papokat, akiket a főpapok az állammal lojális békepapok eltávolítása után egyházi hivatalhoz juttattak gyorsan el kell távolítani az aulákból. Az államnak eleve nagyobb határozottságot és erőt kell mutatnia az egyházi állások betöltésénél. A legreakciósabb püspököket internálni kell, egyházi működést nem lehet engedélyezni számukra, helyettük káptalani helynökök kerüljenek az egyházmegyékbe. (Badalik Bertalan veszprémi püspököt 1957 augusztusában internálták Hejcére.) Az egyik legfontosabb, hosszú időre meghatározó intézkedésként az Elnöki Tanács az előterjesztést követően rendkívül gyorsan kiadta az 1957. évi 22. számú törvényerejű rendeletet az egyes egyházi állások betöltéséhez szükséges állami hozzájárulásról. Minden olyan kinevezéshez, megbízáshoz, elmozdításhoz, amelyik a pápa hatáskörébe tartozott, ezután a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának előzetes hozzájárulása kellett. A művelődési miniszter hozzájárulása kellett a püspökök által foganatosítható kinevezésekhez, áthelyezésekhez. Már ekkor határozottan felvetődött az egyházon belüli „haladó papok" támogatása is, akiket szerephez akartak juttatni az országos békemozgalom különböző egyházi tagozataiban. Szóba került az Országos Békemozgalom Katolikus Bizottságának megalakítása, sőt annak hetilappal (Katolikus Szó) való támogatása is.

A Hivatal elképzelései szerint a katolikusoknak is a protestáns egyházak béketevékenységéhez hasonló mozgalmat kellene kiépíteniük. Ez lényegében új néven, új szervezetben, de a régi békepapok által alkotott bizottságként működött volna az Országos Béketanács kereteiben. A katolikus püspökök ezt a változatot elutasították, és egyéni elképzeléssel álltak elő. Ennek értelmében egy bizonyos fokig önállóságot élvező új szervezet jött létre, és ennek keretei közt folyt a katolikus békemunka. Az 1950-ben állami segítséggel életre hívott Katolikus Papok Országos Békebizottsága feloszlott, helyette létrejött az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága, amelyben a legfőbb szerep a Hamvas Endre csanádi püspök elnöklete alatt korábban exponált békepapoknak jutott. Emellett megalakult Grősz József elnökletével az Opus Pacis mozgalom, amely elvileg önállóan működött, de összhangban az Országos Béketanáccsal és annak Katolikus Bizottságával.

Az Opus Pacis életre hívásában kétségkívül nagy szerepet játszottak a katolikus főpapok, de lényegében minden az Egyházügyi Hivatal tervei szerint történt. Horváth János 1958. május 5-én aktuális egyházpolitikai beszámolójában teljesen egyértelműen nyilatkozott: „Az ellenforradalom következtében felbomlott katolikus papi békebizottság helyett létrehozattuk [a szerző kiemelése - Sz. Cs.] a püspöki karral az Opus Pacis bizottságot."

2. A református egyház

Az 1956-os októberi események a református egyházban is éreztették hatásukat. 1956. október 31-én a Református Megújulási Mozgalom nevében felkérték Ravasz Lászlót, hogy vállalja a megújulás lelki irányítását. 1956. november 1-jén Budapesten, a Teológiai Akadémia Dísztermében a református egyház lelki és szervezeti újjáépítésére Országos Intéző Bizottság alakult. Az egyház megújulása, munkája biztosítása, nyugalma érdekében lemondásra szólították fel azokat az egyházi vezetőket, akik az állam és az egyház kapcsolatát károsan befolyásolták, az egyházat kiszolgáltatták az államhatalomnak és belülről bomlasztottak. Az Országos Intéző Bizottság felhívására egymás után adták be lemondásukat a korábban kompromittált egyházi vezetők.

Ravasz László „a Magyarországi Református Egyház útja - a Református Megújulási Mozgalom programja" címmel egy tervezetet készített és 1956 karácsonyán körlevél kíséretében szándékozott terjeszteni, amire azonban már nem kerülhetett sor. Az Egyetemes Konvent elnökségi tanácsa 1957. január 26-i határozata szerint az egyházon belül az 1956. október 23-i státust kellett visszaállítani. Január 31-én Pap László, a Budapesti Református Teológiai Akadémia dékánja lemondásra kényszerült. Február 9-én Ravasz Lászlónak is el kellett hagynia a fővárost, visszavonult Leányfalura. Március 22-én a tiszántúli egyházkerület esperesi és gondnoki értekezlete Debrecenben tartott ülésén elhatárolta magát a Megújulási Mozgalomtól, bizalmát fejezte ki Péter János püspök iránt, és kérte, hogy az egyházkerületi közgyűlésig foglalja el püspöki hivatalát, aki ezt elhárította. A tiszántúli esperesi és gondnoki értekezlet kifejezte háláját Bereczky Albert püspöknek, a konvent és a zsinat lelkészi elnökének. Április 12-én a Duna melléki esperesi és gondnoki értekezlet törvénytelennek nyilvánította az 1956. november 1-jét követő lemondásokat, akárcsak az 1956. november 16-i Egyházkerületi Tanács határozatát, amely elfogadta Bereczky Albert lemondását és Ravasz László jogfolytonosságra alapozott visszahívását. Az értekezlet Bereczky Albertet tekintette a törvényes püspöknek. 1957. március 31-én megjelent a Reformátusok Lapja című országos hetilap, április 11-én megalakult az Országos Béketanács Református Bizottsága. 1957. december 30-án a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa hét református egyházi vezetőt a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntetett ki az „ellenforradalom" alatti helytállásuk miatt. Több lelkész, segédlelkész és teológiai hallgató volt ugyanakkor letartóztatásban, sokan álltak rendőri felügyelet alatt is. December 31-én hajnalban Győrben kivégezték Gulyás Lajos volt levéli református lelkipásztort a mosonmagyaróvári eseményekben játszott szerepe miatt.

Mivel Péter János nem foglalta el a tiszántúli egyházkerület püspöki székét, az egyházkerület 1958 márciusában Bartha Tibort választotta püspökéül. Bereczky Albert is lemondott püspöki tisztéről és Kálvin téri lelkészi állásáról 1958. december 31-i hatállyal. Az egyházkerület Szamosközi Istvánt, a Budapest-északi egyházmegye esperesét, a Reformátusok Lapja szerkesztőjét választotta püspökéül. A keskeny út teológiáját hamarosan felváltotta a szolgálat teológiája.

3. Az evangélikus egyház

Az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága 1956 augusztusában Galyatetőn ülésezett, ahova nyugati küldöttek is beutazási engedélyt kaphattak. Az ülés hatással volt az evangélikus egyház helyzetére is. A Legfelsőbb Bíróság 1956. október 5-én hatálytalanította az Ordass Lajos püspök ellen 1948-ban hozott ítéletet. Az evangélikus egyetemes törvényszék október 8-án rehabilitálta az igazságtalanul elítélt püspököt. Október 9-én az országos esperesi értekezleten Vető Lajos rangidős püspök jelentős reformokat jelentett be, de ezek már nem valósultak meg, mivel az október 23-án kitört forradalom következtében november 1-jén kénytelen volt benyújtani lemondását az egyházegyetemnek. Dezséry László már október 30-án lemondott és elismerte, hogy Ordass Lajost igazságtalanul fosztották meg hivatalától.

A tekintélyes püspök ezután ismét elfoglalta szolgálatát. Ordass Lajos püspök 1957. február 6-án iktatta be az Északi Egyházkerület új vezetőségét, Turóczy Zoltán püspököt és Mády Zoltán kerületi felügyelőt.

A forradalom és szabadságharc leverését követően, amint az Egyházügyi Hivatal is újra működőképessé vált, Horváth János elnök közölte Ordass Lajos püspökkel, hogy az evangélikus egyházban történteket elfogadja az állam, de egy év múlva az egyház egész vezetőségét eltávolította az államhatalom az 1957. évi 22. törvényerejű rendeletre hivatkozva.

Az ÁEH elnöke követelte az evangélikus egyház hatékony részvételét a békemozgalomban és a Hazafias Népfrontban. 1957. november 27-én Grnák Károly személyében kormánybiztost nevezett ki az evangélikus egyház ügyeinek ellenőrzésére.

Az állam ismételten semmibe vette az evangélikus egyház jogait és autonómiáját. Az 1956 őszén történt lemondásokat nem fogadta el az 1957. évi 22. törvényerejű rendelet alapján. Vető Lajos lemondását is semmisnek tekintették, majd Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő is visszavette hivatalát, és 1958 januárjában a főtitkári tisztségbe visszahelyezték Grünvalszky Károly lelkészt is. Az Elnöki Tanács Darvas József kerületi felügyelő kérésére kinyilvánította, hogy nem hagyja jóvá Dezséry László 1956. október 30-án benyújtott írásbeli lemondását sem. Ezzel Ordass Lajos püspöki tisztét megszűntnek tekintették.

Az iratot a formahű közlés elveinek megfelelően tesszük közzé a mai magyar helyesírás és központozás szabályainak figyelembevételével. Javítottuk az olyan, a szöveg fogalmazóját, gépelőjét is jellemző hibákat, mint például sulytotta-sújtotta. Ugyanakkor a személynevek hibás írásmódját (pl. Mindszenty-Mindszenti, Shvoy-Shwoy stb.) változatlanul hagytuk, mivel árulkodnak az egyházpolitikusok felkészültségéről.