Izrael „hatnapos” villámháborúja és a Vatikán (1967)

A Szentszék mindig is aktív diplomáciai tevékenységet fejtett ki a világpolitikában. Ez csak fokozódott az 1963-ban megválasztott VI. Pál pápa alatt, akinek figyelme nemcsak Európára és az Egyesült Államokra terjedt ki, hanem fontosnak tartotta, és folytatta elődje keleti politikáját is. Az 1967-es arab–izraeli konfliktusban a Vatikán és VI. Pál határozott álláspontot képviselt. Pápasága alatt mindvégig az arabok ügyét támogatta, Izrael államiságát nem ismerte el.

Bevezetés 

A zsidók, a keresztények és a muzulmánok számára egyaránt szent föld a Közel-Kelet, amely évszázadokon keresztül okot adott a háborúkra. A huszadik században azonban olyan ütközőponttá vált a térség, amely az


Az 1956-os szuezi válságot követő egy évtizedben a mindennapos határincidensek ellenére lényegében béke uralkodott a Közel-Keleten, de mégsem lehetett feszültségmentesnek nyilvánítani a térséget. A hatvanas évektől a szír határnál is állandósultak a kisebb-nagyobb katonai összetűzések. A Golán-fennsíkon állomásozó szír alakulatok rendszeresen támadták a zsidó polgári és katonai célpontokat, amire az izraeliek ellencsapásokkal válaszoltak. A sorozatos konfliktusok kiváltó oka lényegében a víz felhasználása volt. Izraelnek szüksége volt vízre, hogy azt a Negev sivatagba vezesse, de ezt az arab államok a Jordán folyó forrásainak fokozott katonai ellenőrzésével igyekeztek gátolni. Az ellenségeskedés 1967 elejére csúcsosodott ki. Izrael május végére befejezte a hadsereg mozgósítását, ugyanakkor harckészültségbe helyezték az egyiptomi hadsereget is. Az arab államok Izrael megsemmisítésétől visszhangoztak, a zsidó államban a propaganda az arab fenyegetést és a jogos önvédelmet hangsúlyozta. Az arabok a Szovjetunió és a szocialista országok mellett a többi muzulmán ország támogatását élvezték. Izrael mögött állt ekkor még Franciaország és egyre fontosabb szövetségesként az Amerikai Egyesült Államok.
Június 3-án az izraeli parlament jóváhagyta a megelőző háború megindítását. A zsidó fegyveres erők június 4-re befejezték a felvonulást, és felvették kiindulási harcállásaikat. Ekkor az arab országok még csak az erők felvonultatásánál tartottak. 1967. június 5-én Izrael megkezdte a Sion Csapása fedőnevű hadműveletet. Az izraeli légierő gépei 8.45-kor (izraeli idő szerint 7.45) a „Galamb tervnek" megfelelően légicsapások sorozatát mérték a kijelölt egyiptomi célpontokra. Az első nap során az arab légierők még felszállás előtt a földön elvesztettek 350 repülőgépet, további 24 gépüket légiharcban semmisítettek meg az izraeli pilóták. Miután az arab légi harci állománynak közel 50%-a, és a radarrendszer jelentős része az első nap végére megsemmisült, az izraeli légierő minimális saját veszteség mellett (19 gép) megteremtette a légifölényt. A háború lényegében eldőlt.
Izrael megszerezte a Sínai-félszigetet egészen a Szuezi-csatornáig, a Gáza-övezetet, a Golán-fennsíkot, Ciszjordániát, valamint Jeruzsálem óvárosát. Hat nap alatt az izraeli hadsereg mintegy 70 ezer négyzetkilométernyi területet hódított el arab országoktól, több mint egymillió lakossal, ugyanakkor a zsidók aránya 63%-ra csökkent.
A szocialista államok (Románia kivételével) Izraelt agresszornak minősítették, és megszakították Tel-Aviv-al a diplomáciai kapcsolatokat (Magyarország is csak 1989-ben állította helyre diplomáciai kapcsolatait Izraellel). Az elítélő nyilatkozathoz csatlakozott néhány nyugati állam is, köztük Franciaország. Ugyanakkor Izrael és az Egyesült Államok kapcsolatai a harmadik arab-izraeli háborútól kezdve váltak mind szorosabbá.
A Khartumban megtartott negyedik arab csúcsértekezlet (1967. szeptember 1.) arról határozott, hogy nem ismerik el a zsidó államot, nem tárgyalnak vele, és nem kötnek békét Izraellel. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1967. november 22-én fogadta el nevezetes 242-es határozatát, amely hosszú időre meghatározott minden közel-keleti békerendezési kísérletet. A BT felszólította Izraelt, hogy vonuljon ki a háborúban elfoglalt területekről, feltétel nélkül adjon fel minden területi igényt, ugyanakkor elismerte Izraelnek azt a jogát, hogy „biztonságos határok között éljen".

A Szentszék mindig is aktív diplomáciai tevékenységet fejtett ki a világpolitikában. Ez csak fokozódott az 1963-ban megválasztott VI. Pál pápa (családi neve Giovanni Battista Montini, 1897-1978) alatt. Ő volt a történelem első „utazó pápája". VI. Pál figyelme nemcsak Európára és az Egyesült Államokra terjedt ki, de fontosnak tartotta, és folytatta az elődje, XXIII. János által megkezdett „keleti politikát" is. Emellett a világ problémáival kapcsolatban gyakran hallatta szavát, például elítélte az amerikaiak vietnami jelenlétét. 1964-ben elzarándokolt a Szentföldre, és Betlehemből békeszózatot intézett a világhoz. Az 1967-es arab-izraeli konfliktusban a Vatikán és VI. Pál határozott álláspontot képviselt. Pápasága alatt mindvégig az arabok ügyét támogatta, Izrael államiságát nem ismerte el. Emellett a szent helyek biztosítása is elsőrendű érdeke volt a Szentszéknek.
A mellékelt dokumentum Száll József római követ jelentése a hatnapos háborúval összefüggő vatikáni megnyilatkozásokról.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt július 11.

1950

Az ÁVH-sok, országszerte – egyházi visszaemlékezések szerint – egy időpontban, éjjel, megrohanták a rendházakat – néhányat később – és a...Tovább

1958

Az Ifjú Gárda megalakulása. 1956-ban, a forradalom után megalakult ifjúsági csoportok kapták ezt a nevet.
Az Ifjú Gárda a KISZ...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők