Az ostromtól az újjáépítés ötletéig

Dokumentumok a Nemzeti Színház történetéből

„Fentiek alapján nem tartjuk célszerűnek az épület megerősítését. Javasoljuk az új Nemzeti Színház megépítését a XIV. ker. Dózsa György úton. (Díszszemle tér) Ez lenne az első új színházépület, amelyet a felszabadulás óta építettünk. (Ugyancsak a Díszszemle tér ligeti részén a későbbiek folyamán, csatlakozva a színházépülethez, megoldható lenne a régi terv: a hangverseny és kongresszusi terem felépítése is.)”

Bevezetés

A Nemzeti Színház építésének első komolyabb terve Széchenyi István nevéhez fűződik, aki a Duna partján egy nagyszabású épületet álmodott meg. Az intézményt részvénytársasági formában akarta létrehozni. A valóságban az építést Pest vármegye vette a kezébe. 1835-ben történt meg az alapkőletétel és 1837-re a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán felépült a színház ifj. Zitterbach Mátyás klasszicista stílusú tervei szerint. Az épület sorsa kezdetektől különleges volt, már az építés pillanatában sem tartották ugyanis végleges megoldásnak, a későbbi tervekben a Széchenyi-féle nagy, pompás épület szerepelt.

1908-ban a Nemzeti Színház épületét életveszélyesnek nyilvánították és a társulat számára az 1875-ben épült Népszínházat (mai Blaha Lujza tér) bérelték ki, ahol a színház egészen 1964-ig működött. A második világháborúban az épület súlyos károkat szenvedett, és 1945-ben már a hivatalos fórumok is foglalkoztak egy új, korszerű és nem utolsó sorban végleges Nemzeti Színház felépítésének gondolatával. A művelődési tárca 1946-ban az Astoriával szemben, az első Nemzeti Színház helyére akart új épületet emelni, összevonva a Magyar Rádió székházával. A színház épülete eközben mind rosszabb állapotba került.

1949-ben a Magyar Népköztársaság első ötéves népgazdasági tervéről rendelkező XXV. törvény 44.-a kimondta, hogy: "A tervidőszakban messzemenően gondoskodni kell a művészetek felvirágoztatásáról, a művészeti intézmények és a művészeti oktatás kifejlesztéséről (?) Fel kell építeni az új Nemzeti Színházat, a magyar színjátszás és egyben a magyar kultúra egyik legfontosabb központját." Ekkor ugyan még állt a Blaha Lujza téri épület, de azt már végképp nem tekintették végleges megoldásnak. Az 1949-es ötéves terv elhatározásai nem valósultak meg, pedig Budapest távlati fejlesztési tervében már 1950-ben megjelent egy reprezentatív középületekkel körbevett dísztér gondolata (a Deák tér környékén), ahol a Nemzeti Színház is helyet kapott volna.

1951-ben Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtóbizottságának elnöke felterjesztette a Nemzeti Színház elhelyezésére készült javaslatokat Révai József népművelési miniszternek, amelyben lehetséges helyszínként a Városliget is felmerült, de döntés nem született. A hatvanas években a főváros fejlesztési koncepciójával párhuzamosan megfogalmazódott a Városliget - Hősök tere - Dózsa György út térségében és a budai Várban létesítendő kulturális központok gondolata, az ekkor jóváhagyott városfejlesztési tervekben már a Városligetet szerepelt az építkezés helyszíneként.

1963-ban a Metró építése szükségessé tette a színházépület állapotának vizsgálatát. Mivel a szakértők szerint a műszaki állapota rendkívül rossz volt, lebontása és új Nemzeti Színház felépítése mellett döntöttek. 1964-ben országos tervpályázatot írtak ki a színház elhelyezésére. A pályázatot követően jóváhagyták a Dózsa György út részletes rendezési tervét és ezzel együtt a Nemzeti Színház építési javaslatát, a döntéssel és ezzel egyidejűleg határoztak a Blaha Lujza téri színházépület lebontásáról is. 1965-ben nemzetközi pályázatot írtak ki a Nemzeti Színház építészeti tervére, amelyre összesen 36 magyar és 56 külföldi pályamű érkezett. Az 1966-os döntést [a zsűri első díjat nem adott ki, hanem egyaránt második díjban részesítette Hofer Miklós és munkatársai (Középület-tervező Vállalat), valamint a lengyel Jan Boguslawski és Bogdan Gniewiewski pályaművét] a tervezési program véglegesítése, a beruházásiváhagyása és a tervezési megbízás kiadása követte. A Középület-tervező Vállalat elvégezte a tervezést, 1966 novemberére elkészült az új színház beruházási programja, de a költségeket már 1967-ben csökkenteni kellett, a végleges jóváhagyás pedig még ezek után sem született meg.

1970-ben ismét napirendre került a Nemzeti Színház építésének gondolata. 1971. április 21-én a színház felépítéséről magas szintű elvi politikai döntés született, azonban a gyakorlati magvalósítás ismét váratott magára. 1977-ben a Színházművészeti Szövetség közgyűlésén a Középület-tervező Vállalat és a tervezők felajánlották, hogy társadalmi munkában felülvizsgálják a korábbi terveket. 1978-ban hivatalosan is megkezdték az új fejlesztési cél kidolgozását két változatban. Az első változat szerint a színház nézőtere - bővíthetősége révén -alkalmas lett volna kongresszusok megtartására is, a másodikban a kongresszusi épületet külön egységbe tervezték. 1979-ben az építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium Tervtanácsa a második változat mellett foglalt állást. A beruházás előkészítése azonban ismét megakadt?

1983-ban a Politikai Bizottság és a Minisztertanács határozata alapján társadalmi szervezetek felhívással fordultak a lakossághoz és a külföldön élő magyarokhoz, hogy a Nemzeti Színház építési költségeinek egy részét közadakozással teremtsék elő. A felhívás hatására különböző adományok érkeztek nemcsak Magyarországról, hanem külföldről is. 1983 januárjában a Magyar írók Szövetsége, a Színházművészeti Szövetség és a Magyar építőművészek Szövetsége levélben fordult Kádár Jánoshoz, az MSZMP első titkárához, melyben kérték, támogassa a Nemzeti Színház felépítésének ügyét. 1983 márciusában a Középület-tervező Vállalat bemutatta a színház helyére vonatkozó vizsgálatainak eredményét, ennek nyomán ismét megerősítették a korábbi döntést, és a színház helyéül a Dózsa György utat jelölték ki. A fejlesztési célt az állami Tervbizottság jóvá is hagyta, a Művelődési Minisztérium pedig véglegesítette a tervezési programot.

1983. július 26-án az MSZMP Központi Bizottsága határozatot hozott a Nemzeti Színház felépítéséről és célul tűzte ki, hogy az építkezés 1989-re befejeződjék. 1983. szeptember 21-én Az ember tragédiája ősbemutatójának századik évfordulóján a Nemzeti Színházban Köpeczi Béla, művelődési miniszter bejelentette a párt és a kormány döntését az új Nemzeti Színház megépítéséről, Kállai Ferenc pedig felolvasta a művészeti szövetségek és a Magyarok Világszövetsége felhívását az összefogásra. 1983 decemberében az építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium valamint a főváros közös tervtanácsa megtárgyalta a Nemzeti Színház beruházási javaslatát, 1984. március 20-án a Fővárosi Tanács jóváhagyta a színház rendezési tervét, május 15-én a Középület-tervező Vállalat kiadta a színház engedélyezési tervét. A terv megvitatására ismét tervtanács alakult, amely helybenhagyta a tervezők munkáját, de úgy döntött, hogy a terveket be kell mutatni a széles közönségnek - véleménynyilvánítás céljából (1984. július 29. - augusztus 5.). 1984. októberében megszületett a Nemzeti Színház elvi építési engedélye. 1985 márciusára elkészültek az új engedélyezési tervek, majd a XIV. kerületi tanács kiadta az építési engedélyt is.

Az évek múlásával azonban az 1989. évi befejezési határidő is kétségessé vált, ezért 1987 novemberében a Minisztertanács új helykijelölő pályázat kiírásáról intézkedett. Szinetár Miklóst kormánybiztossá nevezték ki és újjáalakult a színház építését segítő Operatív Bizottság is. A pénzadományok (265 millió Ft) felhasználására pályázatot hirdettek. A Fővárosi Tanács kiírta a helykijelölő pályázatot, a tervek szerint az építkezésnek 1990-ben kellett volna kezdődnie és 1995-ben befejeződnie, ezzel lehetővé téve, hogy a Bécs-Budapest Világkiállítás alkalmával a színház a rendezvények egyik fontos helyszíne legyen.

Ezen a napon történt augusztus 09.

1914

Megkezdődik a mülhauseni csata, mely az első világháborúban a németek ellen intézett első francia támadás volt.Tovább

1945

Az Egyesült Államok hadserege atombombát dob NagaszakiraTovább

1945

A Szovjetunió hadat üzen a Japán Birodalomnak és megkezdi Mandzsúria megszállását.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők