Az ostromtól az újjáépítés ötletéig

Dokumentumok a Nemzeti Színház történetéből

„Fentiek alapján nem tartjuk célszerűnek az épület megerősítését. Javasoljuk az új Nemzeti Színház megépítését a XIV. ker. Dózsa György úton. (Díszszemle tér) Ez lenne az első új színházépület, amelyet a felszabadulás óta építettünk. (Ugyancsak a Díszszemle tér ligeti részén a későbbiek folyamán, csatlakozva a színházépülethez, megoldható lenne a régi terv: a hangverseny és kongresszusi terem felépítése is.)”

Bevezetés

A Nemzeti Színház építésének első komolyabb terve Széchenyi István nevéhez fűződik, aki a Duna partján egy nagyszabású épületet álmodott meg. Az intézményt részvénytársasági formában akarta létrehozni. A valóságban az építést Pest vármegye vette a kezébe. 1835-ben történt meg az alapkőletétel és 1837-re a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán felépült a színház ifj. Zitterbach Mátyás klasszicista stílusú tervei szerint. Az épület sorsa kezdetektől különleges volt, már az építés pillanatában sem tartották ugyanis végleges megoldásnak, a későbbi tervekben a Széchenyi-féle nagy, pompás épület szerepelt.

1908-ban a Nemzeti Színház épületét életveszélyesnek nyilvánították és a társulat számára az 1875-ben épült Népszínházat (mai Blaha Lujza tér) bérelték ki, ahol a színház egészen 1964-ig működött. A második világháborúban az épület súlyos károkat szenvedett, és 1945-ben már a hivatalos fórumok is foglalkoztak egy új, korszerű és nem utolsó sorban végleges Nemzeti Színház felépítésének gondolatával. A művelődési tárca 1946-ban az Astoriával szemben, az első Nemzeti Színház helyére akart új épületet emelni, összevonva a Magyar Rádió székházával. A színház épülete eközben mind rosszabb állapotba került.

1949-ben a Magyar Népköztársaság első ötéves népgazdasági tervéről rendelkező XXV. törvény 44.-a kimondta, hogy: "A tervidőszakban messzemenően gondoskodni kell a művészetek felvirágoztatásáról, a művészeti intézmények és a művészeti oktatás kifejlesztéséről (?) Fel kell építeni az új Nemzeti Színházat, a magyar színjátszás és egyben a magyar kultúra egyik legfontosabb központját." Ekkor ugyan még állt a Blaha Lujza téri épület, de azt már végképp nem tekintették végleges megoldásnak. Az 1949-es ötéves terv elhatározásai nem valósultak meg, pedig Budapest távlati fejlesztési tervében már 1950-ben megjelent egy reprezentatív középületekkel körbevett dísztér gondolata (a Deák tér környékén), ahol a Nemzeti Színház is helyet kapott volna.

1951-ben Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtóbizottságának elnöke felterjesztette a Nemzeti Színház elhelyezésére készült javaslatokat Révai József népművelési miniszternek, amelyben lehetséges helyszínként a Városliget is felmerült, de döntés nem született. A hatvanas években a főváros fejlesztési koncepciójával párhuzamosan megfogalmazódott a Városliget - Hősök tere - Dózsa György út térségében és a budai Várban létesítendő kulturális központok gondolata, az ekkor jóváhagyott városfejlesztési tervekben már a Városligetet szerepelt az építkezés helyszíneként.

1963-ban a Metró építése szükségessé tette a színházépület állapotának vizsgálatát. Mivel a szakértők szerint a műszaki állapota rendkívül rossz volt, lebontása és új Nemzeti Színház felépítése mellett döntöttek. 1964-ben országos tervpályázatot írtak ki a színház elhelyezésére. A pályázatot követően jóváhagyták a Dózsa György út részletes rendezési tervét és ezzel együtt a Nemzeti Színház építési javaslatát, a döntéssel és ezzel egyidejűleg határoztak a Blaha Lujza téri színházépület lebontásáról is. 1965-ben nemzetközi pályázatot írtak ki a Nemzeti Színház építészeti tervére, amelyre összesen 36 magyar és 56 külföldi pályamű érkezett. Az 1966-os döntést [a zsűri első díjat nem adott ki, hanem egyaránt második díjban részesítette Hofer Miklós és munkatársai (Középület-tervező Vállalat), valamint a lengyel Jan Boguslawski és Bogdan Gniewiewski pályaművét] a tervezési program véglegesítése, a beruházásiváhagyása és a tervezési megbízás kiadása követte. A Középület-tervező Vállalat elvégezte a tervezést, 1966 novemberére elkészült az új színház beruházási programja, de a költségeket már 1967-ben csökkenteni kellett, a végleges jóváhagyás pedig még ezek után sem született meg.

1970-ben ismét napirendre került a Nemzeti Színház építésének gondolata. 1971. április 21-én a színház felépítéséről magas szintű elvi politikai döntés született, azonban a gyakorlati magvalósítás ismét váratott magára. 1977-ben a Színházművészeti Szövetség közgyűlésén a Középület-tervező Vállalat és a tervezők felajánlották, hogy társadalmi munkában felülvizsgálják a korábbi terveket. 1978-ban hivatalosan is megkezdték az új fejlesztési cél kidolgozását két változatban. Az első változat szerint a színház nézőtere - bővíthetősége révén -alkalmas lett volna kongresszusok megtartására is, a másodikban a kongresszusi épületet külön egységbe tervezték. 1979-ben az építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium Tervtanácsa a második változat mellett foglalt állást. A beruházás előkészítése azonban ismét megakadt?

1983-ban a Politikai Bizottság és a Minisztertanács határozata alapján társadalmi szervezetek felhívással fordultak a lakossághoz és a külföldön élő magyarokhoz, hogy a Nemzeti Színház építési költségeinek egy részét közadakozással teremtsék elő. A felhívás hatására különböző adományok érkeztek nemcsak Magyarországról, hanem külföldről is. 1983 januárjában a Magyar írók Szövetsége, a Színházművészeti Szövetség és a Magyar építőművészek Szövetsége levélben fordult Kádár Jánoshoz, az MSZMP első titkárához, melyben kérték, támogassa a Nemzeti Színház felépítésének ügyét. 1983 márciusában a Középület-tervező Vállalat bemutatta a színház helyére vonatkozó vizsgálatainak eredményét, ennek nyomán ismét megerősítették a korábbi döntést, és a színház helyéül a Dózsa György utat jelölték ki. A fejlesztési célt az állami Tervbizottság jóvá is hagyta, a Művelődési Minisztérium pedig véglegesítette a tervezési programot.

1983. július 26-án az MSZMP Központi Bizottsága határozatot hozott a Nemzeti Színház felépítéséről és célul tűzte ki, hogy az építkezés 1989-re befejeződjék. 1983. szeptember 21-én Az ember tragédiája ősbemutatójának századik évfordulóján a Nemzeti Színházban Köpeczi Béla, művelődési miniszter bejelentette a párt és a kormány döntését az új Nemzeti Színház megépítéséről, Kállai Ferenc pedig felolvasta a művészeti szövetségek és a Magyarok Világszövetsége felhívását az összefogásra. 1983 decemberében az építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium valamint a főváros közös tervtanácsa megtárgyalta a Nemzeti Színház beruházási javaslatát, 1984. március 20-án a Fővárosi Tanács jóváhagyta a színház rendezési tervét, május 15-én a Középület-tervező Vállalat kiadta a színház engedélyezési tervét. A terv megvitatására ismét tervtanács alakult, amely helybenhagyta a tervezők munkáját, de úgy döntött, hogy a terveket be kell mutatni a széles közönségnek - véleménynyilvánítás céljából (1984. július 29. - augusztus 5.). 1984. októberében megszületett a Nemzeti Színház elvi építési engedélye. 1985 márciusára elkészültek az új engedélyezési tervek, majd a XIV. kerületi tanács kiadta az építési engedélyt is.

Az évek múlásával azonban az 1989. évi befejezési határidő is kétségessé vált, ezért 1987 novemberében a Minisztertanács új helykijelölő pályázat kiírásáról intézkedett. Szinetár Miklóst kormánybiztossá nevezték ki és újjáalakult a színház építését segítő Operatív Bizottság is. A pénzadományok (265 millió Ft) felhasználására pályázatot hirdettek. A Fővárosi Tanács kiírta a helykijelölő pályázatot, a tervek szerint az építkezésnek 1990-ben kellett volna kezdődnie és 1995-ben befejeződnie, ezzel lehetővé téve, hogy a Bécs-Budapest Világkiállítás alkalmával a színház a rendezvények egyik fontos helyszíne legyen.

Ezen a napon történt január 27.

1944

A szovjet Vörös Hadsereg áttöri Leningrád több mint 2 éve tartó német blokádját.Tovább

1945

A szovjet Vörös Hadsereg felszabadítja a birkenaui és auschwitzi koncentrációs táborokat.Tovább

1967

Több mint 60 ország képviselője aláírja az Atomcsend-EgyezménytTovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők