Az ostromtól az újjáépítés ötletéig

Dokumentumok a Nemzeti Színház történetéből

„Fentiek alapján nem tartjuk célszerűnek az épület megerősítését. Javasoljuk az új Nemzeti Színház megépítését a XIV. ker. Dózsa György úton. (Díszszemle tér) Ez lenne az első új színházépület, amelyet a felszabadulás óta építettünk. (Ugyancsak a Díszszemle tér ligeti részén a későbbiek folyamán, csatlakozva a színházépülethez, megoldható lenne a régi terv: a hangverseny és kongresszusi terem felépítése is.)”

Bevezetés

A Nemzeti Színház építésének első komolyabb terve Széchenyi István nevéhez fűződik, aki a Duna partján egy nagyszabású épületet álmodott meg. Az intézményt részvénytársasági formában akarta létrehozni. A valóságban az építést Pest vármegye vette a kezébe. 1835-ben történt meg az alapkőletétel és 1837-re a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán felépült a színház ifj. Zitterbach Mátyás klasszicista stílusú tervei szerint. Az épület sorsa kezdetektől különleges volt, már az építés pillanatában sem tartották ugyanis végleges megoldásnak, a későbbi tervekben a Széchenyi-féle nagy, pompás épület szerepelt.

1908-ban a Nemzeti Színház épületét életveszélyesnek nyilvánították és a társulat számára az 1875-ben épült Népszínházat (mai Blaha Lujza tér) bérelték ki, ahol a színház egészen 1964-ig működött. A második világháborúban az épület súlyos károkat szenvedett, és 1945-ben már a hivatalos fórumok is foglalkoztak egy új, korszerű és nem utolsó sorban végleges Nemzeti Színház felépítésének gondolatával. A művelődési tárca 1946-ban az Astoriával szemben, az első Nemzeti Színház helyére akart új épületet emelni, összevonva a Magyar Rádió székházával. A színház épülete eközben mind rosszabb állapotba került.

1949-ben a Magyar Népköztársaság első ötéves népgazdasági tervéről rendelkező XXV. törvény 44.-a kimondta, hogy: "A tervidőszakban messzemenően gondoskodni kell a művészetek felvirágoztatásáról, a művészeti intézmények és a művészeti oktatás kifejlesztéséről (?) Fel kell építeni az új Nemzeti Színházat, a magyar színjátszás és egyben a magyar kultúra egyik legfontosabb központját." Ekkor ugyan még állt a Blaha Lujza téri épület, de azt már végképp nem tekintették végleges megoldásnak. Az 1949-es ötéves terv elhatározásai nem valósultak meg, pedig Budapest távlati fejlesztési tervében már 1950-ben megjelent egy reprezentatív középületekkel körbevett dísztér gondolata (a Deák tér környékén), ahol a Nemzeti Színház is helyet kapott volna.

1951-ben Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtóbizottságának elnöke felterjesztette a Nemzeti Színház elhelyezésére készült javaslatokat Révai József népművelési miniszternek, amelyben lehetséges helyszínként a Városliget is felmerült, de döntés nem született. A hatvanas években a főváros fejlesztési koncepciójával párhuzamosan megfogalmazódott a Városliget - Hősök tere - Dózsa György út térségében és a budai Várban létesítendő kulturális központok gondolata, az ekkor jóváhagyott városfejlesztési tervekben már a Városligetet szerepelt az építkezés helyszíneként.

1963-ban a Metró építése szükségessé tette a színházépület állapotának vizsgálatát. Mivel a szakértők szerint a műszaki állapota rendkívül rossz volt, lebontása és új Nemzeti Színház felépítése mellett döntöttek. 1964-ben országos tervpályázatot írtak ki a színház elhelyezésére. A pályázatot követően jóváhagyták a Dózsa György út részletes rendezési tervét és ezzel együtt a Nemzeti Színház építési javaslatát, a döntéssel és ezzel egyidejűleg határoztak a Blaha Lujza téri színházépület lebontásáról is. 1965-ben nemzetközi pályázatot írtak ki a Nemzeti Színház építészeti tervére, amelyre összesen 36 magyar és 56 külföldi pályamű érkezett. Az 1966-os döntést [a zsűri első díjat nem adott ki, hanem egyaránt második díjban részesítette Hofer Miklós és munkatársai (Középület-tervező Vállalat), valamint a lengyel Jan Boguslawski és Bogdan Gniewiewski pályaművét] a tervezési program véglegesítése, a beruházásiváhagyása és a tervezési megbízás kiadása követte. A Középület-tervező Vállalat elvégezte a tervezést, 1966 novemberére elkészült az új színház beruházási programja, de a költségeket már 1967-ben csökkenteni kellett, a végleges jóváhagyás pedig még ezek után sem született meg.

1970-ben ismét napirendre került a Nemzeti Színház építésének gondolata. 1971. április 21-én a színház felépítéséről magas szintű elvi politikai döntés született, azonban a gyakorlati magvalósítás ismét váratott magára. 1977-ben a Színházművészeti Szövetség közgyűlésén a Középület-tervező Vállalat és a tervezők felajánlották, hogy társadalmi munkában felülvizsgálják a korábbi terveket. 1978-ban hivatalosan is megkezdték az új fejlesztési cél kidolgozását két változatban. Az első változat szerint a színház nézőtere - bővíthetősége révén -alkalmas lett volna kongresszusok megtartására is, a másodikban a kongresszusi épületet külön egységbe tervezték. 1979-ben az építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium Tervtanácsa a második változat mellett foglalt állást. A beruházás előkészítése azonban ismét megakadt?

1983-ban a Politikai Bizottság és a Minisztertanács határozata alapján társadalmi szervezetek felhívással fordultak a lakossághoz és a külföldön élő magyarokhoz, hogy a Nemzeti Színház építési költségeinek egy részét közadakozással teremtsék elő. A felhívás hatására különböző adományok érkeztek nemcsak Magyarországról, hanem külföldről is. 1983 januárjában a Magyar írók Szövetsége, a Színházművészeti Szövetség és a Magyar építőművészek Szövetsége levélben fordult Kádár Jánoshoz, az MSZMP első titkárához, melyben kérték, támogassa a Nemzeti Színház felépítésének ügyét. 1983 márciusában a Középület-tervező Vállalat bemutatta a színház helyére vonatkozó vizsgálatainak eredményét, ennek nyomán ismét megerősítették a korábbi döntést, és a színház helyéül a Dózsa György utat jelölték ki. A fejlesztési célt az állami Tervbizottság jóvá is hagyta, a Művelődési Minisztérium pedig véglegesítette a tervezési programot.

1983. július 26-án az MSZMP Központi Bizottsága határozatot hozott a Nemzeti Színház felépítéséről és célul tűzte ki, hogy az építkezés 1989-re befejeződjék. 1983. szeptember 21-én Az ember tragédiája ősbemutatójának századik évfordulóján a Nemzeti Színházban Köpeczi Béla, művelődési miniszter bejelentette a párt és a kormány döntését az új Nemzeti Színház megépítéséről, Kállai Ferenc pedig felolvasta a művészeti szövetségek és a Magyarok Világszövetsége felhívását az összefogásra. 1983 decemberében az építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium valamint a főváros közös tervtanácsa megtárgyalta a Nemzeti Színház beruházási javaslatát, 1984. március 20-án a Fővárosi Tanács jóváhagyta a színház rendezési tervét, május 15-én a Középület-tervező Vállalat kiadta a színház engedélyezési tervét. A terv megvitatására ismét tervtanács alakult, amely helybenhagyta a tervezők munkáját, de úgy döntött, hogy a terveket be kell mutatni a széles közönségnek - véleménynyilvánítás céljából (1984. július 29. - augusztus 5.). 1984. októberében megszületett a Nemzeti Színház elvi építési engedélye. 1985 márciusára elkészültek az új engedélyezési tervek, majd a XIV. kerületi tanács kiadta az építési engedélyt is.

Az évek múlásával azonban az 1989. évi befejezési határidő is kétségessé vált, ezért 1987 novemberében a Minisztertanács új helykijelölő pályázat kiírásáról intézkedett. Szinetár Miklóst kormánybiztossá nevezték ki és újjáalakult a színház építését segítő Operatív Bizottság is. A pénzadományok (265 millió Ft) felhasználására pályázatot hirdettek. A Fővárosi Tanács kiírta a helykijelölő pályázatot, a tervek szerint az építkezésnek 1990-ben kellett volna kezdődnie és 1995-ben befejeződnie, ezzel lehetővé téve, hogy a Bécs-Budapest Világkiállítás alkalmával a színház a rendezvények egyik fontos helyszíne legyen.

Ezen a napon történt április 13.

1913

I. Ferenc József császár és magyar király „legkegyelmesebben” szen-tesítette a Lex Gerendayt, az Országos Testnevelési Alapról szóló tör-...Tovább

1941

A Szovjetunió megnemtámadási egyezményt köt a Japán Birodalommal. Ezzel a SZU biztosította – a japán követ véleménye szerint – legalább 18...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő