Kádár levelek

Hatalom és művészet

„Az a bizalom és tisztelet, amely Önt népünk részéről övezi, adta a kezembe a tollat, hogy egy közérdekű ügyben jelen levelemmel felkeressem. Az eddigi tapasztalataim ugyanis – sajnos – arról győzhettek meg, hogy akiknek mint illetékeseknek az alábbiakban előadott kérdésben intézkedniök kellett volna, nem tették.” (Vígh Károly)

A Kádár-korszak nemcsak a gazdaság- és társadalompolitikában, az oktatásban és a tudományos kutatásban, hanem a kulturális életben is enyhülést hozott az 1950-es évek diktatúrájához képest. 1956 után a kultúra és az ideológia viszonya megváltozott. Kádár ugyanis a kultúra rész-szerepét hangsúlyozta az összpolitikai szempontokhoz képest. Ezek szerint a kultúra még mindig a legfontosabb, de már nem az egyetlen eszköze volt az ideológiai befolyásolásnak, és legfőképpen már nem az egyedüli reprezentánsa az

A kultúra kitüntetett ideológiai szerepe a két világrend hidegháborús szembenállásának egyik következménye volt, feladatául a fennálló rendszer ideológiai legitimációját kapta. A hatalom a

jegyében ellenőrizte és befolyásolta a kultúra valamennyi területét. Mindvégig érvényben volt a „3T" néven elhíresült értelmiség- és művészetpolitikai elv, melynek értelmében az alkotókat és műveiket három („támogatott", „tűrt" „tiltott") kategóriába sorolták. A támogatás-tűrés-tiltás hármas elvén belül a határok elmosódottak voltak. Hogy az adott pillanatban mi számított elfogadottnak vagy ellenségesnek, azt mindig a párt megfelelő vezetői döntötték el. Így egy nagyon bürokratikus, ugyanakkor képlékeny rendszer jött létre, mely tág kereteket adott a hivatalosan nem is létező cenzúrának. A hatvanas évekre a kultúra irányításában az adminisztratív intézkedések dominanciáját felváltották a kifinomult manipulációs módszerek, egyre nagyobb jelentőségűek lettek a személyes kapcsolatok, ezt az időszakot a kompromisszumok, érdekkijárások, lekötelezések hatották át. A rendszer másik jellemző vonása volt, hogy a művészeti élet szereplőivel a hatalom személyes kapcsolatot tartott fenn. A rendszer totalitárius volt, felpuhítva személyes kapcsolattartáson, egyénre szabott jutalmazáson és büntetésen alapuló politizálással. Ismeretes, a korszak értelmiségpolitikáját leginkább Aczél György nevével fémjelezhetjük. Kádár a kulturális és művészeti életet érintő fontosabb döntések előtt kikérte Aczél véleményét, de legalábbis tájékoztatta minden lényegesebb ügyről, erre is láthatunk példát az alább közölt iratok között.

Kádár Major Tamással, Illyés Gyulával, Kassák Lajossal személyes viszonyt ápolt levelezett, írásai személyes hangvételűek. Amikor egyéb kulturális ügyben fordultak hozzá beadvánnyal, akkor is szinte minden esetben tájékoztatást, tanácsot kért Aczél Györgytől, Pozsgay Imre kulturális minisztertől, vagy Kornidesz Mihálytól, a KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának vezetőjétől és csak ezek után hozott döntést.

(b-j) Illyés Gyula, Major Tamás, Juhász Ferenc, Kádár János

Fotó: Politikatörténeti Intézet  

    
Az alábbi, a Magyar Országos Levéltár Kádár János titkársága iratanyagában található dokumentumok felvillantják előttünk Kádár viszonyát Major Tamással, Kassák Lajossal és Illyés Gyulával. Emellett bepillantást nyerhetünk abba is, hogy művészeti ügyekben milyen beadványokkal keresték meg és ő hogyan reagált, milyen módon, kiknek a segítségével válaszolta meg a panaszos leveleket. A dokumentumok nem illeszkednek szervesen egymáshoz, mégis tükrözik Kádár hozzáállását - és annak az idők folyamán való megváltozását - a kérdésekhez.

A kronológiailag első levélben Kádár János bocsánatkérésre szólítja fel Major Tamást, a Nemzeti Színház igazgatóját, aki a levél tanúsága szerint egy születésnapi estén megsértette Kállai Gyulát és annak feleségét. A sértés konkrét okát nem ismerjük, annyi azonban bizonyos, hogy Kádár, Kállai és Major kapcsolata több évre nyúlik vissza. Kállainak, mint a Budapesti Nemzeti Bizottság főtitkárának szerepe volt abban, hogy 1945-ben Major Tamás a Nemzeti Igazgatója lett, később pedig Kállai, mint népművelési-miniszterhelyettes majd művelődésügyi miniszter állt munkakapcsolatban Majorral. Kádárt és Kállait pedig 1951-ben ugyanazon koncepciós perben ítélték börtönbüntetésre, ahonnan mindketten 1954-ben szabadultak.

A levélben említett szülésnap minden bizonnyal Kállai Gyula 50. születésnapja (1960. június 1.), aki ekkor a Minisztertanács első elnök-helyettese volt. A Kállai és Major közötti vita okára csak következtethetünk. Major nem sokkal korábban vette fel a kapcsolatot Bertolt Brecht özvegyével. Az általa vezetett Berliner Ensemble 1959-ben vendégszerepelt Magyarországon a Galilei élete című darabbal. A Brecht-féle Galilei feldolgozást Major is szeretette volna bemutatni, de nem engedélyezték. Ez okozhatott feszültséget Major és Kállai között 1960-ban. De mivel ekkor Kállai Gyula volt az Állami- és Kossuth Díj Bizottság elnöke, elképzelhető, hogy valakinek az elismerése körül támadt vita. Ebben az időszakban történt Sinkovits Imre, illetve Gobbi Hilda kényszerű átszerződése a Nemzetiből a József Attila Színházba, amelyek ugyancsak

jelentettek.

Kádár János bocsánatkérésre felszólító levele Major Tamásnak.
Jelzet: MOL M–KS 288. f. 47. cs. 730. ő. e. – 1960. június 7.
                                                                       
Nem tudni, hogy Major Kádár levelének hatására bocsánatot kért-e Kállaitól és annak feleségétől, annyi bizonyos, hogy Majorral, aki 1956 után Kádár szűkebb tartozott, később Kádár megszakította kapcsolatát, mivel Major a hetvenes évek folyamán szűkebb körben kritikus nézeteket hangoztatott.

 

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt február 28.

1957

Az Úttörő Központ kommunista frakciójával folytatott megbeszélésen kiderült: a többség nem híve az egységes szervezetnek, félnek a KISZ-...Tovább

1994

Az ENSZ által Bosznia-Hercegovina fölött elrendelt tiltott repülési zónában a Szövetség repülői lelőnek – a tilalmat megsértő – négy harci...Tovább

1997

Budapesten kitör a „Postabank-pánik”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők