Kádár levelek

Hatalom és művészet

„Az a bizalom és tisztelet, amely Önt népünk részéről övezi, adta a kezembe a tollat, hogy egy közérdekű ügyben jelen levelemmel felkeressem. Az eddigi tapasztalataim ugyanis – sajnos – arról győzhettek meg, hogy akiknek mint illetékeseknek az alábbiakban előadott kérdésben intézkedniök kellett volna, nem tették.” (Vígh Károly)

A Kádár-korszak nemcsak a gazdaság- és társadalompolitikában, az oktatásban és a tudományos kutatásban, hanem a kulturális életben is enyhülést hozott az 1950-es évek diktatúrájához képest. 1956 után a kultúra és az ideológia viszonya megváltozott. Kádár ugyanis a kultúra rész-szerepét hangsúlyozta az összpolitikai szempontokhoz képest. Ezek szerint a kultúra még mindig a legfontosabb, de már nem az egyetlen eszköze volt az ideológiai befolyásolásnak, és legfőképpen már nem az egyedüli reprezentánsa az

A kultúra kitüntetett ideológiai szerepe a két világrend hidegháborús szembenállásának egyik következménye volt, feladatául a fennálló rendszer ideológiai legitimációját kapta. A hatalom a

jegyében ellenőrizte és befolyásolta a kultúra valamennyi területét. Mindvégig érvényben volt a „3T" néven elhíresült értelmiség- és művészetpolitikai elv, melynek értelmében az alkotókat és műveiket három („támogatott", „tűrt" „tiltott") kategóriába sorolták. A támogatás-tűrés-tiltás hármas elvén belül a határok elmosódottak voltak. Hogy az adott pillanatban mi számított elfogadottnak vagy ellenségesnek, azt mindig a párt megfelelő vezetői döntötték el. Így egy nagyon bürokratikus, ugyanakkor képlékeny rendszer jött létre, mely tág kereteket adott a hivatalosan nem is létező cenzúrának. A hatvanas évekre a kultúra irányításában az adminisztratív intézkedések dominanciáját felváltották a kifinomult manipulációs módszerek, egyre nagyobb jelentőségűek lettek a személyes kapcsolatok, ezt az időszakot a kompromisszumok, érdekkijárások, lekötelezések hatották át. A rendszer másik jellemző vonása volt, hogy a művészeti élet szereplőivel a hatalom személyes kapcsolatot tartott fenn. A rendszer totalitárius volt, felpuhítva személyes kapcsolattartáson, egyénre szabott jutalmazáson és büntetésen alapuló politizálással. Ismeretes, a korszak értelmiségpolitikáját leginkább Aczél György nevével fémjelezhetjük. Kádár a kulturális és művészeti életet érintő fontosabb döntések előtt kikérte Aczél véleményét, de legalábbis tájékoztatta minden lényegesebb ügyről, erre is láthatunk példát az alább közölt iratok között.

Kádár Major Tamással, Illyés Gyulával, Kassák Lajossal személyes viszonyt ápolt levelezett, írásai személyes hangvételűek. Amikor egyéb kulturális ügyben fordultak hozzá beadvánnyal, akkor is szinte minden esetben tájékoztatást, tanácsot kért Aczél Györgytől, Pozsgay Imre kulturális minisztertől, vagy Kornidesz Mihálytól, a KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának vezetőjétől és csak ezek után hozott döntést.

(b-j) Illyés Gyula, Major Tamás, Juhász Ferenc, Kádár János

Fotó: Politikatörténeti Intézet  

    
Az alábbi, a Magyar Országos Levéltár Kádár János titkársága iratanyagában található dokumentumok felvillantják előttünk Kádár viszonyát Major Tamással, Kassák Lajossal és Illyés Gyulával. Emellett bepillantást nyerhetünk abba is, hogy művészeti ügyekben milyen beadványokkal keresték meg és ő hogyan reagált, milyen módon, kiknek a segítségével válaszolta meg a panaszos leveleket. A dokumentumok nem illeszkednek szervesen egymáshoz, mégis tükrözik Kádár hozzáállását - és annak az idők folyamán való megváltozását - a kérdésekhez.

A kronológiailag első levélben Kádár János bocsánatkérésre szólítja fel Major Tamást, a Nemzeti Színház igazgatóját, aki a levél tanúsága szerint egy születésnapi estén megsértette Kállai Gyulát és annak feleségét. A sértés konkrét okát nem ismerjük, annyi azonban bizonyos, hogy Kádár, Kállai és Major kapcsolata több évre nyúlik vissza. Kállainak, mint a Budapesti Nemzeti Bizottság főtitkárának szerepe volt abban, hogy 1945-ben Major Tamás a Nemzeti Igazgatója lett, később pedig Kállai, mint népművelési-miniszterhelyettes majd művelődésügyi miniszter állt munkakapcsolatban Majorral. Kádárt és Kállait pedig 1951-ben ugyanazon koncepciós perben ítélték börtönbüntetésre, ahonnan mindketten 1954-ben szabadultak.

A levélben említett szülésnap minden bizonnyal Kállai Gyula 50. születésnapja (1960. június 1.), aki ekkor a Minisztertanács első elnök-helyettese volt. A Kállai és Major közötti vita okára csak következtethetünk. Major nem sokkal korábban vette fel a kapcsolatot Bertolt Brecht özvegyével. Az általa vezetett Berliner Ensemble 1959-ben vendégszerepelt Magyarországon a Galilei élete című darabbal. A Brecht-féle Galilei feldolgozást Major is szeretette volna bemutatni, de nem engedélyezték. Ez okozhatott feszültséget Major és Kállai között 1960-ban. De mivel ekkor Kállai Gyula volt az Állami- és Kossuth Díj Bizottság elnöke, elképzelhető, hogy valakinek az elismerése körül támadt vita. Ebben az időszakban történt Sinkovits Imre, illetve Gobbi Hilda kényszerű átszerződése a Nemzetiből a József Attila Színházba, amelyek ugyancsak

jelentettek.

Kádár János bocsánatkérésre felszólító levele Major Tamásnak.
Jelzet: MOL M–KS 288. f. 47. cs. 730. ő. e. – 1960. június 7.
                                                                       
Nem tudni, hogy Major Kádár levelének hatására bocsánatot kért-e Kállaitól és annak feleségétől, annyi bizonyos, hogy Majorral, aki 1956 után Kádár szűkebb tartozott, később Kádár megszakította kapcsolatát, mivel Major a hetvenes évek folyamán szűkebb körben kritikus nézeteket hangoztatott.

 

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 15.

1914

Megnyitják a Csendes-óceánt és az Atlanti-óceánt összekötő Panama-csatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők