Az ostromtól az újjáépítés ötletéig

Dokumentumok a Nemzeti Színház történetéből

„Fentiek alapján nem tartjuk célszerűnek az épület megerősítését. Javasoljuk az új Nemzeti Színház megépítését a XIV. ker. Dózsa György úton. (Díszszemle tér) Ez lenne az első új színházépület, amelyet a felszabadulás óta építettünk. (Ugyancsak a Díszszemle tér ligeti részén a későbbiek folyamán, csatlakozva a színházépülethez, megoldható lenne a régi terv: a hangverseny és kongresszusi terem felépítése is.)”

Tájékoztató a Politikai Bizottság részére az új Nemzeti Színház építésének előkészületeiről

MSZMP KÖZPONTI BIZOTTSÁGASZIGORÚAN BIZALMAS!
TUDOMÁNYOS, KÖZOKTATÁSI
ÉS KULTURÁLIS OSZTÁLY
Készült:2 példányban
Tu/768
Látta:

TÁJÉKOZTATÓ
a Politikai Bizottság részére
az új Nemzeti Színház építésének előkészületeiről

I.

A Politikai Bizottság 1963. december 10-i ülésén döntött a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri ideiglenes játszási helyének lebontásáról és az új Nemzeti Színház felépítéséről. Az 1964-es helykijelölő, majd az 1965-ös nemzetközi építészeti pályázaton az ismert városligeti helyszínre, az egyik díjnyertes, Hofer Miklós által tervezett színházépület megvalósítása mellett döntöttek. Többszöri halasztó hatályú állásfoglalás után 1983-ban a Politikai Bizottság megerősítette a színház felépítésére vonatkozó korábbi határozatait és támogatta a több szervezet által igényelt társadalmi akció meghirdetését. A döntést követően megalakult az új Nemzeti Színház védnöksége és konkrét ütemterv készült a beruházásra.

1984-ben bebizonyosodott, hogy ez az ütemterv tarthatatlan, s ezzel együtt a tervezett befejezési határidő /1989/ is kétségessé vált. Szélesköru viták indultak a sajtóban a helyszínválasztásról, az elfogadott tervek helyességéről. A társadalmi akció a kezdeti látványos eredmények után megtorpant, amihez a beruházás megkezdésének folyamatos csuszása és az említett viták keltette hangulat is hozzájárult. 1986 elejére a pénzadományok elérték a 200 millió forintot, s ez az összeg a továbbiakban számottevően nem változott. 1987-ben minden tekintetben holtpontra jutott a Nemzeti Színház ügye, s ezzel egyértelmuvé vált, hogy újabb politikai döntésre van szükség.

II.

A Minisztertanács 1987. november 21-i ülésén a kialakult helyzetet mérlegelve elvetette a korábbi elképzelést: új helykijelölő pályázat kiírásáról intézkedett. A Minisztertanács döntése a társadalmi gyujtési akció során befolyt pénzösszeg értékmegőrző befektetésére szólított fel, s egyben rendelkezett az eddigi kiadásoknak az állami költségvetésből történő fedezéséről. A határozat kitért arra is, hogy a továbbiakban az előkészítő munkákkal kapcsolatban folyamatos és szélesköru nyilvánosságot kell biztosítani.

A Minisztertanács határozata értelmében Szinetár Miklós, a Magyar Televízió főrendezője kormánybiztosi kinevezést kapott, és újjáalakult az új Nemzeti Színház megvalósítását segítő Operatív Bizottság. Első intézkedéseként a bizottság pályázatot hirdetett a gyujtés során összegyult összeg /kamataival együtt ekkor 265 millió Ft/ felhasználására. /A legkedvezőbb hitelfeltételeket az Országos Kereskedelmi és Hitelbank RT valamint a Magyar Hitelbank leányvállalata ajánlotta./ A bizottság megfogalmazta azokat az alapelveket is, amelyek a helykijelölő pályázat, illetve később a tervpályázat kiivásához szükségesek: olyan színházépület megépítése mellett foglalt állást, amely a muvészet, a kultúra társadalmi jelentőségét már létével is reprezentálja, és alkalmas feltételeket teremt ahhoz, hogy a színház muködésével a magyar nemzeti kultúrát őrizze és gyarapítsa, ugyanakkor biztosítja a világ jelentős muvészi értékeinek élő jelenlétét is. Új igényként fogalmazódott meg, hogy az épület és környezete töltsön be társadalmi funkciót, kapcsolódjanak hozzá közmuvelődési, idegenforgalmi, vendéglátóipara létesítmények, legyen a városközpont meghatározó része.

A Fővárosi Tanács e célok figyelembe vételével hirdette meg helykijelölő pályázatát. A pályázat újra a Nemzeti Színház ügyére irányította a figyelmet. A sajtónyilvánosság az elmúlt években szkeptikussá vált közhangulatot is megváltoztatta: a színház felépítésével rokonszenvező, várakozó álláspont erősödése volt tapasztalható. Ezt a változást a pályázatra érkezett munkák kiállítása iránt megnyilvánuló tömeges érdeklődés is jelezte. Pozitív politikai hatása volt az eredetileg megállapított helyszín és építészeti terv elvetésének is.

A helykijelölő pályázatra beérkezett tervek elbírálása jelenleg folyik. A helyszín figyelembevételével készülhet el a költségbecslés az építés anyagi vonatkozásairól. Az előkészítő munka következő szakasza az építészeti pályázat kiírása lesz 1989-ben, ezzel az építés a konkrét megvalósulás szakaszába érne. A jelenlegi elképzelések szerint az építkezés munkálatai 1990-ben kezdődhetnek el, és 1995-re fejezhetők be.

Az átadás tervezett időpontja lehetővé tenné, hogy a Bécs-Budapest Világkiállítás megrendezése esetén az új Nemzeti Színház a rendezvények egyik fontos helyszíneként kapjon szerepet. Noha a sikeres helykijelölő és építészeti pályázat után a társadalmi gyujtési akció valószínuleg újra megélénkül majd, az építés költségeit nagyobb részt mindenképpen az állami költségvetésből kellene fedezni.

Amennyiben a Minisztertanács a jelzett körülményeket mérlegelve határozatot hoz a helyszín kijelöléséről és ezzel az új Nemzeti Színház felépítésének a közeljövőben történő megkezdéséről, ez a döntés alkalmas lehet arra, hogy a Nemzeti Színház ügye a kedvezőtlen előzmények ellenére a társadalmi összefogás előmozdítója legyen, és tanúsítsa a kormányzat elkötelezettségét és felelősségét az értékek, hagyományok és a jövő hosszú távú perspektívái iránt. A költségvetési kiadások tervezésében bármely prioritás meghatározása számos ellenvéleményt válthat ki, így a Nemzeti Színház felépítésének költségvetési támogatása is kelthet vitákat a gazdasági nehézségekkel küzdő társadalmi csoportok körében.

A kormányzat határozott álláspontja és egyértelmu kötelezettségvállalása őszinte és jó tájékoztatás esetén azonban a közvélemény /elsősorban az értelmiség/ fontos köreit az új Nemzeti Színház ügyének támogatására ösztönözheti.

Javaslat
a Politikai Bizottság állásfoglalására

A Politikai Bizottság a tájékoztatást tudomásul veszi.

Ajánlja a Minisztertanácsnak, hogy tuzze napirendjére az új Nemzeti Színházzal kapcsolatos konkrét kérdéseket.

Budapest, 1988. október 31.

/Radics Katalin/

 

MOL-M-KS-288f. 5.cs.1042.ő.e.(Magyar Országos Levéltár - MSZMP - Politikai Bizottság - 1042. őrzési egység)

Ezen a napon történt július 03.

1970

India és Pakisztán békeszerződést írnak alá.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők