Bizalmas jelentés a magyar politikusok moszkvai útjával kapcsolatos közvélemény-kutatásról

(1946. április 18.)

„A negyedik kérdésünkben azt tudakoltuk: »Minő pénzügyi és gazdasági megegyezést vár a moszkvai tárgyalás eredményeként?« A társadalmi osztályok között lényegesebb különbség csak annyiban mutatkozik, hogy az értelmiségiek inkább gondolnak újabb áru csereforgalmi egyezmények megkötésére, mint a kispolgárok és a munkások (43%-28%-28%). A jóvátételi kötelezettségeink enyhítésére leginkább a munkások (31%), legkevésbé az értelmiségiek gondolnak, (22%). Egyébként egyöntetűek a vélemények.”

Bevezetés

Külpolitika és közvélemény

A történeti kutatások egyik fontos, de megítélésünk szerint elhanyagolt elemét képezik az állampolgárok külpolitikai gondolkodására, és az ország helyzetének értékelésére vonatkozó vizsgálódások. Magyarország helyének értékelése a nemzetközi kapcsolatok rendszerében, illetve a magyar érdekek érvényesítésének a lehetőségei a magyar közgondolkodás számára mindig is érzékeny (de gyakran túlérzékeny) területet jelentettek.

Az ArchivNet 2001/2. számában megjelent "Révész Béla: Újabb dokumentum Nagy Ferenc és Sztálin találkozójáról" című forrásismertetéshez kapcsolódván, a diplomáciatörténeti esemény egy másik aspektusú megközelítésére szeretném felhívni a tisztelt olvasók figyelmét. Nevezetesen arra, hogy a magyar közvélemény hogyan értékelte ezt a látogatást, illetve milyen elképzelések és illúziók tapadtak az igazságos béketeremtés ideájához.

A diplomácia- és köztörténeti eseményeket ismervén tudjuk, hogy a huszadik századi magyar és egyetemes történet fordulópontjának számít a II. világháború befejeződése és a békekötések, illetve a hidegháború kezdete közötti időszak. Ennek az alig 4-5 éves átmeneti periódusnak első felében zajlott le az 1945 utáni békerendezés folyamata, amikor az államok próbálták megtalálni "új helyüket" a Németország összeomlása utáni helyzetben.

A békeelőkészítés folyamán főként a szovjeteknek voltak olyan elképzeléseik, hogy a nagyhatalmi döntésmechanizmusból minél inkább kizárják azokat a győztes országokat, akiknek nem voltak közvetlen politikai érdekeik az európai újrarendezés folyamatában. A Sztálin által kézben tartott szovjet külpolitika az erő pozíciójából, de a realitások figyelembe vételével igyekezett érdekszférájában az (orosz)-szovjet geostratégiai érdekek érvényesítését az érvényre juttatni. Jellemző adat, hogy a Második Világháborút győztesen befejező 21 ország közül csak 5 vehetett részt a békerendezési folyamatban, de a tényleges döntéshozatal csak három ország: Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió kiváltsága maradt.

A kelet-közép-európai vesztes államokkal kötött békeszerződések előkészítésében kezdettől fogva a Szovjetunió játszott vezető szerepet. Hiába tiltakoztak az amerikaiak és az angolok a jaltai megállapodásokban a szovjetek által is megígért demokratikus belső fejlődés befolyásolása ellen. A szovjet irányítás alatt álló kelet-közép-európai és balkáni szövetséges ellenőrző bizottságok politikai, és a térségben állomásozó szovjet hadsereg katonai túlsúlya ellenében ezek keveset értek.

Magyarország bel- és külpolitikai helyzete 1946 áprilisában

A magyar közvélemény hangulatának megértéséhez először is röviden vázolni kell a magyarországi belpolitikai helyzet alakulását, és fel kell hívni a figyelmet arra a szakmai munkára, amelyet a Külügyminisztérium tisztviselői végeztek a magyar békeelőkészítés tárgyában. Ez a munka sajnálatos módon párhuzamosan zajlott a politikai pártok békeelőkészítő tevékenységével, és alárendelődött a koalíciós pártküzdelmek politikai erőviszonyainak.

A szakmai munka, vagyis magyar békeelőkészítés diplomáciai előkészítése, teljes nemzetközi elszigeteltségben, 1945 nyarán kezdődött el, amikor az újra felálló Külügyminisztérium Gyöngyösi János vezetésével ismételten megkezdte a békeelőkészítést. 1945 májusában a Békeelőkészítő Osztály vezetésével Kertész István törvényszéki bírót bízták meg, aki nagy ambícióval állt neki a békeelőkészítő munka megszervezésének, a béketárgyalásokon megfogalmazandó magyar tárgyalási pozíció erősítésének.

A Függetlenségi Frontba tömörült pártok 1945 júliusában megbízottakat delegáltak a Békeelőkészítő Osztály mellé, de a pártérdekek és a teljes nemzetközi elszigeteltség, illetve ezen utóbbiból fakadó információhiány nagyon megnehezítette az érdemi munkavégzést. Az osztály számos jegyzéket készített a megszálló hatalmak képviselői számára. Ezeknek az alaphangvétele az volt, hogy Magyarország teljes mértékben le szándékozik mondani az 1945 előtti korszak revizionista törekvéseiről. Ennek megfelelően dolgozták ki 1945. július 2-án a béketárgyalások előkészítésének ideológiai alapjait, amelyet a Minisztertanács július 25-én jóvá is hagyott.

Magyarország a kérdések érdemi mérlegelését és tárgyalásos békét várt. Vagyis azt, hogy a legyőzöttek a Jaltai Nyilatkozat szellemében méltányos elbánásban részesülnek, és a trianoni határok által felvetett nemzetiségi kérdések is rendezésre kerülhetnek. A béketárgyalásokra való felkészülére először a választási győzelmét kihasználni igyekvő Független Kisgazdapárt tett kezdeményezést 1946. januárjában.

A Kisgazdapárt kormányzati elképzelései ugyanis szorosan kapcsolódtak a békeszerződésekhez, mivel arra számítottak, hogy a Szovjetunió, a békeszerződések megkötése után, kivonul a térségből, és érdekei csak a számára baráti kormányok fenntartására irányulnak. Ez viszont lehetővé tette volna, hogy Magyarországon a polgári erők hosszabb ideig hatalmon maradjanak. Ennek megfelelően a párt nagy figyelmet fordított a külpolitikai kérdésekre, és a béketárgyalásokra való felkészülést tekintette egyik legfontosabb feladatának. Az Országos Központ külügyi osztályának irányításával a parlamenti képviselőkből álló külügyi bizottság hozzákezdett a béketárgyalások anyagának előkészítéséhez, a magyar álláspont kidolgozásához, és a pártvezetőség intenzív kampányt kezdeményezett, hogy a magyar közvéleményt is "felkészítse" a tárgyalásokra s azok várható következményeire.

Ezt a munkát a pártpolitikusok mellett a Kisgazdapárt irányítása alatt álló Külügyminisztérium és Tájékoztatásügyi Minisztérium végezte. Az itt közölt forrás, amely egyben a magyar közvéleménykutatások történetéhez is adalékul szolgál, ennek a tevékenységnek a részeként született 1946. április elején, tehát a magyar kormányküldöttség moszkvai útjával egy időben.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt március 07.

1936

A német hadsereg bevonul a demilitarizált Rajna-vidékre.Tovább

1939

A magyar kormánypárt (Nemzeti Egység Pártja) átalakult Magyar Élet Pártjává.Tovább

1943

Sztálint kinevezik a Szovjetunió legfőbb marsalljává, ezután a Generalisszimusz címet (is) viseli.Tovább

1957

Megtartják a Magyar Népköztársaság első lottóhúzását.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők