Budapesti információs jelentések 1989. június 16-áról

„Alantas ösztönökre építő politikai hangulatkeltés”

„Az MSZMP BP VB az állampolgárok, a párt fővárosi szervezeteinek, testületeinek és tagjainak észrevételei alapján is megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy néhány szónok alantas ösztönökre építő politikai hangulatkeltésre használta fel a társadalmi gyász és megrendülés óráit, olcsó választási agitációt folytatott. Sajnálatosnak tartjuk, hogy a ravatalt és a sírokat – amelyeknek tehertételét a nemzet és soraiban az MSZMP tagjai is évtizedes súlyként cipelték magukkal – egyesek az ország, földrészünk békéjét felborító, társadalmi revánsra áhítozó, szovjetellenes pódiummá változtatták.”

Orbán Viktor „durva, uszító" szavakkal elmondott 1989. június 16-ai beszédét minősítette a fenti szavakkal a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Budapesti Bizottsága. Bár Nagy Imre és társai 1989-es újratemetésére jól felkészült a Budapesti Pártbizottság -

- arra azonban senki sem számított, hogy ott olyan kifejezések hangzanak majd el, mint „orosz megszállás", „kommunista diktatúra" vagy olyan gondolatok, mint „a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek", „1956-ban vette el tőlünk - mai fiataloktól - a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt."

Pedig a Fideszt már jól ismerték a Köztársaság téren, a fővárosi pártszervezet többször is foglalkozott velük, a fővárosi agitációs szervek által összeállított dossziéban természetesen a Fidesznek is

 Megfigyelőjük még aznap értesítette a pártszerveket az I. kongresszus 1988. november 20-ai második  számon tartották, hogy hány tagja volt az ötven csoportban működő szervezetnek, ismerték anyagi helyzetét, tagdíjfizetését, munkacsoportjait,  Egy 1989. áprilisi statisztikában kerületenként bontva követhették szervezeteik alakulásának dátumait pillanatnyi taglétszámukkal együtt. Az elemző rész feltárta, hogy az MDF, az SZDSZ és a FIDESZ törekedett a legjobban a (munka)helyi csoportok létrehozására, ők azok, akik inkább

Az alternatív szerveződések a romániai falurombolás elleni tömegdemonstrációkkal kerültek

 „a Szárszói Front megalakulása; a Magyar Demokrata Fórum szervezetté nyilvánítása; az a  a szegedi bölcsész sztrájk, a FIDESZ által kezdeményezett és  az ELTÉ-n és a Petőfi-szobornál a vízlépcső ellen lezajlott egyetemista tüntetés; és különösen a  adtak munkát a

1989. április végén már látszódott, hogy a hatalomnak helyi szinten is

Számuk - egy a pártnak a fővárosi munkásságra gyakorolt hatását vizsgáló feljegyzés becslése szerint - meghaladta a százötvenet. A FIDESZ csoportjai alapvetően iskolákra, művelődési intézményekre épültek. A párt fontosnak tartotta, hogy lakóterületi szinten fejlessze a pártmunkát, figyelje az új szerveződések és a politikai pártok megjelenését, tevékenységét, hiszen „tevékenységük a szervezetépítésen és a tagtoborzáson túlmenően elsősorban a néphatalmi-képviseleti szervekbe történő beépülésre, illetve erre történő felkészülésre koncentrálódik". Számítottak egy tanácsválasztáson megjelenő FIDESZ-SZDSZ-MDF összefogásra is, hogy

A Nagy Imre és társai újratemetésén történtek lakossági megítéléséről a pártállam fennmaradását szolgáló, rendkívül összetett agitációs és propagandahálózat „alkalmazottjától" értesülhetett a budapesti PB. A hangulatjelentő az adott hét legfontosabb eseményének tekintette a temetést. Elismerte, hogy „az eseményt a közvélemény jelentős része régen időszerűnek minősítette. [...] több tízezres tömegmegmozdulás méltóságteljes hangulatban, rendzavarás nélkül zajlott le." Az már nem nyerte meg a tetszését, hogy „akadtak, akik éles szovjetellenes, antikommunista kirohanásra" használták fel az alkalmat. Ezt különösen „Rácz Sándor és Orbán Viktor durva, uszító szavaira" vonatkoztatta.

Másnap, június 17-én a Népszabadság kegyeletteljes megemlékezésről, megrendült búcsúról számolt be. Olyan megbékélésről, melyből nem szabad senkit kirekeszteni. Az összes beszédről, előadóról, még Orbánéról is kommentár nélküli „pártatlan" tájékoztatást adott.

A temetésnek a Budapesti Pártbizottságon még hetekkel később is volt visszhangja. A Budapesti Végrehajtó Bizottság közleménytervezetet készített Nagy Imre újratemetésével kapcsolatban. Megállapította, hogy „a Magyarországon végbemenő reformfolyamatot a fővárosi lakosság, a párttagság döntő többsége támogatja. [...] A gazdaság állapota, az állampolgárok életfeltételei és a társadalmi közhangulat a fővárosban romlott, a szélsőségek erősödtek. [...] Ugyanakkor a vezető testületeknek, a párttagságnak világosan el kell határolnia magát a szélsőségektől. 1989. június 16-a a gyász és a megemlékezés napja volt a fővárosban is. A sokszor elítélt és a már meghaladott korszak a nemzet nyilvánossága előtt is véget ért. Nagy Imre és sorstársai, akik politikai koncepciós perek áldozatai lettek, most végső nyughelyre kerültek. A megtorlások áldozatai mellett fejet hajtunk mindazok emléke előtt, akik hitüket, meggyőződésüket követve, parancsot teljesítve bármely oldalon vagy ártatlanul vesztették életüket. Az MSZMP BP VB az állampolgárok, a párt fővárosi szervezeteinek, testületeinek és tagjainak észrevételei alapján is megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy néhány szónok alantas ösztönökre építő politikai hangulatkeltésre használta fel a társadalmi gyász és megrendülés óráit, olcsó választási agitációt folytatott. Sajnálatosnak tartjuk, hogy a ravatalt és a sírokat - amelyeknek tehertételét a nemzet és soraiban az MSZMP tagjai is évtizedes súlyként cipelték magukkal - egyesek az ország, földrészünk békéjét felborító, társadalmi revánsra áhítozó, szovjetellenes pódiummá

A közleménytervezetet a június 26-ai PB-ülésen fogadták el. 1956 megítélésében célszerűnek tartották megkeresni azt az utat, amelyen közmegegyezésre lehet jutni. A testület felkérte az addig kialakult különböző platformokat, hogy kompromisszumok, megegyezések útján segítsék a párt valós programjának a 

A jelentés említi a Mező Imréné és Vásárhelyi Miklós közötti párbeszédet is. Mező Imréné 1989 júniusában írt levelet a budapesti PB-hez, melyben az 1956-ban elhunytakról és a megbékélésről, valamint a

A gyásznap sokak szemében a rendszerváltás kezdetének dátuma volt, ahol az alant lévők katarzisa tagadhatatlan volt, mégha néhány pillanatát a fent lévők egy része olcsó választási agitációnak is minősíthette.

Ezen a napon történt szeptember 23.

1917

Megalakult a Magyar Cserkészcsapatok Háborús Bizottsága, dr. Papp Gyula elnökkel az élén.Tovább

1941

Az első gázkamra-kísérlet Auschwitz-ban.Tovább

1951

Budapesten Rákosi Mátyás utasítására felrobbantják a Városliget szélén álló Regnum Marianum templomot.Tovább

1965

Az Ikarus székesfehérvári üzemében elkészül az első hazai alumínium autóbusz.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő