Járt-e Jézus Bugyi községben 1957-ben?

„Bugyi község határában megjelent a Jézus, meztelenül, nagy szakállal az égből ereszkedett le. Annyira csúnya volt, hogy megijedtek tőle, hogy rendőrt hívtak, aki odament és megbilincselte, a bilincs lepattant a kezéről. A Jézus nyugodtan állva, kijelentette, hogy „száraz volt a tavasz, vizes a nyár, véres lesz az ősz, és télire nem marad ember.”

Bevezetés

Bármennyire is hihetetlen, de Jézus Krisztus 1957 nyarán többször is megjelent ... Bugyiban. A nagybetű nem a ruhadarab kiemelt tiszteletének köszönhető, egyszerűen csak a Pest megyei településre utal. A Magyar Szocialista Munkáspárt (= MSZMP) budapesti ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei című forráskiadvány szerkesztői munkálatai közben akadtam a csepeli pártbizottság iratanyagai közt arra az információs jelentésre, amit a Magyar Posztógyár párttitkára küldött a fenti megdöbbentő eseményről a budapesti csúcsszervnek.

A csepeli Magyar Posztógyárat Weiss Manfréd és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapította 1920. november 17-én, 25 millió korona alaptőkével Magyar Posztógyár Rt. néven. Miután a cég 1948-ban állami tulajdonba került, 1950. szeptember 1-jén a 8230/1948. Korm. sz. rendelet 3.§-a értelmében, a 90/6/1950. NT. határozat szerint

1956-ban, a forradalom leverése után az MSZMP XXI. kerületi szervezete november 8. és 10. között

1957. március végéig szervezetileg egységes volt a csepeli pártszervezet, egy időben indult a párt szervezése a lakókerületen és a gyári pártcsoportokban. A XXI. kerület és a Csepel Vas- és Fémművek ideiglenes intéző bizottságainak választását

A Magyar Posztógyárnak önálló MSZMP alapszervezete volt, és - bár a több mint 2600 vállalati dolgozóból csupán

- a Budapesti Pártbizottság 1957. augusztus 26-án jóváhagyta a Magyar Posztógyár üzemi pártszervezetének

Az idézett információs jelentést Kertész József, a Magyar Posztógyár MSZMP Végrehajtó Bizottságának titkára írta. A diktatórikus Kádár-rendszer igyekezett ellenőrizni nem csak a társadalom tagjainak tevékenységét, de azok gondolatait is, és a kontroll hatékony eszközének tartották a hangulat- és információs jelentéseket. A jelentésírók nem mindig a valóságot írták meg, hanem gyakran amit a jelentések olvasói látni akartak. Bár a pontos igazságot a jelentésekből kihámozni nagyon nehéz, sokszor lehetetlen, mégis

A posztógyár párttitkára ez esetben nemcsak a vezetés által elvárt folyamatokról: így a racionalizálás állásáról, a pártszervezés helyzetéről, a bérrendszer megítéléséről írt, de egy, a gyárban terjedő babonáról is beszámolt. A Fehér Könyv megjelenése, a sikeres május 1-jei felvonulás és a júniusi pártértekezlet után furcsán csóválhatták fejüket a csepeli pártbizottságon arra az „ideológiai zűrzavarra", miszerint „Kádár elvtárs [1956. november 1-jén] disszidált, elhagyta az ország területét." A hivatalos ideológia folyton visszatérő szereplője, a kapitalista restauráción fáradozó klerikális reakció nem tétlenkedett Csepelen sem:

De a legfurább iromány mégiscsak a megbilincselt Jézusról szólhatott. A jelenésről szóló jelentés önmagában talán csak mulatságos lenne, de a legtanulságosabb a lap tetején található kézzel írott feljegyzés: „Jelentve lett a Bp-i PB-nek. Ezenkívül a posztógyári pártnapon a dolog meg lett cáfolva. Bp. VIII. 15." Csak azt sajnálhatjuk, hogy a pártnapokról és az aktívaértekezletekről készült jegyzőkönyvekben nem található további fejlemény az eseményről.

Ez után a rövid bevezető után lássák Önök is a majdnem pontosan fél évszázada, 1957 vibrálóan forró nyarán Bugyi község határában megesett „csodáról" szóló beszámolót!

Ezen a napon történt szeptember 16.

1906

Roald Amundsen elsőként éri el a Déli-sarkot.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő