"Motoros papok tömege lepte el a megyét"

Fejezetek a klerikális reakció elleni harc Fejér megyei történetéből

Az MDP Fejér Megyei Pártbizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának itt közölt dokumentumai az ellenségnek tekintett katolikus egyház tevékenységéről számolnak be. A feljegyzések annak a „küzdelemnek” egy szeletét mutatják be, amellyel a kommunista hatalom a katolikus egyház konkurenciát jelentő társadalmi befolyását kívánta megtörni.

Bevezetés

A totalitárius rendszerek közös jellemzője, hogy az egyházakat is, és a vallásukat szabadon gyakorolni akaró hívőket is ellenségeiknek tekintik. Magyarországon a fordulat évében (1948) a felekezetek közül a katolikus egyháznak volt olyan társadalmi befolyása, amely - legalábbis Rákosiék szerint - már az államhatalom számára is konkurenciát jelentett. A katolikus egyház intézményei, egyesületei olyan funkciókat töltöttek be, amelyek nagy társadalmi támogatottságot élveztek, sőt ezekkel szemben a lakosság részéről komoly elvárások fogalmazódtak meg.
Az államhatalom a jól ismert és bevált módszert alkalmazva lépésről lépésre lehetetlenítette el az egyházakat, mindvégig hangsúlyozva az állam és az egyház szétválasztásának szükségességét. A kisebb tömegbázissal rendelkező protestáns felekezetek 1948 őszén kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni és megegyezni a hatalommal. Nem kerülhették ezt el az izraeliták sem, akik 1948 decemberében kényszerültek rá, hogy elfogadják a kormány által diktált feltételeket.
Ezeket a folyamatokat azonban megelőzte a Parlament által 1948. június 16-án az iskolák államosításáról szóló törvény elfogadása (1948. évi XXXIII. törvénycikk). Több mint 4500 iskolát - zömében katolikust - vettek állami tulajdonba. A vallás- és közoktatásügyi miniszter ugyan ígéretet tett arra, hogy a kötelező vallásoktatást az állam továbbra is fenntartja, ennek ellenére 1949. szeptember 6-án az Elnöki Tanács 1949. évi 5. számú törvényerejű rendelete a hitoktatást fakultatívvá tette.
Mindezek mellett az egyházakkal és főleg a katolikus felekezettel szemben fokozódott a kommunista propaganda. Különösen Mindszenty József ellen folytatott a párt aktív lejárató kampányt . A hercegprímás személye már régóta szálka volt a kommunista hatalom szemében. Hasonló támadásoknak volt kitéve a székesfehérvári egyházmegye püspöke, Shvoy Lajos is.
1944. március 25-én Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás

és Shvoy Lajos segédletével szentelte püspökké és Mindszenty Józsefet. 1947-ben Shvoy már a huszadik évét töltötte a püspöki székben, ennek alkalmából Mindszenty személyesen adta át a pápai trónállóvá való kinevezését. A hercegprímás számos alkalommal felkereste a Székesfehérvári Egyházmegyét és találkozott, egyeztetett annak püspökével. Barátságuk 1944 végére nyúlt vissza, Mindszenty így ír erről emlékirataiban: „A fogságomban igen meleg barátságot kötöttem Shvoy püspökkel, aminek később is nagy hasznát vettem." A bodajki kegytemplom felszentelése és az ott tartott búcsú szintén Mindszenty részvételével zajlott 1948. szeptember végén. A hercegprímás őrizetbe vétele után Shvoy neve is felmerült a letartóztatásra ítélt püspökök neve között. Erre azonban csak később került sor, a püspököt 1951-ben tartóztatták le és helyezték házi őrizetbe.
vezetésével a püspöki kar majd másfél éven keresztül védekezett, taktikázott és a és minden eszközzel próbálta a megegyezést az állammal elodázni. Ugyanakkor az államhatalom és a párt támadásai a katolikus egyház ellen fokozódtak. Igyekeztek éket verni az alsópapság és a felső klérus közé. 1949-ben a közalkalmazottak részére kötelező eskütételt vezettek be, amit az állami támogatást élvező egyházi személyeknek is le kellett tenniük. A hatalom sok esetben a támogatás (kongrua) megvonásával igyekezett a kiszolgáltatott helyzetben lévő alsópapságot befolyásolni, egyházi vezetőivel szembeállítani.
A békepapi mozgalom is azt a célt szolgálta, hogy megbontsa az egyház egységét, az alsópapságot szembeállítsa a főpapsággal, és a klérusnak az állammal való együttműködését segítse elő. Azoknak a papoknak, akik a fennálló hatalommal a kiegyezést keresték, belefáradva a folyamatos támadásokba - vagy egyéb okok által hajtva - a békepapi mozgalom jó alternatívát kínált. A kommunisták aktívan támogatták a mozgalmat, és igyekeztek tovább gyengíteni az egyház ellenállását.
A nemzetközi békemozgalom irányító szerve az 1949. április 20-án a párizsi békekonferencián létrehozott Állandó Bizottság (a Béke Világtanács előfutára) volt. Egy év múlva a stockholmi konferencián felhívást tettek közzé az atomfegyverek betiltására. Ennek hatására alakult meg a békeharc magyarországi szervezete, és hozta létre a Megvédjük a Békét Mozgalom Országos Tanácsát. 1950. április 25-én békegyűlést tartottak és ott az ország lakosságát a békefelhívás aláírására szólították fel. Az aláírás, illetve annak megtagadása erősen megosztotta a papságot, volt olyan püspök, amelyik engedélyezte, mások viszont tiltották, sőt szankcionálták a békeív aláírását. Az első Országos Békekongresszuson, amelyet 1950. november 4-5-én rendeztek, mintegy száz katolikus békepap vett részt.
A Katolikus Papok Országos Békebizottságának létrehozása 1950 júliusára datálható. Az alakuló értekezletüket 1950. augusztus 1-jén, Budapesten tartották körülbelül háromszáz fő részvételével. A megjelentek névsorában szerepel Gergyesi Ferenc (lepsényi plébános) és Tökölyi (Thököly) István neve is, akik Fejér megyéből részt vettek a találkozón.
A hatalom minden esetben elvárta a papoktól, hogy az állam érdekeinek megfelelő módon cselekedjenek. Így például a békekölcsönjegyzések során is szóval és személyes példamutatással kellett a jegyzésre ösztönözniük a híveket. (1951. szeptember 26-án Hamvas Endre csanádi megyéspüspök körlevélben utasította papjait, hogy legalább egyhavi fizetésük erejéig vegyenek részt a második békekölcsön jegyzésében, ezt követően más püspökök is a szószékről felolvasandó körlevelekben buzdították a híveket a kölcsönjegyzésre). Az állam első alkalommal, 1949-ben tervkölcsönt, majd utána békekölcsönöket bocsátott ki. A jegyzés elméletileg önkéntes volt, de mivel előre lebontották üzemekre és személyekre, hogy kinek mennyit kell jegyeznie, önkéntességről nehéz beszélni. Mégis a fizetési fegyelem fokozatosan „lazult", és 1955-re - az intenzív kampányok ellenére - csupán a jegyzett összeg töredékét fizették be ténylegesen a dolgozók.
A hatalmas nyomás hatására a püspöki kar képtelen volt tovább halogatni a tárgyalásokat, amelyek 1950 júniusában indultak meg, és az augusztus 30-ai megegyezéssel zárultak. Ez a kierőszakolt megegyezés az egyházvezetők, a papság és a hívők számára is súlyos csalódással járt. A megígértekkel szemben csupán nyolc iskolát kapott vissza a katolikus egyház, sőt az 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelet értelmében a szerzetesrendeket is feloszlatták. Az egyezményből kiolvasható az az állami elképzelés, hogy a katolikus egyház 18 év alatt fokozatosan el fog sorvadni, így azon túl állami támogatásra nem lesz szüksége. A megegyezés negatívumai ellenére a papság körében bizakodó hangulat lett úrrá. Remélték, hogy az állam részéről csökkenni fog a zaklatás, és a továbbiakban lehetőségük lesz a normális életre. Voltak azonban olyanok is, akiknek már nem voltak illúzióik. Almásy Ferenc székesfehérvári plébános szavait idézi az 1950. szeptember 16-án kelt megyei MDP-jelentés. Almásy szerint: „a megállapodás feltétlenül enyhülést hoz, azonban [...] ezzel a harcnak nincsen vége. Még nem jelenti az apszolutt [sic!] nyugvó pontra jutást." Németh László volt püspöki titkár, helyettes püspöki irodaigazgató már bizakodóbbnak tűnik, a 16-ai pártjelentés szerint a következőket mondta: „Ezzel a megegyezéssel el lehet indulni a kívánt nyugalmi viszonyok fel[é], amely az állam és az egyház között kívánatos. A vallásos embereknek bízniok kell abban, hogy az egyházat az isten nem fogja elhagyni." Az elképzelések azonban hamis reménynek bizonyultak, a továbbiakban az államhatalom ugyanolyan hévvel üldözte a katolikus egyházat, mint az egyezmény létrejötte előtt.
A Fejér Megyei Pártbizottság - a központi elvárásoknak megfelelően - folyamatosan figyelemmel kísérte a katolikus egyház tevékenységét, és rendszeres jelentéseket küldött a Központi Vezetőségnek. Információszerzés céljából a pártapparátus tagjai jelen voltak minden nagyobb egyházi megmozduláson, majd arról részletesen beszámoltak. A megyéspüspök által elmondottak minden esetben a pártvezetőség tudomására jutottak, még akkor is, ha zárt körben hangzottak el. A megegyezést követő napokban tartott beszédében Shvoy a megállapodásról, mint kikényszerített cselekményről beszélt, és kijelentette, hogy nem látja biztosítva a kormány ígéreteinek betartását. Hasonló megnyilvánulásai miatt a püspököt ellenséges beállítottságúnak bélyegezte a helyi pártvezetés, és az ő személyében látta a rendszer legnagyobb ellenségét a megyében.
A megyei propagandisták az egyezmény aláírása után is minden lehetőséget megragadtak, hogy az egyházi rendezvényeket megzavarják. A búcsúk idejére a megyei bizottság a legjobb kultúrgárdákat küldte ki a településekre, ezzel próbálták visszatartani az embereket az egyházi rendezvényektől. A körmeneteket nem engedélyezték, az alsópapságot igyekeztek saját befolyásuk alá vonni.
Súlyosabb esetek is előfordultak: 1950. június 18-án éjjel Székesfehérvárról és Budapestről összesen 1120 szerzetest és apácát telepítettek ki.
1950-ben jubileumi Szentév volt, a Szentévi Bizottság a Székesfehérvári Egyházmegyében is kidolgozta a Szentév egyházmegyei programját. Shvoy erről így ír önéletrajzában: „Különböző ájtatosságokat vezettünk be, zarándoklatokat a templomok látogatására, böjtöt, önmegtagadást a búcsúk elnyerésére." 1950. november 1-jén hirdette ki XII. Pius Mária mennybevitelének hittételét, ennek alkalmából az egyházmegyében december 7-én, 8-án és 9-én három napos lelkigyakorlatot (triduumot) tartottak, majd december 10-én került sor a dogma kihirdetésére. Az intenzívebbé vált egyházi élet különösen zavarta a párt funkcionáriusait, akik a papok minden cselekedetében provokációt láttak, amely ellen határozottan fel kell lépni. Ám a megfélemlítés és az erőszak sem mindig vezetett eredményre. Székesfehérváron 1950. szeptember 10-én alakult meg a Megyei Békeiroda, erre az ülésre 25 papot hívtak meg a pártaktivisták, ám mindössze egy személy, Gergyesi Ferenc lepsényi plébános jelent meg, aki éles bírálattal beszélt „a világhelyzet alapvető átalakulása előtt vakon és süketen állókról." A többi meghívott különböző kifogásokkal kimentette magát, és nem vett részt a Békeiroda ülésén. Később az alakuló békepapi mozgalommal már hatásosabban osztották meg a megyei klérust. Fejér megyéből - 1951 októberében - Potyondy Imre, Hajós József és Tökölyi István az Országos Papi Békebizottság (Országos Választmány) tagja lett.
A közölt dokumentumok közül az első 1950 januárjában íródott, és a klerikális reakció Fejér megyei tevékenységéről ad hiteles beszámolót. A dokumentum a korra oly jellemző módon a katolikus egyházat egy militarista alapon felépülő szervezetnek állítja be. Az irat a katonai és pártzsargon kifejezéseitől hemzseg (például: „papi káderok képzése", „a Szülői Munkaközösség felé erősen támadnak" stb.). A szöveg az olvasó számára megdöbbentő túlzásokat tartalmaz olyan állításokkal, amelyek nyilvánvalóan hamisak (például: „motoros papok tömege lepte el a megyét", „az apácák a gyermekáldás ellen agitálnak, és egyes fiatalasszonyokat konkrétan kioktattak az angyalcsinálásra"). Shvoyt a szövegben folyamatosan támadják, igyekeznek hangsúlyozni a közötte és az alsópapság között húzódó szakadékot. A propaganda-titkár több esetben utal azokra a sikerekre, amelyeket papok között a párt elért, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Shvoy ellenséges magatartása mennyire megnehezíti a munkájukat. Jelentős eredménynek tartják, hogy az úttörőmozgalom nevelőmunkája nyomán, 1949 karácsonyára már minden gyerek tudta, hogy az ajándékokat és a karácsonyfát a szülők vásárolják, ezzel - legalábbis a párt szerint - sikerült eloszlatni egy, a klerikális nevelés szempontjából fontos hiedelmet.
A második dokumentum már a megállapodás után született, 1950 novemberében. Azonban sem a hangvételében, sem pedig a tartalmában nem üt el a korábban írtaktól. Még mindig központi kérdés Shvoy „határtalan gyűlölete a népi demokrácia iránt". Felbukkan a szövegben a formálódó békepap-mozgalom, és a párt ezzel kapcsolatos aktivitása, és mint állandó téma szerepel a „klérus megmozdulásainak" ellensúlyozása is.
A közölt dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a papok által olyannyira áhított megbékélést Fejér megyében az augusztus 30-ai megállapodás nem hozta el. A kommunista hatalom a katolikus egyházat továbbra is ellenségének tekintette, és ennek szellemében is járt el. 1951-ben megalakult az Állami Egyházügyi Hivatal, és sor került Grősz József kalocsai érsek letartóztatására, majd elítélésére is.
A dokumentumokat az eredeti központozással és helyesírással közlöm, csak az esetleges elütéseket javítottam. Az első dokumentum (A klerikális reakció tevékenysége Fejér megyében című) rendkívül rossz állapotban van, így helyenként egy-két szó olvashatatlan, ezeket kapcsos zárójelbe tett három ponttal jelöltem.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 19.

1919

Károlyi Mihály az első Magyar Köztársaság (nem ideiglenes) elnöke.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők