"Motoros papok tömege lepte el a megyét"

Fejezetek a klerikális reakció elleni harc Fejér megyei történetéből

Az MDP Fejér Megyei Pártbizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának itt közölt dokumentumai az ellenségnek tekintett katolikus egyház tevékenységéről számolnak be. A feljegyzések annak a „küzdelemnek” egy szeletét mutatják be, amellyel a kommunista hatalom a katolikus egyház konkurenciát jelentő társadalmi befolyását kívánta megtörni.

Bevezetés

A totalitárius rendszerek közös jellemzője, hogy az egyházakat is, és a vallásukat szabadon gyakorolni akaró hívőket is ellenségeiknek tekintik. Magyarországon a fordulat évében (1948) a felekezetek közül a katolikus egyháznak volt olyan társadalmi befolyása, amely - legalábbis Rákosiék szerint - már az államhatalom számára is konkurenciát jelentett. A katolikus egyház intézményei, egyesületei olyan funkciókat töltöttek be, amelyek nagy társadalmi támogatottságot élveztek, sőt ezekkel szemben a lakosság részéről komoly elvárások fogalmazódtak meg.
Az államhatalom a jól ismert és bevált módszert alkalmazva lépésről lépésre lehetetlenítette el az egyházakat, mindvégig hangsúlyozva az állam és az egyház szétválasztásának szükségességét. A kisebb tömegbázissal rendelkező protestáns felekezetek 1948 őszén kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni és megegyezni a hatalommal. Nem kerülhették ezt el az izraeliták sem, akik 1948 decemberében kényszerültek rá, hogy elfogadják a kormány által diktált feltételeket.
Ezeket a folyamatokat azonban megelőzte a Parlament által 1948. június 16-án az iskolák államosításáról szóló törvény elfogadása (1948. évi XXXIII. törvénycikk). Több mint 4500 iskolát - zömében katolikust - vettek állami tulajdonba. A vallás- és közoktatásügyi miniszter ugyan ígéretet tett arra, hogy a kötelező vallásoktatást az állam továbbra is fenntartja, ennek ellenére 1949. szeptember 6-án az Elnöki Tanács 1949. évi 5. számú törvényerejű rendelete a hitoktatást fakultatívvá tette.
Mindezek mellett az egyházakkal és főleg a katolikus felekezettel szemben fokozódott a kommunista propaganda. Különösen Mindszenty József ellen folytatott a párt aktív lejárató kampányt . A hercegprímás személye már régóta szálka volt a kommunista hatalom szemében. Hasonló támadásoknak volt kitéve a székesfehérvári egyházmegye püspöke, Shvoy Lajos is.
1944. március 25-én Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás

és Shvoy Lajos segédletével szentelte püspökké és Mindszenty Józsefet. 1947-ben Shvoy már a huszadik évét töltötte a püspöki székben, ennek alkalmából Mindszenty személyesen adta át a pápai trónállóvá való kinevezését. A hercegprímás számos alkalommal felkereste a Székesfehérvári Egyházmegyét és találkozott, egyeztetett annak püspökével. Barátságuk 1944 végére nyúlt vissza, Mindszenty így ír erről emlékirataiban: „A fogságomban igen meleg barátságot kötöttem Shvoy püspökkel, aminek később is nagy hasznát vettem." A bodajki kegytemplom felszentelése és az ott tartott búcsú szintén Mindszenty részvételével zajlott 1948. szeptember végén. A hercegprímás őrizetbe vétele után Shvoy neve is felmerült a letartóztatásra ítélt püspökök neve között. Erre azonban csak később került sor, a püspököt 1951-ben tartóztatták le és helyezték házi őrizetbe.
vezetésével a püspöki kar majd másfél éven keresztül védekezett, taktikázott és a és minden eszközzel próbálta a megegyezést az állammal elodázni. Ugyanakkor az államhatalom és a párt támadásai a katolikus egyház ellen fokozódtak. Igyekeztek éket verni az alsópapság és a felső klérus közé. 1949-ben a közalkalmazottak részére kötelező eskütételt vezettek be, amit az állami támogatást élvező egyházi személyeknek is le kellett tenniük. A hatalom sok esetben a támogatás (kongrua) megvonásával igyekezett a kiszolgáltatott helyzetben lévő alsópapságot befolyásolni, egyházi vezetőivel szembeállítani.
A békepapi mozgalom is azt a célt szolgálta, hogy megbontsa az egyház egységét, az alsópapságot szembeállítsa a főpapsággal, és a klérusnak az állammal való együttműködését segítse elő. Azoknak a papoknak, akik a fennálló hatalommal a kiegyezést keresték, belefáradva a folyamatos támadásokba - vagy egyéb okok által hajtva - a békepapi mozgalom jó alternatívát kínált. A kommunisták aktívan támogatták a mozgalmat, és igyekeztek tovább gyengíteni az egyház ellenállását.
A nemzetközi békemozgalom irányító szerve az 1949. április 20-án a párizsi békekonferencián létrehozott Állandó Bizottság (a Béke Világtanács előfutára) volt. Egy év múlva a stockholmi konferencián felhívást tettek közzé az atomfegyverek betiltására. Ennek hatására alakult meg a békeharc magyarországi szervezete, és hozta létre a Megvédjük a Békét Mozgalom Országos Tanácsát. 1950. április 25-én békegyűlést tartottak és ott az ország lakosságát a békefelhívás aláírására szólították fel. Az aláírás, illetve annak megtagadása erősen megosztotta a papságot, volt olyan püspök, amelyik engedélyezte, mások viszont tiltották, sőt szankcionálták a békeív aláírását. Az első Országos Békekongresszuson, amelyet 1950. november 4-5-én rendeztek, mintegy száz katolikus békepap vett részt.
A Katolikus Papok Országos Békebizottságának létrehozása 1950 júliusára datálható. Az alakuló értekezletüket 1950. augusztus 1-jén, Budapesten tartották körülbelül háromszáz fő részvételével. A megjelentek névsorában szerepel Gergyesi Ferenc (lepsényi plébános) és Tökölyi (Thököly) István neve is, akik Fejér megyéből részt vettek a találkozón.
A hatalom minden esetben elvárta a papoktól, hogy az állam érdekeinek megfelelő módon cselekedjenek. Így például a békekölcsönjegyzések során is szóval és személyes példamutatással kellett a jegyzésre ösztönözniük a híveket. (1951. szeptember 26-án Hamvas Endre csanádi megyéspüspök körlevélben utasította papjait, hogy legalább egyhavi fizetésük erejéig vegyenek részt a második békekölcsön jegyzésében, ezt követően más püspökök is a szószékről felolvasandó körlevelekben buzdították a híveket a kölcsönjegyzésre). Az állam első alkalommal, 1949-ben tervkölcsönt, majd utána békekölcsönöket bocsátott ki. A jegyzés elméletileg önkéntes volt, de mivel előre lebontották üzemekre és személyekre, hogy kinek mennyit kell jegyeznie, önkéntességről nehéz beszélni. Mégis a fizetési fegyelem fokozatosan „lazult", és 1955-re - az intenzív kampányok ellenére - csupán a jegyzett összeg töredékét fizették be ténylegesen a dolgozók.
A hatalmas nyomás hatására a püspöki kar képtelen volt tovább halogatni a tárgyalásokat, amelyek 1950 júniusában indultak meg, és az augusztus 30-ai megegyezéssel zárultak. Ez a kierőszakolt megegyezés az egyházvezetők, a papság és a hívők számára is súlyos csalódással járt. A megígértekkel szemben csupán nyolc iskolát kapott vissza a katolikus egyház, sőt az 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelet értelmében a szerzetesrendeket is feloszlatták. Az egyezményből kiolvasható az az állami elképzelés, hogy a katolikus egyház 18 év alatt fokozatosan el fog sorvadni, így azon túl állami támogatásra nem lesz szüksége. A megegyezés negatívumai ellenére a papság körében bizakodó hangulat lett úrrá. Remélték, hogy az állam részéről csökkenni fog a zaklatás, és a továbbiakban lehetőségük lesz a normális életre. Voltak azonban olyanok is, akiknek már nem voltak illúzióik. Almásy Ferenc székesfehérvári plébános szavait idézi az 1950. szeptember 16-án kelt megyei MDP-jelentés. Almásy szerint: „a megállapodás feltétlenül enyhülést hoz, azonban [...] ezzel a harcnak nincsen vége. Még nem jelenti az apszolutt [sic!] nyugvó pontra jutást." Németh László volt püspöki titkár, helyettes püspöki irodaigazgató már bizakodóbbnak tűnik, a 16-ai pártjelentés szerint a következőket mondta: „Ezzel a megegyezéssel el lehet indulni a kívánt nyugalmi viszonyok fel[é], amely az állam és az egyház között kívánatos. A vallásos embereknek bízniok kell abban, hogy az egyházat az isten nem fogja elhagyni." Az elképzelések azonban hamis reménynek bizonyultak, a továbbiakban az államhatalom ugyanolyan hévvel üldözte a katolikus egyházat, mint az egyezmény létrejötte előtt.
A Fejér Megyei Pártbizottság - a központi elvárásoknak megfelelően - folyamatosan figyelemmel kísérte a katolikus egyház tevékenységét, és rendszeres jelentéseket küldött a Központi Vezetőségnek. Információszerzés céljából a pártapparátus tagjai jelen voltak minden nagyobb egyházi megmozduláson, majd arról részletesen beszámoltak. A megyéspüspök által elmondottak minden esetben a pártvezetőség tudomására jutottak, még akkor is, ha zárt körben hangzottak el. A megegyezést követő napokban tartott beszédében Shvoy a megállapodásról, mint kikényszerített cselekményről beszélt, és kijelentette, hogy nem látja biztosítva a kormány ígéreteinek betartását. Hasonló megnyilvánulásai miatt a püspököt ellenséges beállítottságúnak bélyegezte a helyi pártvezetés, és az ő személyében látta a rendszer legnagyobb ellenségét a megyében.
A megyei propagandisták az egyezmény aláírása után is minden lehetőséget megragadtak, hogy az egyházi rendezvényeket megzavarják. A búcsúk idejére a megyei bizottság a legjobb kultúrgárdákat küldte ki a településekre, ezzel próbálták visszatartani az embereket az egyházi rendezvényektől. A körmeneteket nem engedélyezték, az alsópapságot igyekeztek saját befolyásuk alá vonni.
Súlyosabb esetek is előfordultak: 1950. június 18-án éjjel Székesfehérvárról és Budapestről összesen 1120 szerzetest és apácát telepítettek ki.
1950-ben jubileumi Szentév volt, a Szentévi Bizottság a Székesfehérvári Egyházmegyében is kidolgozta a Szentév egyházmegyei programját. Shvoy erről így ír önéletrajzában: „Különböző ájtatosságokat vezettünk be, zarándoklatokat a templomok látogatására, böjtöt, önmegtagadást a búcsúk elnyerésére." 1950. november 1-jén hirdette ki XII. Pius Mária mennybevitelének hittételét, ennek alkalmából az egyházmegyében december 7-én, 8-án és 9-én három napos lelkigyakorlatot (triduumot) tartottak, majd december 10-én került sor a dogma kihirdetésére. Az intenzívebbé vált egyházi élet különösen zavarta a párt funkcionáriusait, akik a papok minden cselekedetében provokációt láttak, amely ellen határozottan fel kell lépni. Ám a megfélemlítés és az erőszak sem mindig vezetett eredményre. Székesfehérváron 1950. szeptember 10-én alakult meg a Megyei Békeiroda, erre az ülésre 25 papot hívtak meg a pártaktivisták, ám mindössze egy személy, Gergyesi Ferenc lepsényi plébános jelent meg, aki éles bírálattal beszélt „a világhelyzet alapvető átalakulása előtt vakon és süketen állókról." A többi meghívott különböző kifogásokkal kimentette magát, és nem vett részt a Békeiroda ülésén. Később az alakuló békepapi mozgalommal már hatásosabban osztották meg a megyei klérust. Fejér megyéből - 1951 októberében - Potyondy Imre, Hajós József és Tökölyi István az Országos Papi Békebizottság (Országos Választmány) tagja lett.
A közölt dokumentumok közül az első 1950 januárjában íródott, és a klerikális reakció Fejér megyei tevékenységéről ad hiteles beszámolót. A dokumentum a korra oly jellemző módon a katolikus egyházat egy militarista alapon felépülő szervezetnek állítja be. Az irat a katonai és pártzsargon kifejezéseitől hemzseg (például: „papi káderok képzése", „a Szülői Munkaközösség felé erősen támadnak" stb.). A szöveg az olvasó számára megdöbbentő túlzásokat tartalmaz olyan állításokkal, amelyek nyilvánvalóan hamisak (például: „motoros papok tömege lepte el a megyét", „az apácák a gyermekáldás ellen agitálnak, és egyes fiatalasszonyokat konkrétan kioktattak az angyalcsinálásra"). Shvoyt a szövegben folyamatosan támadják, igyekeznek hangsúlyozni a közötte és az alsópapság között húzódó szakadékot. A propaganda-titkár több esetben utal azokra a sikerekre, amelyeket papok között a párt elért, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Shvoy ellenséges magatartása mennyire megnehezíti a munkájukat. Jelentős eredménynek tartják, hogy az úttörőmozgalom nevelőmunkája nyomán, 1949 karácsonyára már minden gyerek tudta, hogy az ajándékokat és a karácsonyfát a szülők vásárolják, ezzel - legalábbis a párt szerint - sikerült eloszlatni egy, a klerikális nevelés szempontjából fontos hiedelmet.
A második dokumentum már a megállapodás után született, 1950 novemberében. Azonban sem a hangvételében, sem pedig a tartalmában nem üt el a korábban írtaktól. Még mindig központi kérdés Shvoy „határtalan gyűlölete a népi demokrácia iránt". Felbukkan a szövegben a formálódó békepap-mozgalom, és a párt ezzel kapcsolatos aktivitása, és mint állandó téma szerepel a „klérus megmozdulásainak" ellensúlyozása is.
A közölt dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a papok által olyannyira áhított megbékélést Fejér megyében az augusztus 30-ai megállapodás nem hozta el. A kommunista hatalom a katolikus egyházat továbbra is ellenségének tekintette, és ennek szellemében is járt el. 1951-ben megalakult az Állami Egyházügyi Hivatal, és sor került Grősz József kalocsai érsek letartóztatására, majd elítélésére is.
A dokumentumokat az eredeti központozással és helyesírással közlöm, csak az esetleges elütéseket javítottam. Az első dokumentum (A klerikális reakció tevékenysége Fejér megyében című) rendkívül rossz állapotban van, így helyenként egy-két szó olvashatatlan, ezeket kapcsos zárójelbe tett három ponttal jelöltem.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 26.

1920

A numerus claususról szóló törvény elfogadása, mely előírja az egyetemekre, jogakadémiákra fölvehetők számát és összetételét. Azaz...Tovább

1946

A MKP II. kongresszusán elfogadott pártprogram része lett az egyház „megsemmisítése”.Tovább

1989

A Magyar Országgyűlés elfogadja a be- és kivándorlási törvényt. Ez alapvető emberi jognak nyilvánítja a kivándorlást, és a szabad mozgást...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők