Tiltott határátlépések Magyarországon az 1950-es és 1960-as években

Az államszocialista rendszerek szigorúan korlátozták az ország területéről való kivándorlást, mivel a munkaerő elvesztését a termelőerők legsúlyosabb veszteségének tartották. Az ettől való félelem olyan erős volt, hogy a külföldre utazást általában is gátolni próbálták, megelőzve annak lehetőségét, hogy a kiutazók nem térnek vissza. A határ átlépése 1949 után Magyarországon is szinte lehetetlenné vált, még a keleti blokk államai közötti utazások esetében is. A legális kiutazási lehetőségek hiányában jelentős mértékű illegális határátlépésre került sor. 1955 után a külföldre utazás lehetősége fokozatosan bővült, nagyon szűk csoportok számára még a kivándorlás is lehetővé vált. A nyugati államokba való kiutazás azonban egészen 1989-ig politikai, állambiztonsági kérdés maradt, az utazás lehetőségéből kizárt személyek pedig csak illegálisan juthattak el külföldre.

A tiltott határátlépést ebben az időszakban minden eszközzel igyekeztek meggátolni a hatóságok, s emellett szigorú büntetésekkel sújtották az elfogott határsértőket. A korábban is létező „disszidálás” szó jelentése már 1947-ben átalakult. Míg addig ez a kifejezés egy politikai pártból való kilépést, kiszakadást jelentett, ettől kezdve az ország illegális elhagyásának megjelölésére használt, erősen pejoratív fogalommá alakult át. A berlini fal felépítése után a magyarok mellett a keletnémetek illegális határátlépése is egyre gyakoribbá vált Magyarországon. A határőrség immár a keletnémet jogban a köztársaságból való szökésnek (Republikflucht) nevezett bűncselekmény megakadályozását is feladatul kapta.

 

A jogi háttér

Új jogszabályt a mindenkori hatalom általában különböző fontosnak ítélt állapotok megteremtése céljából, vagy olyan jelenségek meggátlására alkot, amelyeket a döntéshozók veszélyesnek tartanak.[1] A tiltott határátlépés körülményeinek vizsgálatához fel kell vázolnunk a jogi háttért. Az 1948 után hozott magyar szabályokat ugyanakkor érdemes összevetni a 20. század első felének jogi környezetével, továbbá más államok gyakorlatával egyaránt. Az egyes korszakokban ugyanis az útlevél (tehát: engedély) nélküli határátlépés társadalmi veszélyességét alapvetően eltérően látták, s ez tükröződik a cselekmény büntetési tételeiben is.

Az első magyar modern büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex (az 1878. évi V. törvénycikk) semmilyen szankciót nem állapított meg e téren.[2] Az első útlevéltörvény (az 1903. évi VI. törvénycikk) leszögezte, hogy a határ átlépéséhez útlevél nem szükséges, ugyanakkor a belügyminiszter elrendelhetett útlevélkényszert. Ennek megsértése kihágásnak[3] számított, amit alig 15 napig terjedő elzárással és legfeljebb 100 korona bírsággal sújtottak.[4] Az első jelentős szigorításra a második világháború idején került sor. Ekkor született meg „a magyar állam biztonságát és nemzetközi érdekét veszélyeztető egyes cselekmények büntetéséről” szóló törvény, melynek már a címe is az 1945 utáni időket idézi. A jogalkotó az illegális határátlépést, illetve a hamis(ított) útlevél használatát vétséggé minősítette, amit egy évig terjedő fogházzal lehetett büntetni.[5]

A magyar szabályozás az első világháború előtt teljes egészében igazodott a nyugat-európaihoz. A nyugati határrezsimhez[6] tartozó országok saját állampolgáraik ki- és beutazását nem korlátozták. 1914-ig útlevél nélkül is át lehetett lépni a határt. A tiltott határátlépés fogalma ennek megfelelően szinte értelmezhetetlen volt. Bár háborúk idején a határok őrizete szigorúbbá válik, 1914-ben a magyar állam továbbra is elegendőnek ítélte az 1903-as szabályokat. 1918 után (a határon túlra került nemzetrészekkel való kapcsolattartás miatt) fontos nemzeti érdek volt a határokon való átjárás fenntartása, ezért a magyar hatóságok elnézően kezelték a tiltott átlépéseket (és a kis tételben zajló csempészetet is).[7] Az 1940-es szigorítást ugyanakkor nem csak az újabb háború okozta, hanem az is, hogy időközben a kelet-közép-európai régió fokozatosan eltávolodott a nyugati határrezsimtől. Ekkor még nem vette át a keleti modell szigorú korlátozásait; ez csak 1945, a szovjet érdekszférába való kerülése után következett be.[8] A Szovjetunióban már az 1920-as években súlyos államellenes cselekedetnek számított az ország illegális elhagyása: az elkövetőket a szocializmus ellenségeinek és hazaárulóknak tekintették. 1926-tól még csak egyévi kényszermunkával fenyegették az elkövetőket, a következő évtől viszont már a büntetési tétel tízszeresére nőtt, sőt halálbüntetést is kiszabhattak rájuk. Az intézkedés visszamenőleges hatályú volt, és 1929-től a hazatérést megtagadókra is vonatkozott.[9]

A szovjet hatás 1948-tól jelentkezett a magyar büntetőjogban. Ekkor rendelkeztek „a büntetőtörvények egyes fogyatékosságainak megszüntetéséről és pótlásáról”. A tiltott határátlépésre vonatkozó rendelkezéseket 1940-hez képest is jelentősen szigorították: bár továbbra is vétségnek számított, büntetési tétele ötszörösére nőtt, alapesetben ötévi fogházra. Azt, aki másnak segítséget nyújtott a határ illegális átlépésére, már börtönnel is sújthatták, a csoportos átlépést elősegítő személyeket pedig fegyházzal is.[10] A büntető törvénykönyv általános része (az 1950. évi II. törvény) megszüntette a bűncselekmények közötti differenciálást, egységesen bűntettnek kezelte azokat. A büntető törvénykönyv különös részét pótló, 1952-ben kiadott BHÖ[11] 48. pontja az állam külső biztonsága elleni cselekmények közé sorolta a tiltott határátlépést, az útlevéllel való visszaéléssel együtt. Így bár az 1948-as büntetési tételek nem változtak, a tiltott határátlépés vétség helyett bűntettnek minősült. A bírói gyakorlat nem követte azonnal a szigorításokat, ezért 1950-ben több alkalommal is felszólították a bíróságokat, hogy súlyosabb ítéleteket szabjanak ki.[12]

Időközben megszületett egy titkos (1950. évi 26. számú) törvényerejű rendelet az ország területének elhagyására vonatkozó büntető rendelkezések kiegészítéséről.[13] A titkos jogszabályban életfogytiglani börtönt írtak elő a fegyveres erők tagjai számára, ha külföldre szöktek, vagy azt megkísérelték. Ez vonatkozott a repülőgépet külföldre eltérítő civilekre is. Csoportos vagy fegyveres elkövetés esetén mindkét esetben halálbüntetés is kiszabható volt. Büntették az elkövetővel egy háztartásban élő rokonokat is, ha a szökés tervéről tudtak, de azt nem jelentették. Ők tízévi börtönt is kaphattak, de öt év börtön akkor is kiszabható volt rájuk, ha tudomásuk sem volt az illegális határátlépésről.[14] 1954-ben mindezt egy nyilvános jogszabály módosította. Az életfogytiglani ítéletet 15 évi börtönre enyhítették, de minősített esetben továbbra is kiszabható volt a halálbüntetés. A cselekmény elkövetéséhez nyújtott segítséget tízévi börtönnel sújtották, azok pedig, akik tudtak ilyen cselekményről, de nem jelentették be, legfeljebb öt év börtönre számíthattak (akár rokonok voltak, akár nem).[15] Az 1957-es módosítások továbbra is szigorú büntetéseket írtak elő, de jelentős jogi szakszerűsödéssel. A hozzátartozók büntetését már kizárták, a bejelentés elmulasztása másoknak is legfeljebb kétévi börtönbüntetéssel járt. Az illegális határátlépésben segédkező személyek egytől tíz évig terjedő börtönt kockáztattak, míg azok, akik erre vettek rá másokat, hat hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztést kaphattak.[16]

1961-ben született meg az államszocialista Magyarország első teljes büntető törvénykönyve. Az illegális határátlépést alapesetben továbbra is fél évtől öt évig terjedő börtönnel büntették, de a fegyveres elkövetés és az immár egyértelműen embercsempészetnek nevezett üzletszerű bűnsegédlet büntetése is csökkent (egyaránt 2–8 évre), akárcsak a bejelentés elmulasztása (ez legfeljebb egy év volt, a hozzátartozót nem büntethették). A legálisan külföldre utazó, de a visszatérést megtagadó személyek szintén fél és öt év közötti börtönt kaphattak, ha mégis hazatértek Magyarországra.[17] Teljesen egyidejűleg hasonló folyamatok zajlottak le Csehszlovákiában is (jelentős szigorítások 1948-ban, majd az orosz[18] büntető törvénykönyv 1960-as módosítását követve enyhítések 1961-ben),[19] közvetetten bizonyítva, hogy a változások szovjet nyomásra következtek be.

 

A tiltott határátlépések jellemzői és módszerei

A tiltott határátlépések 1949 és 1970 közötti magyarországi történetében két korszak különíthető el. Az ötvenes években, amikor a legális külföldre utazás szinte lehetetlen volt, az elkövetők szinte kizárólag magyar állampolgárok voltak, a hatvanas években viszont a figyelem középpontjába a keletnémetek kerültek. Ennek oka egyrészt a magyar kiutazási szabályok fokozatos liberalizálása volt, aminek következtében a magyar állampolgárok illegális átkelés helyett egyre gyakrabban éltek azzal a módszerrel, hogy legális kiutazásaikról nem tértek haza. Másrészt a berlini fal 1961-es felépítésével és a belnémet határok immár hermetikus lezárásával az NDK polgárai kerülőútra kényszerültek, ha Nyugatra akartak menekülni.

Magyar menekültek osztrák határőrökkel, 1956
Forrás: Fortepan / Kleyer Éva

A nyugati (osztrák) határszakasz kezdettől fogva felülreprezentált volt a tiltott átkelések sorában. Már 1947-ben a felderített esetek 43%-a erre a szektorra esett.[20] Ennek ellenére 1948 tavaszán mindegyik határszakaszon 50‒100 méteres sávban megtiltották a magas növényzet termesztését, és kötelezték a földtulajdonosokat arra, hogy eltűrjék magasfigyelők, útzárak létesítését.[21] „A környező demokratikus államoknál, pl. Jugoszláviánál és Romániánál, nem beszélve a Szovjetunióról – olvashatjuk egy korabeli jelentésben –, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a határt hermetikusan lezárják. […] A nemzetgazdasági érdek, a hároméves terv sikeressége, és nem utolsósorban a politikai helyzet azt követeli, hogy az osztrák–magyar határon a jelenleg meglevő illegális forgalom végre megszűnjön és nyugodt, békés fejlődés kezdődjön.”[22] Ezt követően megindult a kisebb határszéli forgalom felszámolása, a kettősbirtokosok földjeinek birtokcseréje, valamint az osztrák és a jugoszláv határ mentén a határövezet kialakítása, a vasfüggöny kiépítése.[23]

A déli határt politikai okokból, a Jugoszláviával kialakult Kominform-konfliktus[24] miatt zárták le. Az illegális átkelések száma ekkoriban nem is itt volt kiemelkedően magas, hanem Ausztria mellett Csehszlovákia irányába. Ennek meggátlása érdekében olykor már nevetségesen túlzó intézkedéseket is hoztak. Ezek közé tartozott például az aggteleki barlangban, a föld alatt húzódó határvonal elzárása is 1949-ben. Ezt így indokolták: „A barlang, bár víz van benne, alkalmas az illegális közlekedésre, mivel az elzáró vasrács kulcsa a csehszlovákok birtokában van. Csehszlovák részről a turisták átjárnak a magyar barlangrészbe és értékes cseppköveket tördelnek le.” Emiatt magyar területen egy újabb vasrács létesítését javasolták, mivel a határ őrzését a határőrizeti szervek nem tudták garantálni a barlangban.[25]

Az ötvenes években a tiltott határátlépések kísérleteinek zöme a zöldhatáron való átszökést jelentette. A határsértők többsége az osztrák és a jugoszláv határ mentén próbálkozott, ezért a határőrizet itt volt a legszigorúbb. Nem csak a határövezeten kellett átjutni, illetve a nyomsáv, a dupla szögesdrótkerítés és az aknamező nehézségeit kellett legyőzni,[26] de itt volt a legsűrűbb a járőrözés is. A „baráti” országok mentén működő határőr-őrsök létszáma 25‒30, míg az osztrák és a déli határ mellett 55‒60 fő volt. Egy kilométernyi határszakaszra nyugaton 8,9 fő, a jugoszláv szakaszon 11,2 főnyi „élőerő” jutott, míg a többi határ mentén csak 2,8‒4 fő.[27] A járművel történő átszökési kísérletek is gyakoriak voltak: a műszaki záron áttörni szándékozó járművektől kezdve a vonaton, hajón elrejtőzőkig, valamint a repülőgép-eltérítésekig terjedt a repertoár.[28]


Határforgalom-ellenőrzés a soproni átkelőn, 1982
Forrás: Fortepan / Magyar Rendőr
 

A határőrség kimutatása szerint az ötvenes években (de 1956–1957 kivételével) a határsértések harmada-fele esett az osztrák határra, további 15‒20%-a pedig a jugoszlávra. A büntetlen határsértések aránya kb. 10‒20%-a volt a nyugati határ mentén, míg az évtized első felében a déli határon a 20%-ot is meghaladta (a többi szakaszon 5% körül mozgott). A határon sikerrel átjutók döntő többsége kifelé lépte át az országhatárt, főleg az osztrák szakaszon.[29]

A hatvanas években új illegális határátlépési módszerek is elterjedtek. Ezek közül az első típus az úti okmányok meghamisítása (fényképcsere, adatok átírása, a beléptető bélyegző vagy a vízum meghamisítása stb.), illetve érvénytelen útlevél (például más nevére szóló vagy lejárt igazolvány) használata volt. Ez az ötvenes években is előfordult, de az akkori csekély forgalomban – és a kezdetleges módszerek miatt – a hamisításokat könnyedén felfedték. Később már jobb minőségű hamisítványok is készültek.

Cseles módszert alkalmazott egy magyar pár 1965-ben. Mindkettőjüknek két hamis útlevele is volt: egy-egy lopott keletnémet okmány, szabályos magyar beléptető bélyegzővel, amelyben kicserélték a fényképet. Ennek segítségével léptek ki Szobnál Magyarországról. A csehszlovák határőröknek azonban egyikük már fényképcserével hamisított (és szintén lopott) argentin útlevelet mutatott fel, míg másikuk egy saját névre szóló magyar magánútlevelet használt, hamisított kiutazási engedéllyel. Valójában nem is eggyel: az első hamisítvány olyan gyatrán sikerült, hogy azt egy nyelvileg hibás francia szóval maga érvénytelenítette (annulé helyett anule), jó vastag betűkkel, hogy elfedje a primitív hamisítást. Ennek ellenére a csehszlovákok sem vették észre a csalást, csak akkor, amikor a magyarokkal egyeztették a kilépő és belépő utasokat, észlelve az eltűnt „keletnémeteket”.[30]

Budapest, 1966. január 28.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-B-10-1966-V-3. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Belügy, Határőrség Országos Parancsnoksága ‒ Gépelt eredeti.

A vonatokon már korábban is alkalmazott módszer, a rejtekhelyen történő elbújás (személyvagon padlásterében, a vonat alvázán, az ülés alatt, tehervagonban áruk közt) immár személy- és teherautókban is gyakorlattá vált.[31] 1965-ben egy bolgár mikrobuszban lepleztek le búvóhelyet a letenyei határőrök, akiknek feltűnt a rengeteg, kuszán az utastérbe bedobált bőrönd, illetve a sofőr gyanús magatartása. A csomagok kirakodása után az üléshuzat alatt találtak rá egy elrejtett NDK-állampolgárra.[32]

Budapest, dátum nélkül [1966]
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-B-10-1966-V-2. – Gépelt eredeti.

A gépkocsis rejtekhelyek egy másik, fotókkal szépen dokumentált esetére 1968-ban került sor. Egy elsőmotoros Simca Vedette típusú személygépkocsi motorházát átalakítva a motor és a műszerfal közötti térben alakítottak ki búvóhelyet. A rejtekhelyre az utastérből lehetett bemászni, a műszerfal és a mellette levő panel lenyitásával. Ily módon egy 200 cm hosszúságú búvóhelyet alakítottak ki, ahol elfért egy felnőtt is.[33]

 


Határforgalom-ellenőrzés a soproni átkelőn, 1982
Forrás: Fortepan / Magyar Rendőr

Vadonatúj volt viszont az erőszakos sorompóáttörések módszere, eleinte sikeresen. Sopron körzetében egy gazdátlan buszt elkötve egy bátor vállalkozó 100 km/h sebességgel áttört a határon.[34] A jelenség ellen a sorompók megerősítésével, a járműveket lassító forgalmi akadályokkal, acélfogazatú útelzáró szerkezettel, a határállomástól távolabb felállított elősorompóval védekeztek. Az elősorompónál egy okmányellenőrző járőr megállította a közeledő járműveket, s riasztani tudta a határállomás személyzetét, ha valaki nem állt meg.[35] Szükség esetén azonban fegyvert is használtak.[36] A kitörések meggátlására egyre komolyabb műszaki tervek születtek. Ezek megvalósulása után a határátkelőhelyek valóságos erődítménnyé lettek, így az áttörési kísérletek kudarcba fulladtak – akár halálesettel is végződve.[37]

 

Budapest, 1967. március 7.
Forrás: HU-MNL-OL-XIX-B-10-1967-V-63. – Eredeti tusrajz.

 


A hegyeshalmi határállomás, 1967
Forrás: Fortepan / Magyar Hírek folyóirat

A „Republikflucht” és annak elhárítása Magyarországon

A hatvanas években a magyar határőrség energiáinak egyre nagyobb részét a keletnémetek illegális átlépésének meggátlására kellett fordítania. Az NDK-állampolgárok hatvanas évekbeli magyarországi határsértéseivel eddig viszonylag kevés tanulmány foglalkozott,[38] míg az 1989-es menekülthullám, a páneurópai piknik és a határnyitás érthetően nagyobb figyelmet kapott. A keletnémet határsértőket egyébként kezdettől fogva nem Magyarországon vonták felelősségre, hanem kiadták az NDK-nak, amely saját jogszabályai alapján ítélte el őket. Szemben a magyar joggal, az NDK 1954. szeptember 15-i útlevéltörvénye nem csak az NDK államhatárának engedély nélküli átlépését büntette, hanem azt is, aki „az előírt úti célokat, utazási útvonalakat vagy utazási határidőket, illetve az utazás vagy tartózkodás során előírt egyéb korlátozásokat nem tartja be”. Vagyis például a magyar–jugoszláv határ átlépéséért (vagy annak kísérletéért) azt is elítélhették, akinek az útlevele Magyarországra érvényes volt, de Jugoszláviába nem. A maximális büntetés három év szabadságvesztés volt.[39] Hasonló előírások kerültek az 1968. évi keletnémet büntető törvénykönyv 213. §-ába is, ahol alapesetben legfeljebb két év, súlyosbító körülmények (például fegyveres vagy csoportos elkövetés) esetén egytől öt évig terjedő szabadságvesztés kiszabására volt lehetőség.[40]

Az NDK állampolgárainak kiadását elvileg az 1957. október 30-án Berlinben aláírt keletnémet–magyar jogsegély-egyezmény tette lehetővé.[41] Ennek értelmében a magyar területen bűncselekményt elkövető keletnémeteket, így a tiltott határátlépést megkísérlőket is a kelet-berlini kormány kérésére kellett volna átadni. Valójában az átadás automatikusan történt a két állambiztonsági szerv közötti 1963-as megállapodás alapján, amely gyakorlatilag felülírta a jogi hierarchiában magasabb szintű jogsegély-egyezmény szövegét.[42] A téma kutatói már kimutatták, hogy Magyarország a nyolcvanas években egyre inkább vonakodva vett részt ebben az együttműködésben. Ugyanakkor eddig elkerülte a történészek figyelmét, hogy már 1968-ban, az új gazdasági mechanizmus idején Budapest kísérletet tett az addigi jogsértő gyakorlat rendezésére. Egy 1968. február 27-én tartott magyar tárcaközi értekezlet ugyanis megállapította, hogy az 1963-as megállapodás ellentétes a korábbi jogsegély-egyezménnyel, és javaslatot tett ezek összhangba vonására: „a kiadatást magában a szerződésben kell szabályozni”. Mivel a kiadatásról ténylegesen nem a legfőbb ügyész döntött, hanem az a két belügyminisztérium közvetlen kapcsolatfelvétele során zajlott le, javasolták azt is, hogy a szerződés utaljon a felek „bűnügyekben eljáró egyéb hatóságai”-ra – valójában a két ország állambiztonságára –, illetve azok közvetlen érintkezésére is.[43] Nem derül ki a forrásból, hogy a javaslatot eljuttatták-e az NDK-nak, de annyi bizonyos, hogy a jogsegély-szerződés ilyen jellegű módosítására nem került sor, az 1977-es egyezmény keretében sem.[44]

Budapest, 1968. február–március
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-B-10-1968-VI-102. – Gépelt eredeti.

Az 1968. június 23–30. között Berlinben tartott határőr-parancsnoki tárgyalásra készített magyar beszámolóban ez a kérdés nem is került szóba. E dokumentum révén fontos információkat kapunk ugyanakkor a magyar határőrség működéséről. A forrás szerint az „élőerő” és az eszközök 48‒50%-át összpontosították az osztrák határra, amely az ország határainak 15%-át tette ki. Az összes határsértőnek több mint a fele itt kísérelte meg az átkelést, további közel 30%-a pedig a jugoszláv határ mentén. Ha hihetünk a beszámolónak, akkor a határsértők kb. 95%-át fogták el, döntő részben (70%) még a 10‒15 km-es mélységű határövezetbe való belépésük előtt. A tiltott átkelést elkövetők 80‒85%-a kifelé igyekezett (az osztrák szakaszon ez az arány még magasabb volt). A disszidálni szándékozók motivációi közül a kalandvágyat és a rendezetlen családi életet emeli ki a forrás, a politikai okokat jelentéktelennek minősítve. (Ez az állítás természetesen kétségbe vonható.) Az elkövetők ötöde volt külföldi, ezek 90%-a „baráti” országból származott. Utóbbiak 30‒32%-a volt keletnémet. (Ezen adatok alapján az összes határsértő 5‒6%-a lehetett NDK-állampolgár – akik a forrás szerint növekvő arányban az osztrák helyett a jugoszláv határon próbáltak átjutni.) A dokumentumban számos konkrét szökési módszert elemeznek, rámutatva az elkövetők leleplezésének hátterére és tanulságaira is. A keletnémet határőr-vezetőket az anyag azzal igyekezett megnyugtatni, hogy a Magyarországra „látogató 170 000 NDK-állampolgárnak még egy ezrelékét sem képezik azok, akik ellen kiszökési kísérlet […] miatt eljárást kellett indítani”.[45]

Budapest, dátum nélkül [1968]
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-B-10-1968-VI-104. – Gépelt eredeti.

A keletnémetek illegális átlépésében szinte kezdettől fogva szerepet játszottak a „nyugatnémet embercsempész bandák”. A magyar jog szerint az embercsempészet kritériuma az üzletszerűség volt, de a határőrség „szélesebb értelemben” használta a fogalmat, és minden anyagi ellenszolgáltatásért nyújtott segítséget annak tekintett. Az embercsempészek főleg külföldi, elsősorban NSZK-állampolgárok voltak, akik elsősorban keletnémeteket próbáltak kijuttatni az országból.[46] A keletnémet hatóságok ugyanakkor azokat is embercsempészeknek tekintették, akik önzetlenül (vagy akár rokonként) nyújtottak segítséget a tiltott határátlépésben.[47] A csempészbandákról az NDK Állambiztonsági Minisztériuma (a Stasi vagy MfS) részletes dokumentációkat készített, amelyek magyar fordításai a hazai határőrség oktatási anyagai között is feltűntek. Az egyik ilyen összeállítás szerint e csoportok kifejezetten a berlini fal felépítése után szerveződtek meg, amikor az ellenség „kénytelen volt az NDK elleni ellenséges tevékenység módszerét megváltoztatni”; ezek az embercsempészek „szoros kapcsolatban állottak a bonni pártokkal, mint a CDU-val és az SPD-vel,[48] amelyek megbízásából is hajtottak végre kiszöktetéseket”, továbbá „ez az ellenséges tevékenység arra is szolgál, hogy a kiszöktetett személyektől kémadatokat szerezzenek”. A forrás összesen 14 embercsempész-csoportot azonosít, tagjait név szerint is felsorolja, illetve összefoglalja az átszöktetés főbb módszereit is.[49]

Budapest, 1967. május 25.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-B-10-1967-V-22. – Gépelt eredeti.

Bár a magáncélú utazások egy része már 1963 óta vízummentesen zajlott a magyar és a keletnémet fél között, a teljes vízummentességről szóló egyezményt csak 1969. június 20-án írták alá. Ennek ki nem hirdetett mellékletében a két ország vállalta, hogy egymás állampolgárait nem engedik olyan országba tovább utazni, ahova útlevelük nem érvényes.[50] A rendelkezés az NDK útlevéltörvényének és joggyakorlatának szemléletéhez igazodott, amit a kiadatási gyakorlattal együtt német történészek a „meghosszabbított fal” módszerének neveznek.[51] Az 1989. szeptember 11-i magyar határnyitás során ezt a vállalást a magyar fél felmondta, s ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy néhány héten belül az NDK-ban is bekövetkezett a rendszerváltás.

 


[1] Fazekas Csaba: Bevezetés az újkori magyar történeti források tanulmányozásába. Miskolc, 2000. https://www.uni-miskolc.hu/~bolfazek/forras.htm (Utolsó letöltés ideje: 2021. november 14.)

[2] A dualizmus kori kihágási büntető törvénykönyv is csak az útlevél hamisítását büntette egy hónapos elzárással. Lásd 1879: XL. tc., 71. §. (Az 1949 előtti törvények szövegét lásd a Corpus Iuris Hungarici. Magyar Törvénytár sorozat lényegében évente megjelent köteteiben. A forrás megnevezése nélküli, 1949 utáni hivatkozott jogszabályok a Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye című sorozat évente kiadott köteteiben érhetők el.)

[3] A korabeli jog a bűncselekmények három kategóriáját ismerte: bűntett, vétség, kihágás. Ezek egyre kisebb súlyú és egyre kisebb büntetéssel járó cselekmények voltak.

[4] 1903: VI. tc., 15. §.

[5] 1940: XVIII. tc., 10. §.

[6] A határrezsim fogalma magába foglalja a határőrizetet (ennek részét képezi a határforgalom ellenőrzése, a zöldhatár őrzése és a határrend fenntartása), továbbá a jogalkotás és jogalkalmazás határrenddel kapcsolatos elemeit, így az útlevél- és vízumrendészetet, ezek jogi szabályozását és alkalmazását egyaránt beleértve (az útlevelek ellenőrzése viszont a határőrizet része); magába foglalja továbbá a vámszabályokat és azok betartatását, az előírások megsértésével kapcsolatos büntetőjogi rendelkezéseket a végrehajtásukkal együtt, vagyis a szabálysértési és a bírósági eljárásokat. A fentiek alapján a tiltott határátlépésekkel szembeni fellépés is a határrezsim részét képezi.

[7] Erről lásd Bencsik Péter: Demarkációs vonaltól államhatárig. A határ menti társadalom és konfliktusai az 1920-as években. Budapest, 2022. (Megjelenés alatt.)

[8] A határrezsimekről bővebben lásd Uő: Kelet és Nyugat között. Államhatárok, úti okmányok, határátlépés Magyarországon és Csehszlovákiában (1945–1989). Budapest, 2019.

[9] Jan Rychlík: Překračování hranic a emigrace v Československu a východní Evropĕ ve 20. století. Securitas Imperii, 2016. 2. sz. 17–22.

[10] 1948: XLVIII. tv., 48. §.

[11] A hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása. Budapest, 1952.

[12] Az Igazságügyi Minisztérium ezen utasításait közli Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. Szerk. Solt Pál. 1–5. kötet. Budapest, 1992–1996. 4. kötet, 29. dokumentum, 318–319., illetve Uo. 1. kötet, 52. dokumentum, 300–301.

[13] Ezen a sorszámon hivatalosan egy teljesen más tárgyú intézkedést hirdettek ki, éspedig a Magyar Nemzeti Bankról szóló 1950. évi 26. törvényerejű rendeletet. Az azonos számú titkos törvényerejű rendelet szövegét közli: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez… 1. kötet, 51. dokumentum, 296–297.  Ennek minisztertanácsi előterjesztését lásd Uo. 4. kötet, 65. dokumentum, 524–528.

[14] Erről lásd még: HU-MNL-OL-M-KS 276-53.-156. A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának 1954. január 13-i ülése. [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Magyar Dolgozók Pártja, MDP központi szervei, Politikai Bizottság.]

[15] 1954: 12. tvr.

[16] 1957: 12. tvr.

[17] 1961: V. tv., 203–207. §§.

[18] Mivel a Szovjetunió szövetségi állam volt, ezért az egyes tagállamoknak is volt parlamentje (legfelsőbb szovjetje), amelyek törvényeket adhattak ki. A szovjet büntetőjogban léteztek szövetségi törvények is, ugyanakkor a tagállamok, így Oroszország is rendelkeztek saját büntető törvénykönyvvel.

[19] Bencsik: Kelet és Nyugat között… 335–339.

[20] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1948-XIII-5-5.-sz. n. [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Belügy, Határőrség Országos Parancsnoksága.]

[21] 3810/1948. Korm. rend. Magyar Közlöny Rendeletek Tára, 1948, 76. sz. 753–754.

[22] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1948-XIII-5-6.-18.722. Eln. 1.a. – 1947.

[23] Bencsik: Kelet és Nyugat között… i. m. 229–232., 277–286.

[24] A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform) 1948-ban hamis vádak alapján kizárta soraiból Jugoszlávia Kommunista Pártját, a későbbiekben pedig a blokk államai minden (párt- és államközi) kapcsolatot megszakítottak Belgráddal, sőt még a háborús konfliktus veszélye is kialakult.

[25] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1949-V-9-1.-41.792. Eln.kat.-1949.

[26] Ezen átszökések tapasztalatait összefoglalja Frank N. Schubert: Hungarian Borderlands. From the Habsburg Empire to the Axis Alliance, the Warsaw Pact and the European Union. London – New York, 2011, 77–79.

[27] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1951-VI-10.-0757.186/1951.

[28] Orgoványi István: Disszidálási kísérletek földön, vízen, levegőben 1950–1956. Betekintő, 2017. 2. sz.

[29] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1950-IV-8-13. Fotómásolatban közli: Orgoványi: i. m. 5.

[30] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1966-V-3.-556/1966.

[31] Az útlevél-hamisítások és a járművekben való elrejtőzés tapasztalatait egyaránt lásd HU-MNL-OL-XIX-B-10-1963-V-30.-03083/1963.; HU-MNL-OL-XIX-B-10-1965-V-19.-0254/1965.; HU-MNL-OL-XIX-B-10-1965-V-21.-01127/1965.; HU-MNL-OL-XIX-B-10-1965-V-36.-02563/1965.

[32] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1966-V-2.-556/1966.

[33] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1968-V-19.-4150/1968.

[34] Zsiga Tibor: A „vasfüggöny” és kora. Der Eiserne Vorhang und seine Zeit. Budapest, 1999, 62–63.

[35] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1965-V-25.-01639/1965.; HU-MNL-OL-XIX-B-10-1967-V-5.-01019/1967.; HU-MNL-OL-XIX-B-10-1967-V-63.-0689/Fep.-1967. A bevezetett intézkedések hatékonyságáról lásd HU-MNL-OL-XIX-B-10-1968-V-30.-03335/1969. [!]

[36] Eredménytelen fegyverhasználat: HU-MNL-OL-XIX-B-10-1967-V-37.-0539/1967.; halálos áldozattal járó: HU-MNL-OL-XIX-B-10-1968-V-29.-0422/1968.

[37] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1981-V-25.-00176/1981. – 1981 nyarán egy szombathelyi férfi Lada autójával próbálta áttörni a sorompót, de az állta a sarat; az elkövető életét vesztette a balesetben. Zsiga: i. m. 63.

[38] Jobst Ágnes: Útban a szabadság felé? Egy NDK-s turista menekülési kísérlete a Berlini Fal megépítése után. ArchívNet, 2003. 5. sz. https://archivnet.hu/hetkoznapok/utban_a_szabadsag_fele.html (Utolsó letöltés ideje: 2021. november 17.); Dunai Andrea: Nyaralók megfigyelés alatt. A Stasi a Balatonnál. In: Kádárizmus. Mélyfúrások. (Az 1956-os Intézet Évkönyve, 16. kötet.) Szerk. Tischler János. Budapest, 2009, 410–437.; Németh László Sándor – Tóth Eszter Zsófia: A görög géplakatos, a Mercedes hátsó ülése és a szürke játékmackó. Perek Magyarországon NDK- és NSZK-állampolgárok tiltott határátlépései miatt az 1960-as évek második felében. Múltunk, 2011. 4. sz. 7–28.; Jobst Ágnes: A Stasi működése Magyarországon. A keletnémet és a magyar állambiztonság kapcsolata 1955–1989. Budapest, 2015, 91–113.

[39] http://www.documentarchiv.de/ddr/1954/ddr-passgesetz.html (Utolsó letöltés ideje: 2021. november 15.) Lásd a 8. §-t.

[40] http://www.verfassungen.de/ddr/strafgesetzbuch74.htm (Utolsó letöltés ideje: 2021. november 15.) Vö. még Rychlík: i. m. 59–60.

[41] A nyilvános szövegű szerződést lásd 1958: 20. tvr.

[42] Slachta Krisztina: Megfigyelt szabadság. A keletnémet és a magyar állambiztonsági szervek együttműködése a Kádár-kori Magyarországon 1956–1990. Budapest, 2016, 90–100.

[43] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1968-VI-102.-10-390/1968.

[44] Vö. 1977: 26. tvr.

[45] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1968-VI-104.-02062/1968.

[46] Uo.

[47] Jobst: A Stasi működése… 158–160. Az NDK követelte azt is, hogy a magyar hatóságok adják ki nekik a volt keletnémet állampolgárságú, de időközben NSZK-állampolgárrá váló „embercsempészeket” is. Ezt a magyar fél megtagadta. Uo. 153–158.

[48] Az NSZK politikailag legjelentősebb pártjai. A CDU (Christlich Demokratische Union Deutschlands, vagyis [Német] Kereszténydemokrata Unió) a megosztott Németország mindkét felében működött, az SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, vagyis Németország Szociáldemokrata Pártja) azonban csak az NSZK-ban létezett, miután a szovjet zóna területén már 1946-ban egyesült a kommunista párttal.

[49] HU-MNL-OL-XIX-B-10-1967-V-22.-01343/1967.

[50] 1969: 31. tvr. Vö. Slachta: i. m. 100–103.

[51] Monika Tantzscher: Die verlängerte Mauer. Die Zusammenarbeit der Sicherheitsdienste der Warschauer-Pakt-Staaten bei der Verhinderung von „Republikflucht”. Berlin, 1998.

Ezen a napon történt május 22.

1942

Mexikó a szövetségesek oldalán belép a második világháborúba.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megjelent az ArchívNet első száma 2022-ben

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adjuk hírül, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma. Ezúttal a lap külön tematikával nem rendelkezik, azonban célunk továbbra is változatlan: írásos örökségünk bemutatása áll a fókuszban. Különlegesnek nevezhető a mostani szám amiatt is, mivel egy történettudományi vitának, továbbá a 2021. október 14-én megrendezett 20. századi gazdaság- és társadalomtörténeti források régi és új olvasatai című konferencián elhangzott előadások nyomán született esettanulmányoknak, forrásbemutatásoknak is helyt adunk.

Az ArchívNet 2021. évi 4-5. számában jelent meg Csikós Gábor és Ö. Kovács József tollából az Elbeszélés és történeti magyarázat ‒ „Magyar agrárcsoda” és a források vétójoga című írás, amelyet Varga Zsuzsanna angol nyelvű könyve inspirált. A vidéktörténeti témájú publikációhoz Honvári János, a Széchenyi István Egyetem professor emeritusa kívánt megjegyzéseket fűzni, amelyeknek helyt ad az ArchívNet. Lapunk ugyanígy helyt ad Csikós Gábor és Ö. Kovács József számára is, hogy reagáljanak Honvári János gondolataira. Szerkesztőségünk örömmel biztosított az ArchívNet hasábjain helyszínt a vitának, ugyanakkor fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a válasz és viszontválasz publikálásával a disputát lezártnak tekintjük.

A 20. századi gazdaság- és társadalomtörténeti források régi és új olvasatai című konferencián felszólalók a levéltári iratállományt és adathordozókat, mint forrásanyagot az eddigiektől eltérő megvilágításban mutatták be. A szóban elhangzottakat a terveink szerint írásban is megismerheti a nagyközönség az ArchívNet hasábjain. A sokrétű megközelítést alkalmazó előadók közül elsőként ketten, Balázs Gábor és Ordasi Ágnes jelentkezik esettanulmánnyal, akik egy-egy, elsősorban gazdaságtörténethez köthető iratanyagot mutatnak be más aspektusból. Balázs Gábor a 19. század legvégére nyúlik vissza bemutatott forrásával: a MÁV személyzeti iratanyagából kiemelt példával prezentálja, hogy egy adott kérvény miként lehet például forrása a családtörténet- vagy társadalomtörténetírásnak. Ordasi Ágnes pedig arra mutat rá, hogy egy felszámolásra ítélt bankfiókról készült jelentés milyen módon jelenthet forrást a politika- és társadalomtörténetírás számára.

Rajtuk kívül Kosztyó Gyula és Seres Attila írása kapott helyet az idei első számban. Kosztyó Gyula kárpátaljai levéltári forrásokon keresztül ismerteti meg az olvasót azzal a felfokozott közhangulattal, amely 1918 őszén volt tapasztalható a területen az első világháború elvesztése, valamint a bizonytalan hatalmi helyzet miatt. Seres Attila szintén ukrajnai forrásokat használt fel, hogy felhívja a figyelmet a magyar-szovjet határon 1956-1957 folyamán embercsempészettel foglalkozó szovjet katonák történetére.

Tájékoztatjuk egyben a Tisztelt Olvasókat, hogy a 2021. évi 6. számot követően L. Balogh Béni távozott az ArchívNet főszerkesztői posztjáról, feladatait az idei első számtól kezdve Miklós Dániel vette át. A jelenleg öttagú szerkesztőség (Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel, Takács Ábel és Wencz Balázs) köszöni L. Balogh Béni éveken át tartó munkáját, és további szakmai sikereket kíván számára.

Budapest, 2022. február 28.

Miklós Dániel
főszerkesztő