Női szerepek, női terhek a vészkorszakban

„Szürke arcomon a pír / Szemem szürke könnyet sír.”

„Tegnap is megszégyenítettek, még most is vér szökik az arcomba, ha rágondolok. A villamoson egy nő átadta a helyét nekem, két nő megszólalt: nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön. Azt kérdezem, nem látja-e, hogy fállapotos vagyok, azt feleli: na és, de zsidó! Vártam, hogy valaki szólni fog mellettem, de még az a nő is, aki átadta a helyét, elfordította a fejét. Rémes volt. Alig vártam, hogy lenn legyek a villamosról.”

Bevezetés

A holokauszt női (gender) szempontú vizsgálata nem új keletű, mind a

, mind a magyar hozzájárultak a vészkorszak női „megélésének" és a női történetek speciális aspektusainak feltárásához. Kézenfekvőnek mutatkozik az események kronologikus sorrendjét követve feltérképezni a nők helyzetét az üldöztetés egyes stációiban, a gettósítástól a deportálásig. Jelen tanulmány - a Holokauszt Emlékközpont gyűjteményében fellelhető - forrásanyagához azonban jobban illeszkedik egyfajta tematikus nézőpont. E szerkezeti megközelítés remélhetőleg ugyancsak lehetővé teszi a téma sokoldalú bemutatását, illetve a - mindeddig túlnyomórészt publikálatlan - múzeumi emlékek feldolgozásával hozzájárul a személyes történetek tárházának gyarapításához. Ennek érdekében több dokumentumból, fotóból és hosszabb visszaemlékezés-részletekből álló válogatást állítottunk össze.

Fontos hangsúlyozni, hogy a náci ideológia szemszögéből egyetlen zsidónak - legyen az nő, férfi, idős vagy gyermek - sem volt helye és létjogosultsága a Német Birodalomban, valamint a befolyása alá került területeken élni. Dalia Ofer és Lenore Weitzman történész-szociológus szerzőpáros témában megjelent kiadványukban azt írják, hogy a nők holokauszt alatti tapasztalatai ugyan nem voltak teljesen különbözőek, mégis valótlan és félrevezető lenne azt kijelenteni, hogy a férfiak benyomásaival azonosak lettek volna. Számos olyan eset hozható példáként, amikor az egyéni megpróbáltatások másként érintették a két nemet. Az értelmezéshez meg kell kísérelnünk ezen, nőknél és férfiaknál egyedinek mondható jelenségek számbavételét és összevetését.

Ofer és Weitzman a nemi különbségeknek négy forrását határozták meg. Az első a háború előtti szerepeket foglalja magában. E szerint a 20. század első felében a zsidó nők és férfiak Nyugat- és Kelet-Európában is nemileg meghatározott világban éltek, amely különböző ismeretek, képességek elsajátítását alapozta meg és tette lehetővé számukra. Mindebből kiindulva kellett a náci támadással szembenézniük. A második pontot az előzetes reakciók jelentik. Mivelhogy a legtöbb zsidó azt hitte, a nácik különbözőképpen fognak bánni a nőkkel és a férfiakkal, és azt is feltételezték, hogy csak a férfiak vannak igazán veszélyben, ezért nemileg meghatározott stratégiákat alakítottak ki a védelemre és a családtagok mentésére szőtt rejtőzködési és menekülési tervekhez. A harmadik forrás a német hatóságok által tanúsított magatartásban és bánásmódban gyökeredzik. Annak ellenére, hogy a teljes zsidóság elpusztítását tervbe vették, különösen a háború első éveiben a hitleri Harmadik Birodalomban kiadott rendelkezések és munkakövetelmények eltérő kényszereket és kötelezettségeket írtak elő férfiak és nők számára. Végül a nemi különbségek negyedik eredője az üldözöttek reakciója. A két csoport, amint megpróbált szembenézni sorsával és megindította a küzdelmet a túlélésért, az üldözés egyes megnyilvánulásaira gender-specifikusan

.

A náci ideológiában a zsidó nők származásuk mellett a szexuális alsóbbrendűség jegyében hatványozottan veszélyeztetetté és duplán célponttá váltak. Ezen kívül olyan potenciális személyeknek számítottak, akik az elpusztítani kívánt közösség számát zsidó gyermekek világra hozásával gyarapították, ezáltal az állapotos zsidó nők nemcsak az egyik legvédtelenebb, hanem e speciális motivációból táplálkozó támadásnak is kitett embercsoportot

.

A női szenvedéstörténetek egyedi jegyei - terhesség, kényszervetélés, sterilizáció, elmaradó menstruáció, szülés a táborban - olyan élmények, melyek hozzáadódtak a mindenki által átélt borzalmakhoz. „A nők abban a pokolban, amelybe kerültek, hamar megszűntek »nőnek« lenni - és a túlélők egy része hátralévő életében sem tudta már visszaállítani a pozitív viszonyt a

"

A női tapasztalat mélyebb és összetettebb értelmezését teszi lehetővé, ha a túlélők és az áldozatok szenvedéstörténetét beágyazzuk családtagjaikhoz, nőtársaikhoz, önmagukhoz, saját nőiességükhöz, környezetükhöz való viszonyulásuk rendszerébe. Magyarországon az a speciális helyzet állt fenn, hogy 1944 tavasza előtt ugyan nem kényszerítették gettóba, és az 1941-es Kamenyec Podolszkij-ba történő deportálást nem számítva, nem zsúfolták vagonokba a családokat, mégis - 1941-től már kifejezetten zsidóellenes céllal - a honvédség irányítása alatt működő kisegítő munkaszolgálat megteremtésével a zsidó lányok és asszonyok sok esetben már az 1940-es évek elején is rákényszerültek a férfi, a családfenntartó szerepkör betöltésére. Míg a férfiak a munkaszolgálatos táborokban jellemző módon nem kerültek azonos századba rokonaikkal, addig az idős szülők és a gyerekek a fiatal lányokra, és erős anyákra maradtak. A családok elesettebb, illetve kiszolgáltatottabb tagjairól a nőknek kellett gondoskodniuk. A gettósítás, deportálás idején a férfiak javának nem kellett végignéznie az elzárt városrészekbe, csillagos házakba, gyűjtőtáborokba, vagonokba tuszkolt családtagjainak szenvedését. Helyette az állandó bizonytalansággal, a szárnyra kapott, egymásnak ellentmondó rémhírekkel kellett megküzdeniük. Az eseményekre a postafordultával visszaküldött, kézbesítetlen levelezőlapjaikból következtethettek, információt pedig annyit szerezhettek róluk, amennyit a feketelevelekben az otthoniak megírtak, és amennyit a közelben lakó ismerősök, barátok nyújtottak.

A hamis papírokkal való bujkálást gyakran lelkiismereti okok akadályozták. A nők - még ha segítő kezet is nyújtottak számukra - nem akarták relatív biztonságban tudni magukat úgy, hogy szeretteikről ezt nem mondhatták el. Teljes családok menekítése nehezen és csak kivételesen szerencsés esetben volt megoldható. Vidéken az események gyors leforgása miatt nem volt idő mérlegelni, hezitálni. A fővárosban azonban az 1944. március végétől egymást követő rendeletek megjelenése, az augusztusi enyhülés utáni, Horthy-féle proklamáció és a gyors nyilas hatalomátvétel mind-mind egy újabb állomását, és sokszor fordulatát hozta el a családi asztalok feletti tanakodásoknak, töprengésnek. Ezek pedig - a tanúságtételeket olvasva úgy tűnik -, az esetek javában a „minden körülmények között együtt maradni" célban összegződtek és kristályosodtak ki.

A kisgyermekes anyák a bújtatás szempontjából halmozottan hátrányos helyzetben voltak, egyrészt a segítőnek - ha akadt ilyen -, két személy elhelyezéséről, ellátásáról kellett gondoskodnia. Másrészt nem egy visszaemlékező számol be arról, hogy még ha sikerült is valahol meghúzniuk magukat, onnan hamar elküldték őket, mert a folytonos gyereksírás növelte rizikó sok jó szándékú ember bátorságát kioltotta, illetve adott esetben a kért anyagi ellentételezést is lenullázta.

A női- és férfi sorsok kettéválása a táborokban vált teljessé. A nemek szerint elkülönített és szögesdróttal elzárt barakkok felállítása általános volt, bár nem kizárólagos. A mai Ausztria területén lévő, ún. Familienslagerekben a családok - férfiak és nők, szülők és gyerekek - kivételes módon együtt maradhattak. Körülményeik eltérő mértékben, de minden bizonnyal jobbak lehettek, mint a lengyelországi, majd németországi táborokba került sorstársaiké, ami a túlélés esélyét is megnövelte. Emellett még az is megesett, hogy a munkafelügyelő parancsnok jóindulatának köszönhetően cenzúrázott leveleket válthattak az

.

 

Ezen a napon történt január 22.

1943

Cseh Tamás magyar zenész, színész (†2009)

1945

A felszabadult Pesten a legálissá vált KISZ – egyszerű névváltoztatás-sal – a MADISZ alakuló ülését tartotta, és megválasztotta az...Tovább

1955

Budapesten megnyitják a Kossuth Klubot, amely az 1956-os forradalom szellemi műhelyévé vált.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

„A demokrácia ez évi feladatai között ott van az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezése. Meg kell szüntetni azt a tarthatatlan állapotot, hogy a magyar nép ellenségeinek zöme az egyházak, elsősorban a római katolikus egyház palástja mögé búvik.” Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkárának 1948. január 10-én elhangzott szavai nem hagytak kétséget afelől, hogy a fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig – mint minden vélt vagy valós ellenfele esetében – annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. A katolikus egyház megosztása és a hívők elbizonytalanítása érdekében létrehozták a rendszert hűen kiszolgáló ún. békepapi mozgalmat, majd a diktatúra egyházpolitikai programja végrehajtása céljából az Állami Egyházügyi Hivatalt.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Az MSZMP KB 1958. július 22-i határozata ennek szellemében vonta le a következtetést: „a szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak, ezért megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk.” A Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett korszak egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Ez vezetett a Vatikán és a magyar kormány közötti 1964-es Részmegállapodás megkötéséhez. A megegyezés tovább erősítette a nyugati körökben „liberálisnak” tartott kádári Magyarország pozitív imázsát, a magyar katolikus egyháznak pedig – bár érdemben nem javított helyzetén – a püspöki székek betöltése révén lehetőséget nyújtott az építkezésre. Jóval később, az 1980-as években, a szocializmus válsága közepette a Kádár-korszak egyházpolitikája defenzívába kényszerült, az évtized végéig pedig teljesen összeomlott.

Az ArchívNet idei 5–6. összevont számának fő témája tehát: „Egyház és vallás a kommunista diktatúrában”. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 5-ös szám 2018. december 17-én, míg a 6-os 2018. december 29-én jelenik meg.

Budapest, 2018. december 17.

A szerkesztők