Női szerepek, női terhek a vészkorszakban

„Szürke arcomon a pír / Szemem szürke könnyet sír.”

„Tegnap is megszégyenítettek, még most is vér szökik az arcomba, ha rágondolok. A villamoson egy nő átadta a helyét nekem, két nő megszólalt: nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön. Azt kérdezem, nem látja-e, hogy fállapotos vagyok, azt feleli: na és, de zsidó! Vártam, hogy valaki szólni fog mellettem, de még az a nő is, aki átadta a helyét, elfordította a fejét. Rémes volt. Alig vártam, hogy lenn legyek a villamosról.”

Bevezetés

A holokauszt női (gender) szempontú vizsgálata nem új keletű, mind a

, mind a magyar hozzájárultak a vészkorszak női „megélésének" és a női történetek speciális aspektusainak feltárásához. Kézenfekvőnek mutatkozik az események kronologikus sorrendjét követve feltérképezni a nők helyzetét az üldöztetés egyes stációiban, a gettósítástól a deportálásig. Jelen tanulmány - a Holokauszt Emlékközpont gyűjteményében fellelhető - forrásanyagához azonban jobban illeszkedik egyfajta tematikus nézőpont. E szerkezeti megközelítés remélhetőleg ugyancsak lehetővé teszi a téma sokoldalú bemutatását, illetve a - mindeddig túlnyomórészt publikálatlan - múzeumi emlékek feldolgozásával hozzájárul a személyes történetek tárházának gyarapításához. Ennek érdekében több dokumentumból, fotóból és hosszabb visszaemlékezés-részletekből álló válogatást állítottunk össze.

Fontos hangsúlyozni, hogy a náci ideológia szemszögéből egyetlen zsidónak - legyen az nő, férfi, idős vagy gyermek - sem volt helye és létjogosultsága a Német Birodalomban, valamint a befolyása alá került területeken élni. Dalia Ofer és Lenore Weitzman történész-szociológus szerzőpáros témában megjelent kiadványukban azt írják, hogy a nők holokauszt alatti tapasztalatai ugyan nem voltak teljesen különbözőek, mégis valótlan és félrevezető lenne azt kijelenteni, hogy a férfiak benyomásaival azonosak lettek volna. Számos olyan eset hozható példáként, amikor az egyéni megpróbáltatások másként érintették a két nemet. Az értelmezéshez meg kell kísérelnünk ezen, nőknél és férfiaknál egyedinek mondható jelenségek számbavételét és összevetését.

Ofer és Weitzman a nemi különbségeknek négy forrását határozták meg. Az első a háború előtti szerepeket foglalja magában. E szerint a 20. század első felében a zsidó nők és férfiak Nyugat- és Kelet-Európában is nemileg meghatározott világban éltek, amely különböző ismeretek, képességek elsajátítását alapozta meg és tette lehetővé számukra. Mindebből kiindulva kellett a náci támadással szembenézniük. A második pontot az előzetes reakciók jelentik. Mivelhogy a legtöbb zsidó azt hitte, a nácik különbözőképpen fognak bánni a nőkkel és a férfiakkal, és azt is feltételezték, hogy csak a férfiak vannak igazán veszélyben, ezért nemileg meghatározott stratégiákat alakítottak ki a védelemre és a családtagok mentésére szőtt rejtőzködési és menekülési tervekhez. A harmadik forrás a német hatóságok által tanúsított magatartásban és bánásmódban gyökeredzik. Annak ellenére, hogy a teljes zsidóság elpusztítását tervbe vették, különösen a háború első éveiben a hitleri Harmadik Birodalomban kiadott rendelkezések és munkakövetelmények eltérő kényszereket és kötelezettségeket írtak elő férfiak és nők számára. Végül a nemi különbségek negyedik eredője az üldözöttek reakciója. A két csoport, amint megpróbált szembenézni sorsával és megindította a küzdelmet a túlélésért, az üldözés egyes megnyilvánulásaira gender-specifikusan

.

A náci ideológiában a zsidó nők származásuk mellett a szexuális alsóbbrendűség jegyében hatványozottan veszélyeztetetté és duplán célponttá váltak. Ezen kívül olyan potenciális személyeknek számítottak, akik az elpusztítani kívánt közösség számát zsidó gyermekek világra hozásával gyarapították, ezáltal az állapotos zsidó nők nemcsak az egyik legvédtelenebb, hanem e speciális motivációból táplálkozó támadásnak is kitett embercsoportot

.

A női szenvedéstörténetek egyedi jegyei - terhesség, kényszervetélés, sterilizáció, elmaradó menstruáció, szülés a táborban - olyan élmények, melyek hozzáadódtak a mindenki által átélt borzalmakhoz. „A nők abban a pokolban, amelybe kerültek, hamar megszűntek »nőnek« lenni - és a túlélők egy része hátralévő életében sem tudta már visszaállítani a pozitív viszonyt a

"

A női tapasztalat mélyebb és összetettebb értelmezését teszi lehetővé, ha a túlélők és az áldozatok szenvedéstörténetét beágyazzuk családtagjaikhoz, nőtársaikhoz, önmagukhoz, saját nőiességükhöz, környezetükhöz való viszonyulásuk rendszerébe. Magyarországon az a speciális helyzet állt fenn, hogy 1944 tavasza előtt ugyan nem kényszerítették gettóba, és az 1941-es Kamenyec Podolszkij-ba történő deportálást nem számítva, nem zsúfolták vagonokba a családokat, mégis - 1941-től már kifejezetten zsidóellenes céllal - a honvédség irányítása alatt működő kisegítő munkaszolgálat megteremtésével a zsidó lányok és asszonyok sok esetben már az 1940-es évek elején is rákényszerültek a férfi, a családfenntartó szerepkör betöltésére. Míg a férfiak a munkaszolgálatos táborokban jellemző módon nem kerültek azonos századba rokonaikkal, addig az idős szülők és a gyerekek a fiatal lányokra, és erős anyákra maradtak. A családok elesettebb, illetve kiszolgáltatottabb tagjairól a nőknek kellett gondoskodniuk. A gettósítás, deportálás idején a férfiak javának nem kellett végignéznie az elzárt városrészekbe, csillagos házakba, gyűjtőtáborokba, vagonokba tuszkolt családtagjainak szenvedését. Helyette az állandó bizonytalansággal, a szárnyra kapott, egymásnak ellentmondó rémhírekkel kellett megküzdeniük. Az eseményekre a postafordultával visszaküldött, kézbesítetlen levelezőlapjaikból következtethettek, információt pedig annyit szerezhettek róluk, amennyit a feketelevelekben az otthoniak megírtak, és amennyit a közelben lakó ismerősök, barátok nyújtottak.

A hamis papírokkal való bujkálást gyakran lelkiismereti okok akadályozták. A nők - még ha segítő kezet is nyújtottak számukra - nem akarták relatív biztonságban tudni magukat úgy, hogy szeretteikről ezt nem mondhatták el. Teljes családok menekítése nehezen és csak kivételesen szerencsés esetben volt megoldható. Vidéken az események gyors leforgása miatt nem volt idő mérlegelni, hezitálni. A fővárosban azonban az 1944. március végétől egymást követő rendeletek megjelenése, az augusztusi enyhülés utáni, Horthy-féle proklamáció és a gyors nyilas hatalomátvétel mind-mind egy újabb állomását, és sokszor fordulatát hozta el a családi asztalok feletti tanakodásoknak, töprengésnek. Ezek pedig - a tanúságtételeket olvasva úgy tűnik -, az esetek javában a „minden körülmények között együtt maradni" célban összegződtek és kristályosodtak ki.

A kisgyermekes anyák a bújtatás szempontjából halmozottan hátrányos helyzetben voltak, egyrészt a segítőnek - ha akadt ilyen -, két személy elhelyezéséről, ellátásáról kellett gondoskodnia. Másrészt nem egy visszaemlékező számol be arról, hogy még ha sikerült is valahol meghúzniuk magukat, onnan hamar elküldték őket, mert a folytonos gyereksírás növelte rizikó sok jó szándékú ember bátorságát kioltotta, illetve adott esetben a kért anyagi ellentételezést is lenullázta.

A női- és férfi sorsok kettéválása a táborokban vált teljessé. A nemek szerint elkülönített és szögesdróttal elzárt barakkok felállítása általános volt, bár nem kizárólagos. A mai Ausztria területén lévő, ún. Familienslagerekben a családok - férfiak és nők, szülők és gyerekek - kivételes módon együtt maradhattak. Körülményeik eltérő mértékben, de minden bizonnyal jobbak lehettek, mint a lengyelországi, majd németországi táborokba került sorstársaiké, ami a túlélés esélyét is megnövelte. Emellett még az is megesett, hogy a munkafelügyelő parancsnok jóindulatának köszönhetően cenzúrázott leveleket válthattak az

.

 

Ezen a napon történt augusztus 22.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt években a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont számának két írása is ízelítőt nyújt. A szám tematikája: „Magyar diaszpórák, emigráns egyesületek, személyes sorsok a 20. században”. Az összeállításban a már említett két dokumentumközlésen kívül olvashatunk még sanghaji magyar kalandorokról, az ottani magyar érdekvédelemről, továbbá a franciaországi, illetve a tengerentúli magyar diaszpóra szervezeteiről, azok működéséről. Nem kapcsolódnak szorosan a témához, de érdekfeszítőek a kristályéjszaka magyar vonatkozásai, és igen tanulságos olvasmány Alapi Gyula Rákosi Mátyáshoz írt, mindeddig ismeretlen levele is.

Technikai okok miatt az összeállításunkat két, formailag ugyan különálló, de tartalmilag  szorosan összetartozó részre bontottuk: az elsőt, tehát az idei 2. számot 2017. június 21-én, míg a második részt, azaz a 3. számot június 28-án közöljük. A kettes számban az egyesületi témák kerültek előtérbe, míg a hármasban főleg egyéni sorsok bemutatására helyezzük a hangsúlyt.

 

 

Budapest, 2017. június 28.

 

 

A szerkesztők