Egy holokauszt-túlélő 1945-ös levélnaplója

„Ma olvastam – böngésztem az „Elhurcoltak lapját.” Emiliről ismét van hír benne, már nem a régi Hombergben, Kassel mellett, hanem Ziegenhain, Kasseltől DNy-ra. Böngészés közben többször akadtam Schönberger névre. A pillanat ezredrészéig se tartott, míg a mellette lévő keresztnevet megnéztem, hátha Erzsébet. De egyik se Te voltál édes Erzsikém!”

Bevezetés

Az 1945-ös év a II. világháború lezárását, a gettók és koncentrációs táborok felszámolását, a halálmenetekben szenvedők felszabadítását és a bujkálás végét elhozta ugyan, de az önfeledt békeöröm sokak számára váratott még magára, vagy egyáltalán el sem jött. Az üldözött családok 1944 tavasza óta teljesen szétszóródtak, a rokonok között minden kapcsolat megszakadt. Csak remélhették, van még kit hazavárni, illetve lesz, aki őket hazavárja, tízezrek töltötték kétségek között az 1945-ös év nehéz hónapjait. Óriási volt a bizonytalanság, a hírek lassan és ellenőrizhetetlen tartalommal keringtek, az 1944 végi deportálásokat és gyalogmeneteket elkerülő fővárosi zsidóság, a lassan visszaszivárgó vidéki munkaszolgálatosok és a pincékből előbújók számára a túlélés a veszteségek számbavételét is

.

Az új élet megkezdését késleltette a nehézkes családegyesítés. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a sokat szenvedett deportáltak számára az ún. „félszabadság" áldatlan állapota - azaz az átszervezett koncentrációs- és az újonnan létesített átmeneti gyűjtőtáborok-beli lét - miért tartott ilyen [popup title="sokáig" format="Default click" activate="click" close text="Erről lásd részletesen: HUHÁK HELÉNA: „Szabadok voltunk, csak éppen nem tudtunk mit kezdeni a szabadsá-gunkkal.” – Átmeneti gyűjtőtábor Hillerslebenben és Alpenjägerben. ArchívNet, 2014/6. http://archivnet.hu/naplo/szabadok_voltunk_csak_eppen_nem_tudtunk_mit_kezdeni_a_szabadsagunkkal..html?page=2 [letöltés: 2015. április 8.]"]. Miért nem vált lehetségessé az otthonaikból elüldözöttek számára a gyors és szervezett hazatérés? A súlyos mulasztás okaként technikai és politikai akadályok egyaránt felmerültek, még nagyobb baj volt az erre irányuló központi szándék hiánya. Akik a magyar állami szervek hivatalos intézkedéseire vártak, óriásit kellett

.

A deportáltakat szállító szerelvényekről a szemtanúk szerint sokszor fél-halott emberek vergődtek le. Ahogy a hazahozatalban, úgy a talpra állításban sem a magyar kormányszervek jeleskedtek, a segítség megadása javarészt az American Jewish Joint Distribution Committee (

)  finanszírozásában történt. A nemzetközi segélyszervezet menhelyeket állított fel, átmeneti szálláshelyeket, ételkiosztó helyeket működtetett és támogatott. A konkrét megvalósítási feladatok javarésze a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságára (DEGOB) várt. A Bethlen téren dr. Pásztor József főtitkár vezetésével kétszáz tisztviselő foglalkozott a visszatért budapesti és vidéki deportáltakkal. A rászorulók segélyt és vasúti jegyet kaptak, a betegeket vagy saját ambulancián kezelték, vagy szanatóriumba, üdülőkbe utalták.

A hozzátartozók naponta kijártak a deportáltakat szállító, kiszámíthatatlan időben érkező vonatok elé, rokonaik nevét kiabálva figyelték a leszálló utasokat, és várták szeretteik felbukkanását. A legelszántabbak az éjszakát is a vasútállomásokon töltötték. Mások a segélyhelyek, napilapok keresőszolgálatainál, az irodák falára kiplakátolt névsorok rengetegében keresgélve próbáltak

.

A várakozás alatti időszak legfontosabb jellemzője és szervező tényezője a híréhség. Az itthon lévők csak a véletlenek folytán jutottak információmorzsákhoz, melyek eredete, hitelessége legtöbbször bizonytalan és zavaros volt, az ilyen-olyan értesüléseknek valóságtartalmat sokkal inkább az optimista reménykedés kölcsönzött. Szintén a Joint anyagi támogatásával a DEGOB, a Nemzetközi Vöröskereszt, a Nemzeti Segély, illetve a kormány részéről a Népgondozó Hivatal expedíciókat küldött a táborokba. Ezen kiutazások célja a túlélők és áldozatok számbavétele, állapotuk felmérése és hazajuttatásuk elősegítése, sürgetése volt. Az egymástól távol került rokonok számára mindennél többet jelentett, ha életjelet kaptak egymásról. Levelezésről kezdetben szó sem lehetett, hiszen a kritikus közlekedési viszonyok miatt nem működött a posta. Optimális esetben a hazajuttatott túlélő-listákon megtalált nevek hoztak némi megnyugvást, akik ebben a szerencsében nem részesültek, azok számára a reményt tovább táplálva mindenhol leszögezték, teljes és pontos lista nem létezik. Így a várakozás igen hosszúra nyúlt.

Az országhatárokon kívülre kerültek vágyták és ugyanakkor rettegték is a hazatérést. Már előre féltek a rájuk szakadó tragédiáktól, a családtagokról kapott rossz hírektől. Mindenkinek a lelki alkata és érzékenysége szabta meg, hogyan reagált a hónapokig mélyen magában hordozott és egyik percről a másikra hirtelen valósággá vált

.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány eltörölte a zsidó és zsidónak minősült magyar állampolgárok hátrányos megkülönböztetésére, kirekesztésére vonatkozó korábbi törvényeket és rendeleteket (200/1945. ME sz.), de a hatósági intézkedések erőtlenek maradtak, nem tették lehetővé, hogy a hazatértek birtokba vegyék jogos tulajdonukat. Új életet kellett kezdeniük, új azonosulási, beilleszkedési stratégiát kellett teremteniük. Magyarország helyzete nem volt egyedi, a szovjet befolyás alá került országokban ez általánosan tapasztalható volt, a legdurvább, antiszemita megmozdulásokra Lengyelországban

.

A visszatérőket nem egyszer ellenséges, vagy legalábbis közömbös légkör fogadta, sokan abba a közönybe tértek vissza, ahonnan elvitték őket. Ehhez hozzájárult a megfosztottság, kifosztottság állapotából fakadó, állandó másra utaltság, a segélyekre szorulás kínzó érzése is. Többségük teljes joggal érezte úgy, hogy magára hagyták őket: „több hivatalos nyilatkozat ellenére inkább az elhallgatás nyert teret. A kiélezett politikai küzdelemben a társadalmi lelkiismeret visszaszorult, a bűnbánat, a kiengesztelés gyenge szándéka elenyészett. A politikai pártok ünnepélyes alkalmakkor hangosan elítélték a korábbi üldöztetést. nagyobb részben pedig új honfoglalásról

"

A túlélők beilleszkedése abból a szempontból sem volt egyszerű és azonnali, hogy előbb meg kellett küzdeniük a több hónapra rájuk kényszerített lágerélet utóhatásaival. Ezen átmeneti, levetkezhető állapot idővel átalakult egy állandósultabb létformává, közérzetté: „Ugyanakkor finomabb érzelmi életüket - és ez már közös az itthon maradottakéval - fagyos dermedtség ülte meg. Nem tudtak sem úgy örülni, sem úgy szomorkodni, mint annak előtte. A színeket, az ízeket, az illatokat felismerték, de az észrevevés hideg volt, élettelen, olyan, mintha az ember homályos üvegen át nézné a tájat, mintha az eleven testet durva szöveten át tapintaná. Éppen ilyen idegen, távoli módon, mintegy ködön átszűrve hatottak rájuk felbukkanó emlékeik is. Érdeklődési körük megszűkült, nem szőttek távolabbra nyúló terveket, a mában éltek a mának, és nem tudták felfogni, mi is történt velük [...] A megrázkódtatás utáni dermedtség jellemezte a zsidóság többségének lelki életét a felszabadulást követő hónapokban. Szorongó mellkasuk még nem tudta magába szívni a szabadság éles levegőjét és még a gyászra sem volt könnyük. E lelkiállapot egyeseknél kifejezett betegséggé fokozódott, idegennek tűntek önmaguk előtt és idegennek tűnt számukra a világ. Mintha testük, érzelmeik, gondolkodásuk megváltozott volna, mintha elvesztették volna [popup title="személyiségüket." format="Default click" activate="click" close text="KULCSÁR ISTVÁN: A maradék zsidóság lelki keresztmetszete 1946-ban. Thalassa, 1994. 1–2. 334–335. http://imago.mtapi.hu/a_folyoirat/e_szovegek/pdf/%2805%291994_1-2/334-336_Kulcsar.pdf [letöltés: 2015. április 8.]"]"

A holokauszt tragédiái újratermelték önmagukat: minden egyes halálhír visszarántotta a túlélőket a normális életbe való beilleszkedés folyamatából a lágerállapotba, amelyet vagy maguk, vagy szeretteik szenvedései idéztek fel újra és újra.

Összességében az üresen maradt otthonok, az 1945 és 1947 között ismét lángra kapó zsidóellenes indulatok, pogromok, a sok helyütt tapasztalható érzéketlenség és a félelem miatt 1945 és 1948 között mintegy 70 000-en döntöttek a kivándorlás mellett, amelynek fő iránya az Amerikai Egyesült Államok vagy Palesztina (1948-tól Izrael)

.

Ezen a napon történt július 25.

1934

Sikertelen nemzetiszocialista hatalomátvételi kísérlet Bécsben, osztrák náci puccsisták megölik Engelbert Dollfuss osztrák kancellárt.

1957

Elindult Moszkvába az Express Ifjúsági Utazási Iroda és Szolgáltató Vállalat szervezésében utazó turisták első csoportja.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt években a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont számának két írása is ízelítőt nyújt. A szám tematikája: „Magyar diaszpórák, emigráns egyesületek, személyes sorsok a 20. században”. Az összeállításban a már említett két dokumentumközlésen kívül olvashatunk még sanghaji magyar kalandorokról, az ottani magyar érdekvédelemről, továbbá a franciaországi, illetve a tengerentúli magyar diaszpóra szervezeteiről, azok működéséről. Nem kapcsolódnak szorosan a témához, de érdekfeszítőek a kristályéjszaka magyar vonatkozásai, és igen tanulságos olvasmány Alapi Gyula Rákosi Mátyáshoz írt, mindeddig ismeretlen levele is.

Technikai okok miatt az összeállításunkat két, formailag ugyan különálló, de tartalmilag  szorosan összetartozó részre bontottuk: az elsőt, tehát az idei 2. számot 2017. június 21-én, míg a második részt, azaz a 3. számot június 28-án közöljük. A kettes számban az egyesületi témák kerültek előtérbe, míg a hármasban főleg egyéni sorsok bemutatására helyezzük a hangsúlyt.

 

 

Budapest, 2017. június 28.

 

 

A szerkesztők