Egy holokauszt-túlélő 1945-ös levélnaplója

„Ma olvastam – böngésztem az „Elhurcoltak lapját.” Emiliről ismét van hír benne, már nem a régi Hombergben, Kassel mellett, hanem Ziegenhain, Kasseltől DNy-ra. Böngészés közben többször akadtam Schönberger névre. A pillanat ezredrészéig se tartott, míg a mellette lévő keresztnevet megnéztem, hátha Erzsébet. De egyik se Te voltál édes Erzsikém!”

Bevezetés

Az 1945-ös év a II. világháború lezárását, a gettók és koncentrációs táborok felszámolását, a halálmenetekben szenvedők felszabadítását és a bujkálás végét elhozta ugyan, de az önfeledt békeöröm sokak számára váratott még magára, vagy egyáltalán el sem jött. Az üldözött családok 1944 tavasza óta teljesen szétszóródtak, a rokonok között minden kapcsolat megszakadt. Csak remélhették, van még kit hazavárni, illetve lesz, aki őket hazavárja, tízezrek töltötték kétségek között az 1945-ös év nehéz hónapjait. Óriási volt a bizonytalanság, a hírek lassan és ellenőrizhetetlen tartalommal keringtek, az 1944 végi deportálásokat és gyalogmeneteket elkerülő fővárosi zsidóság, a lassan visszaszivárgó vidéki munkaszolgálatosok és a pincékből előbújók számára a túlélés a veszteségek számbavételét is

.

Az új élet megkezdését késleltette a nehézkes családegyesítés. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a sokat szenvedett deportáltak számára az ún. „félszabadság" áldatlan állapota - azaz az átszervezett koncentrációs- és az újonnan létesített átmeneti gyűjtőtáborok-beli lét - miért tartott ilyen [popup title="sokáig" format="Default click" activate="click" close text="Erről lásd részletesen: HUHÁK HELÉNA: „Szabadok voltunk, csak éppen nem tudtunk mit kezdeni a szabadsá-gunkkal.” – Átmeneti gyűjtőtábor Hillerslebenben és Alpenjägerben. ArchívNet, 2014/6. http://archivnet.hu/naplo/szabadok_voltunk_csak_eppen_nem_tudtunk_mit_kezdeni_a_szabadsagunkkal..html?page=2 [letöltés: 2015. április 8.]"]. Miért nem vált lehetségessé az otthonaikból elüldözöttek számára a gyors és szervezett hazatérés? A súlyos mulasztás okaként technikai és politikai akadályok egyaránt felmerültek, még nagyobb baj volt az erre irányuló központi szándék hiánya. Akik a magyar állami szervek hivatalos intézkedéseire vártak, óriásit kellett

.

A deportáltakat szállító szerelvényekről a szemtanúk szerint sokszor fél-halott emberek vergődtek le. Ahogy a hazahozatalban, úgy a talpra állításban sem a magyar kormányszervek jeleskedtek, a segítség megadása javarészt az American Jewish Joint Distribution Committee (

)  finanszírozásában történt. A nemzetközi segélyszervezet menhelyeket állított fel, átmeneti szálláshelyeket, ételkiosztó helyeket működtetett és támogatott. A konkrét megvalósítási feladatok javarésze a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságára (DEGOB) várt. A Bethlen téren dr. Pásztor József főtitkár vezetésével kétszáz tisztviselő foglalkozott a visszatért budapesti és vidéki deportáltakkal. A rászorulók segélyt és vasúti jegyet kaptak, a betegeket vagy saját ambulancián kezelték, vagy szanatóriumba, üdülőkbe utalták.

A hozzátartozók naponta kijártak a deportáltakat szállító, kiszámíthatatlan időben érkező vonatok elé, rokonaik nevét kiabálva figyelték a leszálló utasokat, és várták szeretteik felbukkanását. A legelszántabbak az éjszakát is a vasútállomásokon töltötték. Mások a segélyhelyek, napilapok keresőszolgálatainál, az irodák falára kiplakátolt névsorok rengetegében keresgélve próbáltak

.

A várakozás alatti időszak legfontosabb jellemzője és szervező tényezője a híréhség. Az itthon lévők csak a véletlenek folytán jutottak információmorzsákhoz, melyek eredete, hitelessége legtöbbször bizonytalan és zavaros volt, az ilyen-olyan értesüléseknek valóságtartalmat sokkal inkább az optimista reménykedés kölcsönzött. Szintén a Joint anyagi támogatásával a DEGOB, a Nemzetközi Vöröskereszt, a Nemzeti Segély, illetve a kormány részéről a Népgondozó Hivatal expedíciókat küldött a táborokba. Ezen kiutazások célja a túlélők és áldozatok számbavétele, állapotuk felmérése és hazajuttatásuk elősegítése, sürgetése volt. Az egymástól távol került rokonok számára mindennél többet jelentett, ha életjelet kaptak egymásról. Levelezésről kezdetben szó sem lehetett, hiszen a kritikus közlekedési viszonyok miatt nem működött a posta. Optimális esetben a hazajuttatott túlélő-listákon megtalált nevek hoztak némi megnyugvást, akik ebben a szerencsében nem részesültek, azok számára a reményt tovább táplálva mindenhol leszögezték, teljes és pontos lista nem létezik. Így a várakozás igen hosszúra nyúlt.

Az országhatárokon kívülre kerültek vágyták és ugyanakkor rettegték is a hazatérést. Már előre féltek a rájuk szakadó tragédiáktól, a családtagokról kapott rossz hírektől. Mindenkinek a lelki alkata és érzékenysége szabta meg, hogyan reagált a hónapokig mélyen magában hordozott és egyik percről a másikra hirtelen valósággá vált

.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány eltörölte a zsidó és zsidónak minősült magyar állampolgárok hátrányos megkülönböztetésére, kirekesztésére vonatkozó korábbi törvényeket és rendeleteket (200/1945. ME sz.), de a hatósági intézkedések erőtlenek maradtak, nem tették lehetővé, hogy a hazatértek birtokba vegyék jogos tulajdonukat. Új életet kellett kezdeniük, új azonosulási, beilleszkedési stratégiát kellett teremteniük. Magyarország helyzete nem volt egyedi, a szovjet befolyás alá került országokban ez általánosan tapasztalható volt, a legdurvább, antiszemita megmozdulásokra Lengyelországban

.

A visszatérőket nem egyszer ellenséges, vagy legalábbis közömbös légkör fogadta, sokan abba a közönybe tértek vissza, ahonnan elvitték őket. Ehhez hozzájárult a megfosztottság, kifosztottság állapotából fakadó, állandó másra utaltság, a segélyekre szorulás kínzó érzése is. Többségük teljes joggal érezte úgy, hogy magára hagyták őket: „több hivatalos nyilatkozat ellenére inkább az elhallgatás nyert teret. A kiélezett politikai küzdelemben a társadalmi lelkiismeret visszaszorult, a bűnbánat, a kiengesztelés gyenge szándéka elenyészett. A politikai pártok ünnepélyes alkalmakkor hangosan elítélték a korábbi üldöztetést. nagyobb részben pedig új honfoglalásról

"

A túlélők beilleszkedése abból a szempontból sem volt egyszerű és azonnali, hogy előbb meg kellett küzdeniük a több hónapra rájuk kényszerített lágerélet utóhatásaival. Ezen átmeneti, levetkezhető állapot idővel átalakult egy állandósultabb létformává, közérzetté: „Ugyanakkor finomabb érzelmi életüket - és ez már közös az itthon maradottakéval - fagyos dermedtség ülte meg. Nem tudtak sem úgy örülni, sem úgy szomorkodni, mint annak előtte. A színeket, az ízeket, az illatokat felismerték, de az észrevevés hideg volt, élettelen, olyan, mintha az ember homályos üvegen át nézné a tájat, mintha az eleven testet durva szöveten át tapintaná. Éppen ilyen idegen, távoli módon, mintegy ködön átszűrve hatottak rájuk felbukkanó emlékeik is. Érdeklődési körük megszűkült, nem szőttek távolabbra nyúló terveket, a mában éltek a mának, és nem tudták felfogni, mi is történt velük [...] A megrázkódtatás utáni dermedtség jellemezte a zsidóság többségének lelki életét a felszabadulást követő hónapokban. Szorongó mellkasuk még nem tudta magába szívni a szabadság éles levegőjét és még a gyászra sem volt könnyük. E lelkiállapot egyeseknél kifejezett betegséggé fokozódott, idegennek tűntek önmaguk előtt és idegennek tűnt számukra a világ. Mintha testük, érzelmeik, gondolkodásuk megváltozott volna, mintha elvesztették volna [popup title="személyiségüket." format="Default click" activate="click" close text="KULCSÁR ISTVÁN: A maradék zsidóság lelki keresztmetszete 1946-ban. Thalassa, 1994. 1–2. 334–335. http://imago.mtapi.hu/a_folyoirat/e_szovegek/pdf/%2805%291994_1-2/334-336_Kulcsar.pdf [letöltés: 2015. április 8.]"]"

A holokauszt tragédiái újratermelték önmagukat: minden egyes halálhír visszarántotta a túlélőket a normális életbe való beilleszkedés folyamatából a lágerállapotba, amelyet vagy maguk, vagy szeretteik szenvedései idéztek fel újra és újra.

Összességében az üresen maradt otthonok, az 1945 és 1947 között ismét lángra kapó zsidóellenes indulatok, pogromok, a sok helyütt tapasztalható érzéketlenség és a félelem miatt 1945 és 1948 között mintegy 70 000-en döntöttek a kivándorlás mellett, amelynek fő iránya az Amerikai Egyesült Államok vagy Palesztina (1948-tól Izrael)

.

Ezen a napon történt április 26.

1969

Bauer Sándor tűzhalála állambiztonsági szempontból kiemelten veszélyesnek számított. Ezzel magyarázható, hogy azt az ötfős társaságot,...Tovább

1986

Robbanás és tűz a csernobili atomerőmű egyik reaktorában (Ukrajna), az eddigi legsúlyosabb következményű nukleáris baleset békeidőben.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Történelmi tapasztalat, hogy a háborúk és az idegen katonai megszállás következményeit szinte mindig az ártatlan polgári lakosság sínyli meg leginkább. Nem volt ez másként a korabeli Magyarország területén sem 1944–1945 fordulóján. A bevonuló Vörös Hadsereg egységei ugyanis a katonák által „egyénileg” elkövetett atrocitásokon túl – rablás, fosztogatás, a nők tömeges megerőszakolása – módszeresen fogdosták össze a magyar és német származású civileket, majd vitték őket meghatározatlan idejű, sokszor évekig tartó kényszermunkára a Szovjetunió területére.

Hosszú évtizedekig a szovjet tábor országaiban, így Magyarországon is tilos volt minderről a nyilvánosság előtt beszélni. Fiatal nemzedékek sora nőtt úgy fel, hogy szinte semmit nem tudott az ún. „málenkij robotról”, vagy pedig félrevezető, hamis információkat szerzett róla. A hazai történetírás is csak a rendszerváltozás környékén szabadult meg a rákényszerített ideológiai kötöttségektől, és az 1980-as évek végétől vált lehetővé a téma tudományos feltárása, tárgyilagos elemzése.

A magyar kormány a 2015. évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé, Gulág-emlékévnek nyilvánította, majd az emlékévet 2017. február 25-ig meghosszabbította. Ez alatt a több mint két év alatt számos megemlékezést, konferenciát, kiállítást, történelmi jellegű iskolai vetélkedőt rendeztek, emléktáblákat avattak, és új lendületet kapott a GULAG-, illetve a GUPVI-témakör magyarországi tudományos kutatása. Ennek köszönhetően állt össze az ArchívNet idei első, 2017/1. száma is, amelynek témája: „Hadifogság, Gulág, málenkij robot”. Írásaikban a szerzők ismertetik ez irányú kutatásaikat, új összefüggéseket tárnak fel, és mindeddig ismeretlen dokumentumok közlésével gazdagítják a szovjetunióbeli kényszermunkáról alkotott eddigi tudásunkat.

A szám megjelenését a Gulág Emlékbizottság támogatta. Ki kell emelnünk, hogy 2016 decemberében szintén a Gulág Emlékbizottság anyagi támogatásával újult meg a folyóirat külső megjelenése és honlapjának motorja, amelynek eredményeként korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb felület várja olvasóinkat.

Budapest, 2017. február 15.

A szerkesztők