Az olaszországi magyar emigráció négy évtizede

„A különböző időszakokban és sajátos körülmények hatására Olaszországba került magyar emigráció rétegei egymástól ellentétes érdekeket, politikai magatartást mutatnak. […] Az olaszországi emigráció is lényegében három fő csoportra bontható: a II. világháború előtti emigráció; az 1945 és 1956 közötti emigráció; és az 1956-os ellenforradalom utáni emigráció.” – Száll József római magyar követ 1962. decemberben készítette összefoglalóját azzal a szándékkal, hogy miként lehet a Kádár rendszert jobban elfogadtatni a mintegy 5000 főnyi olaszországi magyar emigráns körében.

Bevezetés 

Az olaszországi magyar emigráció hallatán az olvasó általában először az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc után emigrációba kényszerültekre gondol, főként Kossuth Lajos, Türr István vagy Teleki Sándor gróf hallatán, hiszen ez volt az első és szervezett kivándorlási hullám Olaszország területére.
Az a levéltári forrás azonban, amely Száll József római magyar követ összegző beszámolóját tartalmazza Péter János külügyminiszter számára, az olaszországi magyarok 1945 előtti, 1945 és 1956, valamint 1956 és 1962 közötti időszakát tárgyalja.
A második világháború előtti kivándorlókat főként gazdasági okok és származásuk miatt az 1920. évi XXV. Törvénycikk (numerus clausus) kényszerítette az ország elhagyására. Az 1945-1956 közötti időszakban főként politikai tényezők voltak a meghatározók, amelynek egyik fontos dátuma 1947, amikor nyilvánvalóvá vált a magyarországi demokratikus átalakulás kudarca, és ezzel kezdetét vette egy újabb menekülthullám. A legismertebb pedig 1956, amely minden korábbinál nagyobb tömeget - zömmel politikai okokból - vitt ki az országból.
A közölt forrás bemutatja a magyar emigránsok társadalmi rétegződését, politikai beállítottságát, létszámát, egzisztenciális helyzetét, s azt, hogy, milyen politikai és társadalmi szervezetekbe tömörültek, ill. mely régiókban, városokban telepedtek le.
Mivel olaszországi magyarok különböző korszakokban más-más körülmények hatására telepedtek le, ennek következtében eltérő kulturális háttérrel rendelkeztek és ellentétes politikai nézeteket képviseltek, egységes emigrációról tehát nem beszélhetünk. Létszámukat sem lehet pontosan meghatározni, 1962-ig összesen mintegy 5000 fő érkezhetett Olaszországba.
Jelentősebb politikai jellegű tevékenységet következő szervezetek és mozgalmak végeztek: Milánói Magyar Egyesület, Nemzeti Mozgalom, Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége, Magyar Akció Katholica, Pápai Magyar Intézet. Ezeknek az egyesületeknek létrejöttéről és céljairól is részletes leírás olvasható a dokumentumban.

A források a Magyar Országos Levéltár Külügyminisztériumi iratai között találhatók. (MOL XIX-J-1-j/1962 Külügyminisztérium. 19. doboz.) A szövegben előforduló olasz neveket, kifejezéseket eredeti formában magyar kommentár nélkül közlöm.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt április 26.

1969

Bauer Sándor tűzhalála állambiztonsági szempontból kiemelten veszélyesnek számított. Ezzel magyarázható, hogy azt az ötfős társaságot,...Tovább

1986

Robbanás és tűz a csernobili atomerőmű egyik reaktorában (Ukrajna), az eddigi legsúlyosabb következményű nukleáris baleset békeidőben.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők