Két "szociáldemokrata" és Kádár

„A két év tapasztalata bizonyítja, hogy mi is, Ti is helyesen foglaltunk állást akkor, amikor úgy döntöttünk, hogy dolgozzatok és dolgozzunk együtt, egyetértésben.” – írja Kádár János Kisházi Ödönnek és Vas Witteg Miklósnak az „ellenforradalom” leverésének második évfordulója alkalmából, a párt első titkárának írt levelükre válaszolva. A két „szociáldemokrata” levele és egész életútja tanúsítja a kádári „bevonni és felhasználni” típusú politika „sikerét”.

Bevezetés

1956 után a - Kádár János nevéhez kapcsolódó - rendszer a kétfrontos harc jegyében határozta meg helyét a „népi demokrácia" történetében. Formálisan elhatárolódott mind a sztálini - bűnök, hibák, „torzulások" - magyarországi vezetőitől, mind a Nagy Imre nevével fémjelzett „jobboldali revizionizmus" képviselőitől.

A kemény fellépések, megtorlások a forradalom vezetői, résztvevői ellen, és a viszonylag enyhe, formális intézkedések a Rákosi-csoporttal szemben is ezt szolgálták. A látszólagosan kétfrontos politika mellett, az úgynevezett népfront jellegű lépésekkel kísérelte meg Kádár a társadalmi konszenzus kereteit létrehozni. A '60-as évek közepére ennek a politikának megfelelően - az „aki nincs ellenünk, az velünk van" jelszó alapján - sikerült megteremteni a társadalmi kiegyezés látszatát. A társadalom többsége számára ez viszonylag nyugodt, biztonságos életet, a többi szocialista országhoz képest jó ellátást jelentett, amelyben a jövő is valamennyire belátható volt. Nem véletlen, hogy a Kádár-rendszert ekkor már a nyugati sajtó a „legvidámabb barakk", a „gulyáskommunizmus"jelzőkkel illette.

A társadalmi-politikai közmegegyezés egyik eszköze a Hazafias Népfront volt, amelynek keretén belül az úgynevezett „társutasok" előtérbe helyezése, felhasználása a konszolidáció fontos részét képezte.

Az itt közölt dokumentumok egy további kérdéshez is kapcsolódnak. Ez pedig a magyar kommunisták viszonya a szociáldemokráciához. Az 1956-os forradalom a demokratikus (szociáldemokrata) baloldal olyan értékeihez is visszanyúlt, amelyek a többpárti demokrácia valamilyen valós, a népi hatalom által is ellenőrzött, illetve működtetett formájában valósulhattak volna meg. (Pl. a munkástanácsok valódi sztrájkjogot is magában foglaló szerepe.) A Kádár-rendszer az eszközök széles skálájával próbálta biztosítani hatalmát, és - mint az iratokból is kiderül - kitüntető figyelmet szentelt az úgynevezett „jobboldali szociáldemokraták" (már korábban a hatalom szempontjából „ kompromittálódott", ezért talán zsarolható) képviselőinek. Mint a közölt 1957. februári BM-jelentésből kiderül, a hatalom számára Kisházi Ödön és Vas Witteg Miklós még „gyanús", de felhasználható „célszemély" volt. Ugyanakkor a jelenleg rendelkezésre álló források alapján nincs okunk azt hinni, hogy az első dokumentumban említett beszervezési szándék a BM részéről megvalósult volna. Kisházi és Vas Witteg - az „ellenforradalom" leverésének második évfordulója alkalmából írt - levele azonban azt tanúsítja, hogy ekkorra teljesen elfogadták a Kádár-vezetés adta lehetőségeket és előnyöket. Kádár válasza is ezt a „baráti" viszonyt tükrözi.

A „szociáldemokrata kérdés" mindig is érzékenyen érintette a kádári politikát, amely a két párt (Szociáldemokrata Párt és Magyar Kommunista Párt) 1948. júniusi kényszerű szervezeti és eszmei egyesülése óta képtelen volt elfogadni egy külön szociáldemokrata mozgalom létezését. Ezért azokat a korábbi szociáldemokrata vezetőket, akik hajlandónak mutatkoztak az együttműködésre, igyekezett bevonni a hatalom köreibe.

A közölt dokumentumokban szereplő Kisházi Ödön, és a hozzá sok tekintetben hasonló életpályát befutó Vas Witteg Miklós tevékenysége, 1945 utáni karrierje ezt a - „bevonni és felhasználni" típusú - politikát tükrözi vissza. Másrészt nyilvánvalóan az érintettek gyengesége is hozzájárult ahhoz, hogy korábbi felfogásuktól eltérően - ma már nehezen meghatározható okokból - csatlakoztak a nemzetközileg akkor még teljesen elszigetelt Kádár-rezsimhez.

Kisházi Ödön (1900-1975) a Szakszervezeti (Vasmunkás) Szövetség funkcionáriusaként, olykor kritikusan, de ugyanakkor kompromisszumra készen vett részt az 1945 utáni politikai folyamatokban, elfogadva a két párt egyesülését. Ennek ellenére az ötvenes évek retorikájának megfelelően ő is szociáldemokrata „jobboldaliként" megbélyegezve került börtönbe. (1955-ben szabadult.) Már 1957 végén belépett az Magyar Szocialista Munkáspártba (MSZMP), és hamarosan a rendszer elitjében került. 1957-től a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) főtitkár-helyettese, majd 1957. május 9-től 1963. március 20-ig munkaügyi miniszter, 1958-tól országgyűlési képviselő volt. 1962-ben tagja lett az MSZMP Központi Bizottságának, majd 1963-tól haláláig az Elnöki Tanács helyettes elnöke. Tagja maradt a SZOT elnökségének, és a Hazafias Népfront Országos Tanácsának.

Vas Witteg Miklós (1895-1975) 1945 után szintén szakszervezeti funkcionáriusként tevékenykedett, 1947 második felében az Építésügyi Minisztériumban volt politikai államtitkár. Ebben az időben már - noha nem ellenezte a két munkáspárt egyesülését - a kommunisták támadásainak középpontjában állt. Valamennyi tisztségéről lemondott és nyugdíjazását kérte, ennek ellenére kizárták az SZDP-ből. 1950-ben letartóztatták, és koholt vádak alapján életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. 1955. novemberben szabadult. 1956. október 31-én a SZOT ideiglenes intézőbizottsága elnökévé választották. 1956. december 2. és 1958. március 2. között a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége, ezt követően haláláig a SZOT elnöke volt. 

A dokumentumok az M-KS 288. f. 10. cs. 1. ő. e. és 29. ő. e. jelzet alatt találhatók a Magyar Országos Levéltárban

Ezen a napon történt december 10.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők