„A lehető legnagyobb takarékosság tartandó szem előtt” Pályáztatás a Bécsi kapu téri „levéltári palota” kivitelezői munkáira és Pecz Samu jelentése 1913-ból

 „A munkálatoknak vállalatba adására vonatkozó véleményemet szerencsém van megadni” – vezette fel Pecz Samu az Országos Levéltár Építési Bizottságának írt, 1913. augusztus 28-án kelt jelentését, melyben a bizottság felkérése megfogalmazta javaslatait a levéltár építési munkálataira beérkezett ajánlatokról. A kivitelezők kiválasztása több szakaszban zajlott, jelen cikk a munkák zömére kiírt első versenytárgyalás lebonyolítását mutatja be, beleértve a pályáztatás főbb szabályait és mentét, valamint az ajánlatok értékelését, Pecz idevágó jelentésével.

 

A pályázati eljárás

 

A „vállalatba adás” fogalma a szerződéses megbízás kiadásának folyamatát, illetve annak részeként a kivitelező cégek, iparosok, vállalkozók kiválasztását takarja. Mivel a Várba tervezett levéltári épület esetében az építtető a Magyar Államkincstár volt, az építkezéssel megbízott hatóság pedig a levéltár felettes szerve, a Belügyminisztérium, az utóbbinak kellett gondoskodnia a pályáztatás lebonyolításáról a kiírástól az ajánlatok értékelésén és a munka odaítélésen át a szerződéskötésig.

A középítkezések, és általában véve a közberuházások jogszabályi előírásait elsősorban az azokat felügyelő kereskedelemügyi miniszter rendeletei tartalmazták, mindenekelőtt az 1907. évi 55.800 számú közszállítási szabályzat[1], valamint a középítkezési munkákra és azokkal kapcsolatos szállításokra vonatkozó, 1911. évben 28735/911. K. M. számú rendelettel kiadott általános és részletes feltételek, amit nyomtatásban is megjelentettek.[2]

 


A középítkezési munkákra és azokkal kapcsolatos szállításokra vonatkozó feltétek című nyomtatvány címlapja[3]

 

Közszállítás fogalma alatt a korban olyan beszerzéseket értettek, amelyek az állam, illetve az állami közlekedési vállalatok és az állami intézmények szükségleteit elégítik ki közpénzek felhasználásával, azaz mai fogalommal élve: a közbeszerzéseket. Az eljárás célja a legelőnyösebb ajánlat kiválasztása volt, előre szabályozott és ellenőrizhető módon, árlejtés, illetve versenytárgyalás meghirdetésével.[4] Az árlejtésnek nevezett versenyeztetéssel arra utaltak, hogy a minél alacsonyabb ár elérését célozták meg, ugyanakkor az is kiemelt szempont volt, hogy a munkát az arra rátermett cég, vagy vállalkozó végezze el, nemcsak kedvező áron, hanem egyúttal jó minőségben is. A hazai előírások – akárcsak a korabeli szakcikkek – azt tükrözik, hogy a korszakban követendő mintaként tekintettek a fejlett nyugati pályázati kultúrára, ezért a pályázatok lebonyolításának tisztasága, a korrekt versenyfeltételek megteremtése, és a visszásságok, az esetleges visszaélések elkerülése fontos követelmény volt a középítkezéseknél, s erre a levéltár építése során is figyelemmel kellett lenni.

A versenytárgyalásoknak már akkoriban is két alapvető formája volt: a nyilvános, illetve a zártkörű, vagy másképpen meghívásos. Mindkettőt alkalmazták a levéltár építése során, de a nyilvános számított általánosnak, amire elvileg bárki jelentkezhetett, aki a feltételeknek megfelelt. Általában akkor rendeltek el zártkörű versenytárgyalást, ha azt megelőzően a nyilvános pályázatot a kiíró eredménytelennek minősítette. Ezt követően a második körben az első forduló néhány kiválasztott ajánlattevőjét hívták meg. A többlépcsős pályáztatás egyetlen esetben sem volt eleve eltervezett, arra mindig csak az első forduló eredményének (illetve eredménytelenségének) ismeretében került sor. Ritkábban fordult elő, hogy eleve, már az első körben meghívásos pályázat kiírását kezdeményezte az Építési Bizottság, ilyenkor a munka sajátos jellegére tekintettel szűkítették a kört, illetve egyfajta előzetes szűrőt alkalmaztak.

A pályázóknak bánatpénzt kellett letétbe helyezni – ami szerződéskötést követően a szerződéstől való elállás esetén járt a megbízónak –, s az ajánlatukat csak a letétről szóló nyugta csatolásával fogadták be. A bánatpénz összege – az 1911-ben kiadott szabályzatnak megfelelően – a 250 ezer korona értéket meg nem haladó ajánlatok után öt százaléka volt, ennél nagyobb érték után a 250 ezer korona feletti összeg két százaléka, de a 250 ezer koronáig terjedő rész ebben az esetben is öt százalékos bánatpénzt vont maga után.

A „kiírási művelet” kötelező elemei a következők voltak: 1. Felhívás közzététele hirdetmény útján. 2. Tájékoztató az építkezés helyéről, körülményeiről, a munka- és a szállítási feltételek leírása. 3. Kitöltendő ajánlati mintaűrlap elkészítése és közzététele. A pályáztatás előkészítését és a javaslatok kidolgozását a Belügyminisztérium az Építési Bizottságra testálta, arra a testületre, amit a 1907. évi szabályzat alapján az állami beruházást jegyző szakminisztériumnak kötelezően fel kellett állítania.

Az épület részletes terveit kidolgozó, majd az építkezést is vezető Pecz Samu[5] egyetemi tanár feladata volt a részletes költségvetés kidolgozása az egyes munkák költségvetési előirányzatának is meghatározásával. Pecz az Építési Bizottság felkérésére elkészítette a munkálatok részletes leírását tartalmazó ún. „költségvetési kiírási űrlapot”, továbbá az árlejtési hirdetményt és az ajánlati űrlapot. Ezeket a dokumentumokat a bizottság az 1913. május 24-i ülésén az utolsó kisebb tervmódosításokkal együtt elfogadta[6], majd azokat Horváth Emil bizottsági elnök, a minisztérium államtitkára a belügyminiszternek jóváhagyásra felterjesztette. Ez a bizottsági ülés arra az álláspontra jutott, hogy minél hamarabb ki kell írni a pályázatot az építési munkálatok első csoportjára, amibe a munkák többségét sorolták, ellenben amik az építkezés menetét, a munkafajták sorrendiségét figyelembe véve később következnek, azokat a második csoportba sorolták, s a pályáztatásukat is későbbre ütemezték.

 

Árlejtési hirdetmény

 

A belügyminiszter 1913. június 15-én hagyta jóvá a bizottsági felterjesztést, s ugyanezen a napon tették közzé a nyilvános árlejtésre vonatkozó felhívást. Érdekesség, hogy Pecz több mint egy hónappal ezután, 1913. július 18-án részesült először díjazásban, pedig akkor már sokéves tervező munka volt mögötte.[7] Az árlejtési hirdetményt megjelentették hivatalos közlönyökben, a Közszállítási Értesítőben, a Budapesti Közlönyben, illetve olyan szakmai lapokban is, mint a Vállalkozók Lapja, az Építők, a Vállalkozók Közlönye és Magyar Építők Lapja, valamint a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye. A hirdetmény bevezetője tudatta, hogy „A magyar királyi belügyminiszter úr által 4321/1913 eln. szám alatt engedélyezett, és Budapest székesfőváros I. kerületében a Bécsi kapu téren fekvő telken létesítendő Országos Levéltár kiépítéséhez” várnak ajánlatokat. Tájékoztatták az érdeklődőket, hogy az ajánlati űrlapok Pecz Samu tervező építész műegyetemi irodájában vehetők át a sokszorosítási költségek (ívenként 1 korona) megtérítése mellett, s ugyanott megtekinthetik a jóváhagyott terveket, valamint az egyes munkanemekre vonatkozó feltételeket.

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-K 148-1922-14-4321/1913.

 

Az ajánlati űrlapon felsorolták a huszonnégy munkanemet, amikre az ajánlatokat várták: 1. Föld- és sziklamunka, 2. Kőműves és bontási munka, 3. Elhelyező munka, 4. Vasbeton munka, 5. Vasmunka, 6. Ácsmunka, 7. Cserepező munka, 8. Bádogos munka, 9. Kőfaragó munka (keménykőből), 10. Kőfaragó munka (különféle meghatározott kőnemekből), 11. Műkő munka, 12. Majolika munka, 13. Aszfalt munka, 14. Kőburkolati munka, 15. Parkettázási munka, 16. Asztalos munka, 17. Lakatos munka, 18. Mázoló munka, 19. Üveges munka, 20. Függöny munka, 21. Ajtószámok és jelzőtáblák, 22. Felvonó, 23. Raktári vasállvány, 24. Raktári vasablak.

Mivel a korabeli jogszabályok előírták a hazai ipar pártolását, az árlejtési hirdetményben rögzítették, hogy csak hazai iparosok, vállalkozók jelentkezhetnek, méghozzá olyanok, akik „üzletük gyakorlására törvényes képesítéssel bírnak”, vagy ha az ajánlattevő nem rendelkezik ilyennel, akkor „köteles már ajánlatában ily képesítéssel bíró megbízottat megnevezni és annak képesítését igazolni”. Az ajánlati űrlapon további feltételek is szerepeltek. A pályázóknak vállalniuk kellett, hogy a munkák során hazai, „és pedig elsősorban magyar honos” munkavezetőket és munkásokat alkalmaznak, s az építkezéshez csak hazai termelőktől, iparosoktól, gyárosoktól származó anyagokat használnak fel. Nyilatkozniuk kellett továbbá, hogy ismerik az árlejtési hirdetmény tartalmát, valamint a középítkezési munkákra és az azokkal kapcsolatos szállításokra vonatkozó, 1911-ben kiadott általános és részletes feltételeket.

Az építési tervek áttanulmányozása is fontos szempont volt, ezért az ajánlattevőknek aláírásukkal igazolniuk kellett, hogy a terveket megtekintették, s azokat – amennyiben megbízást nyernek – magukra nézve kötelezőnek fogadják el. Csak űrlapon lehetett pályázni, amihez kapcsolódott a munka részleteit tartalmazó költségvetés, s az ajánlati űrlapon fel kellett tüntetni az árajánlat végösszegét számmal és betűvel.

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-K 148-1922-14-6792/1913.

 

Egy jelentkező többféle munkára is aspirálhatott, akár külön ajánlati lapokon, akár úgy is, hogy több munkára egyszerre, egy ajánlati lapon pályázott, ám ekkor is külön költségvetést kellett készíteni az egyes munkákra. Kikötés volt viszont a kiírásban, hogy a „föld-, szikla-, kőműves-, elhelyező- és bontó munka” csak együtt vállalható. Az ajánlatokat a Belügyminisztérium segédhivatali főigazgatójához kellett benyújtani, az Országház utca 30. szám alatti épületben, méghozzá szabályszerű pecséttel lezárt, és egykoronás bélyeggel ellátott, sértetlen borítékban. Mivel az Építési Bizottság a pályázat lejártát a felhívás megjelenésétől számítva hat hétben állapította meg, az árlejtési hirdetmény az ajánlatok benyújtásának határidejét 1913. július 31. délelőtt fél 12 órában jelölte meg.

 

Versenytárgyalás és az értékelés menete

 

Az ajánlatokat beérkezésük sorrendjében jegyzékbe kellett venni, és felbontásukra előre kitűzött időpontban, bizottság jelenlétében kerülhetett sor. Jegyzőkönyvet kellett vezetni a felbontásról, illetve magáról a versenytárgyalásról, aminek keretében a beérkezett pályázatokat nyilvánosan ismertették, sorban megnevezve az egyes cégeket, iparosakt, vállalkozókat, valamint az általuk vállalt munkát és az árajánlatuk összegét. A versenytárgyaláson megjelenhettek az ajánlattevő cégek és vállalkozók, vagy azok képviselői. Ezt követően szintén bizottság értékelte az ajánlatokat, s készítette el a munka odaítéléséről szóló javaslatát, zárt ülés keretében. Végül az építkezésért felelős szerv adta ki az odaítélési határozatot, melyről nyolc napon belül kellett értesíteni az érintett ajánlattevőket.

Az 1913. június 15-én kiírt pályázatra az ajánlatok 1913. július 18. és 31. között érkeztek be. Felbontásukra a pályázati határidő lejárta után mindössze fél órával, július 31-én déli 12 órakor kerítettek sort a Belügyminisztérium épületében, az Építési Bizottság jelenlétében tartott versenytárgyalás keretében. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a távollévő Pecz Samu műépítészt helyettese, Nagy Károly képviselte. A bizottság összesen hetvenhat ajánlatot vett számba. A nyilvános ismertetést követően Horváth Emil bizottsági elnök az ajánlatokat a belügyminisztérium számvevőségi igazgatójának adta át, és ezzel a versenytárgyalás lezárult.

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-K 148-1922-14-6792/1913.

 

Az ajánlatok száma első ránézésre elég soknak tűnik, ám több mint húszféle munkanemre számítva már árnyaltabb a kép. Az iratokból ki is derül, hogy jóval többre számítottak. Onnan tudható ez, hogy Sándor János belügyminiszter három nappal a pályázatbontás előtt még számvevőségi munkatársakat kért a kereskedelemügyi minisztertől az egyes ajánlatok költségvetésének számszaki ellenőrzésére, mivel nagyszámú ajánlatra számítottak, és mint írta: „ezáltal felmerülendő igen nagy munka volt várható”. Azonban a pályázatbontást követő napon a miniszter a munkaerő iránti igényt egy újabb levélben visszavonta azzal az indoklással, hogy a jelenlegi építkezési pangás miatt „csupán 76 ajánlat érkezett be, melyek feldolgozása nem igényel nagyobb munkát”.[8] A pangás fő oka a második Balkán-háborúban keresendő, aminek kirobbanása épp a pályázati időszakra esett. Két héttel a pályázat kiírása után, 1913. június 29-én kezdődött a közelben zajló háborús konfliktus, amely pénzpiaci zavarokat és gazdasági bizonytalanságot keltett, ami az építőiparban a vállalkozói kedv visszaesésével járt. Ezzel magyarázható, hogy az egyes munkafajtákra átlagosan csak 3–4 pályázat érkezett, sőt voltak olyan munkanemek is, amire kevesebb: parkettázásra, „függönymunkára”, raktári vasállványok szállítására csupán kettő, ajtószámok és jelzőtáblák készítésére pedig mindössze egy. A legtöbben vasbeton munkára pályáztak, méghozzá tizenhárman, ezt követte népszerűségben a kőburkolati munka kilenc, valamint a bontási-, föld-, kőműves és elhelyezési munkák nyolc-nyolc ajánlattal. Ezeknél a munkáknál nagy volt vetélkedés, ám kevesebb pályázó esetén is előfordult szoros árverseny, és általánosságban elmondható, hogy a ringbe szállt nagynevű cégek, elismert vállalkozók sem érezhették magukat biztos nyerő pozícióban. Igaz ez olyanokra is, mint a Schlick-Nicholson Gép- Waggon- és Hajógyár Rt, illetve olyan cégek, mint a kőfaragó Holdampf Sándor utódai, a kőműves munkákat végző Peterek és Wagner, a lakatos munkára pályázó Pick Ede utódai, vagy a kerámiáiról ismert Zsolnay Vilmos-féle gyár.

 


Fenestra kovácsoltvas ablakok a Schlick-Nicholson cég árajánlatából
[9]

 

A pályázatok értékelését a versenytárgyalást követő hetekben végezték el, több lépésben. Az Építési Bizottság elnöke, Horváth Emil a minisztérium számvevőségét kérte fel az ajánlatok számszaki átvizsgálására, a minisztérium műszaki osztályának bevonásával, majd pontos kimutatást készíttetett róluk a számvevőséggel az árak, a munkanemek és az ajánlattevők feltüntetésével. Ilyen áttekintés elkészítését az 1907. évi közszállítási szabályzat is előírta, és különösen fontos volt abban az esetben, ha egyszerre sok munkálatot, illetve nagyszámú ajánlatot kellett összevetni és elbírálni. A bizottsági elnök ezt a segédletet augusztus 14-én küldte meg Pecz Samunak, akitől az ajánlatok műszaki megvizsgálását és véleményezését kérte, s egyben javaslatot az egyes munkák odaítélésével kapcsolatban.

 

Pecz jelentése az ajánlatok véleményezésével

 

Pecz Samu az Építési Bizottság 1913. augusztus 28-i ülésére készítette el jelentését, ugyanerre a napra datálva, ám áttekintése bizonyosan több napos munkát igényelt, mivel terjedelmes és tartalmilag sokrétű pályázati anyagot kellett áttanulmányoznia, munkafajtánként összevetnie, értékelnie. Jelentéséhez mellékelt egy huszonnégy oldalból álló kimutatást, melyben minden munkanemnek külön oldalt szánt, sorba rendezve a beérkezett ajánlatokat a vállalkozó nevének és árajánlatának a feltüntetésével, jelezve a legolcsóbb ajánlatot, s megjelölve azt, amelyiket a kivitelezéssel való megbízásra javasolt. Az első tizenkét munkanem után beiktatott egy olyan oldalt (13.), amin az együttesen pályáztatott 1-4. munkafajtát összegezve tüntette fel, bontási-, föld- és szikla, kőműves-, illetve elhelyezési munkálatok címszó alatt.

 


Az irat jelzete: HU-MNL-OL-K 148-1922-14-6792/1913.
                            

 

Pecz szöveges értékelésében munkafajtánként haladva végigvette az általa versenyképesnek tartott ajánlatokat. A munkák többségénél a pályázati kiírás formai és tartalmi szempontjainak egyaránt megfelelő legolcsóbb ajánlatot javasolta elfogadásra, tekintettel a minisztériumi elvárásra, mi szerint „a lehető legnagyobb takarékosság tartandó szem előtt”, amit a műépítész a tételes bírálatai elején ki is emelt. Néhány munkanemnél előfordult, hogy a legalacsonyabb végösszeget feltüntető ajánlat hiányos volt, vagy a kiírás egyik-másik feltételének nem felelt meg, ezért eleve nem is lehetett „befutó”. Így például hiába volt olcsóbb Márkus Lajos vaspolcos állványokra tett ajánlata a Schlick-Nicholson gépgyár ajánlatánál, Márkus nem mutatott be mintát a vaspolcokra, pedig azt a pályázati kiírás tartalmazta. A jelentésben már egy tétel alatt szereplő föld-, kőműves-, elhelyező és bontó munka számított a legdrágábbnak, illetve ennek volt a legmagasabb az összege a költségvetési előirányzatban. Az erre beadott nyolc ajánlat közül a legmagasabb árat Wellisch Hugó jelölte meg, több mint 757 ezer koronát, ezzel szemben a legalacsonyabbat a Fodor és Reisinger építőmesterek vállalkozása, 626.750 koronát. A második legolcsóbb árajánlatot a Peterek és Wagner építőmesterek cég tette le, 637.504 koronát. Pecz az utóbbit javasolta elfogadásra a két ajánlat összevetése után, amit azzal indokolt, hogy az alapozásra itt kalkulálták az alacsonyabb összeget, s ez felettébb fontos szempont volt, ugyanis időközben kiderült, hogy a Budai Vár sziklás alaptalaja miatt az alapozási munka az eredetileg előirányzottnál jóval jelentősebb lesz. Pecz szerint ennek költsége esetleg az eredeti háromszorosa-négyszerese is lehet. Így viszont már olcsóbbnak számított a Peterek és Wagner építőmesterek cég ajánlata, s mellette érvelt Pecz azzal is, hogy megemlítette, a cég „több nagyszabású állami és fővárosi építkezést megelégedésre végzett (Honvédelmi Minisztérium, Halászbástya, fővárosi új állatkert, több fővárosi iskola)”.

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-K 148-1922-14-6792/1913.

 

A relatíve alacsony árakra való törekvés mellett Pecz véleményezésében még egy fontos szempont érvényesült: az ajánlattevő megbízhatósága, beleértve szakmai felkészültségét, ismertségét és referenciáit. Ebben a vonatkozásban – érthető módon – Pecz saját személyes tapasztalataira is épített: amennyiben volt olyan az ajánlattevők között, akivel korábban sikeresen együttműködött, és az adott munkánál a speciális tudás, a szakmai gyakorlat külön jelentőséggel bírt, akkor a tervező építész az illetőt ajánlotta kivitelezőnek. A cserepezésre pályázók közül ilyen indoklással rangsorolta első helyre Dobai Jánost, aki a második legolcsóbb árajánlatot adta: „hasonló mázas cserepezési munkálatot nekem a műegyetem építkezésénél már végzett és különben is mint megbízható első rangú vállalkozót ismerem”. A hozzáértés mellett a tervező szempontjainak pontos követése is lényeges elem volt, ami leginkább a bádogos munka pályázatainak bírálatában érhető tetten. Itt öt pályázó között zajlott az árverseny, amiben a Tóth Imre és társa cég végösszegét tekintve középen, csak harmadik helyen állt. Ám miután Pecz az ajánlatokat figyelmesen szemügyre vette, új sorrendet állított fel. Kimutatta ugyanis, hogy a vállalat a díszes elemeknél alkalmazott magas árszabást, azaz a „koncsúcsvégződésnél és a díszes árbócrúdborításnál”, melyeket eleve nem is lehetett olcsón elkészíteni, ezzel szemben a tömegáru munkáknál ő adta meg a legalacsonyabb egységárakat.

A vasbeton munkákra beadott tizenhárom pályázatból ötöt építőmesterek, nyolcat vállalkozók nyújtottak be, s mind közül a legolcsóbb mintegy 247 ezer, a legdrágább 352 ezer korona összegre rúgott. E munkafajta esetében Pecz a megbízhatóság és a felkészültség fontosságát külön kihangsúlyozta „a leendő épület rendkívül különleges szerkezetét és rendeltetését tekintve”, ezért olyan kivitelezőt javasolt, akit a művezetőség ismert, s akit a legalkalmasabbnak tartott a feladatra. Így esett a választása Biehn János vállalkozóra, annak ellenére, hogy ő csak a harmadik legalacsonyabb árat adta meg. Pecz több építkezésen dolgozott vele együtt, ezért ajánlotta a bizottság figyelmébe, mint olyan vállalkozót, aki a munkálatait kifogástalanul szokta elvégezni, s példaként említette a „József műegyetem összes vasbeton munkáit”.

Pecz javaslata több esetben megegyezett azzal az árajánlattal, amely a melléklet kimutatásában eleve a legolcsóbbnak számított. Így ajánlotta kivitelezőnek ácsmunkára a Gregersen G. és fiai céget, illetve majolika munkára a Kőszénbánya és Téglagyár Társulatot három-három pályázó közül, kőfaragó munkára Müller Ernőt ajánlatát öt versenyző közül, mázoló munkára Tomi Lajost, aszfalt munkára pedig Biehn János cégét négy-négy pályázó közül. Ezen kívül Walla József részvénytársaságának ajánlatát első helyre rangsorolta két munkafajtánál is, a műkő munkára hét pályázó, a kőburkolati munkára kilenc pályázó közül. Érdekesség, hogy az utóbbi munkára a másik Walla-cég, ifjabb Walla József mozaik-, cementáru- és műkőgyára is tett árajánlatot. Mindkét esetben az előbbi, azaz az idősebb Walla cége adta a legalacsonyabb összegű árajánlatot, ám nem csak ez számított, Pecz a cég műkőgyártási és kivitelezői tapasztalatait, valamint megbízhatóságát is hangsúlyozta.

Az aszfaltmunka esetében Pecz viszont megjegyezte a legolcsóbbnak számító ajánlattal kapcsolatban, amit az általa jól ismert, tekintélynek örvendő vállalkozó, Biehn János jegyzett, hogy az ajánlattevő a betonalapréteg elkészítését annak költségvetési tételével együtt indokolatlan módon kihagyta. Ez a hiányosság kb. 12–15 ezer koronával alacsonyabb árat eredményezett Pecz számítása szerint, aki észrevételével az Építési Bizottság figyelmét felhívta a problémára, amit majd mérlegelnie kell állásfoglalása kialakításkor.

A tervező építész már a jelentése elején hangsúlyozta, az általa elfogadásra javasolt árajánlatok összege jóval alacsonyabb, mint ami a költségvetési előirányzatban szerepel, összegezve a megpályáztatott munkafajták előirányzatait. Számításai szerint az utóbbi, azaz az előirányzott összeg 2.691.830 korona 67 fillér, míg az elbírált ajánlatok ára összeadva csak 2.359.994 korona 16 fillért tesz ki. Így vonja meg ez alapján a pénzügyi mérlegét: „tehát az építkezés szempontjából igen kedvezően mintegy 430 ezer korona megtakarítás mutatkozik”.

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-K 148-1922-14-6792/1913.

 

A bizottság értékelése, a kivitelezők kiválasztása

 

Az Építési Bizottság az 1913. augusztus 28-i ülésén tárgyalta meg Pecz jelentését, és döntött arról, hogy kiket javasol kivitelezőnek a belügyminiszternek írt felterjesztésében. A bizottsági jegyzőkönyvet nem sikerült fellelni a levéltári anyagban, ám Horváth Emil a bizottsági értékelés eredményét és a testület indítványait ismertette a belügyminiszterhez írt 1913. szeptember eleji levelében (a levél végén, a keltezésnél a pontos napot nem jelöli meg).

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-K 148-1922-14-6792/1913.

 

Az elnök felterjesztéséből kitűnik, hogy a testület többnyire elfogadta Pecz javaslatait, de nem minden kivitelezői pályázatnál. Két kategóriában a versenytárgyalás eredménytelennek nyilvánítását és új, zártkörű versenytárgyalás kiírását javasolták, mégpedig az aszfalt munka, illetve raktári vasállványok szállítása tekintetében. Az első esetben nyilván az indokolhatta a döntést, hogy a Pecz által támogatott, s amúgy kiváló referenciákkal bíró Biehn János pályázata nem volt kifogástalan: a hiányosságot, mint szó volt róla, Pecz is jelezte. Az utóbbi esetben pedig a vasállványok többféle típusa, s az árajánlatok ebből adódó nehéz összevethetősége mellett a munkanem magas értékű költségvetési előirányzata (509.800,92 korona) is szerepet játszhatott, hisz az a félmillió koronát is meghaladta. (A fentebb közölt Pecz-féle „összehasonlító költségvetés” lapalji számításában ennek a két munkának az értéke került levonásra a költségvetési előirányzat korábban kiszámított összegéből.)

Az Építési Bizottság a fentieken kívül még annyiban módosított, hogy négy munkanemnél más kivitelező kiválasztását javasolta Pecz javaslatához képest, ebből három alkalommal az olcsóbbat: asztalos munkára a Bartolffy János utóda gyárat (Csepreghy János és fia helyett), lakatos munkára Pick Ede utódai céget (Berkes Kálmán helyett), raktári vasablakok szállítására Farkas és társa céget (Lepter János helyett). A negyedik esetben viszont nem az ár számított: a Zsolnay Vilmos-féle „keramikai gyár” az olcsóbb ajánlatot tevő Kőszénbánya és Téglagyár Társulat elé valószínűleg ismert színvonalas munkái, a pirogránit technika és az építészeti kerámia alkalmazása terén elért eredményei miatt sorolhatták. Érdekesség, hogy a bizottsági jelentés szövegében a cégnév javításra került: az elfogadásra javasolt ajánlatok közé a gépelt szövegbe előbb a Kőszénbánya és Téglagyár Társulat neve került bele, majd ezt áthúzva, Zsolnay Vilmost írták fölé kézírással. Lehet a hiba oka félreértés, esetleg a legépelendő piszkozat nem volt egyértelmű. Mindenesetre, mivel a bizottsági ülés jegyzőkönyve nem ismert, a kérdés találgatásra adhat okot. A kiválasztott ajánlatok között egyébként előfordul még két javítás, de csak az összegek vonatkozásában: a sorban kétszer is szereplő Walla-cég esetében mindkét árat korrigálták.

Áttekintve a bizottsági értékelést, megállapíthatjuk, hogy az elbírált húsz munkatípus közül a legdrágább elfogadott árajánlatok többszázezer koronára rúgtak. A sorrend a következőképpen alakult (az elfogadott árajánlat után zárójelben az előirányzat): 1. bontási munka, föld- kőműves és elhelyező munka: 637.504,16 korona (696.504,10) 2. kőfaragó munka keménykőből: 341.115 korona (336.778) 3. vasbeton munka: 256.238,20 korona (581.482,40). A második-harmadik helyet azonban befolyásolta, hogy a pályáztatás még nem zárult le raktári vasállványok tekintetében, aminek az előirányzata a félmillió koronát is meghaladta. Az első versenytárgyalás eredményeként a költségvetésben a legnagyobb többlet a vasbeton munkánál keletkezett, ahol a nyertes ajánlat a költségvetési előirányzatban szereplő összegnek kevesebb mint felét (44 százalékát) tette ki. Részben emiatt a jelentős különbözet miatt, részben azért, mert a munkák többségénél képződött több-kevesebb nyereség, Horváth Emil mindent egybevetve arról értesíthette levelében a belügyminisztert, hogy az elfogadásra javasolt árajánlatok összege 2.142.513 korona 35 fillér, ami 448.989 korona 50 fillérrel alacsonyabb, mint az elbírált munkák teljes költségvetési előirányzata (a bizottság által elbírált munkák adatait lásd a cikk végén közölt, a szerző által készített táblázatban).

A bizottsági elnök felterjesztését követően a belügyminisztériumra maradt a döntés, ami minden esetben egybeesett a bizottsági javaslattal, majd a versenytárgyalások eredménye a szakmai lapokban is megjelent.[10] Ezt követően az építési munkák többségére a kivitelezői szerződéseket 1913. október végén és november elején megkötötték, azaz a vállalatba adásuk utolsó lépése is megtörtént. Itt érdemes megjegyezni, hogy a versenytárgyalás eredményével kapcsolatban egy ajánlattevő élt panasszal: a Kőszénbánya és Téglagyár Társulat. Miután a cég a Vállalkozók Lapjából a döntésről értesült, 1913. október 25-én panaszlevelet nyújtott be a belügyminiszterhez azzal az indoklással, hogy a majolika munkára a legolcsóbb ajánlatot tette, s a pályázat követelményeinek úgy anyagi, mint művészi szempontból meg tudnak felelni. Hangsúlyozták továbbá, hogy vállalatuk a több milliós befektetéssel létesített porcelán – és fajanszgyárát „a technika legújabb vívmányainak megfelelő berendezéssel szerelte fel”, s a gyártáshoz állami kedvezményben és segélyben is részesül, ezért méltánytalannak tartják a mellőzést, ami szerintük a hírnevüket is rontja.

 


Az irat jelzete: HU-MNL-OL-K 148-1922-14-8194/1913.

 

A belügyminisztérium megvizsgálta, majd határozottan elutasította a panaszt, hivatkozva az 1907. évi közszállítási szabályzatra, amely szerint a kiíró hivatal a beérkezett ajánlatok közt szabadon választ, s a legalacsonyabb árajánlat önmagában a munkálat elnyerésére nem jogosít, és így „egy ajánlattevő sem követelheti, hogy ajánlata – ha árban a legkedvezőbb is – feltétlenül elfogadtassék.

 

Kitekintés: Az 1913. őszi versenytárgyalások

 

A pályáztatás a későbbiekben is hasonló formában zajlott, a korábbiaknak megfelelő feltételekkel. Lényeges különbséget az jelent, hogy néhány alkalommal zárt versenytárgyalást tartottak, amin csak meghívott cégek, vállalkozók indulhattak. 1913. október 31-én hirdették meg a zárt versenytárgyalást az aszfalt munkára és raktári vasállványok szállítására, ami mindkét esetben eredményes volt, s ezzel az első pályázati kör lezárult.

A pályáztatás második szakasza 1913. október 31-én kezdődött el, ekkor írták ki az árlejtési hirdetményt a munkálatok második csoportjába sorolt munkafajtákra. Zártkörű versenytárgyalást rendeltek el a feladatok speciális jellege miatt a központi fűtőberendezésre és a szobrász munkára, illetve nyilvános árlejtés keretében versenyeztették a cégeket a „vízvezetéki, csatornázási, gázvezetéki munkákra együtt”, és „külön a villamos munkákra”. Az utóbbi alatt eleve többféle feladatot értettek: a villanyvezetékek beszerelését, továbbá a világítással, a lámpák elosztásával, a villámhárítókkal, valamint az elektromos jelző- és a telefonberendezéssel kapcsolatos munkákat. A versenytárgyalásokat 1913. december 15-én tartották, de az ajánlatok elbírálására már 1914 elején sor került. A „villamos munkák” pályázatait azonban eredménytelennek nyilvánították, ezért ezekre újabb, zártkörű versenytárgyalást írtak ki, ami 1914. május 11-én már győztes megjelölésével (Ganz-féle villamossági részvénytársaság) végződött, s ezzel a második pályázati kör is lezárult.

A pályáztatás 1913 nyarától 1914 tavaszáig tartó első két szakasza költségvetési szempontból nézve egyértelműen sikeresnek mondható, hiszen az első pályázati körben elért közel 450.000 koronát kitevő megtakarítás a második ciklusban is megmaradt, és mindez azzal kecsegtetett, hogy a vártnál kevesebb pályázó ellenére tartalék képződik a költségvetésben. Az eredeti tervekben megfogalmazott, s még 1914 májusában is érvényes elképzelést – mely szerint az épület egy éven belül, 1915. május 1-ig „befödhető legyen”, s két éven belül, 1916. május 1-én teljesen elkészüljön, használatnak átadható módon – felülírta a néhány hónap múlva kitört világháború, a költségvetést pedig felborította a háborús infláció.

 

Az Építési bizottság 1913. augusztus 28-i ülésén kijelölt kivitelezők az árajánlattal és a munka költségvetési előirányzatával

Munkafajták

Kiválasztott cégek, iparosok, vállalkozók

árajánlat (koronában)

költségvetési előirányzat (koronában)

 

Bontási munka, föld-, kőműves és elhelyező munka

Peterek és Wagner cég

637 504,16

696 504,10

 

Vasbeton munka

Biehn János

   256 238,20   

581 482,40

 

Vasmunka

Vasgerendákat árusító rt

     31 762,50   

33 227,60

 

Ácsmunka

Gregersen G. és fiai cég

       1 348,70   

1 586,60

 

Cserepező munka

Dobai János

     11 508,60   

13 773,30

 

Bádogos munka

Tóth Imre és társa cég

     17 676,41   

21 251,40

 

Kőfaragó munka keménykőből

Holdampf Sándor utódai cég

   341 115,00   

336 778,00

 

Kőfaragó munka különféle kőnemekből

Müller Ernő

   119 650,00   

147 389,00

 

Műkő munka

Walla József rt

     10 415,10   

14 087,00

 

Majolika munka

Zsolnay Vilmos-féle keramikai gyár

     44 991,50   

44 090,50

 

Kőburkolati munka

Walla József rt

     39 728,20   

50 573,10

 

Keményfa (parketta) munka

Egyesült parkettgyárak

       9 681,30   

9 056,70

 

Asztalos munka

Bartolfy János utóda cég

     34 697,50

(később pontosított összeg)   

31 583,00

 

Lakatos munka

Pick Ede utódai cég

     46 145,24   

48 841,10

 

Mázoló munka

Tomi Lajos

     11 136,14   

23 590,55

 

Üveges munka

Seiler Ármin

     20 910,60   

24 067,70

 

Ajtószámok és jelzőtáblák

Perczel Béla

          719,20   

868,50

 

Függöny

Magaziner Lajos

       1 094,00   

978,30

 

Felvonó

Wertheim Ferenc és társa cég

     24 000,00   

18 513,00

 

Raktári vasablakok

Farkas és társa cég

     37 835,00   

45 223,50

 

 

 


[1] A kereskedelemügyi m. kir. minister által 1907. évi 55.800 szám alatt kiadott közszállítási szabályzat a hazai ipar fejlesztéséről szóló 1907: III. tc. 14. §-a és a minisztertanácsnak 1907. évi július hó 3-án hozott határozata alapján. Magyarországi rendeletek tára 1907. I. kötet, 927–1024.
 

[2] A középítkezési munkákra és azokkal kapcsolatos szállításokra vonatkozó feltétek. Kereskedelemügyi magyar kir. minister, Budapest, 1911.
 

[3] A nyomtatvány megtalálható a felhasznált levéltári forrásokban: HU-MNL-OL-K 148-1922-14-6956/1913. [Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár, Belügyminisztérium, Elnöki iratok]
 

[4] Halkovics László: A közszállítás szerepe a magyar ipar fejlődésében. Statisztikai Szemle, 1998. 7–8. sz. 625-648. 627.
 

[5] Pecz Samu (1854-1922) építész, műegyetemi tanár, udvari tanácsos, aki tanulmányait követően előbb Schulek Frigyes mellett dolgozott, majd Hauszmann Alajos irodájában. Később számos kitűnő épületet tervezett, a fővárosban például a budapesti unitárius templomot, a Szilágyi Dezső téri református templomot, a városligeti fasori evangélikus gimnáziumot és templomot, a Műegyetem több épületét, a Fővám téri Központi Vásárcsarnokot, az Üllői úti tisztviselőházat és az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületét. Vidéki munkái is figyelemre méltóak: többek közt a fiumei tengerészeti akadémia, a debreceni református főgimnázium, a beregszászi gimnázium, az ungvári reáliskola, illetve a nádasdladányi plébániatemplom tervei fűződnek a nevéhez.
 

[6] Az Országos Levéltár Építési Bizottságának elnöke a műszakilag felülvizsgált országos levéltári részletes tervekre vonatkozó bizottsági javaslatot felterjeszti. Az 1913. május 24-i bizottsági ülés jegyzőkönyve. HU-MNL-OL-K 148-1922-14-4321/1913.
 

[7] Borsa Iván: Az Országos Levéltár épületei, 1874–1974. Levéltári Közlemények, 1979, 50. sz. 23–50.

[8] Az új levéltári építkezésekre vonatkozólag beérkezett ajánlatok feldolgozásához kért kereskedelemügyi minisztériumi szakközeg visszamondása. HU-MNL-OL-K 148 1922-14-5977/1913.
 

[9] A Schlick-Nicholson cég ajánlata raktári vasállványokra. HU-MNL-OL-K 148 1922-14-6792/1913.
 

[10] Az Országos Levéltár építése. Vállalkozók Lapja, 1913. október 8.

Ezen a napon történt december 06.

1912

Ludwig Borchardt irányításával dolgozó német régészcsoport megtalálja Nofertiti portréját.Tovább

1916

I. világháború: A központi hatalmak csapatai bevonulnak az elfoglalt Bukarestbe.Tovább

1917

A kanadai Halifax kikötőjében felrobban az SS Mont-Blanc francia lőszerszállító hajó. 2000 ember életét veszti, 9000 sebesült. 2 km2-es...Tovább

1917

I. világháború: Az Amerikai Egyesült Államok hadat üzen az Osztrák–Magyar MonarchiánakTovább

1938

Német–francia megnemtámadási nyilatkozat.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Lapunk idei negyedik száma ismét négy forrásismertetést publikál. Az írások ezúttal nemcsak konkrét személyek sorsának alakulását, hanem egy konkrét intézmény számára mérföldkőnek nevezhető eseménysort mutatnak be. A publikációk időrendjét tekintve egy kapcsolódik az Osztrák-Magyar Monarchiához, egy a Horthy-korszakhoz, egy a kommunista hatalomátvétel éveihez, egy pedig a kiépült Kádár-rendszerhez. Mind a négy írásnak van ugyanakkor kihatása a későbbi időszakokra nézve.

A kronologikus rendet tartva Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) forrásismertetése az első, aki az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületének történetéhez szolgáltat eddig kevésbé ismert adalékokat. Szerzőnk írásában bemutatja, hogy milyen módon zajlott az akkor még csak papíron létező levéltári palota építéséhez a kivitelezők pályáztatása – a bő száz évvel ezelőtt történt kiválasztásnak pedig máig ható következménye az épület külső-belső kinézete. Mint kiderül: a pályáztatás lineáris folyamatnak tűnik, azonban a gyakorlat mást mutatott több esetben is.

Kunné Tornóczky Andrea (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára) Sárdy János operaénekes életének azon szakaszát helyezi reflektorfénybe, amikor még kántortanítóként dolgozott Dunaföldváron. Írásából kiderül, hogy miként került pályázat útján a tolnai városba, és hogy mivel foglalkozott a tanítás mellett (amelynek későbbi énekesi karrierjéhez is köze volt).

Az 1945 utáni magyarországi keresztényellene politikai lépéseket átélő Mihalovics Zsigmond beszámolóit ismerteti Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság), aki a Vatikáni Államtitkárság Levéltárában végzett kutatásai során bukkant rá Katolikus Akció korabeli vezetőjének a feljegyzéseire, amelyeknek XII. Piusz pápa volt a címzettje. A bőséges, nemcsak a magyarországi egyház-, hanem politikatörténet számára is értékes forrást jelentő írásokat két részletben közöljük terjedelmi okok miatt.

Szabó Imréné Simon Teréz brutális bűncselekményét, bírósági ügyét, majd kivégzését mutatja be részletesen levéltári dokumentumok alapján Dulai Péter (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola). A két kisgyermek meggyilkolását tervező takarítónő esete abból a szempontból kuriózum, hogy hazánkban ő volt az utolsó előtti kivégzett nő, valamint, hogy a kegyelmi kérvényének elutasításához nagyban hozzájárult a közvélemény haragja.

Negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei ötödik és hatodik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest 2022. október 20.

Miklós Dániel
főszerkesztő