„Nagyon nehéz feladat volt az élet újrakezdése egy új országban”. Interjú Jankovich Ilonával és Jankovich-Blanquet Ilonával, a gróf Károlyi és a gróf Jankovich család leszármazottaival

Bevezető

Az alábbiakban olvasható két interjú együttes közlését indokolja, hogy az interjúalanyok, akiket szoros rokoni kapcsolat fűz össze (Jankovich Ilona unokahúga Jankovich-Blanquet Ilona), ugyanazt a családtörténeti szálat fűzik tovább, fontos adalékokkal világítva meg, hogyan alakult egy kényszerűen Franciaországba emigrált magyar arisztokrata család sorsa.

A történet központi szereplői: Károlyi Fruzsina grófnő (1899–1993), a fóti uradalom és kastély egykori urának, gróf Károlyi Lászlónak (1859–1936) és feleségének, Apponyi Franciska grófnőnek (1879–1958)[1] a lánya, akinek az alakját mindkét interjúalany felidézi, valamint Fruzsina férje, a horvátországi birtokait az első világháború után elvesztett, s lényegében vagyontalanná vált gróf Jankovich Dénes (1904–1976), akik 1935-ben kötöttek házasságot. Négy gyermekük született, sorrendben Jankovich István (1937–2017), Kinga (1939– ), Katalin (1941–) és Ilona (1942– ). Károlyi Fruzsina az 1971-es magyarországi hazalátogatását követően, 1973-1976 között megírta emlékeit családtörténeti keretbe ágyazva, „Elveszett Paradicsom” címmel. Memoárját sok évtizeddel később, 2011-ben lánya, Jankovich Ilona „Lost Paradise” címmel jelentette meg magánkiadásban angol és francia nyelven, szerkesztőként jegyezve a kötetet.[2]

A Lost Paradise borítója Károlyi Fruzsina grófnő esküvőjekor készült fotójával (1935).
Forrás: a szerző felvétele

Jankovich Dénes Bécsben és Párizsban végzett kereskedelmi főiskolát, majd házasságkötéskor már gróf Draskovics Iván sellyei birtokának volt az igazgatója. Károlyi István, Fruzsina bátyja, aki 1936-ban, apja halálakor megörökölte a fóti Károlyi-uradalmat, felkérte Dénest birtokainak kormányzójává, amit elfogadva költözött Fótra. 1939-ben Aschner Lipót, az Egyesült Izzó igazgatója felfigyelt Jankovich kiváló tárgyalókészségére és az Egyesült Izzóhoz hívta kereskedelmi igazgatónak. Ezt a tisztséget Dénes 1947-ig töltötte be. A háború alatti legdrámaibb időszakban, 1944-ben, miután Aschnert deportálták, Dénes lett az első számú vezető, aki Bay Zoltánnal[3], a műszaki vezetővel együtt irányította a gyárat. Mindent megmozgatva sikerült kiszabadítaniuk Aschnert a mauthauseni lágerből, továbbá megmentették a gyár tizenhárom zsidó mérnökét, mint pótolhatatlan munkaerőt az elhurcolástól, illetve magát a gyárat is a bezárástól és a leszereléstől.[4] Jankovich Dénes emberségből, tárgyalási készségből és tettrekészségből  kitűnőre vizsgázott ebben a drámai időszakban, miközben többször életveszélyesen kockáztatta a saját életét.

Az Egyesült Izzó megmentett zsidó származású mérnökeinek köszönő levele Jankovich Déneshez, 1944. szeptember 23.
Forrás: Jankovich Ilona.[5]

Nem kevésbé kockázatos, fájdalmas és tragikus időszak kezdődött saját életére, és közvetve családja sorsára nézve 1947 őszétől, amikor előbb a kommunista sajtótámadások céltáblájává vált az államosításra kijelölt Egyesült Izzó több vezetőjével együtt, majd 1947 december 8-án őrizetbe vették mint a dolgozók között népszerű, de az államosítást ellenző vezetőt (aki ráadásul gróf volt!). A cég argentínai fiókja részvénypakettjének eladásával gyanúsítva került vizsgálati fogságba, majd internálták. Mivel nem fogták perbe, így védekezni se tudott a vádak ellen (nem is volt valós bizonyíték ellene). A kommunista belügy szempontja ugyanis az volt, hogy tartsák elzárva, amíg a gyárban visszaszorítják az államosítást ellenző „antikommunistákat”. Közel tíz hónapot töltött fogságban, előbb internálótáborban, majd 267 napot három különböző börtönben, miközben a fizetése folyósítását is megszüntették.

Fruzsinának nagy nehézséget okozott a négy gyermek eltartása, s mivel már útlevelet ő sem kaphatott, 1948 májusában illegálisan Ausztriába távozott a gyerekkel, előbb Bécsbe, majd Grazba, ahol Jankovich Anna, Dénes nővére fogadta be őket. Dénes 1948 szeptember 2-án szabadult, majd utána rendőrségi felügyelet alá vonták. Mivel útlevélre esélye sem volt, s az Izzónál se a munkáját, se az elmaradt fizetését nem kapta vissza, úgy döntött, hogy Ausztriába szökik Fruzsinával, aki eljött hozzá Budapestre. 1948. november 1-én végleg elhagyták az országot, és közel kétévnyi grazi tartózkodás után vándorolt ki a család Franciaországba.

Jankovich Dénes küzdelmes életéről és emberi kiválóságáról szép szavakkal emlékezik meg Souvenirs című munkájában Jankovich Ilona, akinek szívügye a családjának története és értékes családtörténeti munkát végzett. Miután megjelentette édesanyja emlékeit, fontos dokumentumokat gyűjtött össze édesapjáról, akinek az élettörténetét, kiegészítve a Jankovich família vázlatos családtörténetével kiadta egy általa szerkesztett kötetben francia nyelven.[6] Míg Károlyi Fruzsina a Lost Paradise-ban bővebb terjedelemben mutatja be a fóti Károlyiak 1945 előtti életét[7], ám csak röviden, pár oldalon tér ki az emigrációs időszakra, addig a Souvenirs című kötet bővebb képet ad a család későbbi időszakáról, a franciaországi évekről. Röviden, csak egy fejezetben említi Fruzsina a Lost Paradise-ban az Apponyi famíliát, Apponyi Franciska családját, a „Fanny mama” szüleinél, a felvidéki Apponyban töltött gyerekkori éveket, és a későbbi találkozásokat az apponyi rokonsággal.[8]

A Souvenirs címlapja gróf Jankovich Dénes esküvőkor készült fotójával (1935).
Forrás: a szerző felvétele

Interjúk
 

1.Interjú Jankovich Ilonával (Budapest. 2024. október 4.)

- Ilona, kérem, hogy mutatkozzon be röviden.

- Jankovich Ilona vagyok, ez a születési nevem, a házasságom után felvettem a férjem nevét is, így lett a családi nevem Ilona Jankovich-Livingstone-Learmonth, franciául Heléne Jankovich-Livingstone-Learmonth. Az édesapám gróf Jankovich Dénes, édesanyám Károlyi Fruzsina grófnő. Budapesten születtem, 1942 nyarán, és hatéves voltam, amikor a kommunista hatalomátvételt követően a szüleim úgy döntöttek, hogy elhagyjuk az országot, elsősorban az édesapámat ért retorziók, letartóztatás, internálás, rendőrségi felügyelet miatt. Előbb Ausztriába mentünk, majd innen költözött 1950-ben Franciaországba a családom, és azóta itt élek. Szüleimmel Párizs mellett laktunk. 1976-ban kötöttem házasságot, férjem Thomas Livingstone-Learmonth, aki az angliai Staffordban született. Billiéme-ben lakunk, szép vidéken, nem messze az Alpoktól.

- Ilona 1942-ben született a háború alatt, és még nagyon fiatal volt, amikor kivándoroltak a családjával a háború után néhány évvel. Van-e bármilyen emléke abból az időből, amikor még Magyarországon laktak?

- Igen, van egy pár emlékem. Amikor ideért a front és az oroszok bejöttek Budára, mi pincében laktunk a Rózsadombon. A ház, ahol laktunk, egy kertes, szépen berendezett budai villa volt, amit a szüleim béreltek. Az egyik bombázáskor körülöttünk a házak le lettek bombázva, és a miénk csodálatosan megmaradt. A pincében éltünk, és a szomszéd családok, akiknek a házuk összedőlt, odajöttek mihozzánk, úgyhogy a végén nagyon sok család húzta meg magát nálunk.

- Mikor költöztek a Rózsadombra? A háború alatt?

- Amikor édesapám, Jankovich Dénes a Tungsramhoz került jó állásba, kereskedelmi igazgatónak, 1939-ben. Előtte Fóton laktak a szüleim a Károlyi-kastélyban, a bátyám, Jankovich István még ott születetett. 1939-től édesapám a rózsadombi villából járt autóval a gyárba dolgozni, így írja édesanyám a Lost Paradise című könyvében. Nem volt egy különösen szép ház, de úgy látszik erős volt, mert nem dőlt össze a bombázás idején. Itt vészeltük át a legnehezebb napokat, édesanyám és a gyerekek, én a három testvéremmel, valamint az édesapám, aki szintén velünk lakott, de amíg nem robbantották fel a dunai hidakat, addig ő minden munkanapon bement a gyárba, ami elég veszélyes volt.

Jankovich Kinga, Katalin, István és Ilona 1944-ben.
Forrás: Károlyi Jankovich: i. m. 277.

- Ilona emlékszik erre a rózsadombi villára?

- Elmentem megnézni a házat, amikor az első magyarországi utam volt. Én már 1970-ben eljöttem Budapestre, mert nagyon akartam látni, hol születtem, és honnan származik a családom. A Farkasdy Vilmával jöttem, aki a nevelőnőnk volt, az ő testvérével együtt. A Farkasdy Vilma volt Magyarországon a nevelőnőnk, nekem meg a testvéreimnek, és ő kijött a szüleimmel Franciaországba, és végig velünk élt, míg meg nem halt.

- Vilmát Ilona édesanyja, Fruzsina fogadta fel, és neki segített Franciaországban is?

- Igen, mivel Fruzsina mint Károlyi grófnő a háború előtt jómódban élt, s  nem kellett végeznie semmiféle háztartási munkát, nem tanulta, nem is csinálta ezt. Nem nagyon tudott főzni, nem szokott takarítani. Ő azelőtt más világban élt, és aztán egyszeriben egyedül maradt, alkalmazottak nélkül. Ezért a nevelőnőnk nagyon nagy segítség volt neki. Ő mindig megcsinált mindenféle házimunkát, főzött, takarított.

- Miért pont Franciaországot választották végül a szülei az átmeneti ausztriai tartózkodás után?

- Azért, mert az Egyesült Izzónak, amit külföldön csak Tungsramként ismertek, volt egy fiókja Párizsban, és ez egy lehetőség volt édesapámnak, hogy ott dolgozzon. Amikor Franciaországba jöttünk, 1950-ben, akkor próbálta a Tungsramnál kialakított kapcsolatait felhasználni, és az amerikai General Electric-kel tovább együttműködni, ez a cég volt ugyanis a fő részvényese a Tungsramnak. Nemcsak Párizsban, több országban voltak még leányvállalatok, Londonban, Hollandiában meg Olaszországban, de az amerikaiak akkor már nem nagyon akartak ebben részt venni. És ezért kezdett Dénes néhány évvel később új cég építésébe.

- Az új cég alapításra mikor került sor, az ötvenes évek elején még?

- Igen, 1952-ben.

- Franciaországban hol laktak a szüleivel? Úgy tudom, hogy kezdetben Bougivalban, de nem végig.

- Először tíz évig Bougivalban laktunk, egy régi nagy házban, a Szajna szigetén, ami Párizstól tíz kilométerre van nyugatra. Szép helyen, de elég rossz állapotban volt a ház, amit béreltünk, és ez sok nehézséget okozott, mert például nem volt rendben a fűtés, és volt, hogy villany nem volt, vagy víz. Később 1959-ben tudott venni édesapám egy szép kis emeletes házat az egyik szomszéd kisvárosban, Le Vésinet-ben. Kertje is volt, és szüleim szépen berendezték, s utána ott laktunk, ez már sokkal jobb volt. Édesapám sok munkával elérte, hogy lett az új hazában egy saját otthonunk, ami nagy siker volt szüleim számára.

- Hogyan kerültek először Bougivalba és éppen abba a házba, amit béreltek?

- A mamának az egyik unokahúga, Apponyi Virginia lakott ott, amikor kiköltöztünk Franciaországba. Ő volt annak az Apponyi Geraldine-nak a nővére, aki albán királynő lett még a háború előtt.[9] Virginia ott volt, amikor mi megérkeztünk, s mivel akkor nem találtunk mást, csak ezt a házat, beköltöztünk hozzá, és ott maradtunk. Nagy ház volt, volt elég szoba mindenki számára. De Virginia hamarosan elköltözött, ugyanis az amerikai férjének jó állása volt, és tudtak venni egy kis kastélyt Normandiában. Utána mi egyedül maradtunk a nagy házban, amit továbbra is béreltünk.

Farkasdi Vilma (balról) és a Jankovich család tagjai: Katalin, Dénes, Fruzsina, István, Ilona, Kinga, 1953.
Forrás: Jankovich Ilona

Tudni kell, hogy Franciaországban az ötvenes években nem volt semmilyen állami segítség a külföldről érkezőknek, és nehéz volt találni egy bérelhető házat. És általában nem is szerették a külföldieket. Például én nyolcéves voltam, de a legelső osztályba lettem az iskolában besorolva, a legkisebbek közé, mert még nem tudtam franciául, és a gyerekek gyakran rám támadtak, többször megcibálták, megtépték a kabátomat úgy, hogy leszakadtak a gombjai, és olyanra is emlékszem, hogy a WC-be menekültem. Ez csak velem történt meg a családban, a nővéreimmel nem, talán mert ők már nagyobbak voltak, úgy látszik, velük nem mertek kikezdeni. De ameddig nem tanultunk meg franciául, addig nekünk gyerekeknek nagyon nehéz volt a beilleszkedés. A gyerekekre sajnos gyakorta jellemző, hogy együtt kiközösítik a másfajtát, és az volt a tapasztalatom, hogy sokszor kegyetlenek.

- A szülei idővel be tudtak illeszkedni Franciaországban? Vagy ez nem ment könnyen?

- Nem nagyon. Társadalmi életük nem volt. Nekünk, gyerekeknek lett, mi már eleve francia társadalmi kapcsolatokat építettünk magunknak, de a szüleimre ez nem volt jellemző, nekik derékba tört az életük, ami szomorú volt, és szerintem ők össze voltak törve. Nekik nagyon nehéz volt, mert a régi otthonukból kiszakadtak, a régi ismeretségek megszakadtak. Szabad idejük nagy részét lekötötte a szűkebb család.

- De voltak azért ismerőseik Franciaországban, nem?

- Kevés. Akikkel összejártak, az nagyon kevés, és ritka volt az összejövetel. A szüleim inkább a családdal, a gyerekekkel, a rokonokkal törődtek. Az unokatestvéreim, Károlyi Istvánnak a gyerekei, Sándor, Boriska, Ede és László sokszor jöttek hozzánk. Meglátogattak bennünket Bougivalban mindjárt elején, még 1951-ben Károlyi Istvánék, édesanyám bátyja, István a feleségével, Mädyvel[10], és a két kisebb fiúkkal, Edével és Sándorral, mielőtt kivándoroltak Argentínába. És később is főleg a rokonokkal voltak kapcsolatban a szüleim és főleg rokonok jártak nálunk.

Károlyi Istvánék Fruzsináéknál Bougivalban, 1951-ben. Balról jobbra hátul: Windisch-Graetz Mária, Károlyi István és Fruzsina, elől: Jankovich Ilona, Károlyi Sándor, Jankovich Katalin és Kinga, Károlyi Ede.
Forrás: Károlyi Jankovich: i. m. 305. 

- És a Károlyi család régi külföldi, franciaországi ismerőseivel nem tartottak kapcsolatot?

- Azt tapasztaltuk, hogy a családnak ezek az egykori barátai az 1950-es évektől valójában már nem voltak a mi barátaink, a régi kapcsolat megváltozott. Ők élték a jómódú életüket a kastélyukban vagy palotájukban, de nekünk már nem volt kastélyunk, palotánk, és nem volt meg a régi jómód sem. Lett köztünk egy nagy társadalmi különbség, és ez érződött, illetve éreztették. Amikor Apponyi Franciska, akit mi Fanny mamának hívtunk, nagy nehezen kijutott hozzánk 1955-ben Franciaországba, az édesanyám írt a Károlyi család régi barátainak, hogy segítsenek, mert Franciska gyógykezelése és a megfelelő idősotthonban való elhelyezése, ahol a szükséges orvosi ellátást is biztosítják, nagyon sokba kerül.

- Tudtommal Franciska gyógykezelésében többen is segítettek, nem?

- Igen, ebben többen segítettek, főleg négy család: a Polignac család, amely távoli rokonunk, a párizsi de Noailles márkiné, Van der Elst báró és bárónő Rómában, valamint a monacói herceg és a hercegnő. Szóval amikor édesanyám küldött ki leveleket és kért pénzt, akkor többen adtak. De a szüleinknek nagyon nehéz feladat az élet újrakezdése egy új országban, szinte a nulláról, és sok energiájuk ráment, édesapám nagyon sokat dolgozott a családjáért.

- A szülei meséltek arról, hogy 1945 előtt hogyan éltek Magyarországon?

- Igen, meséltek, de nem gyakran.

- Inkább el akarták felejteni?

- Nem, nem. Inkább mi, a fiatalok nem érdeklődtünk annyira eziránt. És ezt látom az én unokahúgaimnál is, hogy a fiatalok nem akarják magukat beleélni egy olyan múltba, ami nem fog már visszajönni. És igazából én se fiatalon, hanem csak jóval később kezdtem komolyabban érdeklődni a szüleim korábbi, 1945 előtti élete és a család története iránt. Az utóbbi években viszont sokat foglalkozok vele, szívügyemnek tekintem a múltunk megőrzését és továbbadását.

- Ilona mit tanult Franciaországban, és mivel foglalkozott?

- Két évig tanultam PR-t, és együtt dolgoztam édesapámmal a családi cégben. Édesapám alapított ugyanis egy családi céget, amin keresztül importáltunk Németországból rádióhoz alkatrészeket, pontosabban rádiógombokat, és azokat adtuk el a francia piacon. Én megtanultam a könyvelést, és édesapámnak segítettem az üzlet vezetésében. De nagyon nehéz volt. És a testvéreim közül egyik sem akart a családi vállalkozásban közreműködni. Ők élték az életüket. A Katalinnak négy lánya lett, lekötötte a család, az István fizikus lett és nagyon jó állása volt, ő segített a szülőkön, de nem dolgozott velünk. A Kingának saját üzlete volt a férjével. Úgyhogy én voltam az egyedüli, aki otthon maradt a szülei mellett.

- Tehát amikor Apponyi Franciska kiköltözött Franciaországba, akkor Dénes már évek óta a saját cégében dolgozott.

- Igen, mert Franciska áttelepülése elhúzódott, s végül csak 1955-ben kapott engedélyt, s akkor jöhetett ki. Három évig tartott, míg megkapta az útlevelet és a vízumot, hogy kijusson Franciaországba. Ez a három év, amit Magyarországon töltött, nagyon keserves volt számára. Eltörte a lábát, és még más betegségei is voltak. Kórházból kórházba küldözgették, és ez volt élete legnehezebb és legszomorúbb része. Elszegényedett, nem kapott megfelelő ellátást, és nagyon szívszorító leveleket írt Fruzsinának. Írt több francia nyelvű levelet is.

- Miről szóltak ezek a levelek?

- Beszámolt arról, hogy van, mi történtént vele, megírta, mire lenne szüksége. Fanny mama – ahogy mi unokák hívtuk – gyakran kérte, hogy küldjünk neki csomagokat, és Fruzsina, az édesanyám küldött is neki rendszeresen, de úgy tapasztaltuk, hogy elég sok elveszett, vagy esetleg ellopták, szóval nem érkezett meg hozzá. És úgy éreztük a leveleiből, hogy ő ezeket a csomagokat, vagy egy részüket eladta, és például tűzifát vett az árából, hogy fűteni tudjon. Egy levélben azt írta, hogy csak tíz fok van a szobájában, nagyon-nagyon fázik, és tüdőgyulladása lett, mert annyira hideg volt a szobájában. De azt is el kell mondani, hogy a fóti egyszerű emberek, akik korábbról is ismerték, s akiket ő a háború előtt mindig segített, azok nem felejtették el a sok jót, és most ők segítettek sokszor Fanny mamán. Ételt is vittek neki olykor és rendszeresen látogatták.

- Ilona, hogyan találkozott Fanny mamával? És milyennek látta?

- Hát amikor megérkezett hozzánk ide Bougivalba, akkor találkoztunk vele. Mi gyerekek nem ismertük, pontosabban nem emlékeztünk rá, mert rég láttuk, még a háború alatt, de akkor mi még kisgyerekek voltunk. Megöregedett, lefogyott, mindössze 48 kg volt, amikor hozzánk kijutott, és nagyon beteg volt. Ezért a kapcsolat nehezen ment velünk gyerekekkel. A szüleim, főként az édesanyám, meg a Vilmi, a nevelőnőnk nagyon sokat tett Franciskáért, mert ki kellett szolgálni és gondozni kellett őt.

- Nem is tudott vele beszélgetni? Erre nem volt lehetőség?

- Nem emlékszem, hogy akkor tudtam volna vele beszélgetni. Aztán később, miután a szüleim el tudták helyezni a Saint Germaine-i idősotthonba, ami közel volt hozzánk, csak 5 km-re, ahol jó ápolást kapott, és javult is az állapota, akkor elmentünk őt látogatni, és akkor már tudtam vele beszélgetni. De hát úgy emlékszem, hogy nem volt túl érdekes beszélgetés számomra. Volt két generáció korkülönbség köztünk. Én még csak tizennégy éves voltam, ő meg már idős, beteg.

- Hol halt meg Fanny mama?

- 1958 nyarán halt meg az idősotthonban. Mi a családdal Dél-Franciaországban, a tengerparton, Antibes-ben nyaraltunk éppen, amikor a szüleim kapták a hírt. Csak ők utaztak haza, és elintézték a temetést. Bougivaltól nem messze, Chatou-ban temették el Fanny mamát.

- Miért éppen ott?

- Mi akkoriban oda jártunk misére, az ottani katolikus templomba. Azért oda, mert a bougivali templom tőlünk nehezebben volt megközelíthető: fent volt egy hegyen, és az emelkedő miatt a szüleim oda nem szerettek menni. Amikor Le Vésinet-be költöztünk, attól kezdve az ottani templomba jártunk.

- Amikor Ilona először Magyarországra jött 1970-ben, akkor még az édesapja, Dénes is élt. Együtt jöttek?

- Nem, a szüleim csak 1971-ben látogattak először Magyarországra, mert akkor volt egy vadászati kiállítás Budapesten, és arra az alkalomra jöttek haza. Én is velük jöttem, egyedüliként a gyerekeik közül. Szó van erről a Souvenirs című könyvben is, amit az édesapámról írtam. Van benne a végén mellékletben egy kétoldalas szöveg, amit az édesanyám akkor írt, amikor visszajöttek erről az útról, s ez nekem annyira fontos, hogy bár benne van a Lost Paradise-ban, beletettem az új könyvbe is. Meglátogatták 1971-ben a régi, számukra kedves helyszíneket és elvittek engem is Fótra, Radványba, Lászlótanyára, Pálházára, Kőkapura, Istvánkútra, megnéztük a Károlyi-kastélyokat és az egykori Károlyi-uradalom édesanyámnak kedves helyszíneit.

Károlyi Fruzsina a család egykori vadászával Istvánkúton, 1971-ben.
Forrás: Károlyi Jankovich: i. m. 238.

Találkoztak Fóton a plébánossal és régi ismerősökkel, a család volt alkalmazottjaival. Édesanyám nagyon meghatódott, hogy a családját nem felejtették el Fóton, de nem ment be a kastélyba, egyszerűen nem akart bemenni, nem akarta látni, milyen lett. Édesanyámat nagyon felkavarta a látogatás, megható volt számára, hogy több ismerős jó szívvel emlékezett rájuk, de egyben nagy szomorúság volt számára, hogy minden megváltozott. Mert az a világ, amit ők korábbról ismertek, ahogy mondta édesanyám, az a paradicsom volt. És ez a paradicsom eltűnt, nem létezett már. És azért írta meg az utazás után az emlékeit. Lost Paradise (Elveszett Paradicsom) lett a címe. Azt akarta, hogy a gyerekei, unokái ismerjék meg a múltat, és emlékezzenek rá, hogy milyen volt a régi életük.

A rokonságból kikkel tartották a kapcsolatot a szülei?

- Hát leginkább Károlyi Boriskával, Károlyi István lányával. Mint említettem, Boriska szülei kivándoroltak Argentínába, de a gyerekek közül csak Sándor és Ede ment velük, a két idősebb testvér, László és Boriska nem. Ott élt Argentínában már Klára, édesanyám húga a férjével, Semsey Andorral[11], aki korábban diplomataként került oda és ott maradt a háború után is. Anyám a bátyjával, Istvánnal és a feleségével, rendszeresen levelezett. Ezeket a leveleket Katalin nővérem őrzi. Az édesanyám nagyon szerette Istvánt és igyekezett tartani velük a kapcsolatot. Boriska Írországba költözött, ahol egy skót család fogadta be, ott tanult orvosnak, és utána orvosként dolgozott Londonban. Őt sokszor láttuk, mert gyakran utazott hozzánk Franciaországba és rendszeresen jött velünk nyaralni. Őt nagyon szerettük, sokat voltunk együtt.

A Jankovich család Boriskával Velencében 1960 körül. Balról jobbra Kinga, Fruzsina, Farkasdy Vilma, Károlyi Boriska, Ilona, István, Dénes és Katalin.
Forrás: Jankovich Ilona

 

- Fruzsina a nővérével, Klárával is levelezett? És Klára családjával volt kapcsolata?

- Igen, ővelük is levelezett. És itt is voltak egyszer nálunk, hozták a kis unokáikat, Semsey Tamás gyerekeit, Andrást és Juliát. Tamás nővére, Suzy (Zsuzsa) is volt nálunk több hónapig az 1960-as években. Semsey András azóta felnőtt és átköltözött Európába, Münchenben él, ő eljött hozzánk jó párszor. András mindig jön a családi találkozókra és utazásokra is. Amikor rendeztünk 2011-ben egy családi összejövetelt Fóton, vagy később csináltunk egy nagy családi utazást 2018-ben, azokra is eljött.

Semsey Andor és neje Károlyi Klára az unokákkal Le Vesinet-ben, Fruzsináéknál, 1965-1970 körül.
Forrás: Jankovich Ilona tulajdona
 

- Hogyan ismerkedett meg Ilona a férjével, Thomas-szal? És hol laktak, miután összeházasodtak?

- Thomas abba a párizsi üzembe járt be, mint angol mérnök, ahol én a könyvelésen dolgoztam. És így ismerkedtünk meg. Tudni kell, hogy Thomas egy skót nemesi család leszármazottja. Hamarosan össze is házasodtunk, 1976 decemberében. Ekkor már az édesapám nem élt. Kezdetben Párizsban laktunk. Thomas Párizsban egy pár év után elvégzett egy jó menedzser iskolát Fontainebleau-ban (INSEAD), ezzel foglalkozott pár évig, és igy tudott egy jó állást találni Németországban egy amerikai laboratóriumnál, így öt évig maradtunk Németországban, azután pedig tíz évig Észak-Franciaországban laktunk. Mentem a férjemmel a munkája után, aki elég jól keresett. Később Franciaországban elkezdett a papíriparban dolgozni, és tíz év után leköltöztünk Annecy környékére, ahol az amerikaiak be akartak zárni egy papírgyárat, de azt Thomas megvette, s utána ezzel foglalkozott. Később azután nagy változások jöttek a papírgyártásban, mert megjelentek a kínaiak, s kezdtek behozni olcsón papírt, ezért az itthoni francia cégek tönkrementek. Ez a papírgyár is be lett zárva.

- Mikortól lettek Ilonának lovai? Láttam Ilonát a szép lovaival néhány képen az interneten, csodálatos hegyvidéki környezetben.

- Hát ahhoz kellett pénz, mert elég sok pénzbe kerülnek a lovak. Egyszer csak egy nap azt mondta nekem a férjem, hogy adok egy kis borítékot. Benne volt annyi összeg, hogy megvehettem az első lovam. Tudta, hogy nagyon szeretem a lovakat. De ez már 1995-ben volt, amikor a férjem már elkezdett Annecy-ban dolgozni és vettünk egy szép házat Chambéry mellett. Ott kezdtem el lovakat tenyészteni.

- Mit kell tudni Ilona két nővéréről és azok családjáról? Kihez mentek férjhez, hol laknak, hány gyermekük született?

- Az idősebb nővérem, Kinga 1969-ben házasodott meg, a férje gróf Olivier du Laz (1934–2004), akivel Versailles-ban laktak, s egy lányuk született, 1980-ban Marie Alix. Ő 2016-ban ment férjhez, s két kisgyerekük van, akik 6 és 7 évesek, és most Új-Guineában élnek. Katalin nővérem 1966-ban kötött házasságot, férje báró Guillaume de Hennezel d’Ormois (1942– ), négy lányuk született, Isabeau, Isaure, Stephanie és Alexandra.

Jankovich Ilona a testvéreivel. Balról jobbra: Ilona, Kinga, Katalin és István, 2008 körül.
Forrás: Jankovich Ilona

- Ilona milyen gyakran jár Magyarországra?

- Az utóbbi években két-három évente járok, általában akkor, amikor van valamilyen alkalom, családi összejövetel, esemény. 1970-ben voltam itthon először, ahogy meséltem. 1971-ben jöttem másodjára a szülőkkel, amikor jöttek a vadászkiállításra. Idejöttünk utána a szülőket eltemetni, mert Fótra hoztuk vissza a hamvaikat, a fóti templom Károlyi-kriptájában vannak. Édesapám már 1976-ban meghalt, majd édesanyám 1993-ban. Közben is voltam, de utána még többször voltam. Jöttünk például egy esküvőre, amikor nővéremnek, Katalinnak a lánya, Stephanie Fóton tartotta az esküvőjét. Stephanie hozzáment Parajdy Mester Andráshoz, akinek úgy hívják a családját, hogy parajdi Mester család. Azt mondják, hogy Erdélyből, Parajdról származnak, innen az előnév. Egyébként nagyon kedves pár, és ők is jönnek elég sokszor Magyarországra. De a legjobb az, hogy Ilona unokahúgom, István bátyámnak a lánya érdeklődik a család története iránt, szerintem ő fogja ezt a feladatot tovább vinni, a családi történeteket megőrizni, ami nekem nagyon fontos. Az édesanyám, Fruzsina is nagyon fontosnak tartotta, hogy a múltat, a család történetét és Magyarországnak a történetét, a magyarországi emlékeinket ne felejtsük el.
 

- Fruzsinára milyen hatással volt az, hogy Magyarországon a kelet-európai országokkal együtt 1990-ben megváltozott a rendszer, kimentek a szovjetek, vége lett a kommunizmusnak, szabad választásokat tartottak és egyáltalán szabadabb világ jött?

- Hát ezt még éppen megélte, de akkor ő már nagyon öreg volt, 90 éves, és már nem igen tudott mozogni, fel se merült, hogy ide tudjon látogatni, megnézni ezt a változást. Értette nagyjából, hogy mi történik, de pár év múlva, ’93-ban, 94 évesen meg is halt. Hozzátartozik, hogy 1973-ban volt neki egy csípőműtétje, ami nem jól sikerült, begyulladt neki, aztán ki kellett venni azt a rossz csípőporcot, és akkor az egyik lába ennyivel rövidebb lett. Az utolsó húsz évét ez megkeserítette, és az életét két bottal járva fejezte be. Nagyon nehéz volt a járás neki. Az egyedüli öröme volt, hogy a lányai és a fia meg az unokák mentek látogatni őt. És az élete vége felé csak a közeli családtagok látogatták. A Katalin és a Kinga meg az Istvánék jártak hozzá rendszeresen, de én egy hosszabb ideig messze éltem tőle, előbb Németországban, majd Észak-Franciaországban, úgyhogy én akkor főleg csak leveleztem vele.

Fruzsinával és a nővéreimmel kapcsolatban eszembe jut még egy érdekes epizód, ami nekem különösen kedves. Már felnőttek voltunk, amikor egy nap összehívta a három lányát, és azt mondta, hogy itt van ez az igen értékes és igen szép schmuck ékszer, ez még a Károlyiak erdélyi Bethlen rokonságától származik, a 17. századból és ezt kisorsoljuk, hogy ki kapja. Ő külön nagy szeretettel akarta ezt odaadni nekünk, a lányainak, mint féltett kincset. Azt mondta, hogy most sorsolni fogunk. Fogott egy sapkát, és abból húztunk ki papírosokat, mert azt mondta, így döntjük el, hogy kié lesz. És én húztam ki. Akkor azt mondták a nővéreim, hogy nem, ez nem lehetséges, hogy én vagyok a legfiatalabb, és mégis én kapjam. Nem lehetséges, hogy én nyertem, kezdjük újra botocskákkal, hosszabbal és rövidebbel, de hiába sorsoltunk újra másképp, megint újra én nyertem. És még akkor is azt mondták, nem, nem, nem, ez nem lehetséges, hogy az Ilinek jusson ez a schmuck. És akkor kockát dobtunk, és én dobtam a dupla hatost, aminél nagyobbat ugye nem is lehetett dobni, és végül erre azt mondták, na jó, akkor legyen most már ezek után az enyém. Most ezt hordom a nyakamban, itt van rajtam.
 

- Régi kincs tehát, és nagyon jól mutat Ilonán. Ez egy nagyon szép történet, amit most elmesélt. Köszönöm szépen a beszélgetést és a sok értékes információt, amit velem megosztott, nemcsak most, a személyes interjúban, hanem már előtte is, az éteren keresztül.

 

2. Interjú Jankovich-Blanquet Ilonával. Budapest, 2024. október 4.

 

- Ilona, azt kérem, hogy először mutatkozz be röviden.

- Jankovich Ilona vagyok, ez a születési nevem, a házasságom után lett a családi nevem Blanquet Ilona a francia férjem családneve után. Az édesapám Jankovich István, aki Károlyi Fruzsina és Jankovich Dénes első gyereke volt. Nekem tehát a nagymamám volt Károlyi Fruzsina. És a dédnagymamám volt Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska, Fruzsinának az anyja. Franciaországban élek, Párizs mellett. Párizs közelében születtem, 1978 decemberében, két gyermekem van.

- Pontosan hol születtél? Mikor házasodtál meg és ki a férjed?

- Suresnes nevű városban, ami a főváros nyugati szélén van, a szüleimmel nem messze laktunk onnan, csak egy kicsit még nyugatabbra, Croissy-sur-Seine városban, a Szajna nyugati partján, a távolság nincs tíz kilométer.

Férjem neve Blanquet Sylvain, a végzettsége mezőgazdasági mérnök és útépítő gépeket ad el Volvonál. A házasságkötésünkre 2007. április 27-én került sor, Croissy-sur-Seine-ben, ahol a szüleim háza van.
 

Jankovich-Blanquet Ilona a családjával 2024 nyarán, az Egyesült Államokban.
Forrás: Jankovich-Blanquet Ilona

 

- Hogyan emlékszel édesapádra? Róla mit kell tudni?

- Sokat dolgozott, nagyon komolyan vette a munkáját, akárcsak az ő apja, Jankovich Dénes. Mérnök volt, Zürichben műszaki főiskolára járt, ahol fizikából szerzett diplomát, majd később Párizs mellett, Orsay-ban matematikából doktorált. A tanulmányok után az Aérospatiale-ban dolgozott Franciaországban. Ez egy francia cég, ami repüléssel meg űrkutatással foglalkozott. Majd a Boeingnél is dolgozott Amerikában, Seattle-ben. Nagyon szeretett Amerikába járni. Apukám nagyon szerette Magyarországot, sokat mesélt róla, patrióta érzelmű volt, de jól érezte magát Franciaországban is.

- Hogyan ismerkedett meg édesapád édesanyáddal?

- 1976-ban ismerkedtek meg, majd 1977-ben házasodtak össze. Akkor találkoztak, amikor Fóton volt a nagypapámnak, Jankovich Dénesnek a temetése. Apám arra ment haza 1976-ban Magyarországra, s ott ismerkedtek össze. Ugyanis az anyukámnak a családja 1945 előtt a fóti kastélyban dolgozott, a Károlyi család alkalmazottjaként. Az én édesanyám Buderer Ágnes, ő már a második világháború után született, 1951-ben Budapesten. Az ő anyukájának a családja volt a Hoffer család, s a Buderer és a Hoffer családból is többen dolgoztak a Károlyiak szolgálatában a második világháború előtt.

Jankovich István és felesége, Buderer Ágnes, 2010 körül.
Forrás: Jankovich-Blanquet Ilona

 

- Te már Jankovich Dénest nem ismerhetted, de Fruzsinát igen.

- Igen, így van, Dénes már nem élt, amikor születtem, Fruzsinát viszont jól ismertem.

- És Fruzsinát milyennek láttad? Hogy ismerted?

- Mint nagymamát rendszeresen látogattuk. Vasárnap délután szoktunk kimenni hozzá Le Vésinet-ben, ami pont a mi városunk, Croissy-sur-Seine mellett van, attól északra, de szomszédos a két település. Egy kis lakásban élt egy olyan többemeletes épületben, ahol idős emberek laktak, és le lehetett menniük ebédelni a földszinten lévő közös ebédlőbe. Fruzsinának korábban volt egy kertes családi háza a város központjában, de amikor a férje, Jankovich Dénes meghalt, azt a házat eladta, és ebbe a kis lakásba költözött, ahol végig egyedül élt. És mi szinte minden vasárnap délután elmentünk hozzá, és az unokatestvérekkel, meg a nagynénikkel ott találkoztunk és együtt uzsonnáztunk.

Ilyenkor aztán vele szoktam játszani. Ő szeretett különböző játékokat csinálni nekünk, például volt egy kisasztala, amire rátett több kisebb dolgot, olyanokat például, mint egy mini-ceruza, egy radír, egy kiskanál, egy kis kereszt, stb., és akkor szabad volt nézni ezeket 30 másodpercig, majd elvette és elrejtette őket, és azután nekünk kellett megmondani, hogy milyen tárgy volt ott. Játszottunk Mastermind logikai játékot is, és szeretett különféle gondolkodtató játékokat játszani velünk.

- Mit tanultál és mivel foglalkozol?

- Én agrármérnök vagyok, agronómiát tanultam meg agrárkereskedelmet. Egy mezőgazdasági kutatóintézetnél dolgozom, a marhahús előállításának, feldolgozásának és az értékesítésének kérdéseivel foglalkozom, például vizsgáljuk, hogy a gazdák milyen áron adják el az állatokat és mennyi pénzt költenek, aztán a vágóhídon mennyit és milyen áron vágnak le, és milyen áron adják el a terméket a francia piacon, és hogy kik eszik feldolgozott marhahúst, milyen tényezők játszanak itt közre és az egész folyamat hogyan működik.

- Hol tanultál magyarul?

- A szüleim is tanították nekem, mert amikor kicsi voltam, akkor mindenki magyarul beszélt otthon, meg aztán elküldtek magyar órára Párizsba, a Magyar Katolikus Misszióba, ott még mindig van magyar tanítás, aki akar, mehet. És még a hittant is magyarul tanultam, én ott voltam elsőáldozó, és az ottani magyar pap eljött az esküvőnkre, amikor összeházasodtam a férjemmel.

- A szüleid gyakran jártak haza Magyarországra a rendszerváltás után, vagy akár már előtte is?

- Hát jártak már előtte is, a nyolcvanas években már lehetett szabadon Magyarországra látogatni a francia útlevéllel, azzal nem volt már probléma, szoktunk jönni minden nyáron, általában két hétre vagy kicsit többre, és még télen is karácsony körül két hétre jöttünk általában.

-Édesapádat is fóti Károlyi-kriptába temették, ha jól tudom, mikor volt ez pontosan?

- Édesapám 2017. november 24-én halt meg, és a következő évben, 2018. nyarán, augusztusban temették Fóton, a Károlyi-kriptába, ahova az ő édesapja, Jankovich Dénes is került. Szép misét tartottak a fóti templomban, sok rokon és ismerős is ott volt.

 

A Károlyi és Jankovich rokonság Jankovich István temetésekor a fóti templom előtt, 2018.
Forrás: Jankovich-Blanquet Ilona

 

- Édesanyád továbbra is ugyanott él, Párizs közelében?

Igen, még mindig a családi házban lakik, Croissy-sur-Seine-ben.

- Ki az, akivel Magyarországról rendszeresen kapcsolatot tartasz?

- Hát a Károlyi Lászlóval régebb óta, őt mindig látogatom. Most közel egy éve, tavaly Mindenszentek napján jöttem, november elején. Van egy unokatestvérem az anyukám családja révén, aki Újpesten lakik, még a nagymamának a házában, oda mindig jövök, nagyon szeretek oda járni.

- Vannak olyan rokonok itthon, akikkel gyakran találkozol, ha Magyarországon jársz?

- Persze, hát a Károlyi László, édesanyám testvére, aki a fóti kastélyban lakik, aztán a Jankovich-Bésán családból többen is: Jankovich-Bésan (Sándor) Dénes, aki neves régész, és sokat foglalkozik a családja a történetével is[12], meg a Jankovich-Bésan (Sándor) Mihály, aki nem volt itt akkor még, amikor én gyerek voltam, de közben hazaköltözött. És anyám unokatestvérével, meg az én unokatestvéremmel, Erikával, aki anyám bátyának egyetlen gyereke. Mivel anyámnak a családja sosem költözött ki Magyarországról, így elég sokan vannak, és könnyen lehet közülük néhánnyal találkozni, ha jövök Budapestre.

- És milyen gyakran jössz Magyarországra?

- Próbálok minden évben jönni, de előfordul, hogy nem sikerül, és akkor csak kétévente tudok jönni. Vagy Mindenszentek, halottak napja körül vagy húsvétkor szoktam jönni, és minden második évben szoktam jönni a gyerekeimmel is. 2024 októberében csak egyedül tudtam jönni, akkor találkoztam Budapesten Ili nénémmel és a férjével Thomas-szal, valamint Ili néném unokatestvérével, Károlyi Sándorral, aki szintén akkor volt itthon az Egyesült Állomokból, megbeszélt találkozás volt. Rokonlátogatásokat is beterveztem.

 

 Jankovich-Blanquet Ilona, Jankovich Ilona és a férje, Thomas a Lánchídon, 2024. október.
Forrás: Jankovich-Blanquet Ilona

 

- Úgy tudom, hogy az átlagnál jobban érdeklődsz a családod története iránt, igaz?

- Valóban érdekel családunk története, szeretem hallgatni a családi történeteket az idősebb rokonoktól is, fontosnak tartom, hogy ismerjem ezeket. Nem átlagos, amit megéltek és átéltek a legidősebb élő rokonaim és főként azok szülei. Ezeket a régi történeteket érdemes ismerni, és valahogy életben tartani a fiatalabb nemzedékekben is. Az idősebb rokonaimmal rendszeresen beszélgetek, igyekszem megtudni, mi volt és hogy volt régen, mert olyan időkről és olyan életviszonyokról van szó, amik most már nem léteznek. Tudom, hogy családomban voltak olyan emberek, akik kitűntek, bátrak voltak, hazájukat szerető emberek voltak, és voltak olyanok, akik érdekes és fontos dolgokat csináltak, és olyanok is, akik próbáltak segíteni más embereken, mint például Károlyi Fruzsina édesanyja, Franciska néni. Ezt fontos tudni, és a fiatalabbaknak is elmondani. Én a gyerekeimnek gyakran szoktam mesélni ezekről a régi időkről. Nagyon érdekesnek tartom Károlyi Fruzsina eredetileg németül írt Lost Paradise című könyvét, amit a Ili nagynéném fordíttatott angolra és franciára, ebből már többször olvastam a gyerekeimnek, és az Ili nemrég készült el a Jankovich Dénesről szóló Souvenirs című életrajzi könyvével, s örülök, hogy a gyerekeim már azt is nézegették. 2023-ban, amikor Mindenszentek napjára családostul Magyarországra jöttünk, akkor a radványi kastélyban ott maradtunk a gyerekekkel, azokban a kis házakban aludtunk, amik a parkban vannak. Körbejártuk a kastélyt, és aztán a könyvből elolvastuk együtt, hogy ott mi történt a családdal és ez nagyon tetszett nekik.

- Gyerekeid és testvéreid is vannak, említsd meg őket név szerint!

- Két húgom van: Jankovich Kristina (franciául van írva a keresztneve) és Jankovich Elisabeth. Kristina másfél évvel fiatalabb tőlem, Elisabeth pedig 11 ével fiatalabb. Kristina, az idősebb Larome Arnaud-hoz ment férjez, van nekik három gyerekük, mind fiú: Gabriel (15 éves), Victor (13 éves) és Adrien (10 éves). Elisabeth pedig Morel Paulhoz ment férjhez és van egy kisfiúk, Marc, aki magyarul Márton, 2023-ban született. Nekünk a férjemmel két gyermekünk született, két évenként következtek az esküvő után, előbb Aurélien, 2009-ben, utána Edina, 2011-ben.

 

Gróf Károlyi László és Apponyi Franciska grófnő leszármazottainak három generációs családfája.
Forrás: : Károlyi Jankovich: i. m. melléklete

 

- Neked milyen képed van Magyarországról, mi tetszik benne, miért szeretsz ide jönni?

- Én tényleg nagyon szeretek idejönni, egyrészt azért, mert itt van a családomnak az egyik része, és nagyon fontos számomra fenntartani ezt a kapcsolatot. Nagyon szeretem a magyar gasztronómiát, a borokat, szeretem a hagyományos magyar ételeket, gyakran főzöm is ezeket. A gyerekek imádják például a paprikás csirkét, úgyhogy szoktam csinálni, meg készítettem például somlói galuskát otthon a gyerekeknek, azt is szeretik, és anyukám is szokott nekik főzni, például császármorzsát, pogácsát, rakott krumplit, töltött paprikát, Gerbeaud kockát.

Magyarország szerintem nagyon szép ország és Budapest fantasztikus, látom, hogy nagyon sok külföldi jön ide, kár, hogy elég sok a pesszimista ember, talán nem bíznak az ország jövőjében. Lehet, hogy sok szülő mondja a gyerekeinek, hogy te csak menjél nyugatra, ha van valami bajod, akkor tudod, hogy hazajöhetsz, de amúgy maradjál csak ott, jobb pénzt keresel. Még a taxi vezetője is ilyet mondott nekem, amikor múltkor taxival közlekedtem, hogy a gyerekei külföldön vannak, és hogy csak maradjanak ott. Nekem ez egy kicsit furcsa, szerintem az embereknek itt kellene maradniuk, építeni és fejleszteni kell az országot, tenni érte.

- Hát ez tényleg jó lenne. Köszönöm szépen a beszélgetést és az értékes információkat!