Dekonspiráció az „egyházi reakcióban” - egy beszervezés története Kovrig Béla, az áldozat szemszögéből

Kovrig Béla (1900–1962) a két világháború közti magyarországi szociálpolitika és szociológia meghatározó alakja, a II. világháború alatt a katolikus ellenállási mozgalom egyik vezetője volt. 1946-ban az Államvédelmi Osztály fenyegetéssel beszervezte, végül 1948-ban sikerült emigrálnia. Rövid olaszországi tartózkodás után az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, és ott is halt meg 1962-ben. Az alábbiakban bemutatott dokumentumok között található az amerikai hatóságok tájékoztatására készült, eskü alatt tett, mindeddig ismeretlen vallomásának gépelt leirata is.

A két világháború közötti magyar szociálpolitika és szociológia meghatározó alakja, Kovrig Béla (Budapest, 1900. április 8. – Milwaukee, 1962. december 22.) a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett államtudományi majd jogi diplomát 1920-ban, illetve 1921-ben. 1922. augusztus 16-án a Miniszterelnökség állományába került, ahonnan egyéves külföldi tanulmányútra

. Ez idő alatt a berlini Hochschule für Politik, valamint a párizsi Sorbonne és az École des Sciences Politiques előadásait .
 


Kovrig Béla

 

1. Kovrig Béla esküje, melyet a Miniszterelnökség helyettes államtitkári rangban lévő Elnöki Osztályának vezetője, Bárczy István előtt tett le

Budapest, 1922. augusztus 16.
Jelzet: MNL OL P 2343. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Családok, személyek, testületek és egyesületek iratai, Kovrig Béla iratai (rendezés alatt) – Eredeti, gépelt, név és dátum kézírással betoldva, aláírásokkal.

 

Hivatali karrierjének gyorsaságát jól tükrözi az a tény, hogy 1923-tól

miniszterelnök személyi titkára, majd a Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztálya után a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium munkatársa, végül 1927-től az Országos Társadalombiztosítási Intézet aligazgatója lett. 1938-ban a Miniszterelnökségen belül megalakította a Társadalompolitikai Osztályt, ennek vezetésére Kovrig Bélát . Az osztály működésére azonban – megfelelő pénzügyi eszközök hiányában – inkább a politikai propaganda szervezése és irányítása, semmint a szociálpolitikai programok kidolgozása és keresztülvitele volt jellemző. Mindenképpen meg kell említeni a mezőgazdasági dolgozók öregségi biztosításáról szóló 1938. évi XII. törvénycikket. Ennek javaslatát nagyrészt Kovrig állította össze, de az elfogadott törvényt ő maga is bírálta, mivel a végleges törvényszöveg jelentősen felhígult. miniszterelnök 1940-ben a Társadalompolitikai Osztályt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba olvasztotta, Kovrig pedig belügyminiszter kívánságára egy új szervezet, a belügyminisztérium alá tartozó Nemzetpolitikai Szolgálat kijelölt vezetője lett. 1940. július 11-én a belügyminiszter előtt tette le hivatali esküjét, vezetői megbízatását pedig az 1940. november 18-án kelt 8300/1940. M. E. I. számú rendelettel kapta meg.

Ekkori és a második világháború alatti működésének részleteit jól dokumentálja

1945-ben adott írásos nyilatkozata, melyet vélhetőleg Kovrig Béla igazolóbizottsági eljárásával kapcsolatban tett. A hatoldalas, gépelt, csak évszámmal ellátott, minden oldalán lepecsételt és aláírt nyilatkozatból megtudhatjuk, hogy kifejezetten Keresztes-Fischer kívánsága volt a hivatal megszervezése és Kovrig vezetővé történő kijelölése, mivel „...egyetemi magántanári minőségében, hivatalos megbízás nélkül, önszántából, éveken át – még delelése idején is – tudományos alapossággal, írásban és szóval állhatatosan küzdött a nácizmussal ...”. Varga Béla vallomása szerint ugyanis a Nemzetpolitikai Szolgálat célja a és a nyilas agitáció ellensúlyozása volt. E célból kereste fel Kovrig a Független Kisgazdapárt alelnökét, Varga Bélát és Teleki Pálra, valamint Keresztes-Fischer Ferencre hivatkozva a segítségét kérte a Somogy megyei Volksbund és a helyi nyilas szervezetek, személyek megfigyelése ügyében.

Teleki Pál halálát követően Kovrig benyújtotta lemondását. Ezt követően

miniszterelnök utasította valamennyi nyilas- és Volksbundellenes irat megsemmisítésére, és 1941. május 21-én felmentette a Nemzetpolitikai Szolgálat vezetése alól. Szociológiai katedrát kapott a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen és az újonnan alapított Közgazdaságtudományi Kar dékánja, majd 1942–1943-ban rektora lett. 1943. augusztus 23-ára győri püspök elnöklete alatt Kovrig egy tanácskozást hívott össze, melyen az ország legismertebb katolikus vezetői – köztük Varga Béla is – a Katolikus Szociális Népmozgalom nevű szervezet megalakításáról döntöttek. Az értekezleten tartott nyitóbeszédében Kovrig kijelentette, hogy Németország a háborút elvesztette, így az ország „teljes politikai és társadalmi rendszerváltás előtt” áll. Felhívta a figyelmet arra, hogy az „emberi méltóság, a természeti jogok, és a polgári szabadságjogok teljes tiszteletben tartásával kell a katolikus erőknek részt venniük az ország " Az értekezlet – Apor Vilmos püspök javaslatára – Kovrigot bízta meg a világháborút követő rendszer új szociális programjának kidolgozásával. Ennek eredménye lett a Magyar társadalompolitika című kötet, mely nemcsak egy új programot tartalmazott, hanem összefoglalta és elemezte a két világháború közti magyar szociálpolitikát és jogalkotást. A mű nyomdai szedésének elkészülte 1944 februárjában már a végére járt, azonban a német megszállás után már nem tudták hivatalosan megjelentetni, így Kovrig háromkötetes egyetemi segédlet formájában sokszorosíttatta és a németellenes katolikus vezetők körében terjesztette. 1944. július elején Esztergomba ment és egyházi jóváhagyással – a prímási adminisztrációval együttműködve – elkezdte kiépíteni az ellenállási mozgalom katolikus szárnyát. Július végén a társadalmi vezetőknek az ő elnökletével tartott értekezletén döntés született arról, hogy felhívják a főpapságot, gyakoroljanak nyomást leváltása és egy fegyverszüneti tárgyalásokra alkalmas kormány kinevezése ügyében. 1944 őszén Kovrig egy röpiratot bocsátott ki, „melyben többek között hevesen tiltakozott a modern rabszolgaság, embereknek kényszermunkára elhajtása, gyakran idegenbe hurcolása, a családi kötelékek széjjelszakítása ellen. Ez volt 1944. március 19. óta, tehát a németek és a hatalmat bitorló cinkosaik uralma alatt megjelent és terjesztett egyetlen magyar kiadvány, melynek szerzője saját neve alatt tiltakozott a deportálások .

1944. október 12-én

döntése alapján a katolikus szárnyának neve Kereszténydemokrata Néppárt lett. A Magyar Front vezetőségébe (Intéző Bizottság) a párt delegálta, s bár Varga Béla szerint a katolikus szárny vezetője egyértelműen Kovrig volt, ő többször kijelentette, hogy a háború után nem akar politikai pályára lépni – kizárólag a szaktudománynak akarta szentelni életét –, ezért taktikailag jobb, ha egy olyan személy képviseli a Magyar Frontban a Kereszténydemokrata Néppártot, akinek a háború után is aktív politikai szerepet szántak. , a Magyar Front Intéző Bizottságának elnökével való előzetes egyeztetés alapján Kovrig szervezte meg a Magyar Front „Nemzeti Felszabadító Bizottság” aláírású röplapjának 200 000 példányban történő kinyomtatását és terjesztését. Érdekes Varga Béla azon mondata, mely szerint Budapest felszabadítása után „...Kovrig Béla a Néppárt szervezői előtt jelenlétemben is helytelenítette ilyen pártnak a felszabadulás utáni tovább szervezését. Amikor pedig a Néppárt további fenntartásához és kiépítéséhez gróf Pálffy József mégis ragaszkodott, Kovrig nem lépett be Pálffy pártjába, sőt biztos információim szerint ennek vezető köreitől teljesen ." A világháború után Kovrig Bélának is igazolóbizottság előtt kellett igazolnia háború alatti tevékenységét. Személyi hagyatékában – Varga Béla ismertetett nyilatkozatán kívül – több hasonló tartalmú nyilatkozat van, ezek közül a legismertebb személy a két világháború közötti vezető történészek egyikének, 1945. június 5-én kelt nyilatkozata.
 

2. Szekfű Gyula nyilatkozata Kovrig Béláról

Átirat:
Alulírott, Kovrig Béla egyetemi tanár úrral több mint 15 éven keresztült állandó, közeli ismeretségben voltam és vagyok, s ezen ismeretség alapján biztos tudomásom van az ő, minden tekintetben kitűnő szociális érzékéről, emberies gondolkodásáról és folytonos törekvéséről, hogy a munkásosztály anyagi helyzetén segítő reformok jöjjenek létre. Ugyanő a vezetésem alatt álló esztergomi Nyári Egyetemen 1937-ben öt órás előadást tartott a modern nacionalizmusról, melyben a nemzetiszocialista és olasz fasiszta nacionalizmusokat éberen elítélte, alaptételeiket megcáfolta és olyan nacionalizmust hirdetett, mely a mai felfogással megegyezett.

1945. VI. 5.
Szekfű Gyula
egyet. tanár

1945. június 5.
Jelzet: MNL OL P 2343. Kovrig Béla iratai (rendezés alatt) – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

A fenti életpálya alapján azt gondolhatnánk, hogy ezek után viszonylag egyszerű úton – a világháború alatti terveinek megfelelően – Kovrig Béla visszakerült a katedrára. Hogy ez mégsem így történt, abban nagy szerepet játszott a kialakult politikai helyzet, és leginkább a Magyar Kommunista Párt, illetve az irányítása alá tartozó, 1946 szeptemberében a Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályából átalakult Államvédelmi Osztály. Az 1945-ös választásokon a Magyar Kommunista Párt befolyásához képest igen szerény eredményt ért el, így az országban megindult a választást megnyerő Független Kisgazdapárt, valamint a „klerikális reakció” elleni támadás. Ezzel összefüggésben az egyik legfontosabb célszemély a háború alatti ellenállás katolikus szárnyának vezetője, Kovrig Béla lett, akit 1946-ban

. Az alábbi, dátum nélküli, hat oldalas dokumentum pontosan ismerteti a beszervezése körülményeit, és egy angol nyelvű esküformula mellett Kovrig magyar nyelvű vallomását is tartalmazza. Az irat keltezésének megállapításában segítségünkre lehet, hogy megemlítik: jezsuita atya letartóztatásban van 1949. február óta, tehát ez a terminus post quem. A terminus ante quem meghatározásában pedig az édesanyja korára való utalás segíthet, ugyanis a vallomás felvételekor 72 éves volt, ez alapján 1952. augusztus 27-e előtt készülhetett az irat, mivel édesanyja, fia szülése idején 20 éves volt. A legvalószínűbb, hogy 1952. március környékére datálható a vallomás, mivel édesanyja ekkor kórházba került és egykori tartótisztje, „orvosprofesszorként” a milwaukee-i egyetemre küldött Kovrignak levelet, melyben beszámol anyja állapotáról, egyúttal egy washingtoni találkozóra invitálta – a levelet „Mirkó” fedőnevén írta alá (). A vallomás három részre osztható. Az első, féloldalas rész vázlatosan ismerteti Kovrig Béla életútját az emigrációig. Ezt követi beszervezésének részletes leírása. E szerint 1946. szeptember 9-én a átkelve ½ 10-kor a Petőfi téren egy ismeretlen igazoltatta, és felszólította, hogy kövesse őt a melletti kapualjba. Ezután az Andrássy út 60-ba vitték, majd a „szokásos” módon igyekeztek hatni rá: hosszú ideig egy fallal szemben kellett mozdulatlanul ülnie, ezt követően oroszul beszélő személyek mutogatással próbálták értésére adni, hogy fel fogják akasztani, majd jöttek a magyar „detektívek”, akik láthatólag felkészültek voltak tudományos tevékenységéből. Az 1926-ban kiadott Az új Oroszország, az 1940-es Korfordulón, továbbá az 1942-ben megjelent Embersors a szovjetéletben című műveiből idéztek, és az ott leírtak szovjetellenes élét igyekeztek áldozatuk ellen fordítani. Kovrig Béla – vallomása szerint – hamar rájött, hogy ez csak színjáték: „Ekkor már láttam miről van szó. Hiszen ha az oroszok feltétlenül ragaszkodnának kiadatásomhoz, akkor nem folynék ez a teketória órákon át, egyszerűen levittek volna.” Számára viszont a menekülő út csak az együttműködés, vagy annak látszata lehetett, tehát mindent aláírt. A vallomásból megtudjuk, hogy ekkor vélhetőleg kompromittálási célzattal több jelentést írattak vele, melyeket antedatáltak, tehát az állambiztonsági iratokban lévő beszervezési időpontjának fent idézett, 1946. szeptember 9-i dátuma erősen megkérdőjelezhető.
 

Dátum nélkül
Jelzet: MNL OL P 2343. Kovrig Béla iratai (rendezés alatt) – Eredeti, gépelt, aláírás nélkül.

 

A vallomásból megtudjuk azt is, hogy beszervezése másnapján több, hozzá közel álló személy előtt dekonspirálta magát, vagyis elmondta, mi történt vele és mit várnak tőle a „szervek.” Ezzel hatalmas kockázatot vállalt, hiszen nem tudhatta, hogy valaki közülük nem jelent-e, de úgy látszik, bízott emberismeretében és bátran kijelenthető, hogy az adott körülmények között a lehető legtisztességesebb módon járt el, még ha ezzel sokat is

. A legjelentősebb személyek, akiknek elmondta beszervezését, jezsuita provinciális, , a Központi Szeminárium rektora, Kerkai Jenő jezsuita szerzetes és belgyógyászprofesszor. Természetesen ezek a nevek a vallomásban azért is szerepeltek, hogy története más forrásból is igazolható legyen az amerikai hatóságok számára, ugyanis nincs kétség afelől, hogy ez az eskü alatt tett vallomás az FBI vagy a CIA számára készülhetett – erre utal a vallomás első oldalának bal felső sarkában lévő angol nyelvű kezelési . A vallomás legérdekesebb része azonban az, ahogy Kovrig a megfigyeltekkel, különösen a jezsuita Kerkai Jenővel megbeszélte a jelentéseket, sőt, azokra éppen a megfigyeltek dolgozták ki a részletes választ, egyúttal gyorstalpaló tanfolyamot tartva az ÁVO munkatársainak az egyház szervezetével és az egyháztörténettel kapcsolatos kérdésekről. Szintén érdekes mozzanat a vallomásból, hogy Kerkai Jenő előtt öten dekonspirálták magukat – úgy tűnik, a „klerikális reakció” elleni harc ekkor még nem kecsegtetett sok sikerrel. A vallomás harmadik részében a tanítás szabadságának hiányát nehezményezte Kovrig, mivel a műegyetem igazolóbizottsága 1945. augusztus 13-án, a kolozsvári egyetem igazolóbizottsága pedig 1945. szeptember 8-án igazolta, ennek ellenére nem folytathatta tanári működését. A Minisztertanács 1946. augusztus 16-án (131/32. napirendi pont), majd augusztus 30-án (134/57. napirendi pont) vette napirendre a kinevezését az Agrártudományi Egyetem Általános Jogi Ismeretek Tanszékére, azonban az igazságügyi miniszter, a szociáldemokrata , valamint a kisgazda tájékoztatásügyi miniszter, javaslatára a kinevezést levették a napirendről.
 

1946. augusztus 30.
Jelzet: MNL OL XIX–A–83–a–1946. 08. 30. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, A Központi nem miniszteriális kormányzati szervek, Minisztertanács, Jegyzőkönyvek. – Eredeti, gépelt, aláírás nélkül.

 

1946. augusztus 30.
Jelzet: MNL OL XIX–A–83–a–1946. 08. 30. – Eredeti, gépelt, a jegyzőkönyv elején és végén aláírásokkal.

 

1946. szeptember 15-től

prímás kinevezte az Egerben működő Magyar Katolikus Akadémia Jog- és Államtudományi Karának Közgazdaságtani Tanszékére, ahol emigrálásáig tanított. 1948. július 1-jén az összes egyházi iskolát államosították, köztük az egri jogakadémiát is. Az új szervezetű Jog- és Közigazgatástudományi Karon kötelezővé vált a szociológia oktatása, azonban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium képviselője 1948. szeptember végén közölte, hogy nem hagynák jóvá a kar tanrendjét, ha Kovrig oktatná a szociológiát. A diákság részéről is nyomás alá helyezték Kovrigot, ugyanis október elején az egri diákszervezet két vezetőjét Budapestre hívták a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségének (MEFESZ) központjába, és előttük abszurdumnak nevezték, hogy olyan antidemokratikus tanár, mint Kovrig taníthat, és ha ez nem változik, akkor a „...pesti vezetőség a helyszínen rendet .” Erről rögtön visszaérkezése után az egyik egri diák tájékoztatta tanárát. Ez a fejlemény lehetett az utolsó csepp a pohárban, mely végül meggyőzte Kovrigot és feleségét, hogy el kell hagyniuk az országot. 1948. október 15-én , az Amerikai Egyesült Államok követségi tanácsosának segítségével egy követségi autó csomagtartójában csempészték ki őket az országból. 1948. november 5. után Salzburgból Innsbruckba utaztak, végül Rómában töltöttek egy évet és 1949. december 11-én indultak az Amerikai Egyesült Államokba, ahol végül Kovrig – a milwaukee-i Marquette Egyetemen – katedrát kapott.

 

A Minisztertanács 1949. augusztus 19-i ülésén megfosztotta Kovrig Bélát magyar állampolgárságától és teljes vagyonelkobzásra ítélte (302/10. napirendi pont). Ezt követően az Államvédelmi Hatóság többször igyekezett kapcsolatba lépni vele. 1950. november 14-től dokumentálhatóan igyekeztek megszerezni címét, de itthon maradt édesanyja nem tudott – valószínűleg nem is akart – ebben segíteni, mivel a fia leveleit Münchenben élő sógorán keresztül kapta meg. Mivel Kovrig az emigráció tekintélyes tagjának számított – szoros kapcsolatban állt

Varga Bélával és –, ezért több akciót is terveztek, de címét nem tudták felkutatni. A gordiuszi csomót aztán egy huszárvágással oldották meg, ugyanis jött az „isteni szikra”, és a washingtoni rezidentúra beszerzett egy milwaukee-i telefonkönyvet, ezt fellapozva kikeresték a „célszemély” címét és telefonszámát. A kapcsolatfelvételre 1955 júniusában tettek kísérletet, de a fentiek alapján ez érthetően sikertelen volt, mivel a korábbi „hálózati személyt” nem lehetett zsarolni, hiszen – mint a fenti dokumentumból kiderült – semmit sem takargatott múltjából az amerikai hatóságok és a „célszemélyek” előtt sem. Nyilván felmerülhetett volna a CIA részéről, hogy kettős ügynökként alkalmazzák, de Kovrignak egy életre elege lehetett a második világháború alatti és utáni konspirációból – vélhetőleg csak a tanításnak és kutatásnak kívánt élni. Kovrig Béla végül 1962. december 22-én halt meg . Haláláról a politikai harcostárs, Barankovics István csak késve értesült, ezért nem tudott elmenni a temetésre; özvegyének, 1962. december 28-án írt levelében így emlékezett meg róla: „A munka, melyet a magyarságért és a magyar kereszténységért végzett, nevét elválaszthatatlanul összekapcsolta a két háború közti Magyarország legjobb szociálpolitikai kezdeményezéseivel, melyek széles rétegeknek áldást jelentettek, és a modern magyar katholikus szociális mozgalmakkal. Nem egyedül lépett át a sötét kapun: sok jótette .

 

 

Fotók: Czikkelyné Nagy Erika

 

Ezen a napon történt június 06.

1944

A normandiai partraszállási hadművelet első napja, a „D-day”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők