Csehszlovák külpolitikai dilemmák a párizsi békekonferencia után

„Arra a kérdésre, hogy milyenek a további lehetőségek a Magyarországhoz való viszonyunk tekintetében, dr. Clementis azt válaszolta, hogy az kizárólag a magyar kormánytól függ. A legrosszabb esetben kénytelenek leszünk a végső megoldást magunk végrehajtani.”

Bevezetés

A csehszlovák külpolitikát a második világháború után - ugyanúgy, mint az ország 1938-as feldarabolása előtt - továbbra is elsősorban

nézetei és politikai programja határozták meg. Ez a politika figyelmen kívül hagyta az 1918-1920-ban létrehozott ország belső feszültségeiből, a müncheni négyhatalmi döntésből eredő tanulságokat, és már az emigráció idején az 1938 előtti határok visszaállítását tűzte célul, mégpedig olyan biztosítékok kiharcolásával, amelyek a csehszlovák állam létét e határok között hosszútávon garantálják. Külpolitikai vonatkozásban olyan szövetségest keresett, amely a mindenkori német terjeszkedés veszélyével szemben biztos védelmet nyújt. Ugyanakkor belpolitikailag is biztosítani akarta a csehszlovák állam fennmaradását, mindenekelőtt a nemzetiségi kérdés megoldása révén. Beneš cikkeiből és munkatársainak nyilatkozataiból már az emigráció idején világosan ki lehetett olvasni, hogy a „megoldás" nem jelent mást, mint a német és a magyar nemzetiség eltávolítását az országból. E felfogást 1943-1944 folyamán a moszkvai kommunista emigráció is magáévá tette.

A nyugati szövetségesek a háború alatt nem kötelezték el magukat egyértelműen Csehszlovákia 1938 előtti határainak helyreállítása mellett, a Szovjetunió viszont már 1941-ben a München előtti határok helyreállításának ígéretével ismerte el a csehszlovák emigráns kormányt. Beneš már akkor úgy ítélte meg, hogy a német veszély elhárítására a háború után csak a Szovjetunióval létesítendő szövetség nyújthat megfelelő garanciát. Ez teszi érthetővé, hogy a közép-európai országok közül elsőként Csehszlovákia, pontosabban a csehszlovák emigráns kormány kötött a Szovjetunióval barátsági és (háború utáni) együttműködési szerződést. Az egyezmény előírta, hogy a két ország külpolitikáját össze kell hangolni, továbbá katonai és gazdasági együttműködést kell a két ország között létesíteni. A csehszlovák vezetők helyesen mérték fel, hogy a háború után Közép-Európában a Szovjetunió játszik majd meghatározó szerepet. Komolyan hitték azonban, hogy Moszkva csak politikai dominanciára fog törekedni, és ennek védőszárnya alatt országuk - a győztes államok egyikeként - afféle középhatalmi státushoz jut, kihasználva ennek minden politikai, gazdasági és katonai előnyét. E törekvésük következtében 1945-1946 folyamán nem csupán Magyarországgal, de valamennyi szomszédjukkal éles konfliktusba keveredtek. Területi igényekkel léptek fel Lengyelországgal szemben, és az elmérgesedő vita, a két ország között kibontakozó éles, olykor gyalázkodó propaganda-hadjárat közepette több tízezer lengyel, illetve cseh nemzetiségű személy kényszerült áttelepülni a másik országba. Kisebb területi követelései voltak Ausztriával szemben is, ott azonban a konfliktus elsődleges forrása az osztrák területre embertelen módszerekkel kitelepített német nemzetiségűek tömege volt. Csehszlovákia magabiztos dölyffel utasította el az egyes közép-európai országok által szorgalmazott gazdasági együttműködés különböző formáinak (vámunió, dunai konföderáció stb.) megvalósítását is: a győztes pozíciójából diktált kétoldalú kapcsolatokban rejlő lehetőségek kiaknázására törekedett.

Csehszlovákiának azonban törvényszerűen csalódnia kellett, amikor kiderült, hogy a Szovjetunió Közép-Európában nem csupán politikai befolyásra törekszik, hanem tartós katonai jelenlétével is számolni kell, és minden téren le akarja aratni háborús győzelmének gyümölcseit. A csehszlovák vezetők (legalábbis Beneš és környezete) nehezen értették meg például, hogy miért állomásoznak szovjet csapatok az európai háború befejezése után hónapokkal még mindig „egy másik győztes állam" területén. (Ezt a kérdést Beneš elnök egy Churchillhez írt levelében tette fel. Arról nincs tudomásunk, hogy Sztálintól is megkérdezte volna ugyanezt.) Csalódást okozott számukra, hogy Kárpátalját 1945 elején „önként" át kellett engedniük a Szovjetunió részére. 1945-1946 folyamán az is kiderült, hogy a Szovjetunió számára Lengyelország új határai közötti konszolidációja fontosabb, mint a csehszlovák területi igények támogatása, ezért „lebeszélte" szövetségesét, hogy a kérdést a békekonferencia elé vigye. Nem váltak be Csehszlovákia azon tervei sem, hogy fontos szerephez jusson a nemzetközi kapcsolatokban, illetve meghatározó súlya legyen Közép-Európa gazdasági életében. A párizsi békekonferencia előkészítése során már 1946 elején világossá vált, hogy a döntéseket végső soron a három nagyhatalom képviselői hozzák meg. A többi „győztes hatalom" legfeljebb az előkészítésben vehetett részt, illetve a bizottsági tárgyalásokon terjeszthette elő igényeit, és mondhatta el véleményét.

Csehszlovákia polgári politikusainak reményei, amelyeket a Moszkva-barát politikához fűztek, ily módon másfél év alatt többségükben szertefoszlottak. Egy döntő momentum azonban még mindig megmaradt. Ez pedig annak reménye volt, hogy Csehszlovákia a München előtti határok megőrzésével, azok keretei között egységes, homogén szláv állammá válhat, illetve, hogy a Szovjetunió révén nemzetközi garanciát kap a kiharcolt állapot fenntartására, és a német veszély elhárítására.

Mint ismeretes, 1945 augusztusában Potsdamban a csehszlovák kormány kérésére a három nagyhatalom

Nem járult azonban hozzá a magyar lakosság egyoldalú kitelepítéséhez. a Felvidékről. Csehszlovákia ezért erre vonatkozó igényét a párizsi békekonferencia elé terjesztette. A Szovjetunió ismét messzemenően támogatta törekvését, s mindenáron arról igyekezett meggyőzni a többi delegációt, hogy a magyarországi németek kitelepítése révén Magyarország igenis képes lenne befogadni 200 000 felvidéki magyart. A magyar békedelegáció elvi alapon elzárkózott mindenfajta egyoldalú kitelepítés elfogadásától. A döntő tényező azonban az volt, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia sem értett egyet egy népcsoport kollektív büntetésével. Nem akarták elkövetni még egyszer azt a hibát, amit a németek ügyében Potsdamban elkövettek. Kompromisszumos javaslatuk - a magyar delegáció törekvéseit is figyelembe véve - az volt, hogy a legexponáltabb magyarlakta országrészeket (a Csallóközt és az Érsekújvártól, Fülektől és Rimaszombattól délre eső vidék egy részét) Csehszlovákia engedje át Magyarországnak a pozsonyi hídfő és egyéb kisebb területek, illetve bizonyos számú magyar lakosság egyoldalú átvételének felvállalása ellenében. A csehszlovák delegáció azonban mérhetetlen nemzeti elvakultságában a szomszédos országoktól 1918-1920-ban - részben igazságtalanul és jogtalanul - megszerzett területek egy négyzetméteréről sem volt hajlandó lemondani. A tárgyalások során viszont kiderült, hogy a Szovjetunió nem tekinti olyan fontosnak egy „kis szövetségese" igényét, ami miatt kockára tette volna a konferencia sikeres lezárását és a háromhatalmi megegyezést.

Beneš elnök, és őt visszhangozva a csehszlovák külpolitika irányítói előszeretettel hangoztatták, hogy Csehszlovákia a Kelet szövetségese és a Nyugat barátja. Ez a politika a második világháborút követő években kétségkívül hasznosnak bizonyult és olyan eredményeket hozott Csehszlovákiának - mindenekelőtt a München előtti határok (Kárpátalja nélküli) visszaállítása és garantálása, valamint a német lakosság kitelepítése révén - amelyek a siker élményével tölthették el vezetőit és lakóit. Küldöttségük mégis csalódottan távozott Párizsból, mert az egyik legfőbb célkitűzésüket, a homogén szláv nemzeti állam megteremtését nem tudták elérni. A következő hónapokban még egy kísérletet tettek a felvidéki magyarság szétszórására, nemzeti tartásának felmorzsolására. Ezzel ismét több tízezer embernek okoztak szenvedést, de céljukat így sem tudták elérni. - A magyarság szlovákiai fennmaradását az 1945 utáni magyar külpolitika kevésszámú sikerei egyikeként kell elkönyvelnünk. A másik oldalon viszont az ebből eredő frusztráltság mind a mai napig érezteti hatását a szlovákiai politika egyes megnyilatkozásaiban.

Miközben Csehszlovákia mindent feltett nemzeti céljai elérése érdekében, egyre inkább a szovjet érdekek kiszolgálójává vált: azaz győztes államból a Szovjetunió csatlósává.

***

Amikor a párizsi békekonferencia magyar politikai és területi bizottsága 1946. október 3-án befejezte munkáját, és a 200 000 felvidéki magyar egyoldalú áttelepítésére vonatkozó csehszlovák előterjesztés nem kapta meg a remélt támogatást, a csehszlovák delegáció nem kívánt a nemzetközi sajtó nyilvánossága elé állni.

csehszlovák külügyminiszter, a delegáció vezetője egyedül a United Press munkatársának tett lehetővé egy beszélgetést [1./a. forrás], amelyben felrótta a nyugati hatalmaknak, hogy a délkelet-európai kis országok orra előtt becsapták az ajtót, őket ezáltal egyoldalúan keleti a orientációhoz tartozónak nyilvánították. Külön is szemrehányással illette az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, amiért nem támogatták Csehszlovákia „igazságos követeléseit" a magyar kisebbség kitelepítésére nézve, s ezt az eljárást egyenesen a müncheni egyezményhez hasonlatosnak minősítette. „Nehéz lesz odahaza megmagyaráznom, hogy miért jártak el velünk szemben így szövetségeseink, mialatt Oroszország és a többi szláv ország bennünket támogattak."

A cikkfordítást a magyar Külügyminisztériumnak felterjesztő

mindenesetre rámutatott, hogy Masaryk nyilatkozatában a csehszlovák-magyar kiegyezés lehetőségére utaló figyelemreméltó utalások is találhatók. Néhány nappal később azonban a csehszlovák külpolitika irányításában egyre nagyobb szerephez jutó kommunista is megszólalt [1./b. sz. forrás]. Nyilatkozatában egyrészt a lakosságcsere-egyezmény elszabotálásával vádolta Magyarországot, másrészt azt állította, hogy Magyarország akadályozta meg, hogy a békekonferencián a két ország későbbi baráti együttműködését lehetővé tevő megegyezés szülessen. Szavai előre vetítették a következő hónapok magyarellenes intézkedéseit.

Csehszlovákiában - Masaryk külügyminisztert is beleértve - voltak olyan tényezők, akik bizonyos területi vagy egyéb engedmények árán, mindkét fél érdekeit figyelembe véve mindenképpen szükségesnek tartották volna a két nép közötti megbékélést. A háború után felforrósodott nacionalista légkörben azonban ezek a vélemények szinte egyáltalán nem kaphattak nyilvánosságot. Ezt tükrözte a csehszlovák békedelegációnak a prágai parlament külügyi bizottsága előtt tartott beszámolója és annak vitája [2./a. és b. forrás]. Nem csupán a tájékoztatást adó Clementis hárította a felelősséget a megegyezés elmaradásáért a magyarokra, de a vitában kérdéseket feltevő polgári politikus sem vetette fel, hogy a csehszlovák békedelegáció miért nem állt elő kompromisszumos javaslatokkal, miért nem kísérelte meg a megegyezést bizonyos engedmények útján elérni.

Részben már a béketárgyaláson, részben az azt követő hónapokban Csehszlovákiának erősen megromlottak a kapcsolatai a nyugati hatalmakkal, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal. Ennek egyik momentuma volt a korábban szerződésben rögzített hiteltámogatás visszavonása [3. forrás]. A közölt dokumentum és a jegyzetekben ismertetett néhány további adat szemléletesen mutatja, hogy hogyan olvadt el fokozatosan az a reputáció, amit Csehszlovákia a két világháború között, majd a londoni emigráció idején felhalmozott. Még egyértelműbben lepleződött le a Szovjetunióval szembeni kiszolgáltatottsága néhány hónappal később, amikor Csehszlovákia először érdeklődést mutatott a Marshall-tervben való részvétel iránt, majd moszkvai utasításra kénytelen volt lemondani azt. (Ekkor mondta Masaryk külügyminiszter keserűen, hogy Moszkvába, mint egy szuverén állam külügyminisztere mentem, s mint a szovjet kormány lakája tértem vissza.)

A csehszlovák vezetők legfőbb törekvése azonban továbbra is a magyar kisebbségtől való megszabadulás volt, vagy legalábbis erejének megtörése, úgy hogy szétszórják őket az országban. Ezt tükrözi a kommunista költő és kultúrpolitikus,

cikke is [4./a. forrás]. Novomeský ekkor a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, egyben iskolaügyi és kulturális „megbízott" volt. Cikkében egyoldalú ridegséggel tárgyalja a németek kitelepítése terén elért eredményeket, és regisztrálja a magyarok ügyében elszenvedett addigi kudarcot. Teljesen értetlenül áll a tény előtt, hogy nem minden nagyhatalom támogatja a csehszlovák törekvéseket, területi engedményekről hallani sem akar, sőt felháborodik azon, hogy ilyet valaki javasolni merészel, a cikk végén pedig meglehetősen fenyegetően utasítja vissza a felvidéki magyarok széttelepítése elleni tiltakozásokat.

Ezeket a folyamatokat tükrözik az 1946-1947 fordulóján született, alább közlendő dokumentumok, amelyeket a Külügyminisztériumnak, illetve a Prágai Magyar Követségnek az Országos Levéltárban őrzött irataiból válogattunk.

Mivel Magyarország és Csehszlovákia között a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat csak a békeszerződés aláírása után, 1947 őszén állították helyre, a korábbi prágai követség apparátusa 1945-1947-ben főként konzuli feladatokat ellátó külképviseletként működött. Ennek vezetője Rosty-Forgách Ferenc volt. Tisztségének hivatalos megnevezése: „Meghatalmazott a magyar állampolgárok érdekvédelmére a Csehszlovák Köztársaságban". Pozsonyban a korábbi konzulátus, illetve követség bázisán szintén működött magyar képviselet. Ennek vezetője Wágner Ferenc volt, hivatalos megjelölés szerint a prágai „Meghatalmazott" helyettese. A konzuli teendőkön túl azonban mindkét intézmény már ekkor is végzett tényleges diplomáciai tevékenységet (kapcsolattartás az ottani hivatalos szervekkel, a magyar álláspont ismertetése egyes kérdésekről, a magyar Külügyminisztérium rendszeres tájékoztatása Csehszlovákia bel- és külpolitikájáról, gazdaságáról, érintkezés az ottani diplomáciai kar képviselőivel stb.). A közölt dokumentumokat ők készítették és juttatták el a magyar Külügyminisztériumba.

 

A közölt dokumentumok az alábbi állagokban találhatók:

            XIX-J-1-j = Külügyminisztérium. TÜK iratok, 1945-1964

            XIX-J-25-a = Prágai Követség. TÜK iratok.

            XIX-J-25-b = Prágai Követség. Adminisztratív iratok

Ezen a napon történt május 11.

1904

Salvador Dalí, katalán-spanyol szürrealista festőművész († 1989)Tovább

1915

Gorlicei áttörés.Tovább

1931

A bécsi Creditanstalt bejelenti a csődöt – az európai pénzügyi válság kezdete.Tovább

1945

A magyar Aranyvonatot Salzburgban lefoglalja az amerikai hadsereg.Tovább

1948

Az 1902-ben alakult és 1944 áprilisáig folyamatosan működő Magyar Zsidó Ifjak Egyesülete, súlyos anyagi helyzetére és a munka...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők