Életkép 1945 októberéből

Magyar táj orosz katonákkal

1944–1945 telén egy orosz tiszt bement a csongrádi katolikus templomba, ahol éppen szentmise volt. Mindenki megdermedt. A plébános zavarában és talán ijedtségében igen hosszú prédikációba kezdett. Az orosz egy idő után – elunva a számára érthetetlen és érdektelen beszédet – egy karmozdulattal leintette a papot és hangosan odaszólt: „Doszta propaganda! Davaj muzika!” A kántor nem tétovázott. Felcsendült az orgona hangja és mindenki megkönnyebbült…

Bevezetés 

Az 1970-es évek elején hallottam a következő történetet: 1944-1945 telén egy orosz tiszt bement a csongrádi katolikus templomba, ahol éppen szentmise volt. Mindenki megdermedt. A plébános zavarában és talán ijedtségében igen hosszú prédikációba kezdett. Az orosz egy idő után - elunva a számára érthetetlen és érdektelen beszédet - egy karmozdulattal leintette a papot és hangosan odaszólt: „Doszta propaganda! Davaj muzika!" A kántor nem tétovázott. Felcsendült az orgona hangja és mindenki megkönnyebbült...

Nem vontam kétségbe, és ma sincs okom kétségbe vonni, hogy az eset megtörtént, és az ehhez hasonló kedélyes történeteknek is volt valóságalapja. A szovjet katonaság hosszúra nyúlt jelenlétével kapcsolatban azonban csak ilyen eseteket lehetett hallani és elmondani még a szűkebb nyilvánosság előtt is. Közben pedig a családi és az ismerősi körben terjedő szájhagyomány kifosztott lakásokról, „zabrálásról", féktelen erőszakoskodásokról szólt. Ha ez utóbbiakról - bár igen kozmetikázott formában - mégis szó esett egy-egy kiadványban, mint például a Karsai Elek és M. Somlyai Magda által szerkesztett Sorsforduló (Budapest, 1970.) című kötetben, a könyvet rögtön kivonták a forgalomból. A Szovjetunió és annak „felszabadító" Vörös Hadserege igen kényes volt becsületére és tekintélyére.

1990 után alapvetően megváltozott a helyzet. A történeti kutatás nem csupán azt dokumentálta, hogy az egymást követő kormányok megalakítását és személyi összetételét, a gazdasági, a politikai és a közigazgatási pozíciók elosztását a Vörös Hadsereg és a szovjet irányítás alatt működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) határozta meg, hanem azt is, hogy a szovjet hatalmi tényezők a polgári lakosság életét is sokszor a legapróbb részletekig ellenőrzésük alá vonták, azaz a szovjet hadsereg valóban megszálló hadseregként viselkedett. [Az előbbire lásd többek között Szűcs Lászlónak a korabeli minisztertanácsi jegyzőkönyveket publikáló köteteit (Budapest, 1997., 2000., 2003.), az utóbbira pedig Földesi Margitnak A szabadság megszállása - A megszállók szabadsága (Budapest, 2002.) című könyvét.]

Az itt közölt dokumentum a Somogy megyei Lengyeltóti járás orosz parancsnokának önkényeskedéseit mutatja be. Első ránézésre talán még mondhatnánk, hogy a háború idején a katonák - bármely nációhoz tartozzanak is - sok mindent megengednek maguknak, és sokféleképpen keserítik meg a polgári lakosság életét. Ez a történet azonban nem a front átvonulása időszakának állapotairól szól, hanem jó fél évvel az európai háború befejezése után, a nemzetgyűlési választások előkészületeinek időszakában játszódik. S hogy nem valamiféle kivételes, extrém jelenségről van szó, azt az bizonyítja, hogy a miniszterelnök haladéktalanul a SZEB elnökéhez fordult az önkényeskedő helyi parancsnok megfékezése, leváltása érdekében. (Az iratokból egyébként nem derül ki, hogy a SZEB intézkedett-e az ügyben. Más kérdés, hogy a SZEB vezetőjének nem is volt közvetlen utasítási jogköre a megszálló csapatok parancsnoksága felé.) A történet inkább tipikus, mint extrém jellegét az is bizonyítja, hogy ugyancsak Somogy megyében, a megyeszékhelyen, a választási küzdelembe a Vörös Hadsereg közegei valóban durván beavatkoztak: egyetemista fiatalokat tartóztattak le, és a szovjet katonai hatóságok napokon keresztül vallatták őket. Bár utóbb szabadon bocsátották az egyetemistákat, mindenki számára egyértelmű volt, hogy az intézkedésnek a választási küzdelmekkel összefüggő politikai megfélemlítés volt a célja. (MOL XIX-A-1-l-77/eln./1945. szám.)

Az itt közölt dokumentumok a Magyar Országos Levéltárban a Miniszterelnökség Általános Iratai című állagban találhatók, XIX-A-1-j-1945-VIII-10 343. szám alatt. A kézzel, tintával írt panaszos levél 1945. november 2-án érkezett a Miniszterelnökségre. A SZEB elnökének címzett átiratot Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök még aznap kiadmányozta, és az előadói ív tanúsága szerint az orosz nyelvre fordított levelet másnap - a nemzetgyűlési választások előtti napon - kézbesítették Vorosilov marsallnak. Az iratok példányainak másolatait mellékeltük közlésünkben.

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő